Nem igazán szabad a kereskedelem – ez már a vámháborúk kora

Donald Trump Kína és Európa után, Kanadával kezdett kereskedelmi háborúba. Az Európai Unió, miközben nem hagyja válasz nélkül Trump büntetővámjait, ésszerű kompromisszumot keresne.

Újra nekigyürkőztek az amerikai és a kanadai tárgyalók, hogy nyélbe üssék a piactorzító mesterséges akadályok minél teljesebb kiiktatását kereskedelmi kapcsolataikból. A tét szűkebb értelemben, a jog nyelvén megfogalmazva a NAFTA, vagyis az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodás jövője. De a kérdés tágabban is értelmezhető, például úgy, hogy hajlandó-e Donald Trump egy vezető világhatalom első emberéhez méltó módon megközelíteni a globális szabadkereskedelem kérdéskörét, vagy pedig a százmilliárdos tételek dacára kisstílű szatócsmentalitással akar alkudozni mindenkivel a világban, aki nem vásárol szerinte elegendő amerikai terméket.

A szabadkereskedelem ügyét azonban nem csupán a Fehér Ház magatartása zilálja a nemzetközi porondon, hanem a közelgő Brexit is: az Európai Unióból távozni készülő briteknek még fogalmuk sincs a kilépés velejáróiról, pontosabban arról, hogy milyen feltételek mellett kereskedhetnek majd a távozás után „a maradék Európával”.

Az értelmetlen csatározásban mindenki csak veszíteni tud. Az Atlanti-óceán mindkét partján ajánlatos lenne a csatabárdok lengetése helyett azok eltemetésére összpontosítani, mert az Európából nézve Távol-Keletnek nevezett térségben hatalmas gazdasági entitás van kialakulóban a szabadkereskedelem jegyében.

Donald Trump azonban, aki elnökké választása óta számos vonatkozásban fenekesül felforgatta az addigi nemzetközi berendezkedést, a szabadkereskedelem eddigi szabályrendszerét sem kímélte.

Az „Amerika az első” jelszó jegyében, azt állítva, hogy Kanada és Mexikó eddig élősködött az Egyesült Államokon, át kívánja írni a NAFTA feltételeit. Ezt már hónapokkal ezelőtt világossá tette, amikor „nemzetbiztonsági” szempontokra hivatkozva 25 százalékos behozatali vámpótlékot írt elő az acéltermékekre, 10 százalékosat pedig az alumíniumra. Ez a rendelkezése alapértelmezésben az egész világra vonatkozott, és Kanadának, valamint Mexikónak azzal a feltétellel volt módja kérni a mentesítést, hogy belemennek a NAFTA-szabályok amerikai igények szerinti átírásába.

Az amerikaiak külön-külön kezdtek tárgyalást Kanadával, illetve Mexikóval. Az utóbbi szomszéddal már meg is állapodtak, és most azzal fenyegetik a kanadaiakat, hogy „kimaradhatnak” a NAFTÁ-ból, ha sokat ugrálnak.

A Mexikóval létrejött egyezség egyebek közt kimondja: az előállított autók csak akkor exportálhatók vámmentesen a másik NAFTA-országba, ha azok alkotó részeinek legalább 40, illetve egyes esetekben 45 százalékát olyan NAFTA-országban állítják elő, ahol az autóipari munkások átlagos órabére eléri a 16 dollárt. Ettől Mexikó jelenleg erősen elmarad, vagyis a rendelkezés fehéren-feketén az amerikai autóipar érdekeit szolgálja.

Kanadával más jellegűek az elsimítandó nézeteltérések. Ottawa először is szeretné megtartani a kereskedelmi viták rendezésének eddigi NAFTA-mechanizmusát, míg az amerikaiak az attól független bírósági utat részesítenék előnyben. Másodsorban Kanada erősen védi tejpiacát az importtal szemben, ragaszkodik a kanadai gazdák érdekeinek képviseletéhez. Harmadrészt pedig az Egyesült Államok tíz éves védelemben kívánná részesíteni a nagy fejlesztési költséggel, élő sejtekben előállított gyógyszereknek a szabadalmi jogát a sokkal olcsóbb generikus készítmények előállításával szemben, míg Kanada csupán nyolc évet tudna elfogadni.

Trump nem csupán észak-amerikai szomszédaival kapott össze a kereskedelempolitikán, hanem szabályos – igaz, még viszonylag alacsony intenzitású – kereskedelmi háborút indított Kína ellen, valamint „figyelmeztető lövéseket adott le” az Európai Unió irányába is. Az elnök gondolatmenete nagyon egyszerű: az olcsó külföldi import versenyképtelenné teszi az amerikai termelőt, így amerikai vállalkozások mennek tönkre, amerikai munkahelyek szűnnek meg, és ezt a folyamatot meg kell állítani úgy, hogy akadályt emelnek az olcsó import elé.

Mindennek van azonban hátulütője: az acélimport védővámmal történő megdrágítása például költségesebbé teszi az acéltermékek amerikai feldolgozását, és a gyártók emiatt olcsóbb külföldi országba telepíthetik át a termelést.

Kínát illetően annyi igazságuk mindenképpen van az amerikaiaknak, hogy a feltörekvő távol-keleti óriás felettébb nagyvonalúan kezeli – magyarán: előszeretettel koppintja - a szabadalmi joggal védett, fejlett technológiai eljárásokat. A kínaiak számos termékfajta vonatkozásában árasztják el dömpingáruval a világpiacot, és ezzel vakmerő kihívást intéznek a szabadkereskedelem eszméjével szemben. Ilyen termékfajta például a napelem, aminek az alkalmazása gombamód szaporodik szerte a földgolyón.

Mindeközben azonban a csendes-óceáni térségben, illetve a távol-keleti partvidéken gigászi méretű dolgok vannak készülőben: az egyébként is hatalmas népességű és potenciálú Kína még hatalmasabb hátországot épít magának.

A minap Indonézia és Ausztrália állapodott meg egymással, ha nem is teljes szabadkereskedelmi feltételekben, de a vámok és a befektetési korlátozások igen jelentős mértékű enyhítésében. Ez azonban csak része az előkészítés alatt álló, RCEP-ként emlegetett regionális szabadkereskedelmi tömörülésnek, amely az ASEAN, vagyis a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége tíz tagországa mellett hat további országot, nevezetesen Kínát, Indiát, Japánt, Dél-Koreát, Ausztráliát és Új-Zélandot is magában foglalja.

A szingarpúri kereskedelmi miniszter úgy vélekedik, hogy a városállamban novemberben tartandó találkozón tető alá lehet hozni ezt a szabadkereskedelmi paktumot. A 16 állam együttesen a világ lakosságának a felét képviseli, és a globális GDP egyharmadát állítja elő. Ez a regionális paktum kizárja az Egyesült Államokat. Washington korábban részese volt a Csendes-óceánközi Paktumnak, de abból Trump rövid úton kiléptette országát.

Az, hogy Trump Európa esetében is „nemzetbiztonsági” megfontolásokra hivatkozott a fémimport különadójának az elrendelésekor, a gazdaság prózai nyelvén pusztán annyit fed, hogy Európában magasabb adókulccsal sújtják az amerikai autók importját, mint fordítva.

Az Atlanti-óceán két partja közötti kereskedelmi háború elkerülése érdekében Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke a nyáron Washingtonban járt, és látszólag nagyon eredményes megbeszélést folytatott Trumppal. Valójában csak abban állapodtak meg, hogy egyelőre nem élezik tovább a már amúgy is pattanásig feszült helyzetet. Az elvi kinyilatkoztatásokat azonban – ha nem is aprópénzre, de mindenképpen – pénzre, konkrét számokra kellene váltani. Ebből a célból a jövő héten Brüsszelbe érkezik Robert Lighthizer, a washingtoni kormányzat külkereskedelmi megbízottja, hogy megvitassa Cecilia Malmström kereskedelmi EU-biztossal a trasnszatlanti kereskedelmi kapcsolatok ügyét.

Úgy hírlik, Európában olyan engedménynek a látványos bejelentésére készülnek, hogy hajlandóak lennének növelni a nem hormonkezelt amerikai marhahús importkvótáját.

Eközben az unió maga sem tudja, hányadán áll a szabadkereskedelmet illetően a jövő tavasszal soraiból távozó Nagy-Britanniával. Az alkudozásokon még nem dőlt el, hogy a kilépés megállapodásokkal kipárnázott, vagy pedig „kemény” lesz. A brit kormány szeretné a országot – amennyire csak lehet - az egységes európai piacon belül tartani, EU-tagsági kötelezettségek nélkül. Az unió persze ilyesmit nem akar megengedni.