Tétova harmónia

Publikálás dátuma
2018.09.19. 13:00

Fotó: Gordon Eszter
A Táncórák a Rózsavölgyiben leginkább az elfogadásról szól. Arról a sokszor gyötrelmes, máskor összenevetős lépéssorozatról, amely egymáshoz elvezet.
Mindannyian harmóniára, arra a bizonyos kényes egyensúlyra törekszünk. Csakhogy gyakran kibillenünk. Mint egy táncnál, hirtelen elveszítjük a magabiztosságunkat. Egyszerre, nem uraljuk többé a lépéseinket. Vissza lehet-e zökkenni? Mi, vagy ki kell hozzá? Elég önmagunkra számítani, vagy szükséges egy másik, aki adott esetben teljesen más. Képesek vagyunk-e rá kinyitódni? Elfogadni? Egészen. Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ a Rózsavölgyi Szalonban Mark St. Germain Táncórák című darabja. A szerzőnek nem ez az első színpadi műve a belvárosi intim játszóhelyen. Az utolsó óra Alföldi Róberttel és Jordán Tamással szeptember végére túljut a kétszázadik előadáson. A Táncórák egy autista fiú (Józan László) és egy balesetet szenvedett táncos lány (Ullmann Mónika) találkozása. A hírek szerint a sztori valós történeten alapul, valós személy ihlette. 
A Dicső Dániel rendezte produkció legfőbb érdeme, hogy próbál kilépni a sztereotípiákból. A pergő dialógusokból álló színpadi műnek ez nem mindig sikerül, bár többször, mint egy vad szenvedélyes tánc, felveszi a ritmust. Az előadás viszont végig jó formát mutat elsősorban a színészi játéknak köszönhetően. Nagy mélységeket a darab jellege miatt nem lehet elérni, fontos szembesülésekre, az érzékenységünk ébrentartására viszont nagyon is alkalmas a Táncórák. Józan László az autista, a munkájában sikeres egyetemi tanár szerepében kifejezetten kerüli a közhelyeket. Azonosul a figurával és azt rendkívüli figyelemmel és odaadással végig is viszi. Ullmann Mónika nem megfelelni akar, reagál a partnerre, az egész jelenlétét a reakcióból a mozgósított kíváncsiságból építi fel. Figyelnek és mernek is hagyatkozni egymásra, nem csak önmagukra. Az előadás csúcsa az utolsó jelenet. Amikor a többszöri küzdelmes „táncóra” után megtörténik az a bizonyos tánc. Amikor két ember ahelyett, hogy elmenne egymás mellett, elvégre az lenne az egyszerűbb, újabb tétova lépéseket követően egymás felé lép. Vállalva nem csak saját magát, hanem egymást is. A harmónia a megélt, megküzdött pillanatokból tevődik össze. Talán mégis érdemes érte harcolni.
Info: Mark St. Germain Táncórák Rózsavölgyi Szalon Rendezte: Dicső Dániel   
Szerző
Frissítve: 2018.09.19. 21:00

Fordulatos életutak a pszichoanalízis mentén

Publikálás dátuma
2018.09.19. 12:49

Fotó: Vajda József / Népszava
Holnaplányok – a kifejezés Hajdu Lillytől ered, még orvostanhallgató korából. A sokak által Gimes Miklós édesanyjaként ismert pszichoanalitikus olyan nőt képzelt e fogalom mögé, aki nem elsősorban nőisége, a neme, vagy a hagyományos női ideálok alapján határozza meg magát, hanem szellemi, alkotó emberként és társként – avatta be az érdeklődőket Borgos Anna, pszichológus, nőtörténész azonos című kötetének bemutatóján a Kelet Kávézó és Galériában. A mű a magyar női pszichoanalitikusok első és második generációjának történetét, s életműveiket mutatja be. Ugyanis – bár talán keveset tudunk rólunk – számos, elsősorban zsidó, középosztálybeli nő foglalkozott pszichoanalízissel a XIX. század végi – XX. század eleji Magyarországon. A kor társadalmi, kulturális és tudományos téren történt változásai, valamint a szélesebb rétegek számára is elérhetővé vált továbbtanulási lehetőségek nagymértékben segítették a női alkotói szerepek kibontakozását, s nyilvános szerepvállalásaikat.
A pszichoanalitikusok budapesti iskolája ezért is tömöríthetett magába végzettségüket tekintve nem pszichológiával foglalkozó nőket: voltak köztük matematikusok, bölcsészek; s például Gyömrői Edit (József Attila analitikusa, majd szerelme) nem is szerezte meg a diplomáját – hangsúlyozta a bemutatón Pető Katalin, pszichiáter, pszichoanalitikus. A könyv számos teljes pályát végig követ, többek között a gyereknevelési kérdésekkel is foglalkozó Bálint Alice, a már említett Hajdu Lilly (akinek pályáját az I. világháború és a Nagy Imre perben kivégzett fiának halála beárnyékolta), valamint az országról országra emigráló, s végül Anna Freud londoni intézetében megállapodó Gyömrői Edit fordulatos életútjáról olvashatunk. A megannyi írásbeli és szóbeli forrásra támaszkodó, olvasmányos kötetből a nőtörténet egy meghatározó szeletét ismerhetjük meg.
Infó: Borgos Anna: Holnaplányok. Nők a pszichoanalízis budapesti iskolájában Noran Libro, 2018
Szerző
Témák
pszichológia
Frissítve: 2018.09.19. 12:50

„Kettészakadt országban élünk”

Publikálás dátuma
2018.09.19. 11:00

Fotó: Galyas Gyula
A női düh a kiindulópontja A megmentő című előadásnak. A Feuer Yvette vezette társulat hátrányos helyzetű településeken is játszik.
A társulat előadásaiban személyes történeteken keresztül mutatnak be társadalmi összefüggéseket. Hogyan zajlik ez a Megmentőben? Két lánytestvérről szól, akiknek közösek a gyökereik és hasonló a gyerekkoruk. Elszakadnak egymástól, újra találkoznak, de addigra már nagyon másmilyenekké váltak. Visszatekintenek a múltjukra és próbálják megérteni, hogy mi történt velük. Ebben egyrészt benne van, hogy én magam próbálom kiszálazni a múltamat, megérteni a családomat, a gyökereimet, és az is, hogy milyen momentumokból, hatásokból, kapcsolatokból tevődik össze az, amit identitásnak hívunk. Négy, három különböző országban élő nő alkotja az előadást. A színésztársam Alida Bevk, szlován-magyar színésznő, az író Kincses Réka Berlinben élő erdélyi magyar, a rendező Szabó Veronika és én pedig itt élünk. Óhatatlanul megjelenik az is, hogy az eredeti identitásunkat, közegünket hogyan visszük magunkkal és hogyan élünk vele egy másik térben. A tőlünk különböző emberek elfogadása és megszeretése társadalmi összefüggésekben is érdekelt. Egyrészt folyamatosan azt olvasom, hogy a keresztény Európa félti a kereszténységét a menekültek áradatától, másrészt tapasztalom, hogy az attól való félelem, hogy mi lesz a mi eddig megszokott világunkkal, nagyon áthatja a közgondolkodást, és az egyén gondolkodását is.    Most a nők vannak terítéken. Az előadásban nagyon jelentős szerepet kap a női düh. Hétköznapi történet arról, hogy hogyan folytatjuk anyánk mintáját, viszonyulását az apánkhoz, világlátását, véleményét a férfiakról, a női szerepről. És arról, hogy hogyan visszük tovább a sérelmeket, a tramuákat, a képzeteket és fordítjuk meg, vagy projektáljuk ezeket a saját kapcsolatainkba.    Mennyire érzi egyenrangúnak magát a magyar társadalomban nőként? A közvetlen szakmai közegemben semmilyen hátrányát nem érzem annak, hogy nő vagyok. Nálunk a független létből is következik, hogy egy embernek több dolgot is kell csinálnia, mindenki beleteszi a saját alkotói elképzelését az előadásokba, ezért is kevésbé hierarchikusak a viszonyok. A független színház ugyanakkor egy szűk közeg még a magyar színházon belül is. A kőszínházakban már mást is lehet tapasztalni, sokkal erőteljesebb lehet az alá- és fölérendeltség. Magyarországon az egész társadalmi berendezkedés hierarchikus és férfiközpontú.  A Láthatáron Csoport Bohócok a Láthatáron Csoportként még járta az országot, hátrányos helyzetű településeket. Bár profilt váltottunk, mert egyre több a felnőtt előadásunk, továbbra is rendszeresen játszunk színházi nevelési előadásokat és tartunk drámapedagógiai foglalkozásokat Magyarország szegényebb vidékein, hátrányos helyzetű fiataloknak és gyerekeknek.  
Feuer Yvette
Évek óta járnak vissza ugyanazokba az iskolákba. Mit tapasztal, hogyan változott a helyzet az elmúlt években? Tragikus döntés volt 16 éves korra leszállítani a tankötelezettséget. Játszottunk egy nagyon-nagyon szegény gyerekeket összegyűjtő iskolában, ahol arról panaszkodtak a tanárok, hogy 10-12 gyerek már otthagyta az iskolát. Hiába nyújtanak szakképesítést, az, hogy egy gyerek el tud menni köz- vagy idénymunkára sokkal vonzóbb számára, mert azonnali pénzt jelent. Gyorsabbat, mint elvégezni az iskolát, szakmát szerezni, amivel majd valahol valamikor el lehet helyezkedni. A pillanatnyi túlélést segíti ez a rendszer egy igen szorult élethelyzetben, de semmiképpen sem azt, hogy bármilyen perspektívája legyen egy 15 éves gyereknek. Civilként is támogatok családokat. Ismerek egy kislányt, aki nem tudta elvégezni az általános iskolát. Összejött egy fiúval, elköltöztek egy másik városba, albérletet fizetnek, közmunkából élnek. A lány szeretné befejezni az iskolát, de nem tudja kifizetni a buszt, amivel el tudna menni oda. A közlekedés nagyon fontos vidéken, iszonyatos az immobilitás.    A drámapedagógia nem a budapesti értelmiségi „segítettem, kipipáltam”, valójában haszontalan megoldása? Arról beszél, hogy amikor elviszünk egy darabot, nem mondják-e azt, hogy mi a tökömnek jöttök ezzel, én éhes vagyok? Persze, hogy van ilyen, ez teljesen érthető. De az interaktív előadásokat élvezik a gyerekek, érzékelik, hogy a színház az ő problémáikról szól, önmagukat ismerik fel benne. Legtöbbjük még sosem jutott el színházba, így találkozik vele. Nagyon fontos, hogy az iskola hogyan szervezi meg az előadás időpontját. Mert a gyerekeknek haza kell érniük, délután el kell még menniük tápszerért a bátyjuk gyerekének, fát kell szerezniük, vigyázniuk kell a kistestvérükre. Egy ottani középiskolás élete nem olyan elemekből tevődik össze, mint itt Budapesten egy polgári jólétben élő, vagy akár kevésbé jólétben élő gyereknek. Kettészakadt országban élünk.    Mélyült a szakadék? Csökkentették a szociális segélyt és sok helyen közmunka sincs. A civilek elleni kampány is ront a helyzeten. Megszűntek a TASZ-pontok, azok a jogvédő intézmények, amelyek ott helyben segíthetnek azokon, akiket egy-egy szabálysértés – pl. nincs lámpa a biciklin, - miatt megbüntetnek. Ilyenkor jönnek a bírságról szóló csekkek és aki nem tudja kifizetni, börtönben kell leülnie a büntetést. Most gyűjtöttünk össze néhányan 80 ezer forintot azért, hogy egy ötgyerekes anyának, akinek a legkisebb gyereke nyolc hónapos, ne kelljen börtönbe mennie nyolcvan napra. Nincs, aki megvédje, aki képviselni tudja a teljesen reménytelen helyzetben lévő embereket.  Ott az állam, és az erre kialakított rendszer.  Az úgynevezett állam nem azért van, hogy segítsen. Egyes emberek ugyan hősiesen küzdenek, de a rendszer maga nem működik, nem arról szól, hogy a gyereknek legyen jó. Ott a 15 éves gyerek, akinek nemrég halt meg az édesanyja. Nyilvánvalóan nem fog megmaradni egy gyerekotthonban, ha otthagyja, megtalálják és visszaviszik, úgyis ki fog szökni újra. A szülőfalujában a szomszéd család befogadná, de nem járhat a helyi általános iskolába, mert jogilag abba a városba kellene járnia, ahová a gyerekotthon szerint tartozik. Most azért küzdünk, hogy abba az iskolába járhasson, ahol él, ahová szeretne járni, és ott lakhasson, ahová befogadják és ahol ő is szívesen él.

Névjegy

Feuer Yvette színész, drámapedagógus. Az ELTE angol-magyar szakán diplomázott. A Szkénében, az Arvisura Színházban, a Merlinben játszott. 1995-ben Schilling Árpáddal a Krétakör egyik alapítója lett. 1996 és 2001 között a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány bohóca volt, majd Fulbright-ösztöndíjjal tanult az Egyesült Államokban, ahol színházi mesterdiplomát szerzett a Sarah Lawrence College-ban, ahol színészetet, rendezést és írást tanult. Dolgozott a Bohócok Határok Nélkül nemzetközi humanitárius szervezet tagjaként. Hazajövetele óta játszott a PanoDráma, a Karaván Művészeti Alapítvány és a Manna Kulturális Egyesület produkcióiban, 2010-ben alapította meg a Bohócok a Láthatáron Csoportot, (jelenleg Láthatáron Csoport), amellyel hátrányos helyzetű gyerekeket juttatnak kulturális élményhez. 

Infó: A megmentő író: Kincses Réka rendező: Szabó Veronika, szereplők: Alida Bevk és Feuer Yvette szeptember 22., október 24. 19 óra B32 Kultúrtér és Galéria  www.lathataroncsoport.hu