A közmédia és a pártsajtó ritkán említi, de Orbán Viktor egyik politikai példaképe egy rendíthetetlen marxista (nem rónánk meg őt ezért, de nem is lennénk a helyében, amikor mondjuk a Marxot a kommunizmus szellemi atyjának tekintő Deutsch Tamás valahonnan mégis megtudja).
Amikor Orbán tavaly májusban a Marx-hívő Hszi Csin-ping kínai elnökkel találkozott – miután az 1989-es pekingi diáklázadás helyszínén, a Tienanmen téren megkoszorúzta a rövidke forradalmat vérbe fojtó katonák emlékművét – a következőket mondta: „A magyaroknak szerencsés a helyzetük, mert mi egy keleti nép vagyunk, amelybe kereszténységet oltottak, és ez egy sajátos nézőpontot tesz lehetővé, és értjük mindazt, ami Kínában történik. Mi magyarok megemeljük a kalapunkat az előtt a fantasztikus teljesítmény előtt, amellyel emberek százmillióit sikerült a jobb élet irányába vezetni és reményt adni számukra a jövőt illetően.”
Nem tudom, hányan érezték, hogy kalapot kellene emelniük, amikor az elmúlt napokban a kínai totális megfigyelőállamról szóló híreket olvasták, de én a saját környezetemben egészen más reakciókat tapasztaltam. A világ legnépesebb országában a pártállam egy olyan rendszert épített ki, amely a kamerák, a világháló és az online kereskedelmi tranzakciók – meg persze a kiterjedt besúgóhálózat – segítségével folyamatosan kontrollált állampolgárokat a politikai lojalitás, illetve a hatalomra való veszélyesség szempontjából osztályozza, és az alacsony pontszámot elérőket kirekeszti a társadalmi létezésből. A szisztéma az első tapasztalatok szerint igen nagy hatékonysággal készteti igazodásra a kínai embereket – nem csoda, hiszen aki kevés pontot gyűjt, annak a számára egy egyszerű telefonelőfizetés vagy vonatjegyvásárlás is lehetetlenné válik.
Tényleg emberek százmillióit vezénylik a „jobb” - értsd: az állampártnak jobban tetsző – élet felé a korbács és kenyér digitalizált módszerével: aki beáll a sorba, annak jár a felsőbb iskola, a jó állás, az előléptetés, az olcsó hitel, aki pedig nem hajlandó egyszerre lépni, annak nem hogy rétes, de hamarosan már száraz kiflivég sem jut.
A mi slampos és informatikailag alulfejlett diktatúránkban a kínai modell egyelőre elérhetetlen politikusi vágyálom csupán, de azért az Orbán-féle fapados verzióval is sikerült már figyelemre méltó eredményeket elérni. Tudjuk, hogy a trafik- és földosztásnál azokat sorolták előre, akik elegendő rezsialáírást gyűjtöttek. Tudjuk állami állást nem is remélhet az, akinek a neve szerepel bizonyos listákon, aki pedig elővigyázatlanságból mégis megkapja, könnyen elveszítheti akár egy minimális kormánykritikát tartalmazó Facebook-bejegyzés miatt is. Tudjuk, hogy vidéken nem fizetnek elő ellenzéki lapokra, inkább megveszik a benzinkútnál, hogy ne legyen róla papír. Tudjuk, hogy bármilyen kulturális teljesítményt örökre zárójelbe tehet, ha valakit kiszerkeszt a Magyar Idők. Csak azt nem tudjuk, hogy mindez hogyan egyeztethető össze a kereszténységgel – v. ö.: „megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket” –, de Orbán Viktor egyszer nyilván majd azt is megmondja.