„A művészet nem abból fakad, ami körülvesz minket, hanem abból, ami bennünk van.” Picasso egykori élettársát és múzsáját augusztus végén kereste fel a The New York Times újságírója annak apropóján, hogy a 97 éves festőművész egykori vázlatfüzeteiből készült albumot megjelentette a Taschen kiadó. Francoise Gilot a hetvenes években járt Velencében, Indiában és Szenegálban, vázlatai valójában útinaplók: a rajzokat, akvarelleket szöveges kommentárok kísérik. „Ha egy gondolatot meg tudsz fogalmazni szavakban, képeket is tudsz adni hozzá” – nyilatkozta a francia képzőművész, aki a legtöbb pályatársával ellentétben nem azért készített vázlatokat, hogy azokat másolva alkosson a műtermében: a valóság képeitől szeretett volna így szabadulni, hogy az emlékekhez kötődő érzelmeket vihesse fel – a ráció segítségével − a vászonra, papírra.
Gilot többek között filozófiát és irodalmat is hallgatott Párizsban, nemcsak festő, író és költő is. A gondolati megalapozottsága ebben a könyvben is tetten érhető. Egyetemistaként lett Rozsda Endre festőművész tanítványa Párizsban – Rozsda egész életében mentora, jó barátja volt −, és már bontogatta a szárnyait, mikor 1943-ban Picassóhoz kötötte az életét. Tíz évre: a csalfa és olykor kegyetlen géniuszt − aki elsőként ismerte fel Gilot valódi nagyságát – végül elhagyta. Az asszony, aki nemet mond: Malte Herwig 2015-ös monográfiájának címe is ezt a határozottságát emeli ki.
Pályája kezdetén Henri Matisse felfokozott koloritja gyakorolt rá inkább hatást. Pablo Picasso életrajzírója, John Richardson szerint a spanyol képzőművész többet merített Gilot születő művészetéből, mint amennyire ő befolyásolni tudta egykori szerelmének látásmódját. Gilot az 1960-as, 70-es évektől kezdett megszabadulni a „Picasso múzsája” címkétől, fokozatosan vívta ki magának az önálló alkotói tekintélyt. Mégpedig az Egyesült Államokban: Picasso Párizs összes galériájából kitiltatta. Csak olaj volt a tűzre Gilot 1964-ben megjelent könyve, az Életem Picassóval.
Az elmúlt tizenöt-húsz évben lettek igazán nagyra értékeltek Francoise Gilot képei a műkereskedelemben, egy-egy korai olajfestményéért 5-600 ezer dollárt is elkérnek az aukciókon. Az igazi elismertsége épp arra az időre datálódik, mikor 1998-ban először járt Magyarországon, hogy jelen legyen Rozsda Endre kiállításán a Műcsarnokban. A Várfok Galéria 2000-ben mutatta be először a munkáit. „Hiszek az örök utazásban. Abban, hogy mindannyian vándorok vagyunk, akik állandóan bolyonganak és költözködnek a világban” – fogalmazott akkor a Magyar Hírlapnak emberi és kozmikus vándorlásáról.
Végtelen utazás címmel a napokban nyílt meg sokadik önálló kiállítása a Várfok Galériában, ahol legújabb, 2018-as képeit is felfedezhetjük. Ilyen két, a hajnali és az alkonyati Velencét ábrázoló akvarellje, amelyek utóbb a Taschen mostani albumába is bekerültek. Akárcsak a bíbor és sárga Indiát ábrázoló képpár, Gilot e két képpel is a fényekkel játszik. Mint a lebegő álmok „fotósa”: ugyanaz a látvány egészen más hangulatot, jelentést hordoz, attól függően, hogy milyen fényben látjuk azokat. Az árnyék és a fény tánca című, húsz éve született tusrajza, vagy az Ősbolyongás, amelyen görög vázák figuráira emlékeztető pár vándorol egy szürreális térben, grafikai filozófiát rejt. „A vonal jelenti saját magát, azt, ami a belsejében van, és azt is, ami rajta kívül esik” – hangzik el a galéria által vetített egyik portréfilmben is.
Az 1990-es években készült indiai akvarelljei táncosnők mozgását vizsgálva közelítenek a spirituális világhoz: a hagyományos indiai táncban ugyanis minden mozdulatnak jelentése van, a ruhák is szimbólumokat hordoznak. Szenegáli útjára utaló monotípiái első pillantásra idézik Paul Klee-t és a szaharai barlangrajzokat. Születésüknek megindító története van: harmadik férjét, a legendás amerikai virológust, Jonas Salkot kísérte el afrikai útján, aki rászorulóknak vitte el az általa kifejlesztett vakcinát a járványos gyermekbénulás ellen. Az intenzív színekkel játszó képek táncmozdulatok nyomatai.
Tunéziában gyakran járt: városrészletei mégis is inkább színes víziók. Akárcsak a tárlat utolsó része: ami a mitológia és filozófia iránti szeretetét tükrözi. Az Érinthetetlen lényeg, a Gordiuszi csomó, vagy kedvenc madara, a Főnix két képe is a feszültséget békíti harmóniává.
