A zene égi és földi arca

A pécsi rendezvényen minden néző kaphatott kóstolót az igazi klasszikus zenéből, miközben a sztár hangszerek a különféle harmonikák voltak.

„A billentyű ezer arca" szólt a hétvégi négynapos rendezvény szlogenje, és valóban, volt, hogy a hangszerek az ég felé fordították arcukat a templomi hangversenyen, és volt olyan, hogy nagyon is a föld felé, amikor bárokban szólt a harmonika. Mi csak két nap programjait tudtuk megtekinteni, de így is áttekinthettük a fesztivál kínálatát. Talán sokakat szemöldök összevonásra késztet, ha azt látják szájharmonika-művész lép fel szimfonikus zenekarral, vagy azt hallják, hogy a pécsi bazilika híres Angster-orgonájával harmonika szól együtt. Pedig, mint a szervezőtől Szamosi Szabolcs igazgatótól megtudtuk, az orgona, a harmonika, szájharmonika hasonló sípjaik révén rokon hangszerek: az utóbbi angol neve mutatja is, fordításban így hangzik: szájorgona. Az országos hangversenyiroda vezetője, aki orgonistaként maga is fellépett a péntek esti szabadtéri hangversenyen elmondta, nyolc évvel ezelőtt azzal a céllal indult az eseménysorozat, hogy Pécsnek legyen klasszikus zenei fesztiválja. Azokat igyekeznek megszólítani, akik a hagyományos koncerthelyszínekre nem látogatnak el, amit az is segít, ezek koncertek ingyenesek, de előadónak így is az ország legjobb zenészeit, muzsikusait hívják meg.

Az évek alatt lezajlott fejlődés eredménye, hogy ma már szinte egymást követik a kisebb-nagyobb események, ezek a klasszikus zene teljes spektrumát bemutatják, minden korosztályhoz szólni kívánnak. Volt operagálaest a Kodály Központban az Állami Operaház művészeivel, szabadtéri hangverseny szimfonikusokkal, templomi zenélés orgonával: ezek voltak az esti fő műsorszámok, napközben pedig itt is, ott is - utcákon, a tereken, bárokban feltűntek zenészek. Hallhatók voltak vonósnégyest játszó muzsikusok, harmonikások szólóban és énekes partnerrel, láthatósági mellényben műanyag kukákon doboló zenetanuló gyerekek tanáraikkal. Ők voltak a főszereplői annak a gyerekeknek szóló bemutató hangversenynek is, amelyen az ütős hangszerek vonultak fel. Hazánkban már többször fellépett, most is itt volt a norvég Sigmund Groven, a szájharmonika világszerte elismert, kitűnő mestere. Sommerro, Moody és saját művét játszotta, és ezek nem tartalmatlan csacskaságok voltak, a kitűnő hangszeres virtuóz és a szegedi szimfonikusok játéka arról tett tanúbizonyságot, a valódi komolyzene birodalma valóban szélesebb, mint gondolnánk, és tud sokakhoz szólni úgy, hogy nem enged a minőségből.

Több rendezvényen fellépett Kéméndi Tamás harmonikás, akitől megtudtuk, nagyapja és édesapja is harmonikázott, gyakorlatilag ráakasztották a hangszert. Mivel Himesházán, ahol nagyszámú német nemzetiség él, mindhárman ugyanahhoz a tanárhoz jártak, a német népzenében gyökeredzik zenei világa. Később komolyzenét is kellett játszania, és úgy gondolta, választania kell, majd rájött, mindent, amit el lehet játszani a harmonikán, meg kell mutatni a közönségnek: nem szégyen sem sanzon, sem népi polka. Nincs kiválasztott kedvence, mindent szívesen játszik. Az orgona kistestvére a harmonika, korban is jóval fiatalabb, az ezernyolcszázas évek elején feltalált hangszer a múlt század elején alakult olyanná, amilyennek ma ismerjük – magyarázta a művész. Az orgona –amelyen - Kovács Szilárd, a Bazilika művésze játszott -, és a harmonika párosítása egy templomi hangverseny keretén belül, azonban nem az ő, hanem a fesztivál szervezőinek az ötlete volt. És valóban meglepetés volt, Kéméndi Tamás meg tudott szólaltatni hatalmas orgonaművet, úgy, hogy a jó akusztikájú, visszhangos térben, gyakran úgy tűnt, mintha a nagy hangszeren hallanánk Pachelbelt. De az egykori szovjet zeneszerző, Zolotarjov eredeti kis remekműve is élményszerűen szólalt meg keze alatt, és nem tűnt szentségtörésnek, amikor a templomi hangszer és a harmonika együtt játszotta, Piazzola Ave Mariáját, és Fauré dalát. Elkötelezett művésznek ismertük meg Kéméndi tamást, akár a bárban polkát, akár a templomban egyházi zenét játszott. A fesztivál elérte célját: a minőségnek engedményeket nem téve mutatni meg klasszikus zene nem szigorúan komolykodó arcát.