Az asszony, aki mindig úton van

Publikálás dátuma
2018.09.18. 10:00

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
A Géniusz: Picasso tévésorozatból keveset tudhattunk meg a spanyol festőművész élettársáról, Francoise Gilot-ról, mint művészről. Ezt most a Várfok Galériában pótolhatjuk.
„A művészet nem abból fakad, ami körülvesz minket, hanem abból, ami bennünk van.” Picasso egykori élettársát és múzsáját augusztus végén kereste fel a The New York Times újságírója annak apropóján, hogy a 97 éves festőművész egykori vázlatfüzeteiből készült albumot megjelentette a Taschen kiadó. Francoise Gilot a hetvenes években járt Velencében, Indiában és Szenegálban, vázlatai valójában útinaplók: a rajzokat, akvarelleket szöveges kommentárok kísérik. „Ha egy gondolatot meg tudsz fogalmazni szavakban, képeket is tudsz adni hozzá” – nyilatkozta a francia képzőművész, aki a legtöbb pályatársával ellentétben nem azért készített vázlatokat, hogy azokat másolva alkosson a műtermében: a valóság képeitől szeretett volna így szabadulni, hogy az emlékekhez kötődő érzelmeket vihesse fel – a ráció segítségével − a vászonra, papírra. Gilot többek között filozófiát és irodalmat is hallgatott Párizsban, nemcsak festő, író és költő is. A gondolati megalapozottsága ebben a könyvben is tetten érhető. Egyetemistaként lett Rozsda Endre festőművész tanítványa Párizsban – Rozsda egész életében mentora, jó barátja volt −, és már bontogatta a szárnyait, mikor 1943-ban Picassóhoz kötötte az életét. Tíz évre: a csalfa és olykor kegyetlen géniuszt − aki elsőként ismerte fel Gilot valódi nagyságát – végül elhagyta. Az asszony, aki nemet mond: Malte Herwig 2015-ös monográfiájának címe is ezt a határozottságát emeli ki.
Pályája kezdetén Henri Matisse felfokozott koloritja gyakorolt rá inkább hatást. Pablo Picasso életrajzírója, John Richardson szerint a spanyol képzőművész többet merített Gilot születő művészetéből, mint amennyire ő befolyásolni tudta egykori szerelmének látásmódját. Gilot az 1960-as, 70-es évektől kezdett megszabadulni a „Picasso múzsája” címkétől, fokozatosan vívta ki magának az önálló alkotói tekintélyt. Mégpedig az Egyesült Államokban: Picasso Párizs összes galériájából kitiltatta. Csak olaj volt a tűzre Gilot 1964-ben megjelent könyve, az Életem Picassóval. Az elmúlt tizenöt-húsz évben lettek igazán nagyra értékeltek Francoise Gilot képei a műkereskedelemben, egy-egy korai olajfestményéért 5-600 ezer dollárt is elkérnek az aukciókon. Az igazi elismertsége épp arra az időre datálódik, mikor 1998-ban először járt Magyarországon, hogy jelen legyen Rozsda Endre kiállításán a Műcsarnokban. A Várfok Galéria 2000-ben mutatta be először a munkáit. „Hiszek az örök utazásban. Abban, hogy mindannyian vándorok vagyunk, akik állandóan bolyonganak és költözködnek a világban” – fogalmazott akkor a Magyar Hírlapnak emberi és kozmikus vándorlásáról.
Francoise Gilot: A gordiuszi csomó
Végtelen utazás címmel a napokban nyílt meg sokadik önálló kiállítása a Várfok Galériában, ahol legújabb, 2018-as képeit is felfedezhetjük. Ilyen két, a hajnali és az alkonyati Velencét ábrázoló akvarellje, amelyek utóbb a Taschen mostani albumába is bekerültek. Akárcsak a bíbor és sárga Indiát ábrázoló képpár, Gilot e két képpel is a fényekkel játszik. Mint a lebegő álmok „fotósa”: ugyanaz a látvány egészen más hangulatot, jelentést hordoz, attól függően, hogy milyen fényben látjuk azokat. Az árnyék és a fény tánca című, húsz éve született tusrajza, vagy az Ősbolyongás, amelyen görög vázák figuráira emlékeztető pár vándorol egy szürreális térben, grafikai filozófiát rejt. „A vonal jelenti saját magát, azt, ami a belsejében van, és azt is, ami rajta kívül esik” – hangzik el a galéria által vetített egyik portréfilmben is. Az 1990-es években készült indiai akvarelljei táncosnők mozgását vizsgálva közelítenek a spirituális világhoz: a hagyományos indiai táncban ugyanis minden mozdulatnak jelentése van, a ruhák is szimbólumokat hordoznak. Szenegáli útjára utaló monotípiái első pillantásra idézik Paul Klee-t és a szaharai barlangrajzokat. Születésüknek megindító története van: harmadik férjét, a legendás amerikai virológust, Jonas Salkot kísérte el afrikai útján, aki rászorulóknak vitte el az általa kifejlesztett vakcinát a járványos gyermekbénulás ellen. Az intenzív színekkel játszó képek táncmozdulatok nyomatai. Tunéziában gyakran járt: városrészletei mégis is inkább színes víziók. Akárcsak a tárlat utolsó része: ami a mitológia és filozófia iránti szeretetét tükrözi. Az Érinthetetlen lényeg, a Gordiuszi csomó, vagy kedvenc madara, a Főnix két képe is a feszültséget békíti harmóniává.

Rónay László halálára

Publikálás dátuma
2018.09.17. 17:30
Rónay László, lapunk szerzője, József Attila-díjas irodalomtörténész
Fotó: Népszava
A Népszavában rendszeresen publikáló József Attila-díjas irodalomtörténész, kritikus 81 évesen hunyt el.
„Érdemes még élni ebben a megromlott és megrontott világban? – tette fel a kérdést újra meg újra az író” – áll Rónay László Márai Sándorról a Népszavában tavaly augusztusban megjelent írásában. A lapunkban rendszeresen publikáló József Attila-díjas irodalomtörténész, szerkesztő, kritikus, egyetemi tanár 81 évesen, 2018. szeptember 17-én hunyt el. Az említett kérdés Rónayt is nyomasztotta, több írásában ezt nem is rejtette véka alá, de elsősorban megmaradt kedvenc tudományánál, az irodalomnál. Az édesapjától, Rónay György, költő, író, műfordítótól örökölt irodalom iránti érdeklődés és szenvedély egész pályáját végigkísérte. 
1962-ben az ELTE magyar-latin szakán végzett. Az egyetem elvégzését követően 1962-től 1970-ig Bicskén általános iskolában (egyebek mellett szegregált) cigányosztályban tanított. 1970-től 1973-ig a Petőfi Irodalmi Múzeumban részt vett a Nyugat kiállítás rendezésében, feldolgozta Gellért Oszkár és Füst Milán hagyatékát (utóbbit Parancs Jánossal). 1957-től jelentek meg írásai a Vigiliában. Siki Géza néven „Zenei jegyzetek” címmel kapott rendszeres publikálási alkalmat. A későbbiekben is rendszeresen írt többek között a Vigiliába, a Jelenkorba, az ÉS-be, a Népszabadságba, s a legutolsó időkig lapunkba is. 1973-ban az MTA Irodalomtudományi (akkor még: -történeti) Intézete modern magyar irodalommal foglalkozó osztályára került. Fő feladata A magyar irodalom története 1945-1975. segédszerkesztése, majd – Béládi Mikós halála után – szerkesztése. Emellett a nyugati és tengeren túli magyar irodalmak történetét dolgozták föl. Folytatta a Nyugat harmadik nemzedéke íróival foglalkozó írásait és könyveit, édesapja nyomában a XX. század katolikus szellemű írói életműveinek feldolgozásával párhuzamosan. Számos monográfiája jelent meg, Kosztolányiról, Sík Sándorról, Mécs Lászlóról, s ő volt a korábban is említett Márai Sándor egyik legjelentősebb kutatója. 1991–1998 között az Új Ember főszerkesztőjeként dolgozott. 1990-től az idei év nyaráig az ELTE Modern Magyar Irodalom Tanszékén oktatott, előbb egyetemi tanárként, tanárként, nyugdíjazását követően professor emeritusként. Nagyon szeretett tanítani, előadásain, szemináriumain nagy lelkesedéssel vettek részt a diákok, még akkor is sokan látogatták óráit, amikor már csak otthonában tudta azokat megtartani. Számos kitüntetést kapott. Többször hangoztatta azonban, az igazi örömét családjában élte át, főorvos feleségével, tanár lányaival, és újságíró fiával, aki lapunk rovatvezetője. 
Rónay László írásai, s hangja nem csak lapunkból, hanem ebből a „megromlott világból” is nagyon hiányozni fog.
Szerző
Frissítve: 2018.09.17. 17:31

Ahogy azt Móricka elképzeli

Publikálás dátuma
2018.09.17. 14:00
Nádasdy Ádám (balra) és Kálmán László a Magvető Café vendége volt pénteken
Fotó: Molnár Ádám / Népszava
A Műfordítók Egyesületének rendezvényén a helytelen vagy fordíthatatlan kifejezések mellett az idegen hatások is szóba kerültek.
Helyesen beszélni (hát még fordítani!) nem is olyan könnyű – ez derült ki két nyelvész, Nádasdy Ádám  és Kálmán László beszélgetéséből a Fordítsunk! – A nyelvész és a műfordító című beszélgetésen. A műfordítók szervezete a nyelvileg helytelen és a fordíthatatlan kifejezésekről rendezett vitaestet, melyen olyan példák is felmerültek, amelyeket más nyelvekből vettünk át. A német nyelv például évszázadokon keresztül hatott a magyarra, és számos tükörfordítás is megjelent – hangsúlyozta Nádasdy Ádám. Ilyen például a ’jól néz ki’ (schaut gut aus), amelyet el is felejtettünk, hogy germanizmus, és a legtermészetesebb módon használjuk. A nyelvész elmesélte, amikor a német nyelvben az ’ahogy azt Móricka elképzeli’ kifejezéssel találkozott, rádöbbent, azt sem ők vették át tőlünk, hanem fordítva. A német esetében tehát teljesen beépültek, elvegyültek ezek az eredetek– mutatott rá, kiemelve, a purizmus (nyelv- és stílustisztaságra törekvő irányzat) azonban ezeket is ki akarta szűrni. Bár – emelte ki Kálmán László kiemelte – a német ellen valószínű más okok miatt is hadakoztak, hiszen a latinból átvett szavak például nem zavartak senkit. Szerinte feltehetően az angollal szemben is más hatások miatt alakult ki ellenszenv.
Kálmán szerint érdekes megnézni, hol a határ: mikor válik valami a magyar nyelv részévé. „A ’nem igazán’-t az idősebbek még értik, hogy a ’not really’-ből lett lefordítva, a fiatalabbaknak azonban ez fel sem tűnik. Teljesen normális magyar kifejezés számukra” – tette hozzá példaként. Úgy véli, egy műfordítónak éreznie kell az ilyen apró különbségtételeket. A realizál, vagy a sajnálom szavak esetében is hasonló változást vélhetünk felfedezni: a gimnazista korúak teljes természetességgel használják részvétnyilvánításkor, hogy sajnálom – mondta. Majd Nádasdy hozzátette, ő ezt így biztosan nem mondaná. Mire Kálmán: lehet, hogy nem vagy gimnazista korú? Vannak kifejezések, amelyeket azonban még nem fogadott be integráns részként a nyelv és a nyelvészet: az ’It’s a shame’ ’szégyen’-ként való fordítása kifejezetten félreértésként jelenik meg, magyar jelentése inkább ’Jaj, de kár’: a szégyen és a kár nyelvünkben nem megfeleltethető egymásnak. Rámutattak, sokszor problémát jelent egy rossz fordítás megőrzése is: például Mózes szarvainak esetében. A Vulgata fordítása szerint Mózes lejött a hegyről, és arcán szarvakat viselt. Ezzel szemben a Szent István Társulat fordítása úgy írja: arcának bőre ragyogott. A probléma forrása a korábbi félreértelmezések esetében az volt, hogy a héber szó egyaránt jelent ragyogást és szarvat (valamint, hogy a szarv a hatalom jelképe, így a kifejezés több oldalról is megállta a helyét). Ennek kapcsán Nádasdy és Kálmán arra jutott, a Biblia, és a szent szövegek esetében különösen nehézkes feladattal áll szemben a fordító, ugyanis nem csupán nyelvi, hanem vallási kontextust is figyelembe kell vennie. A példák sokaságából a beszélgetés végére kiderült, nem, hogy több, de egy nyelvet is nehéz jól ismerni, különösen, hogy a szabályok, és kifejezések elfogadottsága is folyamatosan változik. Olykor még a nyelvész és a műfordító is gondolkodóba esik tőlük.
Szerző
Témák
nyelvészet
Frissítve: 2018.09.17. 14:15