Szívhangügy: az utolsó szó jogán

Dúró Dóra az ágyába mászna, és átvenné az irányítást – olvasom az egyik balos portálon, jót mosolygok, ám szerencsére nemcsak ezen a színvonalon indult el a társadalmi vita a Mi Hazánk Mozgalom szívhangos javaslatáról, hanem komoly, érdemi párbeszéd van kialakulóban. Ez most sem a pártoknak köszönhető persze: érvelés nélkül elutasították a javaslatomat. A kormány is igyekszik gyorsan leszögezni: nem változtatnak a szabályozáson. Pedig kéne. Vallom, hogy a gyermek a fogantatás pillanatától él. Igen, gyermeknek nevezem, mert úgy gondolom, hogy egy magzati korban lévő gyermekről van szó. Aki közkincs. Az élete fontos. Ugyanolyan fontos, mint egy megszületett gyermek élete. Nem a szülőcsatornán való áthaladástól kezdve védem őt, hanem akkor is, amikor még közvetlenül megérinteni nem tudom, csak a hasamon át simogathatom. Szeretném, ha minden anyában tudatosodna: a gyermeke életéről van szó. Sokan nem tudják ezt, csak sejtcsomóról beszélnek, holott él. Dobog a szíve. Ennek kapcsán Gavra Gábor a Hetekben lepett meg lényegi meglátásával: „Dúró mindössze arra tett javaslatot, hogy legalább egyszer az életben kommunikáljon egymással a magzat és a sorsáról döntő anya. A javaslat szerint nem történne más, mint hogy a tudtán kívül élet és halál határán létező magzat a szívhangjával legalább az utolsó szó jogán üzenjen a sorsáról gondolkodó anyjának.” A Népszava közölte Rozsos Erzsébet írását, melyben olyasmire ragadtatja magát, hogy én kínoznám a nőket, és szélsőséges élethelyzeteket hoz fel. Egyébként is kedvelt példa a „16 éves, buliban megesett lány”, ám ha részben meg is értjük ezeket a helyzeteket, nem fogadhatjuk el, hogy okot adnak egy gyermek életének a kioltására. És itt jön be a talán leggyakrabban emlegetett érv, a fogamzásgátlás ügye. Csakhogy ennek elérhetősége nagyságrendekkel nagyobb ma, mint volt pl. 1950-ben, de az abortuszok száma érdemben mégsem csökkent azóta civilizációnkban. Mindezek ellenére a szívhangos határozatom indokolásában is írtam, hogy a megelőzéssel is foglalkoznunk kell, bár a nagy előrelépésen már túl vagyunk. Felmerül sokszor a pénzkérdés: „ha majd olyan bérek lesznek nálunk is, mint Nyugaton”, akkor majd vállalnak gyerekeket. Valóban igazságtalan, ha a gyermekvállalás anyagi nehézségeket jelent, a kormánynak egyenesen jutalmaznia kellene, több kezdeményezésem volt ezek elősegítésére is. De a valóság az, hogy míg mi a német életszínvonalra vágyunk, addig akik azon élnek, azoknál sem magasabb a születésszám. Ők mire vágynak? A japánokéra? Lehet. Csakhogy a japánoknál még kevesebb gyermek születik. Ebből az látszik, hogy a születések száma nemcsak a pénztől függ. Ne gondolják, hogy érzéketlen vagyok, bár tényleg nem tartozom az érintettek közé: csodálatos házasságomba három szerelemgyerekünk született. Ettől még átéltem én is sok nehézséget velük, sírtam amiatt, hogy hogy nézek ki, hogy mennyire fáj, bosszankodtam, hogy hányszor fel kell kelnem éjszaka... (Megjegyzem, néhány zsigeri gyűlölködő gyerek nélkül osztja az észt a szívhangügyben is.) Nem kell szégyellnünk magunkat nőként azért, mert a saját szempontjainkat is figyelembe vesszük. De lehet ez nyomós annyira, mint egy élet? Az anyák az abortusszal visszafordíthatatlan döntést hoznak, amit statisztikák szerint már egy hónappal később 10%-uk megbán, majd egyre többen. Ez talán nem jelent bűntudatot? A szívhang meghallgatása nem fog mindenkit eltántorítani az abortusztól, de vannak, akiket igen. Macedóniában ez 20 százalékkal csökkentette az arányt. Felvetik többen, hogy nem fogja tudni tisztességgel felnevelni a gyermeket az, aki ennek hatására gondolja meg magát. Ugyanakkor az élet és a tapasztalatok szintén cáfolják ezt az elsőre logikusnak tűnő felvetést, hiszen valójában a nem kívánt terhességekből is kívánt gyermekek születnek. Az USA-ban és Csehországban végzett kutatások azt mutatják, hogy azok a nők, akiktől megtagadták az abortuszt, 95%-ban úgy gondolják, hogy végül ez volt a helyes. Hogy a gyermekük életét választották. Ne féljünk ettől! Miért érzem lelkiismereti kötelességemnek, hogy a magzatok védelmében szóljak? Mert ma hazánkban minden negyedik gyermek abortusz áldozata lesz. Szeretném, ha élhetnének.  

Kinek a szívhangja?

Nem vonjuk kétségbe Dúró Dóra tisztességes szándékát, amellyel csökkenteni szeretné az abortuszok számát, a sajtóetika is azt kívánja, hogy az őt kritizáló véleményre válaszolhasson. Megtette, bár érvei között újat nem tudunk felfedezni. Amennyire a szakirodalmat ismerjük, eddig még nem sikerült nyomára bukkanni olyan demográfiai elemzésnek, amely racionális magyarázatot adott volna arra, miért a legkilátástalanabb időszakokban születik a legtöbb gyerek, s miért a legjobb körülmények között élő társadalmakban csökken a születések száma. (A szexről, mint szabadidős kikapcsolódásról, s a gyerekről, mint ennek "járulékáról" olvastunk, de túl egyszerűnek véljük.) Értjük és értékeljük az érzelmi megközelítést, amely szerint - Dúró is ezt mondja - egy gyermek a fogantatás pillanatától gyermeknek tekintendő, s azt is látjuk: ebből következik a szívhang meghallgattatásának javaslata. Azt viszont nem értjük, hogy a hasonlóan érzelmi megközelítés, miért nem illeti meg a nőt, akinek szerintünk kizárólagos joga eldönteni: meg akarja-e szülni megfogant gyermekét vagy sem. De ez már nem csak egyéni érzelmi kérdés, hanem társadalmi probléma. Továbbra is úgy gondoljuk, hogy a szívhang meghallgattatása érzelmi zsarolása egy, az abortuszon gondolkodó, tehát érzelmileg amúgy is kilátástalan helyzetben sodródó párnak (itt nem felejthetjük el a férfi felelősségét és felelőtlenségét sem). Dúró egyszerű radikális javaslattal akarja megoldani a kérdést egy összetett folyamat végén, amikor már nincs jó válasz és megoldás, mert maga a folyamat vezet a megválaszolhatatlansághoz.  A gyerek vállalása vagy nem vállalása - az abortusz, az igen vagy a nem kimondása - egy hosszú folyamat végpontja. Annak függvénye, hogy - mind érzelmileg, mind anyagilag - hogyan rendezkedett be egy társadalom. Élhető, biztonságos-e az a közösségi tér, amelyet teremtettünk magunknak, hogy úgy gondoljuk és érezzük, biztonsággal fel tudunk nevelni egy vagy több  gyermeket, vagy sem. (Ha az országot elhagyó fiatal nemzedékeket nézzük, a válasz: nem.) Dúró a magzat szívét hallgattatná meg, mi pedig a társadalom szívét: gyerekbarát-e a magyar társadalom, amelynek macsó vezetése a konyhába űzné a "gyermektermelővé" silányított nőt, miközben maga a gazdasági berendezkedés képtelen olyan körülményeket teremteni, hogy egyetlen kereső el tudjon tartani egy családot, s a közösség olyan viszonyokat tudjon teremteni - óvoda, bölcsőde, iskola szociális háló -, amelyek egyszerre lehetővé tennék a nők anyaságát és társadalmi szerepvállalását (egyéni karrier, munka). A válasz nem a "vagy-vagy" döntésének kényszerében van, hanem az "is" szabadságában. Ma semmi sem segíti ezt az "is"-t. Sem az egyéni, sem a közösségi felelősségről, sem a a saját testünkről és a szexualitásról, sem a nemek közötti egyéni és társadalmi viszonyról - látjuk: a gender "nem tudomány" - nincs sem egyéni, sem közösségi tudásunk, ami megalapozhatná és kiegészíthetné a csupasz  érzelmi megközelítést. A magzat szívhangjának meghallgatása csak tovább növelné az egyéni és közösségi félelmet a gyermek nélkül is bizonytalan jövőtől, semmint oldaná mindannyiunk egyéni és közösségi frusztráltságát. A vita mindazonáltal itt nem zárható le, s az értelmes vitának hívei vagyunk. (A szerk.)
2018.09.12 09:00
Frissítve: 2018.09.12 10:02

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.
2018.09.22 09:37

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:04