Szívhangügy: az utolsó szó jogán

Dúró Dóra az ágyába mászna, és átvenné az irányítást – olvasom az egyik balos portálon, jót mosolygok, ám szerencsére nemcsak ezen a színvonalon indult el a társadalmi vita a Mi Hazánk Mozgalom szívhangos javaslatáról, hanem komoly, érdemi párbeszéd van kialakulóban. Ez most sem a pártoknak köszönhető persze: érvelés nélkül elutasították a javaslatomat. A kormány is igyekszik gyorsan leszögezni: nem változtatnak a szabályozáson. Pedig kéne. Vallom, hogy a gyermek a fogantatás pillanatától él. Igen, gyermeknek nevezem, mert úgy gondolom, hogy egy magzati korban lévő gyermekről van szó. Aki közkincs. Az élete fontos. Ugyanolyan fontos, mint egy megszületett gyermek élete. Nem a szülőcsatornán való áthaladástól kezdve védem őt, hanem akkor is, amikor még közvetlenül megérinteni nem tudom, csak a hasamon át simogathatom. Szeretném, ha minden anyában tudatosodna: a gyermeke életéről van szó. Sokan nem tudják ezt, csak sejtcsomóról beszélnek, holott él. Dobog a szíve. Ennek kapcsán Gavra Gábor a Hetekben lepett meg lényegi meglátásával: „Dúró mindössze arra tett javaslatot, hogy legalább egyszer az életben kommunikáljon egymással a magzat és a sorsáról döntő anya. A javaslat szerint nem történne más, mint hogy a tudtán kívül élet és halál határán létező magzat a szívhangjával legalább az utolsó szó jogán üzenjen a sorsáról gondolkodó anyjának.” A Népszava közölte Rozsos Erzsébet írását, melyben olyasmire ragadtatja magát, hogy én kínoznám a nőket, és szélsőséges élethelyzeteket hoz fel. Egyébként is kedvelt példa a „16 éves, buliban megesett lány”, ám ha részben meg is értjük ezeket a helyzeteket, nem fogadhatjuk el, hogy okot adnak egy gyermek életének a kioltására. És itt jön be a talán leggyakrabban emlegetett érv, a fogamzásgátlás ügye. Csakhogy ennek elérhetősége nagyságrendekkel nagyobb ma, mint volt pl. 1950-ben, de az abortuszok száma érdemben mégsem csökkent azóta civilizációnkban. Mindezek ellenére a szívhangos határozatom indokolásában is írtam, hogy a megelőzéssel is foglalkoznunk kell, bár a nagy előrelépésen már túl vagyunk. Felmerül sokszor a pénzkérdés: „ha majd olyan bérek lesznek nálunk is, mint Nyugaton”, akkor majd vállalnak gyerekeket. Valóban igazságtalan, ha a gyermekvállalás anyagi nehézségeket jelent, a kormánynak egyenesen jutalmaznia kellene, több kezdeményezésem volt ezek elősegítésére is. De a valóság az, hogy míg mi a német életszínvonalra vágyunk, addig akik azon élnek, azoknál sem magasabb a születésszám. Ők mire vágynak? A japánokéra? Lehet. Csakhogy a japánoknál még kevesebb gyermek születik. Ebből az látszik, hogy a születések száma nemcsak a pénztől függ. Ne gondolják, hogy érzéketlen vagyok, bár tényleg nem tartozom az érintettek közé: csodálatos házasságomba három szerelemgyerekünk született. Ettől még átéltem én is sok nehézséget velük, sírtam amiatt, hogy hogy nézek ki, hogy mennyire fáj, bosszankodtam, hogy hányszor fel kell kelnem éjszaka... (Megjegyzem, néhány zsigeri gyűlölködő gyerek nélkül osztja az észt a szívhangügyben is.) Nem kell szégyellnünk magunkat nőként azért, mert a saját szempontjainkat is figyelembe vesszük. De lehet ez nyomós annyira, mint egy élet? Az anyák az abortusszal visszafordíthatatlan döntést hoznak, amit statisztikák szerint már egy hónappal később 10%-uk megbán, majd egyre többen. Ez talán nem jelent bűntudatot? A szívhang meghallgatása nem fog mindenkit eltántorítani az abortusztól, de vannak, akiket igen. Macedóniában ez 20 százalékkal csökkentette az arányt. Felvetik többen, hogy nem fogja tudni tisztességgel felnevelni a gyermeket az, aki ennek hatására gondolja meg magát. Ugyanakkor az élet és a tapasztalatok szintén cáfolják ezt az elsőre logikusnak tűnő felvetést, hiszen valójában a nem kívánt terhességekből is kívánt gyermekek születnek. Az USA-ban és Csehországban végzett kutatások azt mutatják, hogy azok a nők, akiktől megtagadták az abortuszt, 95%-ban úgy gondolják, hogy végül ez volt a helyes. Hogy a gyermekük életét választották. Ne féljünk ettől! Miért érzem lelkiismereti kötelességemnek, hogy a magzatok védelmében szóljak? Mert ma hazánkban minden negyedik gyermek abortusz áldozata lesz. Szeretném, ha élhetnének.  

Kinek a szívhangja?

Nem vonjuk kétségbe Dúró Dóra tisztességes szándékát, amellyel csökkenteni szeretné az abortuszok számát, a sajtóetika is azt kívánja, hogy az őt kritizáló véleményre válaszolhasson. Megtette, bár érvei között újat nem tudunk felfedezni. Amennyire a szakirodalmat ismerjük, eddig még nem sikerült nyomára bukkanni olyan demográfiai elemzésnek, amely racionális magyarázatot adott volna arra, miért a legkilátástalanabb időszakokban születik a legtöbb gyerek, s miért a legjobb körülmények között élő társadalmakban csökken a születések száma. (A szexről, mint szabadidős kikapcsolódásról, s a gyerekről, mint ennek "járulékáról" olvastunk, de túl egyszerűnek véljük.) Értjük és értékeljük az érzelmi megközelítést, amely szerint - Dúró is ezt mondja - egy gyermek a fogantatás pillanatától gyermeknek tekintendő, s azt is látjuk: ebből következik a szívhang meghallgattatásának javaslata. Azt viszont nem értjük, hogy a hasonlóan érzelmi megközelítés, miért nem illeti meg a nőt, akinek szerintünk kizárólagos joga eldönteni: meg akarja-e szülni megfogant gyermekét vagy sem. De ez már nem csak egyéni érzelmi kérdés, hanem társadalmi probléma. Továbbra is úgy gondoljuk, hogy a szívhang meghallgattatása érzelmi zsarolása egy, az abortuszon gondolkodó, tehát érzelmileg amúgy is kilátástalan helyzetben sodródó párnak (itt nem felejthetjük el a férfi felelősségét és felelőtlenségét sem). Dúró egyszerű radikális javaslattal akarja megoldani a kérdést egy összetett folyamat végén, amikor már nincs jó válasz és megoldás, mert maga a folyamat vezet a megválaszolhatatlansághoz.  A gyerek vállalása vagy nem vállalása - az abortusz, az igen vagy a nem kimondása - egy hosszú folyamat végpontja. Annak függvénye, hogy - mind érzelmileg, mind anyagilag - hogyan rendezkedett be egy társadalom. Élhető, biztonságos-e az a közösségi tér, amelyet teremtettünk magunknak, hogy úgy gondoljuk és érezzük, biztonsággal fel tudunk nevelni egy vagy több  gyermeket, vagy sem. (Ha az országot elhagyó fiatal nemzedékeket nézzük, a válasz: nem.) Dúró a magzat szívét hallgattatná meg, mi pedig a társadalom szívét: gyerekbarát-e a magyar társadalom, amelynek macsó vezetése a konyhába űzné a "gyermektermelővé" silányított nőt, miközben maga a gazdasági berendezkedés képtelen olyan körülményeket teremteni, hogy egyetlen kereső el tudjon tartani egy családot, s a közösség olyan viszonyokat tudjon teremteni - óvoda, bölcsőde, iskola szociális háló -, amelyek egyszerre lehetővé tennék a nők anyaságát és társadalmi szerepvállalását (egyéni karrier, munka). A válasz nem a "vagy-vagy" döntésének kényszerében van, hanem az "is" szabadságában. Ma semmi sem segíti ezt az "is"-t. Sem az egyéni, sem a közösségi felelősségről, sem a a saját testünkről és a szexualitásról, sem a nemek közötti egyéni és társadalmi viszonyról - látjuk: a gender "nem tudomány" - nincs sem egyéni, sem közösségi tudásunk, ami megalapozhatná és kiegészíthetné a csupasz  érzelmi megközelítést. A magzat szívhangjának meghallgatása csak tovább növelné az egyéni és közösségi félelmet a gyermek nélkül is bizonytalan jövőtől, semmint oldaná mindannyiunk egyéni és közösségi frusztráltságát. A vita mindazonáltal itt nem zárható le, s az értelmes vitának hívei vagyunk. (A szerk.)
2018.09.12 09:00
Frissítve: 2018.09.12 10:02

Tiszteletkör

Alighanem tét nélküli kört futnak ellenzéki képviselők azzal, hogy a Jobbiktól a DK-ig egységesen a rabszolgatörvény megsemmisítését várják az Alkotmánybíróságtól (Ab). A felvetés jogos és ésszerű, a módszer kevésbé.
Pedig érvek bőven vannak amellett, hogy miért kellett az Ab-hez fordulni, miután a parlament emlékezetes, december közepi ülésnapján önmaga paródiájába fordult át a törvénygyár. Latorcai János nem a pulpitusról, hanem a képviselői padsorokból vezette az ülést, a folyamatot Orbán Viktor és más fideszesek testükkel „biztosították”, és szavazókártyák nélkül is lehetett voksolni, így csak az nem nyomott más helyett gombot, aki nem akart. A törvényszöveg kapcsán is lehetne sorolni az alapjogok, például a pihenéshez való jog sérelmét, azt, hogy a munkavállalókat  kizsákmányolhatják – persze tudjuk, szigorúan „önkéntes” alapon.
Több mint 50-en (ennyi képviselő kell az utólagos normakontrollhoz) attól a testülettől várnak mielőbb választ, amelyik mindent tesz, csak gyorsan nem reagál. Majdnem két éve, hogy a tüntetéseket és felháborodást kiváltó lex CEU az Ab elé került. Döntés nincs, az egyetem nagy része költözik, az Ab meg felfüggesztette az eljárást az Európai Bíróságon indult kötelezettségszegési eljárások lezárásáig. Pontosan ugyanez a helyzet a civiltörvénnyel. A plakáttörvénynél „csak” másfél évet kellett várni, amíg elhajtották az ellenzékieket a beadványukkal együtt.
A politikailag kényes kérdésekben rendre előkerül a nagy trükk: az Ab-t utólagos normakontrollnál nem köti semmilyen határidő, szemben azzal, ha az államfő kér előzetes kontrollt (akkor 30 napon belül dönteni kell). Áder János hozta a formáját, aláírta a túlóratörvényt. Most az Ab-n a sor. A túlóratörvény pedig – az ellenzékiek beadványával együtt – feliratkozhat a várakozók hosszú listájára.
2019.01.16 09:16

Drága hazánk

Nekünk olyan ügyes kormányunk van, amely hajszálpontosan megsaccolta, hogy a tavalyi infláció 2,7 százalékos lesz - és lám, jóslata be is vált. Éppen ennyit romlott a forint 2018-ban, és a nyugdíjasok közül azok a szerencsések, akik a Magyar Államkincstár rakoncátlankodó informatikai rendszere dacára már hozzájutottak januári járadékukhoz, tapasztalhatták, hogy pontosan ennyivel több pénz jelent meg a számlájukon az előző hónaphoz képest. 
Az persze merőben talányos, hogy milyen képességek szükségeltetnek ehhez a fantasztikus telitalálathoz, de ha a mindennapi tapasztalatainkat összehasonlítjuk a KSH keddi inflációs adataival, akkor sajnos nemigen találunk közös pontokat. Mint tudjuk, a fogyasztói árindex alakulásának kiszámíthatónak és kiegyensúlyozottnak kell lennie. Látszólag a hazai pénzromlás ütemének alakulása mindenben megfelel ennek a kritériumnak. De csak látszólag!
A hazai infláció rejtelmeiben kutakodók felfigyeltek például egy érdekes jelenségre. Hosszú évek óta látjuk, hogy a magyarok öltözködésének alapelemévé váltak a Távol-Keletről származó ruházati termékek, kevésbé szépségük, mint inkább alacsony áruk miatt. De mivel az úgynevezett kínai piacok, áruházak, boltok valódi forgalmáról csak közelítő becsléseink voltak, így tényleges árszínvonalukat alig-alig lehetett nyomon követni. Az online pénztárgépek megjelenése némi rendet teremtett ebben a kusza világban, viszont mintha az árakat meghatározó néhány nagykereskedő a vevőkön kívánt volna bosszút állni az adófegyelem megjelenéséért: drasztikus áremelést hajtottak végre. Ez azonban nem, vagy csak részben jelent meg az inflációs statisztikában. Mondanunk sem kell, hogy erre is lehet szakmainak tűnő magyarázatot adni, miként a létminimumszámítás elhagyására is.
Ennél azonban keményebb dió, hogy miért vezetnek be újabb és újabb fogalmakat a jegybank háza táján - annak érdekében, hogy a lassan három esztendeje szunnyadó, 0,9 százalékos, ma már nevetségesnek mondható alapkamaton a világért ne kelljen emelni. Először a kőbe vésettnek tekintett 3 százalékos inflációs küszöböt - azt az értéket, ahol már emelni kellett volna - tolták ki négy százalékosra. Ezt követte a maginfláció figyelembe vételének havi bevezetése. (Ennél a mutatónál az üzemanyagok, az energia és a gyógyszerárak változását figyelmen kívül hagyják.) Most pedig feltűnt egy - jegyezzük meg: szintúgy követhetetlen - újabb mutató: a volatilis (változékony) áralakulásoktól megtisztított.
A statisztikai adatokkal is az történik, mint Arany János balladájának Ágnes asszonyával, aki a patakban "régi rongyát" igyekszik fehérre mosni, de sikertelenül. A fogyasztó azt tapasztalja, hogy az emelkedő bérekre tekintettel a termelők és szolgáltatók már nem elégedettek az elmúlt öt esztendőben alig-alig növekvő áraikkal. Ezért egyre többet hárítanak át megnövekedett költségeikből a fogyasztókra. Jól érzékelhető például, hogy az alapvető élelmiszerekért egyre többet és többet kell fizetni. És ezt a maszatot még Ágnes asszony sem tudja rólunk lesikálni.
2019.01.16 09:00
Frissítve: 2019.01.16 09:05