Az európai elit válsága

Messze vannak még a jövő évi európai parlamenti választások, de a kezelésre szoruló és így folyamatosan napirenden lévő menekült- és migrációs válság folyamatosan rövidíti a várakozás idejét. Könnyen előfordulhat, hogy az eddig tulajdonképpen nem túl jelentős szavazói érdeklődés mellett zajló EP-választás esetében – legalábbis összehasonlítva a tagállamokon belüli további választások szavazási arányával – magasabb részvétellel kell számolnunk. A régi-új radikális és/vagy populista jobboldali pártok az említett krízis okán elérkezettnek láthatják az időt az előrelépésre, így erőteljesen mobilizálhatnak, és ezzel a velük szemben állóknak is emelkedhet a tét, szükséges lehet potenciális támogatóik aktivitásának növelése. A bevándorláskritika és -ellenesség kétségkívül új törésvonalat jelölt ki az európai pártok között, számos esetben pártcsaládok belső viszonyában is. Káosz nincs, és szemben a legrosszabb várakozásokkal, az Unió szétesése sem fenyeget, mindenesetre a soron következő EP-választás az európai elitnek erőteljes jelzést adhat. Sok más között az „európaizáció”, mint a „történelem véget ért” projektjének elméleti és politikai vezetői sem voltak felkészülve arra, hogy a történelem ismét mozgásba lendül, ahogyan arra sem, hogy a politika alapkérdéseihez térnek vissza (lásd például a szuveneritást, a felhatalmazást). Mindezek olyan korban váltak plasztikussá, amikor is „Európa” mint olyan elveszítette centrális szerepét a globális politika alakításában. Európa válsága abban is megnyilvánul, hogy a kontinensen a kereszténység és a felvilágosodás sarokkövei – így Európa identitásának magjai – immáron nem támadhatatlanok, erről a radikális iszlám is „gondoskodik”. A zajló migrá­ciós folyamatok az egyes ideológiák önképét sem hagyják érintetlenül, elég csak azokra a kihívásokra gondolni, amelyek a liberalizmust érik olyan közösségeknek a liberális demokrácián belüli megszerveződésével, amelyek elutasítják utóbbi értékeit. Az univerzalizmus helyett a „törzsiség” időszaka köszönthet be, amelyben a támadás éle a globális, kozmopolita új elitek ellen is irányul. Ez utóbbi nem csak értékrendszerbeli vita, hanem ahogyan Ivan Krastev az After Europe című könyvében utal erre is, a meritokrácia válsága. Krastev szerint a meritokratikus víziókkal szembeni bizalom leginkább abból táplálkozik, hogy tagjaira annak választói és kritikusai is úgy tekintenek, mint egy olyan elit reprezentánsaira, amely a „bárhonnan jövők” társadalma: nekik mindegy, hogy mely országban sikeresek. Az eliten kívüliek úgy tartják, hogy az előbbiek egy olyan világ részei, amelynek nincs közvetlen kapcsolata a társadalommal, tagjainak nincsenek a „néppel” közös barátaik és emlékeik. A meritokratikus vízió nyertesei nem függnek az adott ország iskolarendszerétől, nem annak az egészségügyi rendszerét használják, így a többség érzékelheti úgy, hogy azok fenntartása sem kiemelten fontos számukra. Krastev szerint az elitekbe fektetett bizalom megingása nem egyszerűen a kompetenciák megkérdőjelezése, hanem abból is táplálkozik, hogy a válságok után az elitek magukra hagyják a veszteseket. Azok mindig képesek a távozásra, így a „maradók” maguk viselik a válság költségeit. Az elitkritikusok úgy tartják, hogy a meritokratikus elitek jól összekapcsolódnak, hálózatuk horizontális. Velük szemben a „populista” elitek, ha nem ígérik is, hogy megvédik az embereket a krízistől, de azt igen, hogy „velük” maradnak, nem mennek sehová. Az orbáni önprezentáció egyik döntő eleme, hogy magát nem mint ennek a globális elitnek a részét jeleníti meg, hanem a „magyarok” képviselőjeként. A nemzetközi pénzügyi világ elutasításával nemcsak a neoliberalizmussal szemben határozza meg magát, hanem a beágyazottság nélküli elittel szemben is, amely szerinte „nem tud többé az igazság nyelvén beszélni”. Ahogyan arra Illés Gábor politológus, egy a Replikában 2016-ban megjelent, Orbán Viktor és Bajnai Gordon válságértelmezését összehasonlító tanulmányában rávilágít, az orbáni krízismagyarázat, a „józan észre” támaszkodás, a dolgok eredendő természetéhez való visszatérés, a spekuláció helyett a munkára és termelésre támaszkodás, együttesen mind részei a morális jellegű válságkezelés diszkurzív stratégiá­jának, amelynek során nem közgazdászok, külföldi „szakértők”, hanem a választott, felhatalmazott politikusok járnak majd el. Hozzá kell tenni, hogy ez a „globalisták” és a „helyhez kötöttek” konfliktusa nem csak a „nyitott” és a „zárt társadalom” szemben álló kereteként értelmezhető, hanem – ha nem is politikatudományi értelemben, de napjainkra – törésvonallá, legalábbis politikai gondolkodást strukturáló diskurzussá vált. Ennek jegyében a populisták, ha nem adják is átfogó vízióját a jövőnek, annyit ígérnek, hogy egyetlen kisebbségnek vagy „más(ság)nak” sem lesz több joga, mint általában egy privilegizált kisebbségnek. Mindezek együttesen sem jelentik az Európai Unió végét, hanem sokkal inkább azon Európa válságáról üzennek, amelyet a hidegháború végével gondoltak ki a politikusok. Ebből sem következik az, hogy a dezintegráció hívei kerekedtek volna felül, annyi azonban igen, hogy elhúzódó diszfunkcionális időszakkal kell számolnunk. Az EP-választásnak ez a tétje. 
2018.09.05 08:24
Frissítve: 2018.09.05 11:45

Felhőben

Közeledik az önkormányzati választás, az állam is szelídebb arcát próbálja mutatni a települési hivatalokkal szemben. Már azt üzente lapunkon keresztül a Kincstár, hogy nem is kap büntetést minden önkormányzat, amelyik nem tudta feltölteni határidőre a zárszámadását a híres-hírhedt ASP rendszerbe, pedig eddig nem volt kegyelem a mulasztóknak. 
Csendben lapozhatnánk is, ha az engedmény nem a folyamatos hibákat akarná elfedni, és a hangos tiltakozásoknak elejét venni. Mert ez a felhő alapú központi adatbázis, amihez idén januártól minden magyar településnek csatlakozni kellett, talán még soha, egyetlen napig sem működött zökkenőmentesen az egész országban: azok a közszolgák, akiknek 2008 óta egy fillér béremelést nem adott a mi adóforintjainkból a kormány, csakis éjszaka és hétvégén tudják normális sebességgel feltölteni az elvárt anyagokat.
Szakszervezeti nyomásra szerencsére azt megengedi az állam, hogy saját iparűzési adóbevételeikből a helyhatóságok valamennyit emeljenek a hivatali dolgozók fizetésén, de ki tudja meddig. Az ASP rálát minden fillér befizetésre és kiadásra, már nincs a települések életének olyan szelete, ahol nem azt mondja a kormány: fizesd saját zsebből, ha tudod. Megnézem a könyvelésed, és azt látom, a költségvetésed 13. során még lehetne kicsit faragni. Oldd meg valahogy, és mindjárt kisebb kiegészítést kell adnom a központi keretből. Senki nem tudja, mikor jön el a pillanat, amikor egy tollvonással harmadolja, megfelezi az állami pénzből fizetett hivatalnoki létszámot a belügyi tárca, s ha nem tetszik, le lehet húzni a rolót. 
Minden polgármester agyában kitörölhetetlen nyomot hagyott a 2016 februári, „Hatékony helyi közigazgatás” címet viselő, szerző nélküli háttértanulmány, amely a kétezer fő alatti kistelepülések hivatalait egyszerűen meg akarta szüntetni. Az ASP rendszer körüli mostani botrány és minden késlekedés alapot is szolgáltathat a döntéshozóknak a lépéshez. S akkor megnyugodva hátradőlhet a Főfőfő Hivatalnok: a csórók nem mehetnek majd panaszra sehová.
2019.03.22 09:00
Frissítve: 2019.03.22 09:23

Hűlt testvériség

Nincs kényelmesebb megoldás, mint közhellyel kezdeni egy írást – a start ugyan lapos, cserébe viszont nem terheli sem az olvasó asszociációs képességeit, sem a szerző szürkeállományát. Csábító lenne azzal nyitni – lengyel témáról lévén szó – miszerint: „Lengyel, magyar, két testvér, együtt iszik, együtt harcol”. (Eredetiben: Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.) Mondom, csábító lenne, de nem lehet. A közhely kimúlt. Legfeljebb protokoll-eseményeken recitálják, vagy vodka-túlnyomás esetén – elismerésképp, ha egy magyar lengyelül szólal meg, a nyelven, amelyben több mint 60 százalék a rendhagyó formulák aránya.
A korábban rongyosra citált mondás sírját Putyin (orosz elnök) ásta meg, és Orbán (magyar miniszterelnök) temette el. A pacalleveses ember a Novy Sviaton, a tar taxis úton a reptér felé, és a galambősz teremőr-néni a zsidó múzeumban elszánt arccal magyarázza, hogy az oroszokkal nem, nem, soha. Mert azok még a második világháború poklában is a legrosszabbak voltak. A felhúzott szemöldökre, illetve az „És a németek?” közbevetésre csak legyintés a válasz, meg a megfoghatatlan mondás, hogy „azok legalább úriemberek voltak”.
A megjegyzésre, hogy azért az orosz-ellenességet felülírja a két jobboldali rezsim közös érdeke, egyaránt kerekedik a pacalos és a taxis szeme (előbbi a lengyel kormánypárt, a PIS szavazója, az utóbbi a „polák Jobbik”, a KORWIN szimpatiánsa). „Jobb-ol-da-li?” – tagolja a személyfuvarozó kisiparos. „Posztkommunista! Állampárti!” – vágja oda dühösen.
„Akkor miért szekundált Orbán Viktornak március 15-én Budapesten a lengyel kormányfő?”. „Az politika, nem barátság” – mosolyognak. És kétségtelen: esti hírműsoraikban a lengyel tévék szót sem vesztegettek arra, hogy Mateusz Morawiecki Orbánnal parolázott a magyarok nemzeti ünnepén.
2019.03.22 09:00
Frissítve: 2019.03.22 09:24