Szívhangügy: az utolsó szó jogán

Dúró Dóra az ágyába mászna, és átvenné az irányítást – olvasom az egyik balos portálon, jót mosolygok, ám szerencsére nemcsak ezen a színvonalon indult el a társadalmi vita a Mi Hazánk Mozgalom szívhangos javaslatáról, hanem komoly, érdemi párbeszéd van kialakulóban. Ez most sem a pártoknak köszönhető persze: érvelés nélkül elutasították a javaslatomat. A kormány is igyekszik gyorsan leszögezni: nem változtatnak a szabályozáson. Pedig kéne. Vallom, hogy a gyermek a fogantatás pillanatától él. Igen, gyermeknek nevezem, mert úgy gondolom, hogy egy magzati korban lévő gyermekről van szó. Aki közkincs. Az élete fontos. Ugyanolyan fontos, mint egy megszületett gyermek élete. Nem a szülőcsatornán való áthaladástól kezdve védem őt, hanem akkor is, amikor még közvetlenül megérinteni nem tudom, csak a hasamon át simogathatom. Szeretném, ha minden anyában tudatosodna: a gyermeke életéről van szó. Sokan nem tudják ezt, csak sejtcsomóról beszélnek, holott él. Dobog a szíve. Ennek kapcsán Gavra Gábor a Hetekben lepett meg lényegi meglátásával: „Dúró mindössze arra tett javaslatot, hogy legalább egyszer az életben kommunikáljon egymással a magzat és a sorsáról döntő anya. A javaslat szerint nem történne más, mint hogy a tudtán kívül élet és halál határán létező magzat a szívhangjával legalább az utolsó szó jogán üzenjen a sorsáról gondolkodó anyjának.” A Népszava közölte Rozsos Erzsébet írását, melyben olyasmire ragadtatja magát, hogy én kínoznám a nőket, és szélsőséges élethelyzeteket hoz fel. Egyébként is kedvelt példa a „16 éves, buliban megesett lány”, ám ha részben meg is értjük ezeket a helyzeteket, nem fogadhatjuk el, hogy okot adnak egy gyermek életének a kioltására. És itt jön be a talán leggyakrabban emlegetett érv, a fogamzásgátlás ügye. Csakhogy ennek elérhetősége nagyságrendekkel nagyobb ma, mint volt pl. 1950-ben, de az abortuszok száma érdemben mégsem csökkent azóta civilizációnkban. Mindezek ellenére a szívhangos határozatom indokolásában is írtam, hogy a megelőzéssel is foglalkoznunk kell, bár a nagy előrelépésen már túl vagyunk. Felmerül sokszor a pénzkérdés: „ha majd olyan bérek lesznek nálunk is, mint Nyugaton”, akkor majd vállalnak gyerekeket. Valóban igazságtalan, ha a gyermekvállalás anyagi nehézségeket jelent, a kormánynak egyenesen jutalmaznia kellene, több kezdeményezésem volt ezek elősegítésére is. De a valóság az, hogy míg mi a német életszínvonalra vágyunk, addig akik azon élnek, azoknál sem magasabb a születésszám. Ők mire vágynak? A japánokéra? Lehet. Csakhogy a japánoknál még kevesebb gyermek születik. Ebből az látszik, hogy a születések száma nemcsak a pénztől függ. Ne gondolják, hogy érzéketlen vagyok, bár tényleg nem tartozom az érintettek közé: csodálatos házasságomba három szerelemgyerekünk született. Ettől még átéltem én is sok nehézséget velük, sírtam amiatt, hogy hogy nézek ki, hogy mennyire fáj, bosszankodtam, hogy hányszor fel kell kelnem éjszaka... (Megjegyzem, néhány zsigeri gyűlölködő gyerek nélkül osztja az észt a szívhangügyben is.) Nem kell szégyellnünk magunkat nőként azért, mert a saját szempontjainkat is figyelembe vesszük. De lehet ez nyomós annyira, mint egy élet? Az anyák az abortusszal visszafordíthatatlan döntést hoznak, amit statisztikák szerint már egy hónappal később 10%-uk megbán, majd egyre többen. Ez talán nem jelent bűntudatot? A szívhang meghallgatása nem fog mindenkit eltántorítani az abortusztól, de vannak, akiket igen. Macedóniában ez 20 százalékkal csökkentette az arányt. Felvetik többen, hogy nem fogja tudni tisztességgel felnevelni a gyermeket az, aki ennek hatására gondolja meg magát. Ugyanakkor az élet és a tapasztalatok szintén cáfolják ezt az elsőre logikusnak tűnő felvetést, hiszen valójában a nem kívánt terhességekből is kívánt gyermekek születnek. Az USA-ban és Csehországban végzett kutatások azt mutatják, hogy azok a nők, akiktől megtagadták az abortuszt, 95%-ban úgy gondolják, hogy végül ez volt a helyes. Hogy a gyermekük életét választották. Ne féljünk ettől! Miért érzem lelkiismereti kötelességemnek, hogy a magzatok védelmében szóljak? Mert ma hazánkban minden negyedik gyermek abortusz áldozata lesz. Szeretném, ha élhetnének.  

Kinek a szívhangja?

Nem vonjuk kétségbe Dúró Dóra tisztességes szándékát, amellyel csökkenteni szeretné az abortuszok számát, a sajtóetika is azt kívánja, hogy az őt kritizáló véleményre válaszolhasson. Megtette, bár érvei között újat nem tudunk felfedezni. Amennyire a szakirodalmat ismerjük, eddig még nem sikerült nyomára bukkanni olyan demográfiai elemzésnek, amely racionális magyarázatot adott volna arra, miért a legkilátástalanabb időszakokban születik a legtöbb gyerek, s miért a legjobb körülmények között élő társadalmakban csökken a születések száma. (A szexről, mint szabadidős kikapcsolódásról, s a gyerekről, mint ennek "járulékáról" olvastunk, de túl egyszerűnek véljük.) Értjük és értékeljük az érzelmi megközelítést, amely szerint - Dúró is ezt mondja - egy gyermek a fogantatás pillanatától gyermeknek tekintendő, s azt is látjuk: ebből következik a szívhang meghallgattatásának javaslata. Azt viszont nem értjük, hogy a hasonlóan érzelmi megközelítés, miért nem illeti meg a nőt, akinek szerintünk kizárólagos joga eldönteni: meg akarja-e szülni megfogant gyermekét vagy sem. De ez már nem csak egyéni érzelmi kérdés, hanem társadalmi probléma. Továbbra is úgy gondoljuk, hogy a szívhang meghallgattatása érzelmi zsarolása egy, az abortuszon gondolkodó, tehát érzelmileg amúgy is kilátástalan helyzetben sodródó párnak (itt nem felejthetjük el a férfi felelősségét és felelőtlenségét sem). Dúró egyszerű radikális javaslattal akarja megoldani a kérdést egy összetett folyamat végén, amikor már nincs jó válasz és megoldás, mert maga a folyamat vezet a megválaszolhatatlansághoz.  A gyerek vállalása vagy nem vállalása - az abortusz, az igen vagy a nem kimondása - egy hosszú folyamat végpontja. Annak függvénye, hogy - mind érzelmileg, mind anyagilag - hogyan rendezkedett be egy társadalom. Élhető, biztonságos-e az a közösségi tér, amelyet teremtettünk magunknak, hogy úgy gondoljuk és érezzük, biztonsággal fel tudunk nevelni egy vagy több  gyermeket, vagy sem. (Ha az országot elhagyó fiatal nemzedékeket nézzük, a válasz: nem.) Dúró a magzat szívét hallgattatná meg, mi pedig a társadalom szívét: gyerekbarát-e a magyar társadalom, amelynek macsó vezetése a konyhába űzné a "gyermektermelővé" silányított nőt, miközben maga a gazdasági berendezkedés képtelen olyan körülményeket teremteni, hogy egyetlen kereső el tudjon tartani egy családot, s a közösség olyan viszonyokat tudjon teremteni - óvoda, bölcsőde, iskola szociális háló -, amelyek egyszerre lehetővé tennék a nők anyaságát és társadalmi szerepvállalását (egyéni karrier, munka). A válasz nem a "vagy-vagy" döntésének kényszerében van, hanem az "is" szabadságában. Ma semmi sem segíti ezt az "is"-t. Sem az egyéni, sem a közösségi felelősségről, sem a a saját testünkről és a szexualitásról, sem a nemek közötti egyéni és társadalmi viszonyról - látjuk: a gender "nem tudomány" - nincs sem egyéni, sem közösségi tudásunk, ami megalapozhatná és kiegészíthetné a csupasz  érzelmi megközelítést. A magzat szívhangjának meghallgatása csak tovább növelné az egyéni és közösségi félelmet a gyermek nélkül is bizonytalan jövőtől, semmint oldaná mindannyiunk egyéni és közösségi frusztráltságát. A vita mindazonáltal itt nem zárható le, s az értelmes vitának hívei vagyunk. (A szerk.)
2018.09.12 09:00
Frissítve: 2018.09.12 10:02

Légtekerés

Érdekes performanszokat hoznak ki az emberekből a kerékpáros körversenyek. Egyesek a pálya mellett tapsolnak, mások táblákkal üzennek, van, aki beöltözik mesehősnek vagy politikusnak. Egy korábbi Tour de France szakaszon egy kisvárosban a háztetőre ment fel néhány lakó, lefeküdtek kör alakban, és a lábukkal a levegőben tekertek. Ennek első látásra nincs sok értelme, de mivel a mezőnyt helikopterek kísérik, a közvetítéseknek hála érdekes marketingfogás lett belőle.
De vajon megéri-e (és ha igen, kinek) 7,8 milliárdot fizetni azért, hogy 2020-ban Budapestről rajtoljon a Giro d'Italia? A máskor kitartóan rombolt országimázs javítása és néhány tízezer plusz vendégéjszaka mindig jól jön, de gyanítható, hogy a remélt idegenforgalmi profit – legalábbis részben – a hatalom közelében lévő üzleti körök zsebeit hizlalja majd. Nem véletlen, hogy a kormány nagyon tekert a Grande Partenzáért. Az átlagember viszont a lezárásokon és a felhajtáson kívül sok mindent nem fog észrevenni ebből, ahogy a többség a Red Bull Air Race-ből is a repülők zaját és a lezárást érzékelte. Esetükben a haszon nem értelmezhető.
Az aktív Magyarország (aminek kormánybiztosa is van) szerethető hívószó, ahogy a kerékpározás is, 
de sokszor a reménytelennel határos küldetésre indul az, aki ma Budapesten biciklire ül. Még a Nagykörúton se lehet végigtekerni külön kerékpársávon.
 De ahol van ilyen, ott gyakran siralmas az útburkolat állapota, vagy ha mégsem, akkor – ilyen is létezik – az úttest szélén vezetett sáv egyszer csak megszűnik, ha jön egy buszmegálló, és úgy 15-20 méterrel arrébb folytatódik. A kettő között a biciklis felszívódhat vagy légtekerhet, ahogy kedve tartja. Sőt, egyelőre az is nagy kihívással néz szembe, aki biciklivel akar eljutni a fővárosból a Balatonhoz.
Szép eredmény a Giro budapesti rajtja, de a nagy álmok kergetése helyett vagy mellett nagyon kellene néhány olyan fejlesztés, ami a bicikliseknek (is) jó. Hogy ne kelljen a tetőn tekerni, legfeljebb csak akkor, ha jön a helikopter.
2019.04.18 09:00
Frissítve: 2019.04.18 09:34

Sikertörténet

Az elismerés mindig, mindenkinek jól esik. Hát még ha több ezer kilométeres utazás után arathatja le az ember a babérokat. Nem csoda, hogy a Fidesz alelnöke – képletesen – egy rózsaszín felhőn ülve dicsekedett el a rádióhallgatóknak és a tévénézőknek, mennyi jót hallott hazájáról és pártjáról Chilében. Ahol a középen és attól jobbra elhelyezkedő pártokat tömörítő Nemzetközi Demokrata Unió kétnapos kongresszusán vett részt. 
Novák Katalin nem kertelt és nem szerénykedett. Azt mondta, kollégái sikertörténetnek nevezték azt, ami napjainkban Magyarországon van. Egész pontosan a Fidesz három választási győzelmét, mégpedig mindig kétharmaddal, s nem kevésbé a „stabil gazdasági és politikai helyzetet”. Ami egyébként nem csoda. Bizonyára olyan pártképviselők gratuláltak az alelnöknek, akik talán még életükben nem jártak hazánkban, de esetleg elhitték, amit Novák Katalin mondott nekik, netán tudomásukra jutott Orbán Viktor egynémely helyzetértékelése. Ők tehát azt mondják, amit partnerük hallani szeretne.
Az már más kérdés, hogy ezt a – pártok között megszokott - fényezést valóban tovább kell-e adni. Jó, tudjuk, a Fideszé az ország, a képére formálta, az intézményeket mind elfoglalta. Az is érthető, hogy a folyamatos – és az idei választások előtt tovább erősödő – kampányban szükség van a propagandára. De azért arra tekintettel lehetnének, hogy élnek itt még páran, akik egyáltalán nem sikertörténetként élik meg az utóbbi több mint nyolc évet. Akik szerint a demokrácia nem annyira példamutató, amennyire Novák Katalin és párttársai gondolják. Mi több, a hatalom számára – állítólag – szent konzervatív értékeket sem tartják annyira követendőnek.
A messze távolban persze azt mond az ember, amit akar. Ám meggondolhatná, hogy hazatérve érdemes-e úgy tennie, mintha itt is csak távoli szemlélők élnének.
2019.04.18 09:00
Frissítve: 2019.04.18 09:34