Zsdanov titka: a szocreál

Nem holmi művészeti stílus, mint a kritikai realizmus, a naturalizmus, vagy mondjuk, a dadaizmus, hanem módszer.

Tudják-e vajon a Szép Szó ötven évesnél fiatalabb olvasói, hogy mi fán terem, helyesebben: mi fán termett a szocreál? Többnyire nem a hívei, hanem inkább a tőle távolságot tartók nevezték így – a kor szocialista rövidítéseinek szellemében – a szocialista realizmust. Na jó, de mi volt az a szocialista realizmus, kérdezheti az ifjú és a középkorú olvasó.

Egy hajdani csúfondáros megállapítás szerint kizárólag egyetlen ember létezett, aki tudta, mi az a szocialista realizmus, mégpedig Zsdanov, de ő meghalt és a sírba vitte a titkát. (Megint csak a fiatalabb olvasók kedvéért: az 1948-ban elhunyt Andrej Zsdanov a Központi Bizottság titkára, Sztálin ideológiai bal keze volt.) Mindamellett a korabeli források elmagyarázzák, hogy a "szocialista realizmus a marxizmus-leninizmus világnézetén alapuló művészi alkotómódszer és irányzat..." (Új Magyar Lexikon, 1962). Tehát nem holmi művészeti stílus, mint a kritikai realizmus, a naturalizmus, vagy mondjuk, a dadaizmus, hanem módszer!

E sorok szerzőjének meggyőződése szerint a szocialista realizmus azt követelte meg az alkotóktól, hogy ne úgy tükrözzék a valóságot, ahogyan az van, vagy volt, hanem úgy, ahogyan lennie kellene, illetve lennie kellett volna. Leszámítva Mihail Solohovnak a polgárháborúról szóló remekművét, a Csendes Dont, meg talán még egy-két valóban nagyszerű szovjet-orosz regényt, amelyeket a kor irodalomtudósai odacsaptak a szocialista realizmushoz. Erre a legjobb példa Alekszandr Fagyejevtől Az ifjú gárda. Ez egy eredetileg történelmi tényeken alapuló, közepeske regény volt, amely arról szólt, hogy a második világháború idején egy németek megszállta szovjet városban, Krasznodonban a komszomolisták ellenálló csoportot szerveznek. Kell-e ennél több a szocrealistáknak? Hát kellett! A regényt a legmagasabb helyről az a bírálat érte, hogy nincs benne ábrázolva a párt vezető szerepe, vagyis az, hogy a nácik ellen harcoló komszomolistákat idősebb elvtársak, az illegálisan működő Párt irányította. Noha ennek az égvilágon semmi történelmi alapja sem volt, a párthű Fagyejev a fentiek figyelembevételével átírta a regényt. Vagyis olyannak ábrázolta a valóságot, amilyennek – az elvárások szerint – lennie kellett volna.

De akad ilyesmire magyar példa is. Amikor a nagy Tito marsallból a szocialista táborban "láncos kutya" lett, egyesek mifelénk sem győztek csodálkozni azon, hogy a hős jugoszláv nép miért tűri ezt a zsarnokot. Nos, akadt egy irodalmi alkotás, amelyben a nép nem tűrte. 1953-ban egy F. P. nevű hazai tollforgató közreadott egy Kanyargós Dráva című regényt. Ebben arról regélt, hogy a korábban a náci megszállók ellen harcolt jugoszláv partizánok egy bátor hajadon vezérletével hogyan fognak fegyvert az áruló Tito rendszere ellen. Még a tábortűz mellett is azt éneklik: "Itt az idő, kést a kézbe, / rajta, Zóra Szubotin! / Mártsuk meg az ellenségbe, – csontjainkba mar a kín! / – Rajta, Zóra Szubotin!" Ugye, mondanom sem kell, hogy egy ilyen Tito-ellenes felkelés a valóságban még nyomokban sem létezett, ám bizonyára léteznie kellett volna.

Még évekkel a Kanyargós Dráva előtt jelent meg Aczél Tamás A szabadság árnyékában című regénye, amelyre a szocreál lehető legautentikusabb pecsétjét nyomták rá: 1952-ben Sztálin-díjat kapott egy azóta még elfeledettebb magyar író, Nagy Sándor téesz-regényével egyetemben. Moszkvában azt beszélték, hogy a Sztálin-díj bizottság már jóváhagyta a friss díjazottak listáját – külföldi szerző műve, mint korábban, akkor sem volt rajta –, amikor a közzététel előtti este a Sztálin-titkárságról odatelefonáltak a TASZSZ hírügynökség szerkesztőségébe azzal az ukázzal, hogy a két magyart, valamint egy francia és egy kínai szerzőt írják be a díjazottak közé. Állítólag a díjat odaítélő bizottság tagjai voltak másnap a legjobban meglepve, amikor a Pravdát kinyitották. Mondom: állítólag. Az viszont már biztosan csak legenda, amit akkoriban rossz nyelvek terjesztettek Pesten, miszerint Aczél Tamás regényének orosz fordítását némi átsimításra odaadták Solohovnak, aki viszont elveszítette a kéziratot, majd a helyzetet mentendő, emlékezetből újra megírta. És erre a "változatra" adatta Sztálin a róla elnevezett díjat.

Az ’50-as évek elején a párt fölöttébb ambicionálta, hogy a magyar írók alkossanak a ma hőseiről szóló műveket. És abból a célból, hogy a hazai tollforgatók megismerjék a munkásosztály mindennapi életét, az önként jelentkező íróknak lehetővé tették, hogy lejárjanak a nép közé. Enczi Endre például, aki 1956 után a nyugati emigrációban megjelenő Irodalmi Újság szerkesztője lett (Aczél Tamáshoz hasonlóan - a szerk.), egy nógrádi bányásztelepülésen töltött el három napot. Ott szedte fel a "jöveszteni" igét, amely aztán hamarosan megjelenő regénye jóformán minden oldalán szerepelt. A bányászok egyre csak jövesztették a szenet. Enczi becsületére legyen mondva, hogy ezt a regényét – nem minden cinizmus nélkül, és szigorúan csak szűk körben – nem a szocialista realizmus, hanem a szocialista szürrealizmus szellemében született műnek nevezte.

A magyar szocreál költészet gyöngyszemeként emlegették az ’50-es évek elején a következő nagyipari, mondhatni proletár töltetű költeményt: "Csoda esett a nap alatt, / ki hitte volna eztet? / A gyárkémény, a gyárkémény / hahó, dalolni kezdett." Hol azt mesélték, hogy ezt Devecseri Gábor írta, hol azt, hogy Kónya Lajos, hol pedig, hogy Zelk Zoltán. Ilyet azonban még ők sem írtak; a négysoros szerzője talán Karinthy Ferenc, Jékely Zoltán vagy valamelyik más rosszmájú tréfacsináló lehetett, aki kifejezetten azzal a szándékkal ötlötte ki az "eztet"-et, hogy befeketítse azt a költőtársát, akinek a szájába adta. Megjegyzem, a pártos költészet akkori prófétáját, Zelk Zoltánt (aki – hangsúlyozni kívánom: e korszakát leszámítva, előtte és utána egyaránt – jó költő volt) sem kellett félteni! Ő írta például e lánglelkű sorokat: "Légy pártos, költő, pártján / ki lángot köt csokorba..."

Aligha a nép ajkán született, de tény, hogy a Hét évszázad magyar versei (Szépirodalmi, 1951) antológiában népköltészetként szerepelt a következő: "Gyertek, lányok, öltözzetek fehérbe, / Szórjunk rózsát Rákosi Mátyás elébe! / Pusztuljon a reakcó egyszálig!, / Éljen, éljen Rákosi elvtárs sokáig!" Egy bizonyos költőnek (isten bizony nem emlékszem, hogy kinek) tulajdonították a magához Rákosi Mátyáshoz intézett halhatatlan sorokat, amelyek szerint "Körülölelünk téged, / mint apját a gyermek..."

Megvan viszont a szerzője a szocreál költészet eme korabeli remekének: "Nézem a nép masírozó seregét, / Számba veszem a legények elejét." Egy költőnő volt az, aki a szájába vette, a maga idejében viszonylag sokat publikáló Cs. G. Ha ugyan... Amikor ugyanis e sorokat idézve megpróbáltam az eredeti forrást visszakeresni, Komlós János nevére bukkantam. Ő idézte valahol. Megint csak: ha ugyan... Erre ugyanis Kormos István emlékezett vissza. Őt pedig Bodor Béla idézi.

De ártatlanul odasorolt, vagy karrierizmusból született művekben és más művészeti ágakban is dühöngött a szocreál. Ekkor lett a hivatalos álláspont szerint példaértékű mű Felekiné Gáspár Anni Füttyös kalauza, egy már-már giccsbe hajló, színes képeslapra emlékeztető festmény, amilyenhez hasonló tizenkettő egy tucat. Ez egy induló villamosra felugró, vastag bokájú jegyvizsgálót – bár nem traktoristát, de mindenképpen egy szocializmust építő dolgozó nőt – ábrázolt. Tagadhatatlanul jeles avantgarde mester volt viszont a müncheni iskolából indult, később a Nyolcakhoz csatlakozott Pór Bertalan, aki – politikai tevékenységén túlmenően – a Rákosi házaspár vászonra álmodásával ("Rákosi elvtárs és felesége parasztküldöttekkel") vágódott be a kincstári ítészeknél. A szocreál építőművészet jellegzetes darabjai között olyan meglehetősen különböző épületeket tartottak számon, mint például a MOM Művelődési Háza, a Dunai Vasmű bejárata vagy a ma Képviselői Irodaházként funkcionáló akkori pártközpont unalmas, egysíkú tömbje a pesti Duna-parton.

Ez volt a szocreál, béke poraira!