Szívhangügy: az utolsó szó jogán

Dúró Dóra az ágyába mászna, és átvenné az irányítást – olvasom az egyik balos portálon, jót mosolygok, ám szerencsére nemcsak ezen a színvonalon indult el a társadalmi vita a Mi Hazánk Mozgalom szívhangos javaslatáról, hanem komoly, érdemi párbeszéd van kialakulóban. Ez most sem a pártoknak köszönhető persze: érvelés nélkül elutasították a javaslatomat. A kormány is igyekszik gyorsan leszögezni: nem változtatnak a szabályozáson. Pedig kéne. Vallom, hogy a gyermek a fogantatás pillanatától él. Igen, gyermeknek nevezem, mert úgy gondolom, hogy egy magzati korban lévő gyermekről van szó. Aki közkincs. Az élete fontos. Ugyanolyan fontos, mint egy megszületett gyermek élete. Nem a szülőcsatornán való áthaladástól kezdve védem őt, hanem akkor is, amikor még közvetlenül megérinteni nem tudom, csak a hasamon át simogathatom. Szeretném, ha minden anyában tudatosodna: a gyermeke életéről van szó. Sokan nem tudják ezt, csak sejtcsomóról beszélnek, holott él. Dobog a szíve. Ennek kapcsán Gavra Gábor a Hetekben lepett meg lényegi meglátásával: „Dúró mindössze arra tett javaslatot, hogy legalább egyszer az életben kommunikáljon egymással a magzat és a sorsáról döntő anya. A javaslat szerint nem történne más, mint hogy a tudtán kívül élet és halál határán létező magzat a szívhangjával legalább az utolsó szó jogán üzenjen a sorsáról gondolkodó anyjának.” A Népszava közölte Rozsos Erzsébet írását, melyben olyasmire ragadtatja magát, hogy én kínoznám a nőket, és szélsőséges élethelyzeteket hoz fel. Egyébként is kedvelt példa a „16 éves, buliban megesett lány”, ám ha részben meg is értjük ezeket a helyzeteket, nem fogadhatjuk el, hogy okot adnak egy gyermek életének a kioltására. És itt jön be a talán leggyakrabban emlegetett érv, a fogamzásgátlás ügye. Csakhogy ennek elérhetősége nagyságrendekkel nagyobb ma, mint volt pl. 1950-ben, de az abortuszok száma érdemben mégsem csökkent azóta civilizációnkban. Mindezek ellenére a szívhangos határozatom indokolásában is írtam, hogy a megelőzéssel is foglalkoznunk kell, bár a nagy előrelépésen már túl vagyunk. Felmerül sokszor a pénzkérdés: „ha majd olyan bérek lesznek nálunk is, mint Nyugaton”, akkor majd vállalnak gyerekeket. Valóban igazságtalan, ha a gyermekvállalás anyagi nehézségeket jelent, a kormánynak egyenesen jutalmaznia kellene, több kezdeményezésem volt ezek elősegítésére is. De a valóság az, hogy míg mi a német életszínvonalra vágyunk, addig akik azon élnek, azoknál sem magasabb a születésszám. Ők mire vágynak? A japánokéra? Lehet. Csakhogy a japánoknál még kevesebb gyermek születik. Ebből az látszik, hogy a születések száma nemcsak a pénztől függ. Ne gondolják, hogy érzéketlen vagyok, bár tényleg nem tartozom az érintettek közé: csodálatos házasságomba három szerelemgyerekünk született. Ettől még átéltem én is sok nehézséget velük, sírtam amiatt, hogy hogy nézek ki, hogy mennyire fáj, bosszankodtam, hogy hányszor fel kell kelnem éjszaka... (Megjegyzem, néhány zsigeri gyűlölködő gyerek nélkül osztja az észt a szívhangügyben is.) Nem kell szégyellnünk magunkat nőként azért, mert a saját szempontjainkat is figyelembe vesszük. De lehet ez nyomós annyira, mint egy élet? Az anyák az abortusszal visszafordíthatatlan döntést hoznak, amit statisztikák szerint már egy hónappal később 10%-uk megbán, majd egyre többen. Ez talán nem jelent bűntudatot? A szívhang meghallgatása nem fog mindenkit eltántorítani az abortusztól, de vannak, akiket igen. Macedóniában ez 20 százalékkal csökkentette az arányt. Felvetik többen, hogy nem fogja tudni tisztességgel felnevelni a gyermeket az, aki ennek hatására gondolja meg magát. Ugyanakkor az élet és a tapasztalatok szintén cáfolják ezt az elsőre logikusnak tűnő felvetést, hiszen valójában a nem kívánt terhességekből is kívánt gyermekek születnek. Az USA-ban és Csehországban végzett kutatások azt mutatják, hogy azok a nők, akiktől megtagadták az abortuszt, 95%-ban úgy gondolják, hogy végül ez volt a helyes. Hogy a gyermekük életét választották. Ne féljünk ettől! Miért érzem lelkiismereti kötelességemnek, hogy a magzatok védelmében szóljak? Mert ma hazánkban minden negyedik gyermek abortusz áldozata lesz. Szeretném, ha élhetnének.  

Kinek a szívhangja?

Nem vonjuk kétségbe Dúró Dóra tisztességes szándékát, amellyel csökkenteni szeretné az abortuszok számát, a sajtóetika is azt kívánja, hogy az őt kritizáló véleményre válaszolhasson. Megtette, bár érvei között újat nem tudunk felfedezni. Amennyire a szakirodalmat ismerjük, eddig még nem sikerült nyomára bukkanni olyan demográfiai elemzésnek, amely racionális magyarázatot adott volna arra, miért a legkilátástalanabb időszakokban születik a legtöbb gyerek, s miért a legjobb körülmények között élő társadalmakban csökken a születések száma. (A szexről, mint szabadidős kikapcsolódásról, s a gyerekről, mint ennek "járulékáról" olvastunk, de túl egyszerűnek véljük.) Értjük és értékeljük az érzelmi megközelítést, amely szerint - Dúró is ezt mondja - egy gyermek a fogantatás pillanatától gyermeknek tekintendő, s azt is látjuk: ebből következik a szívhang meghallgattatásának javaslata. Azt viszont nem értjük, hogy a hasonlóan érzelmi megközelítés, miért nem illeti meg a nőt, akinek szerintünk kizárólagos joga eldönteni: meg akarja-e szülni megfogant gyermekét vagy sem. De ez már nem csak egyéni érzelmi kérdés, hanem társadalmi probléma. Továbbra is úgy gondoljuk, hogy a szívhang meghallgattatása érzelmi zsarolása egy, az abortuszon gondolkodó, tehát érzelmileg amúgy is kilátástalan helyzetben sodródó párnak (itt nem felejthetjük el a férfi felelősségét és felelőtlenségét sem). Dúró egyszerű radikális javaslattal akarja megoldani a kérdést egy összetett folyamat végén, amikor már nincs jó válasz és megoldás, mert maga a folyamat vezet a megválaszolhatatlansághoz.  A gyerek vállalása vagy nem vállalása - az abortusz, az igen vagy a nem kimondása - egy hosszú folyamat végpontja. Annak függvénye, hogy - mind érzelmileg, mind anyagilag - hogyan rendezkedett be egy társadalom. Élhető, biztonságos-e az a közösségi tér, amelyet teremtettünk magunknak, hogy úgy gondoljuk és érezzük, biztonsággal fel tudunk nevelni egy vagy több  gyermeket, vagy sem. (Ha az országot elhagyó fiatal nemzedékeket nézzük, a válasz: nem.) Dúró a magzat szívét hallgattatná meg, mi pedig a társadalom szívét: gyerekbarát-e a magyar társadalom, amelynek macsó vezetése a konyhába űzné a "gyermektermelővé" silányított nőt, miközben maga a gazdasági berendezkedés képtelen olyan körülményeket teremteni, hogy egyetlen kereső el tudjon tartani egy családot, s a közösség olyan viszonyokat tudjon teremteni - óvoda, bölcsőde, iskola szociális háló -, amelyek egyszerre lehetővé tennék a nők anyaságát és társadalmi szerepvállalását (egyéni karrier, munka). A válasz nem a "vagy-vagy" döntésének kényszerében van, hanem az "is" szabadságában. Ma semmi sem segíti ezt az "is"-t. Sem az egyéni, sem a közösségi felelősségről, sem a a saját testünkről és a szexualitásról, sem a nemek közötti egyéni és társadalmi viszonyról - látjuk: a gender "nem tudomány" - nincs sem egyéni, sem közösségi tudásunk, ami megalapozhatná és kiegészíthetné a csupasz  érzelmi megközelítést. A magzat szívhangjának meghallgatása csak tovább növelné az egyéni és közösségi félelmet a gyermek nélkül is bizonytalan jövőtől, semmint oldaná mindannyiunk egyéni és közösségi frusztráltságát. A vita mindazonáltal itt nem zárható le, s az értelmes vitának hívei vagyunk. (A szerk.)
Szerző
Dúró Dóra
Frissítve: 2018.09.12. 10:02

A nyöszörgés korszaka

Így ér véget a világ – nem robajjal, hanem nyöszörgéssel, jövendölte egy ízben T. S Eliot. Most még talán nem a nyöszörgés baljós korszakát éljük át, ám néhány év alatt az abszurd vált elfogadottá az európai politikában, a szűklátókörűség, a szavazatok maximalizálása felülírta a békés fejlődés szabályait. Svédországban a jólét sem adott elég védelmet a jobboldali populizmustól, a menekültekkel szembeni évek óta tartó, részigazságokat tartalmazó vádaskodások megmérgezték az emberek lelkét. Az ország a lakosság arányában minden más uniós államnál több menekültet fogadott be, ám a Svéd Demokraták párt a félelemkeltéssel sokakat fordított a stockholmi „Wilkommenskultur” ellen. Az, hogy a világ, illetve Európa mennyire rossz irányba halad, s hogy a „bizarr” életünk természetes kellékévé vált, jelzi: annak is örülni kell, hogy a populisták nemhogy nem nyerték meg a svéd választást, csak harmadikok lettek. A szociáldemokraták ugyan történelmien gyengén szerepeltek, ám nem kizárt, hogy a baloldali Stefan Löfven kormányfő maradhat, mert a pártja által irányított szövetség 0,3 százalékkal megelőzte a négypárti jobboldali koalíciót. A politikai patt azonban csak akkor oldható fel, ha a demokratikus erők képesek konstruktív együttműködésre. S itt kezdődnek a bajok. Az európai populisták megerősödését nemcsak az idézte elő, hogy tradicionális pártok nem tudtak megfelelő választ adni a szélsőjobb által felvetett kérdésekre. A régi tömörülések azzal is elidegenítették maguktól az embereket, hogy évtizedeken keresztül egymással voltak elfoglalva, s azzal, hogyan tehetnének keresztbe a másiknak. Az európai szélsőségesek térnyerésének folyamata Svédországban sem állt meg ugyan, de nem történt politikai földcsuszamlás. Stockholm nem esett el. Ahhoz azonban, hogy négy év múlva ne Jimmy Akesson radikálisai végezzenek az élen, a tradicionális bal- és jobboldali tömb érdemi kooperációjára van szükség. Végre talán ott és Európa más országaiban is felismerik: az utolsó órában járunk, s ha még csak nem is keresik a szélsőségesek térnyerésének ellenszerét, akkor a nyöszörgés korszaka jön.

Cornstein megszólal

Nancy Goodman Brinker, aki a Bush-adminisztráció idején volt az Egyesült Államok budapesti nagykövete, az ezredforduló környékén olyasmit mondott hazánkról, hogy nyugodt, csendes kis ország. Ez ugyan már akkor sem volt teljesen igaz; emlékezhetünk a 2002-es választási vereségébe belenyugodni képtelen Orbán Viktor permanens hisztériakeltésére, ami szignifikánsan hozzájárult a honi társadalom Orbán által felszított indulatait csillapítani kénytelen Medgyessy-kormány jövőfelélő „jóléti rendszerváltásához”. A NATO-hoz mindössze néhány évvel azelőtt csatlakozott Magyarország euro-atlanti elkötelezettségéhez azonban nem fért kétség, diplomáciai kalamajkáról tehát az idő tájt szó sem lehetett. Körülbelül egy évtizeddel később, 2011 októberében Eleni Tsakopoulos Kounalakis viszont szóbeli jegyzéket, demarsot adott át a hazai törvényhozásban akkor már alkotmányozó többséggel rendelkező Orbán Viktornak, amelyben elsősorban az igazságszolgáltatás függetlenségével, illetve a választási reformmal kapcsolatos washingtoni aggályokat fogalmazta meg. Az azóta történt események ismeretében csöppet sem alaptalanul; a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kritikusai szerint kézileg vezérelt ügyészség egyre-másra keni el a kormányhoz közeli szereplők korrupciógyanús ügyleteit, a tudatosan eltorzított választási rendszer pedig a legnagyobb kisebbséget képviselő kormánypártnak immáron harmadszor biztosít kvázi teljhatalmat. Az egykoron nyugodt, csendes kis országban manapság folyamatos szellemi polgárháború dúl, az Orbán-kormány rendszerszintű jogtiprásait dokumentáló Sargentini-jelentés következtében pedig hazánk uniós szavazati joga is veszélybe került. A történelem átmeneti kisiklása folytán hatalomra került Donald Trump delegáltja, David B. Cornstein azonban egy vele készült interjú tanúsága szerint a jogállamiságot illetően mindent a legnagyobb rendben talált Orbán Viktor Magyarországán. Mr. Cornstein meghökkentő nyilatkozatának hátterében valószínűleg nem csupán az áll, hogy az alkotmányos elmozdítás (impeachment) egyre inkább körvonalazódó lehetőségével szembenéző amerikai elnök kétségbeesetten aspirál többek között a nyugati értékközösségben hozzá hasonlóan renitensként számon tartott magyar miniszterelnök szövetségére. Trump ugyanis az egész emberi civilizációra nézve rendkívül veszélyes paradigmaváltást hirdetett meg az „America First” szlogen jegyében. Az USA „világcsendőri” szerepének deklarált feladása a „dominóelmélet” eisenhoweri koncepciójának figyelmen kívül hagyásán alapul. Leegyszerűsítve: Putyin revansista rezsimje ma még csak Budapesten, holnap már bármelyik európai fővárosban teret nyerhet. A magyarországi jogállamiság helyreállítása tehát Washingtonnak is elemi érdeke lenne. David B. Cornstein minapi dicstelen megnyilatkozása pedig arra figyelmeztet bennünket, hogy Orbán Viktor tekintélyelvű rendszerének jövője végső soron a nemzetközi politika alakulásának függvénye. Árgus szemekkel figyeljük a kongresszusi választásokat a tengerentúlon, ha ismét egy nyugodt, csendes kis országban akarunk élni!     
Szerző
Beck Tamás