A nudli legendája

„Begyerő. Némely népies tájejtéssel jelentése férfi nemzőtag. Zártabb hangon: bögyörő”. Begyerőt sodrok. A palóc táj határán nőttem fel, már nem olyan szép nyílt „e” hangok között, mintha harminc kilométerrel odébb születek, de azért zárt, „őző” formára nem állna rá a szám, mifelénk, amit lehetett, ö helyet e-vel mondtak mindig. Ennen magam, például. Vagy pecerő, már hogy a népies tájejtéssel rendelkező férfi nemzőtagok sorát eképpen is tovább bővítsük. Jászszentandrási házaspártól vettem a krumplit a matyóföldi piacon, s ha már akkor tudom, hogy a földes, fehér húsú, nem kásásra fövő, de azért tartásában engedékeny öklömnyi szemekből ilyen ételt készítek, megkérdeztem volna tőlük is, feléjük mi a neve ennek az egyszerű, olcsó, ízében mennyei, s variációjában szinte végtelen parasztételnek, amely puccos vendéglőkben, kicsivel több lisztet magába nyelve, és villával csíkosra formázva a gnocchi nevet viseli. Ott meg, ahol nem játszik a tájnyelv - iskolai napköziben például - sima nudliként ismert. Egy kilónyi adagból háromféle lesz. Kettőt prézli takar majd, zsíron pirított, nem bolti. A nagyobbik adagra mák és porcukor került, ezt eszi az, aki a begyerőt édesen szereti, sőt, a nagyobb élvezet kedvéért még narancsos, gyömbéres szilvalekvárral jól meg is rakja a tetejét. Majd a maradék, immár tészta nélküli édes morzsát a hűtőben dugdossa, hogy ha desszertre vágyik, csak elő kelljen venni, s újra jól megpakolni lekvárral. Az efféle édesszájú ember nem is tudja elképzelni, hogy az igazi nudli nem édes, hanem sós, s legjobb akkor, ha nem finomra, hanem durvára őrölt sópelyhek hullanak az aranyló kis darabokra. Nálunk csak apám ette így, meg én, s bár azóta jobban szeretem prézli nélkül, szalonnával, túróval meg tejfellel, s kissé lepirítva a krumplis begyerőt – ilyen lesz a harmadik adag -, a távoli emlék kedvéért mindig elteszek magamnak a nagy tepsiből öt-tíz morzsás darabot, megsózom, s úgy eszem, mintha... Be se kell csukni a szemem, úgy látom, és úgy hallom magam előtt a történetet, ami tízszer, hússzor, százszor is előkerült nudlisodrás idején. Mert hát ebben az ételben nem is az a legjobb, hogy finom, hanem hogy egy egész családot megmozgat a készítése. A langyos krumplit simán megpucolja az óvodás gyerek, a fémnyomón, erejét fitogtatva átpasszírozza a nagyobb, még ha néha ki is vörösödik az erőlködéstől. A gyúrás felnőtt munka, de a hengerré sodrás már megint lehet a kisebbeké, miként az életlen, vajkenő késsel történő darabolás sem okoz különösebb veszélyt. S ennél a fázisnál apánk, soha el nem mulasztva, hogy egy darabot véletlenül leejtsen, mindig elmesélte a távoli rokongyerek történetét, aki a földön heverő begyerő láttán a gatyájához kapott, belenézett, majd megnyugodva sóhajtott fel, hogy „édet ittenem, de medijettem...” Hogy létezett-e valójában a távoli rokongyerek, s hiteles-e történet, vagy apánk magától találta ki, nem derült ki soha, de nem is lényeges. Nélküle nem nudli a nudli, ha úgy tetszik, ez nálunk a begyerő családi legendája.
2018.09.14 07:15
Frissítve: 2018.09.14 07:15

Felhőben

Közeledik az önkormányzati választás, az állam is szelídebb arcát próbálja mutatni a települési hivatalokkal szemben. Már azt üzente lapunkon keresztül a Kincstár, hogy nem is kap büntetést minden önkormányzat, amelyik nem tudta feltölteni határidőre a zárszámadását a híres-hírhedt ASP rendszerbe, pedig eddig nem volt kegyelem a mulasztóknak. 
Csendben lapozhatnánk is, ha az engedmény nem a folyamatos hibákat akarná elfedni, és a hangos tiltakozásoknak elejét venni. Mert ez a felhő alapú központi adatbázis, amihez idén januártól minden magyar településnek csatlakozni kellett, talán még soha, egyetlen napig sem működött zökkenőmentesen az egész országban: azok a közszolgák, akiknek 2008 óta egy fillér béremelést nem adott a mi adóforintjainkból a kormány, csakis éjszaka és hétvégén tudják normális sebességgel feltölteni az elvárt anyagokat.
Szakszervezeti nyomásra szerencsére azt megengedi az állam, hogy saját iparűzési adóbevételeikből a helyhatóságok valamennyit emeljenek a hivatali dolgozók fizetésén, de ki tudja meddig. Az ASP rálát minden fillér befizetésre és kiadásra, már nincs a települések életének olyan szelete, ahol nem azt mondja a kormány: fizesd saját zsebből, ha tudod. Megnézem a könyvelésed, és azt látom, a költségvetésed 13. során még lehetne kicsit faragni. Oldd meg valahogy, és mindjárt kisebb kiegészítést kell adnom a központi keretből. Senki nem tudja, mikor jön el a pillanat, amikor egy tollvonással harmadolja, megfelezi az állami pénzből fizetett hivatalnoki létszámot a belügyi tárca, s ha nem tetszik, le lehet húzni a rolót. 
Minden polgármester agyában kitörölhetetlen nyomot hagyott a 2016 februári, „Hatékony helyi közigazgatás” címet viselő, szerző nélküli háttértanulmány, amely a kétezer fő alatti kistelepülések hivatalait egyszerűen meg akarta szüntetni. Az ASP rendszer körüli mostani botrány és minden késlekedés alapot is szolgáltathat a döntéshozóknak a lépéshez. S akkor megnyugodva hátradőlhet a Főfőfő Hivatalnok: a csórók nem mehetnek majd panaszra sehová.
2019.03.22 09:00
Frissítve: 2019.03.22 09:23

Hűlt testvériség

Nincs kényelmesebb megoldás, mint közhellyel kezdeni egy írást – a start ugyan lapos, cserébe viszont nem terheli sem az olvasó asszociációs képességeit, sem a szerző szürkeállományát. Csábító lenne azzal nyitni – lengyel témáról lévén szó – miszerint: „Lengyel, magyar, két testvér, együtt iszik, együtt harcol”. (Eredetiben: Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.) Mondom, csábító lenne, de nem lehet. A közhely kimúlt. Legfeljebb protokoll-eseményeken recitálják, vagy vodka-túlnyomás esetén – elismerésképp, ha egy magyar lengyelül szólal meg, a nyelven, amelyben több mint 60 százalék a rendhagyó formulák aránya.
A korábban rongyosra citált mondás sírját Putyin (orosz elnök) ásta meg, és Orbán (magyar miniszterelnök) temette el. A pacalleveses ember a Novy Sviaton, a tar taxis úton a reptér felé, és a galambősz teremőr-néni a zsidó múzeumban elszánt arccal magyarázza, hogy az oroszokkal nem, nem, soha. Mert azok még a második világháború poklában is a legrosszabbak voltak. A felhúzott szemöldökre, illetve az „És a németek?” közbevetésre csak legyintés a válasz, meg a megfoghatatlan mondás, hogy „azok legalább úriemberek voltak”.
A megjegyzésre, hogy azért az orosz-ellenességet felülírja a két jobboldali rezsim közös érdeke, egyaránt kerekedik a pacalos és a taxis szeme (előbbi a lengyel kormánypárt, a PIS szavazója, az utóbbi a „polák Jobbik”, a KORWIN szimpatiánsa). „Jobb-ol-da-li?” – tagolja a személyfuvarozó kisiparos. „Posztkommunista! Állampárti!” – vágja oda dühösen.
„Akkor miért szekundált Orbán Viktornak március 15-én Budapesten a lengyel kormányfő?”. „Az politika, nem barátság” – mosolyognak. És kétségtelen: esti hírműsoraikban a lengyel tévék szót sem vesztegettek arra, hogy Mateusz Morawiecki Orbánnal parolázott a magyarok nemzeti ünnepén.
2019.03.22 09:00
Frissítve: 2019.03.22 09:24