Néppárti döntetlen

A Sargentini-jelentés strasbourgi elfogadása után a hazai közvéleményben felerősödtek a találgatások, hogy vajon marad-e a Fidesz az Európai Néppártban, és ha nem, Orbán Viktornak milyen esélyei vannak arra, hogy Európa jobboldali populista erőiből új politikai mozgalmat kovácsoljon.

Bár a hazai ellenzéki (vagy inkább Fidesz-ellenes) közbeszédben egyesek már szinte tényként kezelik a Néppárt „orbántalanítását”, és az áprilisi prognózisokhoz hasonló európai léptékű választási és esélyességi matematikába kezdtek, a kormányfő Strasbourgból hazatérve a Fidesz velencei frakcióülésén maga erősítette meg, hogy pártja jövőjét továbbra is az EP legnagyobb, kereszténydemokrata frakciójában képzeli el.

2019 májusában választásokat tartanak az Európai Unióban. Ebből a szempontból a Sargentini-jelentés kétharmados elfogadásával az Európai Néppárt még pont időben üzenhette meg Orbán Viktornak, hogy továbbra is az integráció mélyítésében, és a mérsékelt kereszténydemokrata értékek dominanciájában érdekelt, mintsem abban, hogy politikáját a rövid távú (vagyis kétes) népszerűségnövekedéssel járó migrációs kérdés, valamint a – főleg a Brexit után – egyre népszerűtlenebb populista és dezintegrációs törekvések mentén keretezze. Sebastian Kurz osztrák kancellárnak a hazai kormányközeli sajtóban is „pálfordulásként” interpretált véleményét is ezzel összefüggésben kell értelmeznünk.

Az Európai Néppárt természetes módon törekszik arra, hogy a jövő májusi választások után is az Európai Parlament (EP) legnagyobb frakcióját adja, vagyis továbbra is Európa vezető politikai ereje maradjon. Ehhez pedig nem elég csupán egységet mutatnia, de törekednie is kell annak megőrzésére. Nyilvánvalónak tűnik, hogy a Néppárt politikusai, és Európa konzervatív vezetői más politikai jövőképet képzelnek el maguknak, mint a sok országban csökkenő népszerűségű EU-szkeptikusok, és a választásokig hátralévő bő fél évben sem az Európai Néppárt radikalizálódását, sem a frakció politikai egységének megbomlását nem fogják hagyni. Márpedig Orbánék távozása az Európai Néppártból könnyen ez utóbbihoz vezetne, és mindez igaz akkor is, ha a fentiek miatt az európai jobboldali populisták pozíciói valószínűsíthetően nem fognak jelentősen erősödni 2019 májusa után sem (erről és a pártcsaládok közötti jövőbeni erőviszonyairől lásd Bartha Dániel és Boros Tamás alapos elemzését, mely a múlt héten az Indexen jelent meg). Arról már nem is beszélve, hogy az Európai Néppárt frakcióvezetőjének, a CSU-ból érkező Manfred Webernek elég konkrét és ambíciózus tervei vannak: az Európai Bizottság elnöki székére pályázik. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha egy viszonylag egységes és stabil többséget biztosító frakciót tudhat maga mögött, tehát elemi érdeke az, hogy Orbánt (és esetleges követőit) a táboron belül tartsa. Ugyanakkor a várakozások szerint a jobbközépnek a balközéppel sem lesz többsége a májusi választások után felálló Európai Parlamentben, így további koalíciós társ bevonására lehet szükségük, és ezen a ponton az orbáni néppárti tagságból fakadhatnak politikai kihívások.

Mindezek mellett persze azt se felejtsük el, hogy Magyarország még mindig Németország egyik legfontosabb gazdasági szövetségese, és ezt ugyanolyan jól tudják a CDU-ban és a CSU-ban is, mint a Fideszben. Valószínűsíthető, hogy ez a fajta partnerség is megszenvedné azt, ha a magyar kormány képviselői nem az Európai Néppártban, hanem valamely ma még csak formálódó EU-szkeptikus- és ellenes populista tömörülésben politizálnának tovább. Viszont a német gazdaság ezzel területeket és kedvezményeket veszthetne, ami szintén egy esetleges kizárás ellen hat, bár a német tőkét, mint az elmúlt években láttuk, eddig sem különösebben foglalkoztatták a Freedom House jelentései.

És ha Orbán lesz az, aki a táboron kívül keres magának helyet? Elvben megtehetné, de a fentiek miatt jelenleg ennek is kicsi az esélye. Az Európai Unió állam- és kormányfőit tömörítő 27 tagú Európai Tanácsban ugyanis a jövőben is fölényben lesznek az Európai Néppárt tagjai. Ha a magyar miniszterelnök valóban Európa erős embereként szeretné magát pozicionálni, akkor elemi érdeke, hogy ezt az EP legnagyobb frakciójában tegye ahelyett, hogy a bizonytalan státuszú és népszerűségű radikálisokat próbálná meg egyfajta egységfrontba szervezni. Arról már nem is beszélve, hogy a már sokszor hivatkozott 2019. májusi választás itt is meghatározó tényező: valamivel több mint fél év múlva eldől, hogy Európa polgárai hogyan „korrigálnák” az Európai Unió irányát. Addig pedig politikailag vajmi kevés dolog indokolhatna egy Orbán kezdeményezte szakítást – továbbá a fent említett elemzők prognózisa szerint eleve nem várható jelentős átrendeződés 2019 májusát követően sem.

Vagyis Orbánnak jelenleg legalább akkora szüksége van saját ambícióinak beteljesítésében az Európai Néppártra, mint annak őrá. Ezen a pályán az ellenfeleknek most és egyelőre a döntetlen is elég.

Barkóczi Balázs

az IDEA Intézet politológusa