Rónay László halálára

Publikálás dátuma
2018.09.17. 17:30
Rónay László, lapunk szerzője, József Attila-díjas irodalomtörténész
Fotó: Népszava
A Népszavában rendszeresen publikáló József Attila-díjas irodalomtörténész, kritikus 81 évesen hunyt el.
„Érdemes még élni ebben a megromlott és megrontott világban? – tette fel a kérdést újra meg újra az író” – áll Rónay László Márai Sándorról a Népszavában tavaly augusztusban megjelent írásában. A lapunkban rendszeresen publikáló József Attila-díjas irodalomtörténész, szerkesztő, kritikus, egyetemi tanár 81 évesen, 2018. szeptember 17-én hunyt el. Az említett kérdés Rónayt is nyomasztotta, több írásában ezt nem is rejtette véka alá, de elsősorban megmaradt kedvenc tudományánál, az irodalomnál. Az édesapjától, Rónay György, költő, író, műfordítótól örökölt irodalom iránti érdeklődés és szenvedély egész pályáját végigkísérte. 
1962-ben az ELTE magyar-latin szakán végzett. Az egyetem elvégzését követően 1962-től 1970-ig Bicskén általános iskolában (egyebek mellett szegregált) cigányosztályban tanított. 1970-től 1973-ig a Petőfi Irodalmi Múzeumban részt vett a Nyugat kiállítás rendezésében, feldolgozta Gellért Oszkár és Füst Milán hagyatékát (utóbbit Parancs Jánossal). 1957-től jelentek meg írásai a Vigiliában. Siki Géza néven „Zenei jegyzetek” címmel kapott rendszeres publikálási alkalmat. A későbbiekben is rendszeresen írt többek között a Vigiliába, a Jelenkorba, az ÉS-be, a Népszabadságba, s a legutolsó időkig lapunkba is. 1973-ban az MTA Irodalomtudományi (akkor még: -történeti) Intézete modern magyar irodalommal foglalkozó osztályára került. Fő feladata A magyar irodalom története 1945-1975. segédszerkesztése, majd – Béládi Mikós halála után – szerkesztése. Emellett a nyugati és tengeren túli magyar irodalmak történetét dolgozták föl. Folytatta a Nyugat harmadik nemzedéke íróival foglalkozó írásait és könyveit, édesapja nyomában a XX. század katolikus szellemű írói életműveinek feldolgozásával párhuzamosan. Számos monográfiája jelent meg, Kosztolányiról, Sík Sándorról, Mécs Lászlóról, s ő volt a korábban is említett Márai Sándor egyik legjelentősebb kutatója. 1991–1998 között az Új Ember főszerkesztőjeként dolgozott. 1990-től az idei év nyaráig az ELTE Modern Magyar Irodalom Tanszékén oktatott, előbb egyetemi tanárként, tanárként, nyugdíjazását követően professor emeritusként. Nagyon szeretett tanítani, előadásain, szemináriumain nagy lelkesedéssel vettek részt a diákok, még akkor is sokan látogatták óráit, amikor már csak otthonában tudta azokat megtartani. Számos kitüntetést kapott. Többször hangoztatta azonban, az igazi örömét családjában élte át, főorvos feleségével, tanár lányaival, és újságíró fiával, aki lapunk rovatvezetője. 
Rónay László írásai, s hangja nem csak lapunkból, hanem ebből a „megromlott világból” is nagyon hiányozni fog.
Szerző
Frissítve: 2018.09.17. 17:31

Ahogy azt Móricka elképzeli

Publikálás dátuma
2018.09.17. 14:00
Nádasdy Ádám (balra) és Kálmán László a Magvető Café vendége volt pénteken
Fotó: Molnár Ádám / Népszava
A Műfordítók Egyesületének rendezvényén a helytelen vagy fordíthatatlan kifejezések mellett az idegen hatások is szóba kerültek.
Helyesen beszélni (hát még fordítani!) nem is olyan könnyű – ez derült ki két nyelvész, Nádasdy Ádám  és Kálmán László beszélgetéséből a Fordítsunk! – A nyelvész és a műfordító című beszélgetésen. A műfordítók szervezete a nyelvileg helytelen és a fordíthatatlan kifejezésekről rendezett vitaestet, melyen olyan példák is felmerültek, amelyeket más nyelvekből vettünk át. A német nyelv például évszázadokon keresztül hatott a magyarra, és számos tükörfordítás is megjelent – hangsúlyozta Nádasdy Ádám. Ilyen például a ’jól néz ki’ (schaut gut aus), amelyet el is felejtettünk, hogy germanizmus, és a legtermészetesebb módon használjuk. A nyelvész elmesélte, amikor a német nyelvben az ’ahogy azt Móricka elképzeli’ kifejezéssel találkozott, rádöbbent, azt sem ők vették át tőlünk, hanem fordítva. A német esetében tehát teljesen beépültek, elvegyültek ezek az eredetek– mutatott rá, kiemelve, a purizmus (nyelv- és stílustisztaságra törekvő irányzat) azonban ezeket is ki akarta szűrni. Bár – emelte ki Kálmán László kiemelte – a német ellen valószínű más okok miatt is hadakoztak, hiszen a latinból átvett szavak például nem zavartak senkit. Szerinte feltehetően az angollal szemben is más hatások miatt alakult ki ellenszenv.
Kálmán szerint érdekes megnézni, hol a határ: mikor válik valami a magyar nyelv részévé. „A ’nem igazán’-t az idősebbek még értik, hogy a ’not really’-ből lett lefordítva, a fiatalabbaknak azonban ez fel sem tűnik. Teljesen normális magyar kifejezés számukra” – tette hozzá példaként. Úgy véli, egy műfordítónak éreznie kell az ilyen apró különbségtételeket. A realizál, vagy a sajnálom szavak esetében is hasonló változást vélhetünk felfedezni: a gimnazista korúak teljes természetességgel használják részvétnyilvánításkor, hogy sajnálom – mondta. Majd Nádasdy hozzátette, ő ezt így biztosan nem mondaná. Mire Kálmán: lehet, hogy nem vagy gimnazista korú? Vannak kifejezések, amelyeket azonban még nem fogadott be integráns részként a nyelv és a nyelvészet: az ’It’s a shame’ ’szégyen’-ként való fordítása kifejezetten félreértésként jelenik meg, magyar jelentése inkább ’Jaj, de kár’: a szégyen és a kár nyelvünkben nem megfeleltethető egymásnak. Rámutattak, sokszor problémát jelent egy rossz fordítás megőrzése is: például Mózes szarvainak esetében. A Vulgata fordítása szerint Mózes lejött a hegyről, és arcán szarvakat viselt. Ezzel szemben a Szent István Társulat fordítása úgy írja: arcának bőre ragyogott. A probléma forrása a korábbi félreértelmezések esetében az volt, hogy a héber szó egyaránt jelent ragyogást és szarvat (valamint, hogy a szarv a hatalom jelképe, így a kifejezés több oldalról is megállta a helyét). Ennek kapcsán Nádasdy és Kálmán arra jutott, a Biblia, és a szent szövegek esetében különösen nehézkes feladattal áll szemben a fordító, ugyanis nem csupán nyelvi, hanem vallási kontextust is figyelembe kell vennie. A példák sokaságából a beszélgetés végére kiderült, nem, hogy több, de egy nyelvet is nehéz jól ismerni, különösen, hogy a szabályok, és kifejezések elfogadottsága is folyamatosan változik. Olykor még a nyelvész és a műfordító is gondolkodóba esik tőlük.
Szerző
Témák
nyelvészet
Frissítve: 2018.09.17. 14:15

Búcsú Lázár Egontól

Publikálás dátuma
2018.09.16. 17:25
Fotó: Shutterstock
Mindent tudott a színházról – mondták róla és ez a közhely a hétvégén kilencvenhat évesen elhunyt Lázár Egon esetében igaz is. Dolgozott ugyan más színháznál, de hosszú élete jelentős részét a Vígszínházban töltötte. Gazdasági igazgató volt és nyugdíjasként, a száz felé tartva is rendszeresen bejárt az általa imádott Szent István körúti épületbe, és szakszerű, empatikus, olykor szigorú tanácsokat adott. Upor László dramaturg így írt róla: „Lázár Egon úgy hozzátartozott a Vígszínházhoz, mint a kupola vagy a főlépcső. Örökös gazdasági igazgatóként (és még azután is) megszámlálhatatlan éven át kísértett a ház minden zugában élénk tekintetű, érdeklődő, szeretetteli bölcs manóként.”
Lázár Egon 1921-2018
Fotó: Vígszínház
Emlékszem éppen forró pillanatokat éltek át a Vígszínházban, Marton László közölte, nem pályázik újra az igazgatói posztra, éjjel rendkívüli társulati ülést hívtak össze a Házi Színpadra. Én előadás után indultam felfelé, egyszer csak azt látom, valaki kettesével-hármasával szedve a lépcsőket elsuhan mellettem: a már akkor is bőven nyolcvan fölött járó Lázár Egon volt. Nem akart lemaradni. Nem is maradt le semmiről. Túlélte a XX. századot, a munkatábort, a hadifogságot és a XXI. században is aktív tudott maradni. Kilencven fölött írni kezdett, idén nyáron dedikálta a Könyvhéten legújabb színházi memoárját, a Harmadik csengetést. Sokszor felhívtam őt én is tanácsot kérni. Újságíróként kértem, segítsen eligazodni a sokszor kaotikusnak látszó színházi számok között. Készségesen, a maga polgári és szelíd módján reagált. Utáni mindig azt éreztem, valamit megértettem. Ha megláttam a kedvenc páholyában valamelyik premieren a Vígben, megnyugodtam, ha ő ott van, nem lehet baj. Az egyik képen kedvenc színházának egyik szegletében ül, hátradől a széken. Hibátlan öltönyben, kalapban, a maga tényleg szelíd tekintetével. Kivételes, markáns, de nagyon szerethető személyisége volt a hazai színházi életnek. Kiegyensúlyozottságot sugárzó lénye és megfontolandó útmutatása sokunknak hiányozni fog.
Szerző
Témák
nekrológ