Az európai elit válsága

Messze vannak még a jövő évi európai parlamenti választások, de a kezelésre szoruló és így folyamatosan napirenden lévő menekült- és migrációs válság folyamatosan rövidíti a várakozás idejét. Könnyen előfordulhat, hogy az eddig tulajdonképpen nem túl jelentős szavazói érdeklődés mellett zajló EP-választás esetében – legalábbis összehasonlítva a tagállamokon belüli további választások szavazási arányával – magasabb részvétellel kell számolnunk. A régi-új radikális és/vagy populista jobboldali pártok az említett krízis okán elérkezettnek láthatják az időt az előrelépésre, így erőteljesen mobilizálhatnak, és ezzel a velük szemben állóknak is emelkedhet a tét, szükséges lehet potenciális támogatóik aktivitásának növelése. A bevándorláskritika és -ellenesség kétségkívül új törésvonalat jelölt ki az európai pártok között, számos esetben pártcsaládok belső viszonyában is. Káosz nincs, és szemben a legrosszabb várakozásokkal, az Unió szétesése sem fenyeget, mindenesetre a soron következő EP-választás az európai elitnek erőteljes jelzést adhat. Sok más között az „európaizáció”, mint a „történelem véget ért” projektjének elméleti és politikai vezetői sem voltak felkészülve arra, hogy a történelem ismét mozgásba lendül, ahogyan arra sem, hogy a politika alapkérdéseihez térnek vissza (lásd például a szuveneritást, a felhatalmazást). Mindezek olyan korban váltak plasztikussá, amikor is „Európa” mint olyan elveszítette centrális szerepét a globális politika alakításában. Európa válsága abban is megnyilvánul, hogy a kontinensen a kereszténység és a felvilágosodás sarokkövei – így Európa identitásának magjai – immáron nem támadhatatlanok, erről a radikális iszlám is „gondoskodik”. A zajló migrá­ciós folyamatok az egyes ideológiák önképét sem hagyják érintetlenül, elég csak azokra a kihívásokra gondolni, amelyek a liberalizmust érik olyan közösségeknek a liberális demokrácián belüli megszerveződésével, amelyek elutasítják utóbbi értékeit. Az univerzalizmus helyett a „törzsiség” időszaka köszönthet be, amelyben a támadás éle a globális, kozmopolita új elitek ellen is irányul. Ez utóbbi nem csak értékrendszerbeli vita, hanem ahogyan Ivan Krastev az After Europe című könyvében utal erre is, a meritokrácia válsága. Krastev szerint a meritokratikus víziókkal szembeni bizalom leginkább abból táplálkozik, hogy tagjaira annak választói és kritikusai is úgy tekintenek, mint egy olyan elit reprezentánsaira, amely a „bárhonnan jövők” társadalma: nekik mindegy, hogy mely országban sikeresek. Az eliten kívüliek úgy tartják, hogy az előbbiek egy olyan világ részei, amelynek nincs közvetlen kapcsolata a társadalommal, tagjainak nincsenek a „néppel” közös barátaik és emlékeik. A meritokratikus vízió nyertesei nem függnek az adott ország iskolarendszerétől, nem annak az egészségügyi rendszerét használják, így a többség érzékelheti úgy, hogy azok fenntartása sem kiemelten fontos számukra. Krastev szerint az elitekbe fektetett bizalom megingása nem egyszerűen a kompetenciák megkérdőjelezése, hanem abból is táplálkozik, hogy a válságok után az elitek magukra hagyják a veszteseket. Azok mindig képesek a távozásra, így a „maradók” maguk viselik a válság költségeit. Az elitkritikusok úgy tartják, hogy a meritokratikus elitek jól összekapcsolódnak, hálózatuk horizontális. Velük szemben a „populista” elitek, ha nem ígérik is, hogy megvédik az embereket a krízistől, de azt igen, hogy „velük” maradnak, nem mennek sehová. Az orbáni önprezentáció egyik döntő eleme, hogy magát nem mint ennek a globális elitnek a részét jeleníti meg, hanem a „magyarok” képviselőjeként. A nemzetközi pénzügyi világ elutasításával nemcsak a neoliberalizmussal szemben határozza meg magát, hanem a beágyazottság nélküli elittel szemben is, amely szerinte „nem tud többé az igazság nyelvén beszélni”. Ahogyan arra Illés Gábor politológus, egy a Replikában 2016-ban megjelent, Orbán Viktor és Bajnai Gordon válságértelmezését összehasonlító tanulmányában rávilágít, az orbáni krízismagyarázat, a „józan észre” támaszkodás, a dolgok eredendő természetéhez való visszatérés, a spekuláció helyett a munkára és termelésre támaszkodás, együttesen mind részei a morális jellegű válságkezelés diszkurzív stratégiá­jának, amelynek során nem közgazdászok, külföldi „szakértők”, hanem a választott, felhatalmazott politikusok járnak majd el. Hozzá kell tenni, hogy ez a „globalisták” és a „helyhez kötöttek” konfliktusa nem csak a „nyitott” és a „zárt társadalom” szemben álló kereteként értelmezhető, hanem – ha nem is politikatudományi értelemben, de napjainkra – törésvonallá, legalábbis politikai gondolkodást strukturáló diskurzussá vált. Ennek jegyében a populisták, ha nem adják is átfogó vízióját a jövőnek, annyit ígérnek, hogy egyetlen kisebbségnek vagy „más(ság)nak” sem lesz több joga, mint általában egy privilegizált kisebbségnek. Mindezek együttesen sem jelentik az Európai Unió végét, hanem sokkal inkább azon Európa válságáról üzennek, amelyet a hidegháború végével gondoltak ki a politikusok. Ebből sem következik az, hogy a dezintegráció hívei kerekedtek volna felül, annyi azonban igen, hogy elhúzódó diszfunkcionális időszakkal kell számolnunk. Az EP-választásnak ez a tétje. 
Frissítve: 2018.09.05. 11:45

Széllel szemben

Az ember csak kapkodja a fejét, mi zajlik a Vatikánban, miként fordulhat elő, hogy Carlo Maria Viganó érsek nyíltan szólítsa lemondásra a pápát. A Szentszék évszázadokon át megközelíthetetlen, zárt világ volt. A bíborosok azt a benyomást keltették, mintha mindig minden a legnagyobb rendben lenne, s a Vatikánban csupa szent életű személyiség élne. Szóba sem jött, hogy – legalábbis a nyilvánosság előtt – bármely főpap megkérdőjelezze: a katolikus egyház feje Krisztus földi helytartója. XXIII. János idején derült ki, a Szentszék csak akkor kelti békés, „krisztusi” hely látszatát, ha a konzervatív főpapok akarata érvényesül. Akkor ugyanis a legnagyobb rémülettel és ellenállással fogadták már azt is, hogy a jó pápa bejelentette a II. Vatikáni Zsinat megrendezésének ötletét. Később mindent el is követtek azért, hogy a zsinat kudarcba fulladjon. VI. Pál pápasága alatt már elkezdődött a konszolidáció, II. János Pál pedig inkább külpolitikai kérdésekkel – a szovjet befolyás csökkentésével – volt elfoglalva. Bár az egyik legtiszteletreméltóbb egyházfő volt, háttérbe szorult a jelentősége annak, hogy az egyházat fel kell készíteni az új, modern idők kihívásaira. A Vatikánban mintha megállt volna az idő, a katolikus egyház az utazó pápa idején távolodott el a hívek nem kis részétől. Az egyház és a nyitást követelők között óriási szakadék keletkezett. XVI. Benedek belátta, rendet kellene csinálnia a Vatikánban ahhoz, hogy betemessék az árkokat. Ő azonban alkatilag sem tartotta magát alkalmasnak erre, a tudomány embere volt, így a Vatileaks-botrány kirobbanása után lemondott. Ferenc pápa 2013-as trónra lépése után nemcsak gesztusokkal jelezte: új szelek fújnak a Vatikánban, konkrét lépéseket is tett a Szentszék átalakítására, s teológiai kérdésekben is nyitást sürgetett. Mind több jel utal azonban arra, hogy beletörik a bicskája a nagy kísérletbe. Hiába van vele a hívők többsége, a konzervatívok olyan ellenállásába ütközik, ami példa nélküli az egyház történetében. Azok kerekednek felül, akiket nem érdekel, hogy az egyház teljesen eltávolodik a hívektől.

Munkaerőhiány

A fotón épp úgy nézünk ki, mintha Agatha Christie tíz kicsi néger című könyvéből léptünk volna elő: már csak kilencen vagyunk, kényszeredetten mosolygunk, de a szívünk mélyén tudjuk, hogy valami nagyon nincs rendben. A társaság másik fele szerint ez egy csehszlovák film, s ahogy telik az idő, mind biztosabbnak tetszik, hogy ez a helyes megfejtés. Ötven perce érkeztünk az étterembe, amelyet – noha kint kellemes huszonkét fok van – tizenötre hűtöttek. Rajtunk kívül csupán a kerthelyiségben üldögél egy házaspár, minket azonban a jó idő ellenére az étterem zárt részébe ültettek, amitől az egész helyzetnek van némi büntetés jellege, de hát az ember ne legyen nagyravágyó. Összehúztuk magunkon a pulóvereinket, és igyekszünk szemet hunyni a tény fölött, hogy az ember normális esetben már negyedóra múlva kisétál, ha egy étteremben rá se hederítenek. Mi itt meghívott vendégek vagyunk, nem méltatlankodunk. A hideg ellen öten közülünk a vodkában látták a megoldást, ám amikor roppant kedvesen megrendelték a pincértől az italokat, az se szó, se beszéd, eltűnt. Jó húsz percig nem is láttuk, amikor aztán visszatért, megkérdezte, mit kérünk inni, mintha csak az addig nem látott ikertestvére volna az előzőnek. Én ekkor már nagyon szerettem volna egy forró teát, de hát nem vagyok udvariatlan, akkor sem reklamáltam, amikor már mindenki más megkapta az italát, csak én nem. A pincérfiú nagyon fiatal. Valahányszor kérünk valamit, idegesen igazgatja a szemüvegét, és előrehajol, mint egy Rejtő-hős, aki igyekszik jó benyomást tenni, miközben fogalma sincs arról, mi volna a feladata. A levesekkel van a legkisebb baj, másfél óra alatt megérkeznek. Finomak, egyébként. A főétel láthatóan nagyobb fejtörést okoz: a konyhából kijön egy pincérnő is a pincérünk mellé, és ketten jegyzetelik le, mit kérünk. Nem bonyolult egyébként: négy ebből, három abból, egy-egy amabból. Nincsenek különleges igényeink, és az előbbiekből okulva az újabb kör vodka kikérésével is várunk, amíg a rendszer feldolgozza az ételrendelést. A kerthelyiségben ülő pár tányérjait igen kegyetlen módon előttünk viszik ki. Két és fél órával az érkezésünk után végre mindenki a főételt eszi. Engem kivéve. Egy darabig próbálom hinni, hogy csupán szokatlan műgonddal készítik el a húsgombócaimat, ám kiderül, hogy adminisztrációs hiba miatt nekem sajnos nincs mit ennem. A pincérfiú azt magyarázza, hogy kolléganője rosszul írta le a rendelést, én pedig nem vitatkozom, noha láttam, hogy ketten írták a listát. Úgyis vigyázok az alakomra, nevetek kényszeredetten. Az asztaltársaság ekkor már nincs híján a cinizmusnak. Valaki a gyrosos bosszúját emlegeti, a legrémisztőbb városi legendát, ami nem is legenda, úgyhogy arra jutok: jobb, ha nem reklamálok túl vehemensen, isten tudja, mi kerül különben a desszertembe. Ekkor kérjük meg a Rejtő-pincért, hogy lefotózzon minket. A kép minősége amúgy kifogástalan. A pincér almás pitét ajánl, én lecsapok a lehetőségre. Kisvártatva visszatipeg az asztalunkhoz, és bizalmasan valami kókuszos süteményt javasol helyette. Nem merek ellenkezni.