A nudli legendája

„Begyerő. Némely népies tájejtéssel jelentése férfi nemzőtag. Zártabb hangon: bögyörő”. Begyerőt sodrok. A palóc táj határán nőttem fel, már nem olyan szép nyílt „e” hangok között, mintha harminc kilométerrel odébb születek, de azért zárt, „őző” formára nem állna rá a szám, mifelénk, amit lehetett, ö helyet e-vel mondtak mindig. Ennen magam, például. Vagy pecerő, már hogy a népies tájejtéssel rendelkező férfi nemzőtagok sorát eképpen is tovább bővítsük. Jászszentandrási házaspártól vettem a krumplit a matyóföldi piacon, s ha már akkor tudom, hogy a földes, fehér húsú, nem kásásra fövő, de azért tartásában engedékeny öklömnyi szemekből ilyen ételt készítek, megkérdeztem volna tőlük is, feléjük mi a neve ennek az egyszerű, olcsó, ízében mennyei, s variációjában szinte végtelen parasztételnek, amely puccos vendéglőkben, kicsivel több lisztet magába nyelve, és villával csíkosra formázva a gnocchi nevet viseli. Ott meg, ahol nem játszik a tájnyelv - iskolai napköziben például - sima nudliként ismert. Egy kilónyi adagból háromféle lesz. Kettőt prézli takar majd, zsíron pirított, nem bolti. A nagyobbik adagra mák és porcukor került, ezt eszi az, aki a begyerőt édesen szereti, sőt, a nagyobb élvezet kedvéért még narancsos, gyömbéres szilvalekvárral jól meg is rakja a tetejét. Majd a maradék, immár tészta nélküli édes morzsát a hűtőben dugdossa, hogy ha desszertre vágyik, csak elő kelljen venni, s újra jól megpakolni lekvárral. Az efféle édesszájú ember nem is tudja elképzelni, hogy az igazi nudli nem édes, hanem sós, s legjobb akkor, ha nem finomra, hanem durvára őrölt sópelyhek hullanak az aranyló kis darabokra. Nálunk csak apám ette így, meg én, s bár azóta jobban szeretem prézli nélkül, szalonnával, túróval meg tejfellel, s kissé lepirítva a krumplis begyerőt – ilyen lesz a harmadik adag -, a távoli emlék kedvéért mindig elteszek magamnak a nagy tepsiből öt-tíz morzsás darabot, megsózom, s úgy eszem, mintha... Be se kell csukni a szemem, úgy látom, és úgy hallom magam előtt a történetet, ami tízszer, hússzor, százszor is előkerült nudlisodrás idején. Mert hát ebben az ételben nem is az a legjobb, hogy finom, hanem hogy egy egész családot megmozgat a készítése. A langyos krumplit simán megpucolja az óvodás gyerek, a fémnyomón, erejét fitogtatva átpasszírozza a nagyobb, még ha néha ki is vörösödik az erőlködéstől. A gyúrás felnőtt munka, de a hengerré sodrás már megint lehet a kisebbeké, miként az életlen, vajkenő késsel történő darabolás sem okoz különösebb veszélyt. S ennél a fázisnál apánk, soha el nem mulasztva, hogy egy darabot véletlenül leejtsen, mindig elmesélte a távoli rokongyerek történetét, aki a földön heverő begyerő láttán a gatyájához kapott, belenézett, majd megnyugodva sóhajtott fel, hogy „édet ittenem, de medijettem...” Hogy létezett-e valójában a távoli rokongyerek, s hiteles-e történet, vagy apánk magától találta ki, nem derült ki soha, de nem is lényeges. Nélküle nem nudli a nudli, ha úgy tetszik, ez nálunk a begyerő családi legendája.
2018.09.14 07:15
Frissítve: 2018.09.14 07:15

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.
2018.09.22 09:37

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:04