Kácsor Zsolt: Búcsú a sorstól

Mondom X-nek, aki filozófus, hogy három hónap után otthagyom Kőbányát, mert nem vagyok képes elviselni, de először szándékosan rosszul érti (hiába, filozófus), a mondatomba vicceskedve belehall egy névelőt, otthagyod a kőbányát, hahaha, mit csináltál te ott?

Nem, nem a kőbányát, mondom neki, hanem Kőbányát, tudod, az egy kerület a te szellemi világodtól valahol nagyon messze, egy másik univerzumban.

Ja, ja, bólogat X, persze, persze, tudom én, a múltkor láttam róla egy riportot a tévében, drogosokat mutattak, akik csavarlazítót és patkánymérget szúrnak vénába.

Na, ott még nem tartunk, horgad föl bennem a megsértett alig-volt kőbányai, vannak ilyenek, de ez nem jellemző az egész kerületre. Azon a környéken, ahol három hónapig laktam, hetente csak egy-két betépett fazont láttam. Magatehetetlenül hevertek a füvön fényes nappal, égnek tárt karokkal. Ebben a kerületben, ahogy én tapasztaltam, a szerencsétlenek többsége inkább iszik. Kétliteres pillepalackokban veszik a legolcsóbb sört, így egy korsó kijön mindössze száz forintból. A lecsúszott alkoholisták, az örök nyomorultak, a koldusok és hajléktalanok úgy hozzátartoznak az utcaképhez, mint a verebek. Ha jó idő van, ők is kiülnek a tízemeletes panelházak által övezett sétányra, és süttetik magukat a nappal – éppen úgy, mint az itt élő, folyton ideges, állandóan feszült kisgyerekes szülők, s a jobbára keserű arcú nyugdíjasok –, rossz időben meg behúzódnak az áruházak eresze alá, ahol egykedvűen gubbasztanak. Társadalmi státuszuk nagyon hasonló a kóbor kutyákéhoz. Akadtak könyörületes buszvezetők, akik az augusztusi kánikulában jegy nélkül fölengedték őket a buszra, ahol irtózatos szagot árasztottak ugyan, de ha éppen működött a légkondi, legalább pár megállónyi időre hűsölhettek kicsit. Én mondom neked, mondom X-nek, a filozófusnak, hogy ezek a sofőrök irgalmasabbak, mint ennek az országnak a basái, akik nem veszik emberszámba a kóbor kutyává lett nyomorultakat, a sokszor hivatkozott Magyar Embereket – de hát miért is vennék őket emberszámba? Toprongyos Magyar Emberekkel nem lehet olyan impozáns propagandafotókra összeállni, mint a vérfoltos öltönyökben fényeskedő, turkomán despotákkal.

De komolyan, mit csináltál te Kőbányán, kérdezi X, mire elárulom neki az igazságot: mivel társadalmi életet magánéleti okok miatt nem élhettem, esténként mindenfélét összeolvastam, például sok Marxot és Engelst, mert szeretném valamivel jobban megérteni, hogy hol élek. Sajnos, nem ment. Minél többet olvastam, annál inkább összezavarodtam. Nem értettem, hogy különböző vagyoni helyzetük és eltérő érdekeik alapján ma miként volna lehetséges komplett társadalmi osztályokat karakterizálni és homogenizálni. Marxnak és Engelsnek ez sikerült, de hát ők a XIX. század dúvad-kapitalista viszonyai között éltek, ráadásul sokkal jobban ismerték a saját korukat, mint én az enyémet. Én még Magyarországot sem értem.

Ne bánkódj, legyint erre X, majd hozzáteszi: Marxot és Engelst a saját kortársaik is félreértették, később meg szándékosan félremagyarázták őket. Akkor mit olvassak, kérdezem tőle, mire gondolkodás nélkül rávágja: olvass inkább Rejtőt Jenőt. Amúgy meg miért panaszkodsz, förmed rám egy pillanattal később, elvégre nincs abban semmi különös, hogy az ember otthagyja a rosszat! Próbáld csak meg otthagyni a jót! Tudod, hogy én honnan költöztem haza három hónap után? A paradicsomból!

Hiszen nem is tudtam, hogy odamentél, válaszolom, mire X. bólogat: na még szép, hogy odamentem, mert úgy éreztem, ha Magyarországon maradok, megfulladok. Ismered azt az érzést, amikor telítődsz politikai szennyel és kulturális mocsokkal, s úgy érzed, hogy nem kapsz tőle levegőt?

Ismerem, igen, bólogatok, éppen ezt érzem én is.

Szóval ebből lett elegem, folytatja X, és elköltöztem a Kanári-szigetekre, Tenerifére, egész pontosan Puerto de la Cruzba, még pontosabban a paradicsomba. El tudod te azt képzelni?

Nem, rázom a fejemet, nem tudom elképzelni.

Jobb is, válaszolja X, mert megbolondulnál tőle. Naphosszat ültem a gyönyörű kikötőben, bámultam a tengert, élveztem a langyos levegőt, a mosolygó embereket, az örök tavaszt. Eltelt egy hét, és boldog voltam. Eltelt két hét, és még boldogabb voltam. Eltelt három hét, és megfogadtam, hogy többé nem megyek haza, hiszen itt örökre megoldódott az életem. De az első hónap végén gyanakodva kezdtem figyelni magamat, mert amint kisétáltam a partra, és leültem egy pálmafa alá, rám jött a remegés. Két hónap múlva meg a sírhatnék. Olyan boldog voltam, mint soha életemben, de három hónap múlva azt hittem, beleőrülök. Másnap fogtam magam, összepakoltam, és hazajöttem.

Hát te hülye vagy, mondom neki, az a szenny és mocsok hiányzott neked, ami itt van? Ez a reménytelenség, keserűség, sötétség és gyötrődés?

Dehogyis, válaszolja a filozófus, én már úgy unom és utálom Budapestet.

Hát akkor mi hiányzott neked a Kanári-szigeteken, te marha?

Mire rám néz nagy szemekkel, s azt mondja: leginkább a sorsom.