EU: nyet, Putyin: da

A miniszterelnök beolvasott nyugati kritikusainak Strasbourgban. A magyar emberek nevében azt mondta: nem engedik, hogy bárki beavatkozzon egy szuverén ország belügyeibe. Az üzenet magyarul: csak utaljátok át a dohányt, de pofa be. Hamarosan Moszkvában találtuk a miniszterelnököt, lám, milyen kedves is tud lenni, persze ott nincs mit kritizálni, minden szép és jó.
'56 nemzedéke néma. Talán megszokták a keleti szél politikáját, elvégre az Orbán Viktor előtti két kormány is aktívan barátkozott az orosz elvtársakkal. Bajnai Gordon kurzust váltott, a beépített orosz ügynökök egy részét hazaküldte, de egy év alatt ő sem tudta örökre biztosítani az ország nyugati elkötelezettségét. Orbán kormányzása idején pedig az oroszok visszajöttek. Még nem hozták létre az új Magyar-Szovjet, akarom mondani a Magyar-Orosz Baráti Társaságot, de amikor létrejön, csupán az lesz benne az újdonság, hogy a két újfent keresztény jóbarát együtt hibáztatja majd mindenért a „kommunistákat”. Bár egyikük sem tudja, hogy azok manapság tulajdonképpen kik. 
Moszkvának Orbán Viktor hasznos, mert nemcsak az Európai Unió egységét, de magát az európai integráció káprázatos eredményeit vonja kétségbe. Lehet, hogy ezt is megbeszélte Putyinnal hosszú, négyszemközti beszélgetésük során. Elhenceghetett sikereivel: nincs nap, hogy a nagy nyugati lapok ne említenék a nevét. Híres lettem, mondhatta. Ekkor Putyin talán közbeszólt: nyugaton inkább hírhedt, drága Viktor Viktorovics. 
Talán Putyin is sejti: a magyar miniszterelnök és csapata éppen most, a 2018-as választás után vesztette el a talajt a lába alól. Milyen váratlanul érte őket - Orbánt, Szijjártót, Gulyást és Rogánt - az európai kétharmad! Strasbourgban látott elámult arckifejezésük emlékezetes. Tudták, hogy ez lesz az eredmény, de nem akarták elhinni. Féltek szembesülni saját bizonyítványukkal. Elhitették magukkal, hogy Európa végülis meghátrál. 
A tartózkodók szavazatát hiányolni (utólag), és ezen az alapon „elutasítani” az Unió kétharmados határozatát a felkészületlenség jele volt, és egyben a hozzáértés hiányára utal. Milyen jól jöttek volna most a külügyből kiebrudalt szakemberek! Képzeljük csak el: ha valaki az áprilisi magyar választást hasonló módszerrel elemezné, akkor - figyelembe véve a "tartózkodókat" - a Fidesz csupán a teljes magyar lakosság 33 százalékát mondhatná magáénak. Nem kevés, de közel sem a büszke kétharmad. 
A drámai EU vereség óta a Fidesz tábor megzavarodott, stílusa kocsmai. Így védik Európát? A szavait gyakran oly gondosan mérlegelő kormányszóvivő keresztnevén pocskondiázza Lili Bayert, egy rangos amerikai internetes honlap, a Politico európai tudósítóját; a kormánylap vezető publicistája pedig egyenesen nemi erőszakra buzdít Judith Sargentini ellen.  Az üzenet: nőkkel, ha nem fekszenek le a hatalomnak, így kell – így fogunk - bánni.
Ezért is van az, hogy a nők tényleges egyenjogúságával foglalkozó, civilizált, modern Európa nagy többsége elveti ezt a magyar kormányt, és megveti támogatóit.
2018.09.26 09:00
Frissítve: 2018.09.26 09:04

Töretlen fejlődés

Bumfordian bájos fejlődési vonulatát tapasztalhatjuk a NER kormánya számára szokatlanná és – vélhetőleg – idegesítővé, sőt nyugtalanítóvá váló sorozatos tüntetések narrációjának. Míg az átkosban az ilyesmi még nagyjából úgy hangzott, hogy „hosszú hajú huligánok” voltak a minden lében kanalak, a NER jelenlegi csúcsminisztere legutóbb ekképp fogalmazott: „szűk kisebbség agresszív fellépése” és „Soros kitartottak” műve az egész.
De szerencsére a narráció evolúciója itt még nem rekedt meg. Kitűnő jellemzést adott a tüntetőkről a jelenlegi Paks-miniszter is, mondván: „Ami az elmúlt napok tüntetés- és felfordulás sorozatát illeti, azt mondhatom, hogy én nem munkásokat látok a Parlament előtt, vagy az utcákon, hanem fiatalokat, akik szerintem egy napot se dolgoztak eddig”. Amit egy ilyen jeles szakférfiú nyilván már a képernyőkről leolvasva is biztonságosan megállapítani képes.
A függetlennek mondott Volner János mindezt az állatvilágban is pozicionálta: „piócaként kapaszkodtak rá a munkavállalók teljesen jogos érdekvédelmi harcára: az egyesült ballib csürhe a Kossuth téren rombolt”; aztán lett ebből még magyar- és keresztényellenes patkánylázadás is. Egyszóval a magyar nyelv minden szépsége és ereje megcsillan ezekben a fennkölt nyilatkozatokban.
Ezen a ponton azonban már beszállt a narráció evolúciójába a Demokrata c. papíripari termék mozgalmas mozgalmi múltú főszerkesztője is, aki a tüntetőket illetően ezt találta kinyilatkoztatni: „elnézést, de azt kell mondjam, ettől a csürhétől ...” Ami most ily módon kiszakasztatott magasztos szövegének környezetéből, de a felelősen gondolkodó NER hírolvasók bízvást megfejtik az értelmét így is (már ha tudnak különbséget tenni konda és csürhe között).
A fejlődés itt sem állott meg. A Párt 5. tagkönyvese mindezt meg is koronázta emígy: „Azt hiszem, kezd elég lenni ezekből. Az őrjöngő, felakasztással fenyegető, törő-zúzó szar lumpenprolikból, meg az ennek örvendező médiagecikből, Soros-csicskákból, mama kedvenceiből, fröccsöntött forradalmárokból. Készüljetek!”
No, ez már világos beszéd, ezzel kellett volna kezdeni, és nem össze-vissza finomkodni a magyar nyelv ékességeivel. Itt az idő, nincs mese, tessenek készülni!
Szerencsére azonban a másik oldalon is mutatkoznak jelei a fejlődésnek. Ezen jelek némelyike már megjelent, mások még váratnak magukra. Például olyanok, hogy akik eddig kértek engedélyt felvonulásra, egyszer csak majd nem kérnek. Hanem felvonulnak. Csak úgy. Spontán. Aztán már nem kérnek engedélyt félpályás útlezárásra sem, hanem lezárnak. Csak úgy. Spontán. Aztán már nemcsak félpályás, hanem egész pályás lesz a lezárás. Azután majd egyszer csak egy egész műszak (pl. éjszakás) nem megy be a munkahelyére, és nem veszi fel a munkát. Amivel egy folyamatos üzemben működő gyár termelése azonnal leáll. Aztán egyszer csak pajkos autóvezetők körbe-körbe kergetőzgetnek a körforgalmakban, amivel pillanatok alatt megállítják a forgalmat. És még csak nem is szabálytalanok!
A fejlődés – mint látható – megállíthatatlan, a jövő meg beláthatatlan.
De azt már nem evolúciónak fogják hívni, hanem revolúciónak.
2019.01.21 09:32
Frissítve: 2019.01.21 09:35

Kuba, a haza és a haladás

Hatvan éve, 1959 januárjában vonultak be a Fidel Castro vezette forradalmárok Havannába. Alighanem ez volt az első olyan forradalom, amely a televízió jóvoltából vált világeseménnyé. A tudósítóknak nem kellett a tömeg „leírhatatlan lelkesedéséről” beszélni, a tévékamerák olyan össznépi örömünnepet mutattak, amelynek hitelességét nem lehetett kétségbe vonni. 
Az elkergetett diktátor, Fulgencio Batista korrupt rendszerét a legtöbb kubai utálta, és már az amerikaiak sem bánták a bukását. Úgy gondolták, hogy a földbirtokosi családból származó, ügyvédnek tanult Castro majd mond néhány forradalmi hangulatú beszédet, aztán az elődeihez hasonlóan megbékél azzal a ténnyel, hogy Kubában minden az Egyesült Államok tulajdonában van. Kaszinók, szállodák, gyárak, olajfinomítók, telefontársaságok – arányosan megosztva a maffia és a komoly nagyvállalatok között. 
Az első hónapokban Fidel még latinos angolsággal elismételgette, hogy ő egyáltalán nem kommunista, és Washingtonba is ellátogatott. Aztán mégis szembefordult az Egyesült Államokkal, és szovjet segítséggel megteremtette az amerikai kontinens első szocialista államát. 
Az első három évtizedben Kuba a Szovjetunió szövetségese és gazdasági értelemben kitartottja lett. A CIA kudarcba fulladt kísérletei a sziget megszállására és Fidel meggyilkolására jó ürügyet teremtettek a belső elnyomáshoz. Castro ugyanakkor nem a vasfüggönyben, hanem a kivándorló hajókban hitt: akiknek nem tetszett a rendszere, azokat átpakolta Floridába. Még ellenfelei sem tagadhatják, hogy megszüntette az írástudatlanságot, latin-amerikai viszonylatban jó egészségügyet és oktatást teremtett a népe számára. A születéskor várható élettartam elérte, egyes években valamivel meg is haladta az USA átlagát. Ez sok, amúgy nem kommunista amerikait is az ingyenes állami egészségügy hívévé tett. Kuba egy időben saját forradalma katonai exportjával is megpróbálkozott, de ezek a kísérletei elbuktak. Nagyobb sikert ért el az orvosai exportjával. Venezuelában például az orvost addig sohasem látott szegénynegyedekben a kubai doktorok megjelenése készítette elő a talajt Chavez választási győzelméhez.
A Szovjetunió összeomlása és az európai szocializmus kudarca után sokan megjósolták Fidel Castro és a kubai rendszer bukását. Az elmúlt három évtized azonban bebizonyította, hogy a kubai modell az oroszoktól érkező anyagi támogatás nélkül is fenntartható. Gazdasági nehézségek és a szabadságjogok korlátozása árán, de hát Latin-Amerikában a kubainál súlyosabb gondokra és kegyetlenebb elnyomásra is megannyi példát láthatunk. A stabil kormányzással és az óvatos reformokkal sikerült megvédeni a rendszert, amely amúgy kényszerűségből, az energiahordozók hiánya miatt élen jár a környezetileg fenntartható fejlődésben.
Európában sokan megfeledkeznek arról, hogy a világ népességének közel egynegyede ma is kommunista pártok által vezetett, szocialistának nevezett rendszerekben él. Kínát, Vietnamot és más ázsiai országokat persze nehéz összehasonlítani Kubával. De annyiban megegyezik a történelmük, hogy a nyugati hatalmak mindegyikben kegyetlen elnyomóként és gátlástalan kizsákmányolóként léptek fel. A nemzeti függetlenségért vívott harcot mindenütt a kommunisták és szövetségeseik vezették, akik a mai napig erősen nemzeti retorikát használnak. Elsősorban ez ad nekik tartós legitimitást. Míg Közép-Európában a kommunizmus egy a térségünknél elmaradottabb külső hatalom – a Szovjetunió – kiszolgálását jelentette, addig ezekben az országokban modernizációt hozott a központosított fejlesztési politika. A szocialista elvek dogmatikus érvényesítése sok kárt is okozott, de az egészségügy, az oktatás és az elemi létfeltételek jobbak lettek.
A szocializmus és a kapitalizmus ideológiailag ellentétes fogalmak, de gazdaságilag megannyi árnyalat van köztük. A kínai és vietnami vezetők láthatóan ügyesen variálják ezeket. Az új, a magántulajdont legitimáló alkotmány februárra várható elfogadásával a kubai vezetők is erre készülnek. A piacgazdasági reformoktól függetlenül ugyanakkor kevés kubai szeretné visszaállítani az amerikai hegemóniát, hiszen a szigetország egész eddigi történelme a spanyolok és a jenkik elleni szabadságharcról szól. 
A hatvan esztendővel ezelőtti forradalom romantikája elenyészett, és a szocializmus mai hívei sem a kollektív cukornád-aratásban látják a baloldali gondolkodás lényegét. De így is történelmi tény marad, hogy egy kicsiny, elmaradott és korrupt függőségben tartott ország pár tucatnyi fiatal forradalmár vezetésével szakítani tudott a világ leghatalmasabb államának a kényszerű gyámságával. Fidel Castróról sok rosszat is el lehet mondani. De a kelet-európai progresszióval szemben számára a „haza vagy haladás” dilemmája értelmezhetetlen volt, számára a kettő végzetesen egyet jelentett.
2019.01.21 09:31
Frissítve: 2019.01.21 09:34