Zsdanov titka: a szocreál

Publikálás dátuma
2018.09.09. 13:16
Felekiné Gáspár Anni: Füttyös kalauz
Nem holmi művészeti stílus, mint a kritikai realizmus, a naturalizmus, vagy mondjuk, a dadaizmus, hanem módszer.
Tudják-e vajon a Szép Szó ötven évesnél fiatalabb olvasói, hogy mi fán terem, helyesebben: mi fán termett a szocreál? Többnyire nem a hívei, hanem inkább a tőle távolságot tartók nevezték így – a kor szocialista rövidítéseinek szellemében – a szocialista realizmust. Na jó, de mi volt az a szocialista realizmus, kérdezheti az ifjú és a középkorú olvasó.
Egy hajdani csúfondáros megállapítás szerint kizárólag egyetlen ember létezett, aki tudta, mi az a szocialista realizmus, mégpedig Zsdanov, de ő meghalt és a sírba vitte a titkát. (Megint csak a fiatalabb olvasók kedvéért: az 1948-ban elhunyt Andrej Zsdanov a Központi Bizottság titkára, Sztálin ideológiai bal keze volt.) Mindamellett a korabeli források elmagyarázzák, hogy a "szocialista realizmus a marxizmus-leninizmus világnézetén alapuló művészi alkotómódszer és irányzat..." (Új Magyar Lexikon, 1962). Tehát nem holmi művészeti stílus, mint a kritikai realizmus, a naturalizmus, vagy mondjuk, a dadaizmus, hanem módszer!
E sorok szerzőjének meggyőződése szerint a szocialista realizmus azt követelte meg az alkotóktól, hogy ne úgy tükrözzék a valóságot, ahogyan az van, vagy volt, hanem úgy, ahogyan lennie kellene, illetve lennie kellett volna. Leszámítva Mihail Solohovnak a polgárháborúról szóló remekművét, a Csendes Dont, meg talán még egy-két valóban nagyszerű szovjet-orosz regényt, amelyeket a kor irodalomtudósai odacsaptak a szocialista realizmushoz. Erre a legjobb példa Alekszandr Fagyejevtől Az ifjú gárda. Ez egy eredetileg történelmi tényeken alapuló, közepeske regény volt, amely arról szólt, hogy a második világháború idején egy németek megszállta szovjet városban, Krasznodonban a komszomolisták ellenálló csoportot szerveznek. Kell-e ennél több a szocrealistáknak? Hát kellett! A regényt a legmagasabb helyről az a bírálat érte, hogy nincs benne ábrázolva a párt vezető szerepe, vagyis az, hogy a nácik ellen harcoló komszomolistákat idősebb elvtársak, az illegálisan működő Párt irányította. Noha ennek az égvilágon semmi történelmi alapja sem volt, a párthű Fagyejev a fentiek figyelembevételével átírta a regényt. Vagyis olyannak ábrázolta a valóságot, amilyennek – az elvárások szerint – lennie kellett volna.
De akad ilyesmire magyar példa is. Amikor a nagy Tito marsallból a szocialista táborban "láncos kutya" lett, egyesek mifelénk sem győztek csodálkozni azon, hogy a hős jugoszláv nép miért tűri ezt a zsarnokot. Nos, akadt egy irodalmi alkotás, amelyben a nép nem tűrte. 1953-ban egy F. P. nevű hazai tollforgató közreadott egy Kanyargós Dráva című regényt. Ebben arról regélt, hogy a korábban a náci megszállók ellen harcolt jugoszláv partizánok egy bátor hajadon vezérletével hogyan fognak fegyvert az áruló Tito rendszere ellen. Még a tábortűz mellett is azt éneklik: "Itt az idő, kést a kézbe, / rajta, Zóra Szubotin! / Mártsuk meg az ellenségbe, – csontjainkba mar a kín! / – Rajta, Zóra Szubotin!" Ugye, mondanom sem kell, hogy egy ilyen Tito-ellenes felkelés a valóságban még nyomokban sem létezett, ám bizonyára léteznie kellett volna.
Még évekkel a Kanyargós Dráva előtt jelent meg Aczél Tamás A szabadság árnyékában című regénye, amelyre a szocreál lehető legautentikusabb pecsétjét nyomták rá: 1952-ben Sztálin-díjat kapott egy azóta még elfeledettebb magyar író, Nagy Sándor téesz-regényével egyetemben. Moszkvában azt beszélték, hogy a Sztálin-díj bizottság már jóváhagyta a friss díjazottak listáját – külföldi szerző műve, mint korábban, akkor sem volt rajta –, amikor a közzététel előtti este a Sztálin-titkárságról odatelefonáltak a TASZSZ hírügynökség szerkesztőségébe azzal az ukázzal, hogy a két magyart, valamint egy francia és egy kínai szerzőt írják be a díjazottak közé. Állítólag a díjat odaítélő bizottság tagjai voltak másnap a legjobban meglepve, amikor a Pravdát kinyitották. Mondom: állítólag. Az viszont már biztosan csak legenda, amit akkoriban rossz nyelvek terjesztettek Pesten, miszerint Aczél Tamás regényének orosz fordítását némi átsimításra odaadták Solohovnak, aki viszont elveszítette a kéziratot, majd a helyzetet mentendő, emlékezetből újra megírta. És erre a "változatra" adatta Sztálin a róla elnevezett díjat.
Az ’50-as évek elején a párt fölöttébb ambicionálta, hogy a magyar írók alkossanak a ma hőseiről szóló műveket. És abból a célból, hogy a hazai tollforgatók megismerjék a munkásosztály mindennapi életét, az önként jelentkező íróknak lehetővé tették, hogy lejárjanak a nép közé. Enczi Endre például, aki 1956 után a nyugati emigrációban megjelenő Irodalmi Újság szerkesztője lett (Aczél Tamáshoz hasonlóan - a szerk.), egy nógrádi bányásztelepülésen töltött el három napot. Ott szedte fel a "jöveszteni" igét, amely aztán hamarosan megjelenő regénye jóformán minden oldalán szerepelt. A bányászok egyre csak jövesztették a szenet. Enczi becsületére legyen mondva, hogy ezt a regényét – nem minden cinizmus nélkül, és szigorúan csak szűk körben – nem a szocialista realizmus, hanem a szocialista szürrealizmus szellemében született műnek nevezte.
A magyar szocreál költészet gyöngyszemeként emlegették az ’50-es évek elején a következő nagyipari, mondhatni proletár töltetű költeményt: "Csoda esett a nap alatt, / ki hitte volna eztet? / A gyárkémény, a gyárkémény / hahó, dalolni kezdett." Hol azt mesélték, hogy ezt Devecseri Gábor írta, hol azt, hogy Kónya Lajos, hol pedig, hogy Zelk Zoltán. Ilyet azonban még ők sem írtak; a négysoros szerzője talán Karinthy Ferenc, Jékely Zoltán vagy valamelyik más rosszmájú tréfacsináló lehetett, aki kifejezetten azzal a szándékkal ötlötte ki az "eztet"-et, hogy befeketítse azt a költőtársát, akinek a szájába adta. Megjegyzem, a pártos költészet akkori prófétáját, Zelk Zoltánt (aki – hangsúlyozni kívánom: e korszakát leszámítva, előtte és utána egyaránt – jó költő volt) sem kellett félteni! Ő írta például e lánglelkű sorokat: "Légy pártos, költő, pártján / ki lángot köt csokorba..."
Aligha a nép ajkán született, de tény, hogy a Hét évszázad magyar versei (Szépirodalmi, 1951) antológiában népköltészetként szerepelt a következő: "Gyertek, lányok, öltözzetek fehérbe, / Szórjunk rózsát Rákosi Mátyás elébe! / Pusztuljon a reakcó egyszálig!, / Éljen, éljen Rákosi elvtárs sokáig!" Egy bizonyos költőnek (isten bizony nem emlékszem, hogy kinek) tulajdonították a magához Rákosi Mátyáshoz intézett halhatatlan sorokat, amelyek szerint "Körülölelünk téged, / mint apját a gyermek..."
Megvan viszont a szerzője a szocreál költészet eme korabeli remekének: "Nézem a nép masírozó seregét, / Számba veszem a legények elejét." Egy költőnő volt az, aki a szájába vette, a maga idejében viszonylag sokat publikáló Cs. G. Ha ugyan... Amikor ugyanis e sorokat idézve megpróbáltam az eredeti forrást visszakeresni, Komlós János nevére bukkantam. Ő idézte valahol. Megint csak: ha ugyan... Erre ugyanis Kormos István emlékezett vissza. Őt pedig Bodor Béla idézi.
De ártatlanul odasorolt, vagy karrierizmusból született művekben és más művészeti ágakban is dühöngött a szocreál. Ekkor lett a hivatalos álláspont szerint példaértékű mű Felekiné Gáspár Anni Füttyös kalauza, egy már-már giccsbe hajló, színes képeslapra emlékeztető festmény, amilyenhez hasonló tizenkettő egy tucat. Ez egy induló villamosra felugró, vastag bokájú jegyvizsgálót – bár nem traktoristát, de mindenképpen egy szocializmust építő dolgozó nőt – ábrázolt. Tagadhatatlanul jeles avantgarde mester volt viszont a müncheni iskolából indult, később a Nyolcakhoz csatlakozott Pór Bertalan, aki – politikai tevékenységén túlmenően – a Rákosi házaspár vászonra álmodásával ("Rákosi elvtárs és felesége parasztküldöttekkel") vágódott be a kincstári ítészeknél. A szocreál építőművészet jellegzetes darabjai között olyan meglehetősen különböző épületeket tartottak számon, mint például a MOM Művelődési Háza, a Dunai Vasmű bejárata vagy a ma Képviselői Irodaházként funkcionáló akkori pártközpont unalmas, egysíkú tömbje a pesti Duna-parton.
Ez volt a szocreál, béke poraira!

Bihari Tamás: A játékos

Publikálás dátuma
2018.09.09. 12:12

Fotó: a szerző felvétele
Béla bekerült abba a mókuskerékbe, amibe a legtöbb szerencsejáték-függő: vissza akarta nyerni a befektetett pénzt.
- Szia! Gyere már le, itt vagyok a pénzzel, de ki kellene fizetni a taxit! – hallotta Géza a mobilban régi kollégája hangját a ’90-es évek végének egy csöndes nyári délutánján.
Először nem akart hinni a fülének és néhány pillanatig döbbenten hallgatott. Béláról ugyanis köztudott volt, hogy gyakran kér kölcsön, de nagyon ritkán, mondhatni szinte soha sem rendezte az adósságát. Géza végül belátta, csodák mégis vannak:
- OK, Béla, de ha van nálad 100 ezer forint, miért én fizessem ki a taxidat?
-Jaj, Gézám! Olyan szép csomagban van összepakolva a pénz, nincs szívem néhány forint miatt kibontani – hallotta a telefonban Géza és be kellett látnia, Béla érvelésében van logika.
Komótosan leballagott hát a kert aljába a kapuhoz. Kifizette a borsos taxiszámlát. Béla a belvárosból vitette ki magát a külső budai kerületbe. Géza egy szép nagy kertben terpeszkedő emeletes villában lakott a családjával. A ház mellett egy kis medencében hűs víz adott enyhet a kánikulai forróságban.
A két negyvenes éveiben járó férfi valaha, az átkosban egy szerkesztőségben dolgozott. Azóta a sors, a történelem és a politika messzire sodorta őket egymástól, de a régi kollegiális kapcsolat, haverság megmaradt.
A dombra épült villához lépcső vezetett föl. Géza és Béla letelepedett a medence szélén. A házigazda néhány perc múlva beslattyogott a házba egy demizson jóféle szekszárdi bikavérért. Gyakran mondogatta a kollégáinak, az igaz bikavér nem Egerben, hanem Szekszárdon született, akárcsak Babits Mihály.
Miközben a tágas kamrában a vesszőfonattal védett 5 literes edény után kutatott a házi füstölésű kolbászok, oldalszalonnák között, maradt némi ideje felidéznie magában Béla kacskaringós pályafutását. Amíg kollégák voltak, Géza és Béla sokat beszélgettek kocsmák mélyén és Géza szinte többet tudott Béláról, mint ő maga.
Béla tehetséges újságíró volt, afféle polihisztor: írt riportot, tárcát, interjút, tudósítást, bármit, amit rábízott a szerkesztője. Mielőtt belépett volna az egyik legnagyobb példányszámú napilap szerkesztőségébe, sok mindennel foglalkozott. Egy ideig taxizott a kockás taxinál, majd amint lehetett, magántaxizásra adta a fejét.
Béla elismerte, ott siklott ki az élete. Először csak utasra várva sménezett a kollégákkal. Ez egy színtiszta szerencsejáték volt. Elővettek egy-egy Adyt, vagyis az akkori legnagyobb értékű papírpénzt és középen összehúzták a pénzt. Amikor széthúzták, az nyert, akinek az 500-asa magasabb sorszámú volt. Viszonylag sokat nyert és rákapott a félkarú rablókra, amelyek alaposan ki is fosztották, s Béla bekerült abba a mókuskerékbe, amibe a legtöbb szerencsejáték-függő: vissza akarta nyerni a befektetett pénzt, ami persze eleve reménytelen volt.
Felhagyott a taxizással és szinte minden idejét játéktermekben töltötte. Végül eljátszotta a lakását is. Egy gyermekkori barátja Ausztráliában sikeres vállalkozásba kezdett, s Béla a rendszerváltás környékén meglátogatta, de egy idő után nyughatatlan vére továbbhajtotta, s nekivágott a földrésznyi országnak, hogy opálbányászatból szedje meg magát. Utóbb be kellett látnia, már az is szép eredmény volt, hogy élve megúszta. Egyszer magára robbantotta a vájatot. Máskor dingófalka támadt rá a sivatagban, ahol magányosan táborozott. Kénytelen volt az alfahímet a késével megölni, hogy ne legyen belőle vacsora. Hazatértekor az opál vagyonkáját eladva ismét játéktermekbe hordta az érte kapott pénzt.
Egy barátja beajánlotta egy napilaphoz, ahol szerkesztője hamar felismerte tehetségét. A munka és a rendszeres jövedelem azonban mindössze annyi változást hozott, hogy csak a hónap vége felé kényszerült rá, hogy kölcsönkérjen boldog-boldogtalantól. Sajnálatos módon azonban a jackpot továbbra is elkerülte, így gyorsan elterjedt, hogy aki Bélának ad kölcsön, az nyomban keresztet is vethet rá. Ő pedig a lelkiismeret-furdalását szeszbe fojtotta.
Ültek hát a medence szélén és elrévedezve, az elfogyasztott vörösbor mennyiségével arányosan egyre nosztalgikusabban emlegették a régi szép időket. Géza egy idő után mégis csak rátért a lényegre, hogy hát akkor "Bélám, hoci a pénzt!"
Béla ekkor világfájdalmas szomorúsággal, szemében könnyekkel bizonygatta, hogy íme, visszahozta a kölcsönt, mert komolyan gondolta a dolgot, de az az igazság, hogy ha valamikor, hát most van a legnagyobb szüksége rá. Géza később sem tudta megmagyarázni magának, hogy az elfogyasztott alkohol mennyisége, vagy Béla meggyőző érvelése miatt, de csak egy futó pillantást vethetett a pénzére, amely végül nem cserélt gazdát. Béla még hivatott egy taxit is Gézával, kifizettette vele a visszautat, majd elrobogott.
Néhány nap múlva Géza reggeli kávéja mellé, kezébe vette kedvenc napilapját. Hamarosan megakadt a szeme régi cimborája publicisztikáján.
A jegyzet szerzője arról értekezett, hogy miközben sokaknak a mindennapi kenyér megvásárlása is gondot okoz, addig vannak olyan lelkiismeretlen újgazdagok, akik az úszómedencés – ez erős túlzás volt – villájukban a drága minőségi borukat szopogatva, az éhezőkkel mit sem törődve élik világukat.
Géza soha többé nem látta Bélát és persze a pénzét sem.
Szerző

Forró nyár északon: a jóléti állam nincs bukásra ítélve

Publikálás dátuma
2018.09.09. 10:00
Csapatépítés a szociáldemokratáknál. A pólókon a felirat: „Eros társadalom, biztonságosabb Svédország”
Fotó: MARTIN HÖRNER KLOO
Svédországba idén a szokásosnál korábban jött meg az ősz. Nem egy-két héttel hamarabb, ahogyan gyakran megtörténik, hanem már júliusban. Aki nyár közepén érkezett az országba repülővel, a leszálláshoz készülődve maga is láthatta föntről a zöld erdőket tarkító vörösesbarna foltokat. Én augusztus elején mentem autóval, és már délen, Malmö fölött szembesültem a kiszáradt, elbarnult lombú fák látványával. Aztán később, Göteborg közelében, ahol vékonyabb és sziklásabb a talaj, már alig találtam egybefüggő zöldet: halott – vagy legalábbis a fotoszintézist erre az évre föladó – facsoportokat láttam mindenfelé.

Klímasokk

A máskor nyáron is csapadékban fürdő skandináv országban ezúttal május végén elapadtak az égi csatornák, és augusztus első hetéig nem is indult meg az eső. Országszerte erdőtüzek pusztítottak – volt olyan nyári nap, amikor 52 helyen égtek az erdők –, és a szalmaszínű, tikkadt rétekről a vadludak már a nyár utolsó hónapjában elindultak dél felé. A helyiek szerint utoljára 1997-ben fordult elő hasonló, de akkor csak három hétig tartott a szárazság – most közel három hónapig. A svédeket láthatóan megviselte a szokatlan aszály: nincsenek hozzászokva, hiszen a legutóbbi jégkorszak óta a táj, a vegetáció és a klíma is alig változott; a sziklák tetején a jellemzően vékony, gránitmorzsákkal kevert humuszréteg csak azért képes buja vegetációt éltetni, mert bőségesen öntözik az esők, és ha elfogy az utánpótlás, a talaj hetek alatt csontszárazzá válik. A fák a köves talajban nem tudják mélyre fúrni a gyökereiket: ha nincs csapadék, megáll az élet.
A sokkot a messziről jött idegen is érzékelte – ha máskor nem, hát akkor, amikor türelmesen elmagyarázták neki, hogy miért nem szabad még a folyóparti, körbekerített és fedett tűzrakóhelyen sem tüzet gyújtani -; a beszélgetésekben rendre előkerült a globális fölmelegedés (meg az esélylatolgatás, hogy mostantól erre a száraz kontinentális klímára kell fölkészülni, vagy pedig a gyors tempóban elolvadó sarki jég miatt leáll a Golf-áramlat, és szibériai hideg lesz), a hónapok óta zajló választási kampányban viszont úgyszólván a nyoma sem látszott: megelőzték az olyan elvontabb ügyek, mint a migráció, a közbiztonság, vagy éppen az orosz fenyegetés.
A svédeket amúgy meglehetősen nehéz kibillenteni a nyugalmukból – a bevándorlással fél évszázada birkóznak, és az orosz veszélyhez is volt pár száz évük hozzászokni; abból, hogy egy olyan, az ottani infrastruktúra ismeretében marginális jelentőségű kezdeményezés is befért a kampánytémák közé, mint a "Fibernät för framtiden" (optikai hálózat a jövőért – 2020-ra állami eszközökkel a svéd háztartások 95 százalékába elviszik a széles sávú, villámgyors internetet, és a piaci szolgáltatók az állami hálózaton versengenek a fogyasztókért kedvezményes, azaz nagyjából a magyar áraknak megfelelő, számunkra elképzelhetetlen sebességű csomagjaikkal), talán a magyar olvasó is érzékeli, mennyire izgathatja a lakosságot a hét végi választás, illetve annak (a Fidesz-média szerint) "sorskérdése", a menekültpolitika.

Működő integráció

1990 óta, vagyis közel 30 éve járok visszatérően Svédországba, mióta hozzáférhető az interneten, követem az ottani sajtót – nem vagyok szakértő, de van összehasonlítási alapom, és kíváncsian figyelem a változásokat; ebből a pozícióból mondom, hogy garantáltan lesre fut, aki a magyar "köztévé", a Kossuth rádió vagy a Magyar Idők úgynevezett híreiből próbál következtetni: mi történik arrafelé. Először is, semmi köze a valósághoz annak a magyar pártsajtóban visszatérően felbukkanó toposznak, hogy a svéd média elhallgatja a bűncselekmények, illetve a társadalmi problémák migrációs hátterét. Svédország magyar szemmel, vagy akár a magyar bűnügyi statisztikákkal összevetve is kiemelkedően biztonságos ország, ahol sokfelé nem zárják az autókat, északon a házakat sem nagyon. Bűnözés ettől még van: ottjártamkor történt éppen, hogy szélsőséges fiatalok Göteborg külvárosaiban kocsikat gyújtottak föl – mindent megírtak róla az újságok, azt is, hogy a gyanúsítottak némelyikét napokkal később Törökországban kapcsolták le (arra viszont nem tértek ki, hogy az apropó és előzmények nélküli akció a kampányfinisben kizárólag a svéd szélsőjobbnak jött jól).
Másodszor, az sem igaz, hogy a menekültek (eddig közel 2 millió ember a 9 és fél millió lakosú országban) befogadása kudarctörténet lenne, és az integráció nem működik. Én Brackä-ban, Göteborg Hűvösvölgyében laktam, egy viszonylag jól szituált kertvárosban, a közvetlen szomszéd egy második generációs bevándorló volt: az ajtóra írt neve alapján afgán, és minden bizonnyal orvos. Ő már Svédországban született, egy őzbarna, legújabb típusú Volvo XC60-as városi terepjáróval járt, és svéd – szőke, fehér bőrű, kék szemű – felesége volt. Amíg ott voltam, minden reggel munkába indult, esténként bevásárlószatyrokat pakolt ki a kocsijából, sőt egyszer a függöny nélküli ablakon keresztül főzni is láttam, és mindig integetve köszönt, amikor szembe jött. Tudom, hogy egyetlen esetből semmilyen következtetést nem lehet levonni, de ha a beilleszkedés fogalmilag kizárt lenne, akkor ez az ember nem létezhetne – és abban a tehetősek lakta negyedben, amit többször is bejártam keresztül-kasul, nem a szóban forgó férfi volt az egyetlen, aki máshonnan származott.
És láttam mást is, ami amellett szól, hogy létezik integráció: tízen-huszonéves vegyes párokat igen nagy számban, a legváltozatosabb felállásban, kézen fogva és ölelkezve mindenhol – a vidámparkban, a belvárosban, a bevásárlóközpontokban. Az az igazság, hogy az arab fiúk, fekete lányok (stb.) között rengeteg a jó kiállású, csinos teremtés, a többit pedig a biológia megoldja. A svéd iskola integrált – gyakorlatilag csak állami oktatás van, az alkotmány mindenfajta megkülönböztetést tilt, a diszkrimináció kiszűrésére és szankcionálására külön ombudsman ügyel –, és most már a második-harmadik generációban nőnek fel együtt a svéd illetve a nem annyira svéd gyerekek, ugyanott és ugyanazt tanulva, ugyanazokat a zenéket hallgatva, ugyanazoknak a csapatoknak drukkolva.
Úgy van, mint nálunk: a szabad és szekuláris társadalom elképesztő vonzerővel szívja magához azokat, akik a vallás és a hagyományok által erősen szabályozott környezetből jönnek. Mint amikor egy magyar család felköltözik Szabolcsból a fővárosba: a szülők még tartják a vallási és öltözködési szokásokat, a gyerekek már kevésbé, aztán az unokákat már senki nem tudja megkülönböztetni az ős-budapestiektől. Ennek a konstrukciónak a svéd megfelelője a fejkendős anyuka a hajadonfőtt szaladgáló lánygyerekekkel, és a legutolsó divat szerint öltöztetett-sminkelt-tetovált (!) nagylánnyal. A Lisebergben (a göteborgi vidámparkban) egy egész napom volt rá, hogy számtalan hasonló famíliát lássak, és tényleg csak elvétve bukkant föl egy-egy kendőbe burkolózó lányfej – gyanítom, hogy azok közül, akik az utóbbi években érkeztek. A magyarázat alighanem az, hogy aki mindenáron ragaszkodik a mohamedán külsőségekhez, az nem feltétlenül Svédországot veszi célba, ha pedig mégis, akkor rendkívül kitartónak és elkötelezettnek kell lennie, ha nemzedékeken át meg akarja őrizni az őt a többségi társadalomtól látványosan elválasztó regulákat. Az 1990 óta eltelt idő legfontosabb tapasztalata számomra, hogy kevés ilyen eltökélt ember van.

A szolidaritás erősebb

Kétségtelen persze, hogy léteznek szignifikánsan migráns-hátterű bűnelkövetési formák (mint ahogy jellemzően orosz hátterűek is – amiről a jobboldali magyar sajtó következetesen hallgat –, például a lányfuttatás meg a drogkereskedelem), és azzal az állítással is nehéz lenne vitatkozni, hogy az átlag svédnek sok mindenből elege van. Amikor egy napközbeni villamosjárattal a belváros felé tartottam, és a szerelvényen – fényes munkaidőben – szinte kizárólag munkaképes korú, színes bőrű új-svédek utaztak, telefonos játékokkal, chateléssel és evés-ivással múlatva az időt, az én fejemben is megfordult, hogy ezeket az embereket valakinek el kell tartania – leginkább azoknak, akik a napjukat a villamos helyett inkább a munkahelyükön töltik.
Ám a svéd földön töltött két hét nagyobbik részében (sok év után először) mégis inkább az volt a benyomásom, hogy a társadalmi kísérlet – amibe, meglehet, a svédek megkérdezése nélkül, a fejük fölött fogott bele a politikai osztály –, nincs bukásra ítélve. Annak pedig kevés nyomát láttam, hogy a választópolgár erről a kísérletről, illetve az elindítóiról készülne a szavazáson ítéletet mondani. Az ország prosperál, az ingatlanárak emelkednek – a gyümölcsárak is, tekintettel a szárazságra: lengyeltől szlovákig mindenféle almát láttunk a boltokban, átszámítva átlagosan ezerforintos kilónkénti áron azokban a napokban, amikor itthonról elért minket a hír, hogy 13 forintért veszik át a gazdáktól a léalma kilóját, pedig sem a lengyeleknek, sem a szlovákoknak sincs olyan remek és drága kereskedőház-hálózatuk, mint nekünk –, munkaerőhiány van, a fizetések is megindultak fölfelé, és a svéd labdarúgó-válogatott is elfogadhatóan szerepelt a vébén. Ettől persze még borítékolható a Svéd Demokraták (az ottani szélsőjobb) előretörése, de bármennyi százalékot szerezzenek is, az ország nem fog kifordulni a sarkaiból – mint ahogyan Amerika sem fordult ki Trump miatt -; annál ez a modell, ez a szolidáris és befogadó társadalmi struktúra sokkal erősebb.
Frissítve: 2018.09.09. 11:29