Az európai elit válsága

Messze vannak még a jövő évi európai parlamenti választások, de a kezelésre szoruló és így folyamatosan napirenden lévő menekült- és migrációs válság folyamatosan rövidíti a várakozás idejét. Könnyen előfordulhat, hogy az eddig tulajdonképpen nem túl jelentős szavazói érdeklődés mellett zajló EP-választás esetében – legalábbis összehasonlítva a tagállamokon belüli további választások szavazási arányával – magasabb részvétellel kell számolnunk. A régi-új radikális és/vagy populista jobboldali pártok az említett krízis okán elérkezettnek láthatják az időt az előrelépésre, így erőteljesen mobilizálhatnak, és ezzel a velük szemben állóknak is emelkedhet a tét, szükséges lehet potenciális támogatóik aktivitásának növelése.

A bevándorláskritika és -ellenesség kétségkívül új törésvonalat jelölt ki az európai pártok között, számos esetben pártcsaládok belső viszonyában is. Káosz nincs, és szemben a legrosszabb várakozásokkal, az Unió szétesése sem fenyeget, mindenesetre a soron következő EP-választás az európai elitnek erőteljes jelzést adhat.

Sok más között az „európaizáció”, mint a „történelem véget ért” projektjének elméleti és politikai vezetői sem voltak felkészülve arra, hogy a történelem ismét mozgásba lendül, ahogyan arra sem, hogy a politika alapkérdéseihez térnek vissza (lásd például a szuveneritást, a felhatalmazást). Mindezek olyan korban váltak plasztikussá, amikor is „Európa” mint olyan elveszítette centrális szerepét a globális politika alakításában.

Európa válsága abban is megnyilvánul, hogy a kontinensen a kereszténység és a felvilágosodás sarokkövei – így Európa identitásának magjai – immáron nem támadhatatlanok, erről a radikális iszlám is „gondoskodik”. A zajló migrációs folyamatok az egyes ideológiák önképét sem hagyják érintetlenül, elég csak azokra a kihívásokra gondolni, amelyek a liberalizmust érik olyan közösségeknek a liberális demokrácián belüli megszerveződésével, amelyek elutasítják utóbbi értékeit. Az univerzalizmus helyett a „törzsiség” időszaka köszönthet be, amelyben a támadás éle a globális, kozmopolita új elitek ellen is irányul.

Ez utóbbi nem csak értékrendszerbeli vita, hanem ahogyan Ivan Krastev az After Europe című könyvében utal erre is, a meritokrácia válsága. Krastev szerint a meritokratikus víziókkal szembeni bizalom leginkább abból táplálkozik, hogy tagjaira annak választói és kritikusai is úgy tekintenek, mint egy olyan elit reprezentánsaira, amely a „bárhonnan jövők” társadalma: nekik mindegy, hogy mely országban sikeresek. Az eliten kívüliek úgy tartják, hogy az előbbiek egy olyan világ részei, amelynek nincs közvetlen kapcsolata a társadalommal, tagjainak nincsenek a „néppel” közös barátaik és emlékeik. A meritokratikus vízió nyertesei nem függnek az adott ország iskolarendszerétől, nem annak az egészségügyi rendszerét használják, így a többség érzékelheti úgy, hogy azok fenntartása sem kiemelten fontos számukra.

Krastev szerint az elitekbe fektetett bizalom megingása nem egyszerűen a kompetenciák megkérdőjelezése, hanem abból is táplálkozik, hogy a válságok után az elitek magukra hagyják a veszteseket. Azok mindig képesek a távozásra, így a „maradók” maguk viselik a válság költségeit.

Az elitkritikusok úgy tartják, hogy a meritokratikus elitek jól összekapcsolódnak, hálózatuk horizontális. Velük szemben a „populista” elitek, ha nem ígérik is, hogy megvédik az embereket a krízistől, de azt igen, hogy „velük” maradnak, nem mennek sehová. Az orbáni önprezentáció

egyik döntő eleme, hogy magát nem mint ennek a globális elitnek a részét jeleníti meg, hanem a „magyarok” képviselőjeként. A nemzetközi pénzügyi világ elutasításával nemcsak a neoliberalizmussal szemben határozza meg magát, hanem a beágyazottság nélküli elittel szemben is, amely szerinte „nem tud többé az igazság nyelvén beszélni”. Ahogyan arra Illés Gábor politológus, egy a Replikában 2016-ban megjelent, Orbán Viktor és Bajnai Gordon válságértelmezését összehasonlító tanulmányában rávilágít, az orbáni krízismagyarázat, a „józan észre” támaszkodás, a dolgok eredendő természetéhez való visszatérés, a spekuláció helyett a munkára és termelésre támaszkodás, együttesen mind részei a morális jellegű

válságkezelés diszkurzív stratégiájának, amelynek során nem közgazdászok, külföldi „szakértők”, hanem a választott, felhatalmazott politikusok járnak majd el. Hozzá kell tenni, hogy ez a „globalisták” és a „helyhez kötöttek” konfliktusa nem csak a „nyitott” és a „zárt társadalom” szemben álló kereteként értelmezhető, hanem – ha nem is politikatudományi értelemben, de napjainkra – törésvonallá, legalábbis politikai gondolkodást strukturáló diskurzussá vált. Ennek jegyében a populisták, ha nem adják is átfogó vízióját a jövőnek, annyit ígérnek, hogy egyetlen kisebbségnek vagy „más(ság)nak” sem lesz több joga, mint általában egy privilegizált kisebbségnek.

Mindezek együttesen sem jelentik az Európai Unió végét, hanem sokkal inkább azon Európa válságáról üzennek, amelyet a hidegháború végével gondoltak ki a politikusok. Ebből sem következik az, hogy a dezintegráció hívei kerekedtek volna felül, annyi azonban igen, hogy elhúzódó diszfunkcionális időszakkal kell számolnunk. Az EP-választásnak ez a tétje.