A nudli legendája

„Begyerő. Némely népies tájejtéssel jelentése férfi nemzőtag. Zártabb hangon: bögyörő”. Begyerőt sodrok. A palóc táj határán nőttem fel, már nem olyan szép nyílt „e” hangok között, mintha harminc kilométerrel odébb születek, de azért zárt, „őző” formára nem állna rá a szám, mifelénk, amit lehetett, ö helyet e-vel mondtak mindig. Ennen magam, például. Vagy pecerő, már hogy a népies tájejtéssel rendelkező férfi nemzőtagok sorát eképpen is tovább bővítsük. Jászszentandrási házaspártól vettem a krumplit a matyóföldi piacon, s ha már akkor tudom, hogy a földes, fehér húsú, nem kásásra fövő, de azért tartásában engedékeny öklömnyi szemekből ilyen ételt készítek, megkérdeztem volna tőlük is, feléjük mi a neve ennek az egyszerű, olcsó, ízében mennyei, s variációjában szinte végtelen parasztételnek, amely puccos vendéglőkben, kicsivel több lisztet magába nyelve, és villával csíkosra formázva a gnocchi nevet viseli. Ott meg, ahol nem játszik a tájnyelv - iskolai napköziben például - sima nudliként ismert. Egy kilónyi adagból háromféle lesz. Kettőt prézli takar majd, zsíron pirított, nem bolti. A nagyobbik adagra mák és porcukor került, ezt eszi az, aki a begyerőt édesen szereti, sőt, a nagyobb élvezet kedvéért még narancsos, gyömbéres szilvalekvárral jól meg is rakja a tetejét. Majd a maradék, immár tészta nélküli édes morzsát a hűtőben dugdossa, hogy ha desszertre vágyik, csak elő kelljen venni, s újra jól megpakolni lekvárral. Az efféle édesszájú ember nem is tudja elképzelni, hogy az igazi nudli nem édes, hanem sós, s legjobb akkor, ha nem finomra, hanem durvára őrölt sópelyhek hullanak az aranyló kis darabokra. Nálunk csak apám ette így, meg én, s bár azóta jobban szeretem prézli nélkül, szalonnával, túróval meg tejfellel, s kissé lepirítva a krumplis begyerőt – ilyen lesz a harmadik adag -, a távoli emlék kedvéért mindig elteszek magamnak a nagy tepsiből öt-tíz morzsás darabot, megsózom, s úgy eszem, mintha... Be se kell csukni a szemem, úgy látom, és úgy hallom magam előtt a történetet, ami tízszer, hússzor, százszor is előkerült nudlisodrás idején. Mert hát ebben az ételben nem is az a legjobb, hogy finom, hanem hogy egy egész családot megmozgat a készítése. A langyos krumplit simán megpucolja az óvodás gyerek, a fémnyomón, erejét fitogtatva átpasszírozza a nagyobb, még ha néha ki is vörösödik az erőlködéstől. A gyúrás felnőtt munka, de a hengerré sodrás már megint lehet a kisebbeké, miként az életlen, vajkenő késsel történő darabolás sem okoz különösebb veszélyt. S ennél a fázisnál apánk, soha el nem mulasztva, hogy egy darabot véletlenül leejtsen, mindig elmesélte a távoli rokongyerek történetét, aki a földön heverő begyerő láttán a gatyájához kapott, belenézett, majd megnyugodva sóhajtott fel, hogy „édet ittenem, de medijettem...” Hogy létezett-e valójában a távoli rokongyerek, s hiteles-e történet, vagy apánk magától találta ki, nem derült ki soha, de nem is lényeges. Nélküle nem nudli a nudli, ha úgy tetszik, ez nálunk a begyerő családi legendája.
2018.09.14 07:15
Frissítve: 2018.09.14 07:15

Ördögök

Nem hiába van Kovács Zoltánnak CEU-s diplomája. Az államtitkár, aki most épp a nemzetközi kommunikációért felel, olyan szociológiai elemzést rittyentett ugyanis a budapesti tüntetésekről, amit Max Weber is megirigyelne. Vizsgálódása – melyet megosztott a The New York Times-szal – arra jutott, hogy a tiltakozásnak nincs társadalmi támogatottsága és (figyelem!) aktivista celebek (netán celebaktivisták), illetve elkeseredett ellenzéki képviselők szervezik, nem az átlagemberek. 
Vegyük észre Kovács elemzésének finomságát, szó sincs itt Hollik István szóvivő szubjektív előítéleteiről, az agresszív, lefizetett Soros-aktivistákról, akik „nem tisztelnek senkit és semmit”, csak az egzakt tudományról, a társadalmi támogatottság hiányáról és a nyilván emiatt elkeseredett ellenzéki képviselőkről. Azt nem tudom, hogy az aktivista celebek is el voltak-e keseredve, Kovács erre nem tért ki, valószínűleg azért, mert a Nézőpont Intézet nagymintás felmérése erre nem kérdezett rá. 
Nem is lennék most az intézetet vezető Mráz Ágoston Sámuel helyében, hisz a legerősebb érveket amúgy is elhallgatta Kovács elől. Pedig „a marrákesi migránspaktum részleges kudarcát” és a „brüsszeli elit pozícióféltését” megjelölni a „koncentrált kormányellenes és országlejárató támadás” egyik okaként, Mráz érdeme.
Az viszont, amit Latorcai János vetett fel, még az ördögi Sargentininek sem jutott az eszébe; a tüntetők az Országgyűlés alelnöke szerint „keresztényellenesek, gyűlölik a karácsonyt és nem tisztelik a kis Jézust”. Csak Gulyás Gergelyt tudom idézni: „Isten óvja Magyarországot” ettől a nyílt kereszténygyűlölettől. Könnyű persze Latorcainak, egy igazi kereszténydemokrata kilométerekről és szagról – még ellenszélben is – kiszúrja a keresztényellenes tüntetőket, a kis Jézust nem tisztelőknek pedig nagyon korán kell kelniük, hogy a nemzet karácsonyfáját meg tudják rongálni. 
Olcsó magyarnak híg a leve, de egy elkeseredett, Soros által fizetett kereszténygyűlölő, akinek még társadalmi támogatottsága sincs, mégis, mit tegyen így, karácsony előtt?
2018.12.19 09:25
Frissítve: 2018.12.19 09:29

Lehetőség van, recept nincs

Senki sem számított arra, hogy a parlamenti ellenzék az év végére ebbe a helyzetbe kerül. Még azt sem lehet könnyen leírni, hogy mi is ez az új helyzet, annyit azonban meg tudunk állapítani, hogy 2018. december 12-e – múlt a szerdai parlamenti akció napja – után már nem lehet úgy ellenzékiként viselkedni a magyar Országgyűlésben, ahogyan az azt megelőzően történt. Viszont ennek az „újnak” sem lehet megmondani még a tartalmát.
Adódik a kézenfekvő következtetés, hogy biztosan el kell hagyni az ellenzéknek a parlamenti padsorokat. De ez sem feltétlenül igaz egy olyan politikai pillanat után, amikor a parlamentiek épphogy megmutatták, hogy egy ügy – majd az azon túlmutató témák – kapcsán képesek egységesen és erősen fellépni, olyan politikai helyzetet előidézni, amikor is ők diktálnak. Egy kivonulásnak tervezettnek, egységesnek és szervezettnek kell lennie, és értelmezhető entitásoknak kell megtenniük. Ha egyszer az ellenzéki képviselők kijönnek, nem lehet visszamenniük, és sorsuk eggyé válik.
Azt is lehet gondolni: annak ellenére is ki kell jönniük, hogy mérlegelnék, „mire” is jönnek ki. Egyelőre ugyanis a történések ellenére sem látszik az az alternatív politikai mező, amely önmagában bírna akkora kiterjedéssel és cselekvési lehetőségekkel, hogy azért el lehet és érdemes hagyni az intézményes kereteket – kevés idő is telt el ehhez. Merthogy – mint a múlt szerdai történések mutatták –, a puha „exit” is nyithat meg eleve új tereket, ezt is mérlegelni kell a jövőben. Az is igaz persze, hogy egy új ellenzéki politikai térnek a konstruálása a régi lezárásával is megkezdődhet.
Bár a vasárnapi-hétfői eseményeknek valóban a múlt szerdai parlamenti akció ágyazott meg, az automatikus exit szükségét gyengíti, hogy az események meglehetősen véletlenszerűen zajlottak. Szerda után, a vasárnapi tüntetést megelőzően egy vezető és vezetés nélküli tiltakozó sokaság járta Budapest utcáit, és a vasárnapi beszédek sem afelé mutattak, hogy ebből újabb akció lesz. Az utóbbihoz az is kellett, hogy az ellenzéki politikusok – belátva, hogy a NER-ben használt eddigi eszközeiket kimerítették – jogukból fakadóan a köztévén kérjék számon azt, ami aztán új lehetőségstruktúrákat hordozhat magában. Ha nem is esetleges, de nem tervszerű történésekből állt össze a láncolat, éppen ezért nem könnyű a következő lépések irányának és tartalmának meghatározása.
Kétségtelen: a szabályokat folyamatosan változtató, a rezsim határait módosító és szélesítő, a jogot „rugalmasan” értelmező politikával szemben új ellenzékiségre van szükség. Ezt felismerték az érintettek, ezzel együtt azt is, hogy mozgásterüket nem határolhatja be a rezsim. Ha a logikáját elismernék, az a folyamatos lemaradásban és a rezsim sajátos „konszolidálásában” tenné ugyanis őket érdekeltté. A fentiek miatt egyszerre helyezték magukat az új ellenzékiség kötött pályájára, ugyanakkor  szembesülniük kell ezen út bizonytalanságával is. Senki nem várhatja el tőlük, hogy forgatókönyvvel bírjanak, azt azonban igen, hogy az erőforrások egyenlőtlensége és a bizonytalanságok magas száma miatt realizálható célkitűzésekkel bírjanak – és efelé is kell tolni őket.
Ehhez azonban már nem csak ők kellenek. Hogy egy példát említsek: a „rabszolgatörvényből” mai tudásunk szerint elképzelhetetlen, hogy országos sztrájk nélkül visszalépjen a kormány. És hiába kíván kilépni az Orbán-rezsim szabályrendszeréből a parlamenti ellenzék, ha a többi, intézményes szereplő erre nem mutat hajlandóságot. Ennek következtében jelen esetben a szakszervezeteken múlik sok minden. Ha azok nem hagynak fel elitjük rövid távú céljaival, úgy a „rabszolgatörvényt” sem a parlamenti ellenzék, sem pedig a még mindig nagyváros-centrikus, idővel meglehet, csak magszavazókat mobilizálni képes tüntetések nem fogják visszavonatni. Ez esetben az utolsó esély, hogy Áder János újratárgyaltatja, ami meglepő lenne.
És bármennyire nem szabad most beszélni az „összefogásról”, de idővel majd szükséges lesz: az ellenzéki kultúra megmutatta, hogy képes változni, ha „helyzet” van, és ennek alapján lehetséges az együttműködés is. Minden afelé mutat, hogy az önkormányzati választás alkalmával – bár annak választási rendszeréből ez nem következik, de az ellenzék helyzetéből következően üdvös lenne – a verseny során kétpártrendszert lenne indokolt „teremteni”. Maximalizálni kell a győzelmi esélyeket és győzelmeket – ezek pedig, szemben az Európai Ügyészséghez csatlakozással, reális célok –, ennek érdekében koordinált (egy jelöltes) szisztémákra van szükség. Hogy ilyen együttműködés létrejöhessen, ahhoz kellettek az utóbbi napok - enélkül erre kevés esély mutatkozott volna. Az olyan követelések, amelyekhez idővel nincsenek eszközök rendelve, persze politikai tartalmak, amelyek az ilyen típusú, „mozgó” rezsimekben viszont fluiddá is tudnak válni, ha nem realizálhatóak.
Amellett, hogy nincsen általános recept az úgynevezett „kompetitív autoriter rezsimek” leváltására, azt is hozzá kell tenni, hogy azok nagyfokú stabilitást is tudnak mutatni akkor, ha csak egy szereplő lép ki a struktúrájukból. Ha csak a parlamenti ellenzéktől várjuk a megoldást, akkor túl kevés helyről várjuk. Ha csak egy szereplő szakít az addigi politikai gondolkodásra vagy cselekvésre vonatkozó iránnyal, az középtávon még rezsimkonzerválónak is bizonyulhat. 
Egy dolog valószínűsíthető: a politika ellenzéki „új normalitása” azt nem fogja elbírni, hogy ezt követően az ellenzék a tavaszi ülésszakon bizottságokba, módosítókba, vitanap-kezdeményezésekbe fordítsa vissza a tevékenységét. Ez esetben a megszerzett hitelességük – és ez nagy eredmény – olyan fokú választói csalódottságba csaphat át, hogy még egy együttműködés esetén is különösen nagy mobilizációs energiákat kell majd önteni a kampánygépezetbe ahhoz, hogy egy várható EP-vereség után az önkormányzati választás realizálható ellenzéki céljai teljesülhessenek.
Annál, ha csak egy intézményes szereplő adja fel a „NER-kompatibilis” cselekvését, már csak az a rosszabb, ha egy se. Éppen ezért, ha valamikor, úgy most kell egy politikai lélegzetvételnyi időt adni a parlamenti ellenzéknek a gondolkodásra. De tudni kell azt is, hogy friss levegőt csak az tud politikai értelemben beszívni, akit olyan levegő is vesz körül. 
Nem minden tehát a pártok világa.
2018.12.19 09:24
Frissítve: 2018.12.19 09:29