A zene égi és földi arca

Publikálás dátuma
2018.09.10. 17:36

Fotó: Horváth Gábor / Opusfoto
A pécsi rendezvényen minden néző kaphatott kóstolót az igazi klasszikus zenéből, miközben a sztár hangszerek a különféle harmonikák voltak.
„A billentyű ezer arca" szólt a hétvégi négynapos rendezvény szlogenje, és valóban, volt, hogy a hangszerek az ég felé fordították arcukat a templomi hangversenyen, és volt olyan, hogy nagyon is a föld felé, amikor bárokban szólt a harmonika. Mi csak két nap programjait tudtuk megtekinteni, de így is áttekinthettük a fesztivál kínálatát. Talán sokakat szemöldök összevonásra késztet, ha azt látják szájharmonika-művész lép fel szimfonikus zenekarral, vagy azt hallják, hogy a pécsi bazilika híres Angster-orgonájával harmonika szól együtt. Pedig, mint a szervezőtől Szamosi Szabolcs igazgatótól megtudtuk, az orgona, a harmonika, szájharmonika hasonló sípjaik révén rokon hangszerek: az utóbbi angol neve mutatja is, fordításban így hangzik: szájorgona. Az országos hangversenyiroda vezetője, aki orgonistaként maga is fellépett a péntek esti szabadtéri hangversenyen elmondta, nyolc évvel ezelőtt azzal a céllal indult az eseménysorozat, hogy Pécsnek legyen klasszikus zenei fesztiválja. Azokat igyekeznek megszólítani, akik a hagyományos koncerthelyszínekre nem látogatnak el, amit az is segít, ezek koncertek ingyenesek, de előadónak így is az ország legjobb zenészeit, muzsikusait hívják meg. Az évek alatt lezajlott fejlődés eredménye, hogy ma már szinte egymást követik a kisebb-nagyobb események, ezek a klasszikus zene teljes spektrumát bemutatják, minden korosztályhoz szólni kívánnak. Volt operagálaest a Kodály Központban az Állami Operaház művészeivel, szabadtéri hangverseny szimfonikusokkal, templomi zenélés orgonával: ezek voltak az esti fő műsorszámok, napközben pedig itt is, ott is - utcákon, a tereken, bárokban feltűntek zenészek. Hallhatók voltak vonósnégyest játszó muzsikusok, harmonikások szólóban és énekes partnerrel, láthatósági mellényben műanyag kukákon doboló zenetanuló gyerekek tanáraikkal. Ők voltak a főszereplői annak a gyerekeknek szóló bemutató hangversenynek is, amelyen az ütős hangszerek vonultak fel. Hazánkban már többször fellépett, most is itt volt a norvég Sigmund Groven, a szájharmonika világszerte elismert, kitűnő mestere. Sommerro, Moody és saját művét játszotta, és ezek nem tartalmatlan csacskaságok voltak, a kitűnő hangszeres virtuóz és a szegedi szimfonikusok játéka arról tett tanúbizonyságot, a valódi komolyzene birodalma valóban szélesebb, mint gondolnánk, és tud sokakhoz szólni úgy, hogy nem enged a minőségből.  
Több rendezvényen fellépett Kéméndi Tamás harmonikás, akitől megtudtuk, nagyapja és édesapja is harmonikázott, gyakorlatilag ráakasztották a hangszert. Mivel Himesházán, ahol nagyszámú német nemzetiség él, mindhárman ugyanahhoz a tanárhoz jártak, a német népzenében gyökeredzik zenei világa. Később komolyzenét is kellett játszania, és úgy gondolta, választania kell, majd rájött, mindent, amit el lehet játszani a harmonikán, meg kell mutatni a közönségnek: nem szégyen sem sanzon, sem népi polka. Nincs kiválasztott kedvence, mindent szívesen játszik. Az orgona kistestvére a harmonika, korban is jóval fiatalabb, az ezernyolcszázas évek elején feltalált hangszer a múlt század elején alakult olyanná, amilyennek ma ismerjük – magyarázta a művész. Az orgona –amelyen - Kovács Szilárd, a Bazilika művésze játszott -, és a harmonika párosítása egy templomi hangverseny keretén belül, azonban nem az ő, hanem a fesztivál szervezőinek az ötlete volt. És valóban meglepetés volt, Kéméndi Tamás meg tudott szólaltatni hatalmas orgonaművet, úgy, hogy a jó akusztikájú, visszhangos térben, gyakran úgy tűnt, mintha a nagy hangszeren hallanánk Pachelbelt. De az egykori szovjet zeneszerző, Zolotarjov eredeti kis remekműve is élményszerűen szólalt meg keze alatt, és nem tűnt szentségtörésnek, amikor a templomi hangszer és a harmonika együtt játszotta, Piazzola Ave Mariáját, és Fauré dalát. Elkötelezett művésznek ismertük meg Kéméndi tamást, akár a bárban polkát, akár a templomban egyházi zenét játszott. A fesztivál elérte célját: a minőségnek engedményeket nem téve mutatni meg klasszikus zene nem szigorúan komolykodó arcát.
Szerző

Lázadó apácák az Operettben

Publikálás dátuma
2018.09.10. 13:52

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
A Budapesti Operettszínház premierje, az Apáca show látványos és energiával teli, ám színházilag sok adósságot hagy maga után.
Míg az Operában keresztény évadot hirdetnek, addig a szomszédos Budapesti Operettszínházban Apáca show-t adnak. Persze az utóbbi is keresztényi szellemben, megbékéléssel, megbocsátással ér véget. Ahogy kell. De addig azért el kell jutnunk. Az ikonikus filmből született musicalt a nyáron a szegedi Dóm téren mutatták be és most elérkezett a Nagymező utcába. Szente Vajk, aki egyik aspiránsa a teátrum élére kiírt igazgatói pályázatnak, már az előadás elején érzékelteti, hogy itt bizony minden villódzik, hangos és energiával teli lesz. Mert a show, az mégis csak show. A néző pedig azt várja egy ilyen „műsortól”, hogy kapja fel, mint egy bődületes erejű forgó szél, repítse el, és ez az érzés kerítse a hatalmába egészen a tapsig. A hatást tehát nem lehet megspórolni, kérdés, hogy milyen árat fizetünk érte. A történet egyszerű. Egy bárénekes szorongatott helyzetében felcsap apácának, ahol aztán nem csak ő változik meg valamelyest, hanem a környezete és az őt körülvevők is. A sztori annyira együgyű, hogy tényleg muszáj valamivel ellensúlyozni. Erős dalok, markáns zene és karakteres színészi játék tudná valamelyest átfordítani a sekélyességet. A szövegkönyv magyar fordítását maga a rendező és Galambos Attila jegyzi. Próbáltak is túllépni a korlátokon néhány eredeti jelzővel, kifejezéssel. Drucker Péter karmesteren és a zenekaron sem múlik a dolog, a színészek részéről pedig több értékelhető énekesi teljesítmény is megjegyezhető. A kórusok sem szólnak rosszul, a ráhangoltsággal sincs baj, csakhogy az összhatás egyszerűen túl sok. Az egész egy szuszra akar elkápráztatni, nem hagy időt a csendekre, az elmélyülésre. A díszlet, egy hatalmas, nyilván a Dóm téren jól mutató a diszkógömböket idéző kinyíló gömb (Rákay Tamás munkája), elveszi a helyet a tánctól. Túri Lajos Péter pedig úgy koreografálta meg az előadást, mint egy túlfűtött televíziós showt. Folyamatosan hajszolja a táncosokat és velük a nézőket. A legnagyobb adósság színházilag jelentkezik. Elnagyolt viszonyokat, kevéssé hihető érzelmeket kapunk. Így sajnos, hiába a sok energia, nem jön az a bizonyos forgószél. Peller Anna a főszerepben mindent belead, mégsem tud elementáris lenni. Janza Kata zárdafőnökasszonyként remekül énekel, Szabó P. Szilveszter szellemesen önironikusan játssza a gengszterfőnököt és ez igaz a bandatagokra, közülük is leginkább Faragó Andrásra. Az apácák közül Jenes Kitti és Dobos Judit tűnik ki. A nézők többsége állótapssal fogadta az operettszínházi premiert. Kérdés, hogy ebből a tapsrend végén a színpadon is megjelenő rendező, vagy az erkélyen visszafogottan üldögélő Lőrinczy György főigazgató profitál majd, legalábbis az önbizalmat illetően.  

Októbertől országos turnéra indul

Az Apáca show-t augusztusban a Szegedi Szabadtéri Játékok keretén belül mutatták be. A Budapesti Operettszínházban ebben az évadban a tervek szerint negyvenszer tűzik műsorra, majd a produkció októbertől országos turnéra indul, érintve Pécset, Miskolcot, Zalaegerszeget, Nyíregyházát, Szombathelyet, Veszprémet, Debrecent és Győrt. 

Szerző

Hollywoodi megszállás Velencében

Publikálás dátuma
2018.09.09. 21:36

Megérdemelten kapott Arany Oroszlánt Alfonso Cuarón az amerikai filmek uralta versenyen.
Magyar szemszögből sikerrel zárult a jubileumi 75. Velencei nemzetközi filmfesztivál: Nemes Jeles László Napszállta című filmje megkapta a nemzetközi kritikus szervezet, a Fipresci-díját. Ez nem hivatalos fesztivál elismerés, de ez nem von le semmit az értékéből, sőt: presztízsértékű, hiszen a „kekec ítészek” gondolták magyar filmet a mezőny legjobbjának. Ez a mezőny pedig idén igen erős volt, ugyanakkor más szempontból szokatlanul kiegyensúlyozatlan. Ha röviden kell jellemeznem a helyzetet, akkor azt kell mondanom: Hollywood és az amerikai stúdiórendszer megszállta a rendezvényt. Ahhoz, hogy ezt értelmezni tudjuk, vissza kell nyúlnunk az idei Cannes-i fesztiválig, melynek művészeti igazgatója, Thierry Frémaux nemet mondott a streaming szolgáltatók által gyártott művek versenybe válogatására. A velencei vezér, Alberto Barbera viszont tárt karokkal várta a Netflix és az Amazon Studios műveit – előbbitől hat produkciót. Sőt, a klasszikus stúdiókat is: a Warner, a Universal és a 20th Century Fox is adott filmet Velencének. Így a felhozatal zömét amerikai művek tették ki, és nem egy alkotó panaszkodott, hogy a legrégebbi európai fesztiválról épp az európai filmesek szorultak ki. Egyszóval, Nemes Jeles László második egészestés rendezésének már a programba kerülése is gigantikus bravúr volt. Különösen, hogy a Napszállta igen sok szempontból üzent hadat a most divatos történetmesélős filmkészítésnek, innovációban az európai szerzői filmek és a nagy alkotók előtt tisztelegve. Nemes mellett ezt a vonalat még az angol Mike Leigh képviselte a Peterlooval, de korát és életművét figyelembe véve, ő alanyai jogon élt ezzel a jogával. Igaz, a hivatalos zsűritől egyik mű sem kapott semmilyen elismerést. Mondjuk, a tagok összetétele alapján ez nem túlságosan meglepő: a friss Oscar-díjas Guillermo del Toro mellett főleg színészek voltak a grémium tagjai, mintsem nagy újítók. Ami a 75. Velencei filmfesztivál díjait illeti, sokan azt gondolhatják, hogy az egyik nagy mexikói rendező odaadta a fődíjat, az Arany Oroszlánt a másik nagy mexikói rendezőnek, Alfonso Cuarónnak. Ez bár kézenfekvőnek tűnik, muszáj elismerni, a Jancsó Miklóst példaképének tekintő Cuarón bearanyozódott műve, a Roma valóban kiemelkedett a versenymezőnyből. A rendező őslakos dadája, Cleo alakjának emlékeire épülő, a közönséget az 1970-es évek Mexikójába repítő dráma zseniális mozi, ami a stúdió produkciók dömpingjében egészen innovatívnak számít. 
Cuarón volt annyira vagány, hogy az egész művet varázslatos fekete-fehér kompozícióban forgassa le, melynek minden egyes motívumában ott van egy varázslatos részlet. Ilyenkor értem meg a mozi szerelmeseit, hogy miért kell kiállni és harcolni a nagy vászon és a közösségi élmény mellett, mert tényleg nem tudom elképzelni, hogy élvezhető lenne a Roma egy mobiltelefon képernyőjén. Pedig a műre ez a sors vár, hiszen a Netflix mutatja be nemsokára. Egyik szemem sír, a másik nevet tehát, mert így Magyarországon is elérhető lesz a film – a magyar felirat persze nem garantált. Másrészt Cuarón filmje nem csak vizuálisan lehengerlő, hanem a történetmesélésben is: érzelmekről tud igen mélyen és bármiféle pátosz nélkül beszélni, mindemellett egy őrült kor társadalomrajzát is odaskiccelni mellé. Úgy gondolom, hogy Alfonso Cuarón a mostani középgeneráció legjobb rendezője, akinek személyes művei gyönyörűek és akkor sem jön zavarba, ha rábíznak egy blockbustert – elvégre ő rendezte az egyetlen komolyan vehető Harry Potter filmet is. Ami a zsűri által kiadott többi díjat illeti, fogalmazzunk úgy, hogy semmi meglepő nem történt, kötelezően díjazták azokat, akiket illik. Az Ezüst Oroszlán, a zsűri nagydíja jó helyen van a görög Jorgosz Lanthimosznál. A kedvenc című műve egy roppant humoros és obszcén komédia a tizennyolcadik századi intrikák korából. Főszereplője, Olivia Colman brutálisan jól játszik és leiskolázza Rachel Weiszt és Emma Stone-t – nem véletlen tehát, hogy Colman lett a legjobb színésznő a Lidón. A színész díjat Willem Dafoe kapta, aki Vincent Van Gogh-ot alakítja Julian Schnabel The Eternity’s Gate című biográfiai alkotásában. A legjobb rendező Jacques Audiard lett a című westernjével, ami miatt szintén nincs okunk panaszkodni, remek darab. Ezekkel a művekThe Sister Brothers  kel sokat fogunk még találkozni a most kezdődő Oscar kampányok során. Ami viszont kakukk tojás, az Ethan és Joel Coen elismerése a legjobb forgatókönyv kategóriában a The Ballad of Buster Scruggs című alkotásukkal. Különösen, hogy ez egy szkeccsfilm, melynek csak az első epizódja kiemelkedő. De legalább nem volt olyan silány, mint néhány kifütyült film: például Brady Corbet Vox Lux című tévedése, melyben Natalie Portman ripacskodja szét a popsztár karakterét vagy az egykor szebb napokat látott Florian Henckel von Donnersmarck (A mások élete) Werk ohne Autor, ami 188 percben kínozza a nézőt a huszadik századi német történelem unalomig ismert fordulataival.