A könyvtáros kételkedő monológja

Publikálás dátuma
2018.09.27 12:00
Haumann Péter tolmácsolásában még könnyebben észrevehető volt Krasznahorkai iróniája
Fotó: Népszava/ Tóth Gergő
A világegyetem tágul, és benne Krasznahorkai László univerzuma is egyre terebélyesebb. Kedd este a Magvető Caféban mutatták be Aprómunka egy palotáért címmel megjelent új regényét.
Látomásos író. Rendszeresen mérik Becketthez, Gogolhoz, Kafkához, Cormac McCarthyhoz. Hosszú mondatainak örvényeit hasonlították már Liszt Ferenc muzsikájához is. A Seiobo járt odalent című regényének amerikai kiadását Susan Sontag szavaival ekként ajánlották: „az apokalipszis kortárs magyar mestere, aki Gogolhoz és Melville-hez hasonlóan ösztönöz.” Krasznahorkai László persze járt Melville nyomában, még ha nem is a követője. (Hiszen „minden nyom tévút”.) Ahogy senkié se, csak a „véletlenek” után lépdel. A Moby Dick íróját tavasszal megjelent útinaplójának, A Manhattan-tervnek tette egyik hősévé. Akárcsak Malcolm Lowry angol írót – aki Hajnóczy Pétert inspirálta − vagy Lebbeus Woods amerikai építész-filozófust, akinek háborús pusztításoktól és természeti katasztrófáktól inspirált, semmilyen konvencióhoz nem kötődő fantáziáit csak Csengduban és Havannában engedték épületként megvalósulni. A szabadságát őrző, önálló gondolkodó, Krasznahorkait leginkább Krasznahorkaival érdemes egybevetni. Ugyanis „a Krasznahorkai-univerzum súlyosan és csak a maga törvényeinek engedelmeskedve gravitál az irodalmi térben” – fogalmazott az új regény, az Aprómunka egy palotáért bemutatóján Szabó Gábor irodalomtörténész, Krasznahorkait „anarchista szerzőként”méltatva: az író ugyanis az aktuális irodalmi divatokat következetesen figyelmen kívül hagyja, úgy kérdez rá a periféria világának közvetítőjeként létezésünk alapjaira, vizsgálva a széthullás időtlen pillanatának dermedt szerkezetét. „Prózája a létezés drámáját úgy fordítja mondatokká, hogy azokból komoly fájdalommal és egyúttal iróniával csendül ki a részvét etikája” – mondta Szabó Gábor.  A Manhattan-terv szándékoltan jelent meg az Aprómunka egy palotáért prológusaként, amelynek elbeszélője egy „e” betű híján névrokona a Moby Dick írójának. „Semmi közöm a híres írójukhoz, de egész életemben ezzel idegesítettek, csak mert a nevünk meg egy-két apróság hasonló, mindig ez van, hogy az emberek szeretnek úgynevezett összefüggéseket találni, és találnak is mindig, a pokolba velük, ha van valaki, akit úgy hívnak, hogy Melvill” - mondja a regény első mondataiban Herman Melvill, a tökéletlen, lúdtalpas könyvtáros, akinek alakját a könyvbemutatón Haumann Péter színművész tette elevenné. A felolvasást meghökkentő bevonulás előzte meg: „Melvill” fogasra akasztott partedlit, rugdalózót, pelenkát, babasapkát, csörgőt és cumit, úgy ült az asztalhoz.  Haumann előadásában, intonációjával Krasznahorkai „lét- és ismeretelméleti jegyzetéből” még könnyebben észrevehetővé vált az író iróniája, ami segítette a szöveg befogadását. Ám a teljes megértést a tökéletes könyvtárról álmodó, monologizáló Melvill önmagától sem követeli meg: „elkápráztatott ez a Woods is a látomásaival, amiket ugyan felfogtam, de a teljes megértésükig soha nem jutottam el, és arra is rájöttem, hogy azért, mert Woods rajzai esetében éppen úgy, mint Melville mondatainak esetében, nincs út egy bizonyos ponton tovább a teljes megértés felé, van egy út, persze, a megértésben, de ez csak egy darabig tart, ezen csak egy darabig tudsz akadály nélkül haladni, aztán jön egy pont, ahol nincs tovább, mert ott már ugranod kellene, mint valami akrobatának, a teljes megértésig, és erre már te nem vagy képes.” A platóni értelemben tökéletes könyvtár Melville-nél nem kölcsönzőszolgálat: se ablaka, se ajtaja, úgy őrzi mindenki elől a világ összes tudását. A hit és az elveszettség kettőssége, annak szépsége és tragikuma, hogy „a valóság természetes nyelve a katasztrófa”, az Aprómunka egy palotáért című regénynek is a sajátja. S bár igaz – ahogy Szabó Gábor rámutatott −, hogy Krasznahorkai László 1977 óta valójában ugyanazt a szöveget írja, az Aprómunka nemcsak a transzcendens valóság hiányáról, vagy az elkerülhetetlen pusztulásról beszél. „A valóság nem akadály” – a regény mottója a könyv végén értelmet nyer, de az aprómunkának ezzel valójában nincs vége. 

„Anarchista szerző”

Krasznahorkai László 1954. január 5-én született Gyulán. 1983-ban szerzett magyar-népművelő diplomát az ELTE bölcsészkarán, 1982 óta szabadfoglalkozású író. Első regénye, az 1985-ben megjelent Sátántangó tette világhírűvé. A regényt számos nyelvre lefordították, tavaly a harmadik legnagyobb kínai napilap, a Hszin Csing Pao az év legjobb könyvének választotta. A regény magyarul eddig hétszer jelent meg. Krasznahorkai gyakran utazik, először 1987-ben töltött hosszabb időt Németországban, 2007 óta él Berlinben. Az 1990-es években hosszabb utazásokat tett Mongóliában és Kínában, tapasztalatai Az urgai fogoly (1992) és a Rombolás és bánat az Ég alatt (2004) című műveiben köszönnek vissza. Japánban és az Egyesült Államokban is élt hosszabb ideig. Az 1999-ben megjelent Háború és háború megírásához ötleteivel segített barátja, Allen Ginsberg amerikai költő. Elbeszélései jelentek meg Seiobo járt odalent (2008) és Megy a világ (2013) című könyveiben. Előbbi svéd fordítását a napokban jelölték a Kulturhuset Stadsteatern nemzetközi irodalmi díjra, utóbbi angol fordítása az idei Man Booker-díj egyik esélyese volt. A 2010-es Állatvanbent az író Max Neumann festményeiről szóló gondolatait adja közre. Szinte minden évben újabb kötetekkel jelentkezik, a Báró Wenckheim hazatér 2016 őszén, A Manhattan-terv idén tavasszal jelent meg. Tarr Béla klasszikus filmjei is az ő regényeiből születtek: a több mint hétórás Sátántangót 1994-ben mutatták be, míg Az ellenállás melankóliáján (1989) alapuló Werckmeister harmóniákat 2000-ben. A Kárhozat, A londoni férfi és A torinói ló forgatókönyvét is együtt írta Tarr Bélával. Számos díj kitüntetettje. A Kossuth-díjat 2004-ben kapta meg, 2010-ben a Brücke Berlin német irodalmi díjat nyerte el, 2012-ben Prima Primissima díjat kapott. 2015-ben tüntették ki a Nemzetközi Man Booker-díjjal Londonban. Hosszú évek óta az irodalmi Nobel-díj egyik várományosa.

2018.09.27 12:00
Frissítve: 2018.09.27 12:00

Túl sok a Lucifer Vidnyányszky Tragédiájában

Publikálás dátuma
2018.10.22 12:00

Fotó: Népszava/ Vajda József
A Nemzeti Színház főigazgatója saját színházában is színre vitte a Tragédiát, több Luciferrel, látványos képekkel, csaknem négy órán át. A tünékeny álmok sorozata próbára teszi a nézőt.
Vidnyánszky Attila nem először rendezte meg Az ember tragédiáját. Magam is láttam tőle többféle színpadi elképzelést. A legemlékezetesebb számomra, amit a beregszászi társulatával vitt színre, a Gyulai Várnál láttam, fő eleme volt a föld, a sár. Trill Zsolt Luciferként a sárból golyót tapasztva dobálta a Várat. Nagyon erős vízióként hatott az egész előadás. A csapat pedig értette és át tudta adni Vidnyánszky színházi látomását. A Nemzeti vezetője most újra elővette Madách művét és mintha ezzel a gesztussal már rögtön zavarba került volna. Nyilván nem akarta magát ismételni és egy érvényes számára is új olvasatot keresett. A színlapon is olvasható nyilatkozata szerint ezt a „ tünékeny álom képeiben” találta meg. A mű egyik kulcsmondatának pedig „ A hová lesz énem zárt egyéniségét” jelölte meg.

Ez így izgalmas is volna, csakhogy a rendező mintha több tévedést is elkövetett volna, ezzel önmagát és a nézőt is zavarba hozva. Kezdődik a nézőtér elhelyezésével. A művet a nagyszínpadra rendezte, de végül lezárta az emeleti nézőteret, meghagyta a zsöllyét és a közönség egy részét a színpadra ültette. Ezzel szétszakította a nézőket. A zsöllyében lévők pedig távol kerültek a színpadi események egy részétől, a repítő álom helyett pedig a technikai problémákat érzékelték, vagyis csak részben látták és a nem körültekintő hangosítás miatt csak részben hallották az előadást. Ráadásul az újabb és újabb színeken átívelő a színpadtechnika segítségével emelkedő és süllyedő világokra se láttak rá. Persze Olekszandr Bilozub most is, mint már korábban több alkalommal, nagyszabású látványt tervezett.
A másik vitatható koncepcionális kérdés, hogy szükség van-e több Luciferre. Erre is adott a rendező az egyik megszólalásában magyarázatot, amely szerint mindannyian Luciferek vagyunk, vagyis: mindannyiunkban benne lakozik az Ördög. Ez mély és bölcs gondolat, csakhogy színházilag át kellene, hogy jöjjön. Az az igazság, hogy egy idő után nem is számoltam, hány Lucifer van a színpadon. Az figyelmet keltő, hogy több generációsak a Luciferek, de ez sincs kifejtve, értelmezve. Jó lett volna inkább egy, jó legyen, kettő markáns Lucifer, a sok helyett. Ádámból és Évából szerencsére egy-egy van (Berettyán Nándor és Ács Eszter), szép is, ahogy az elején mezítelenül kibomlanak egy szőnyegből, igen zártak és ártatlanok. És rendkívül maiak − kíváncsi is lennék egy olyan Tragédiára, amely akár egy bevásárlóközpontban játszódó kerettel azt firtatja, mit is kezdenek magukkal és egymással a mai huszonévesek, ha kiűzetnek a „Paradicsomból”. Létezik-e számukra bármi esély, és ha mégis akad, akkor milyen áron? Vagy egyszerűen az dönt, hogy ki hová születik? − mint például a tényleg képileg és rendezőileg is talán a leghatásosabb londoni színben. A főszereplőkön kívül leginkább Nagy Marira emlékszem több epizódban. És őt értettem is. A kaposvári egyetemisták mindent megtesznek, de az álmok több esetben őket is elnyelik.
A végén többször halljuk az utolsó mondatot, amely szerint „Mondottam ember: küzdj, és bízva bízzál!” − csakhogy ez kissé leválik az előadásról. És inkább a küzdéssel lehet azonosulni, mint a bizakodással.

Infó: Madách Imre Az ember tragédiája Nemzeti Színház Rendező: Vidnyánszky Attila
2018.10.22 12:00
Frissítve: 2018.10.22 12:00

Színházak, zenekarok mehetnek csődbe, ha ezt tényleg meglépik

Publikálás dátuma
2018.10.22 11:04
Orbán Viktor látogatása a szolnoki színházban
Fotó: A Szigligeti Színház Facebook-oldala/
Az Index információi szerint megszűnik a kulturális tao, legalábbis a jelenlegi formájában. Fennáll a veszély, hogy tisztességes magánszínházak is bezárhatnak, az ügyeskedők helyett bűnhődve.
A fenntartói – az önkormányzati, illetve állami – támogatás, valamint a jegyeladások mellett a tao a színházak, zenekarok, táncegyüttesek harmadik legfontosabb bevételi forrása. Léteznek olyan magántársulatok is, amelyek központi támogatást nem kapnak, esetükben a tao még nagyobb jelentőséggel bír. Az Index információi szerint megszűnik az előadó-művészeti szervezetek tao támogatása, legalábbis a jelenlegi formájában. A portál a színházi forrásaira hivatkozva két forgatókönyvet ismertet: az előadó-művészeti szervezetek tao támogatását már most szerdán teljesen eltörlik, mások szerint megmarad, de annak kiosztásáról egy minisztériumi bizottság fog dönteni. Az Index úgy tudja, a tao törvénymódosítást a Pénzügyminisztérium kezdeményezte, a Nemzeti Előadó-művészeti Érdekegyeztető Tanács megkerülésével. Mintegy tíz éve létezik a kulturális tao. A lényege: egy előadó-művészeti szervezet részére adott támogatással – ha arról az adózó támogatási igazolással rendelkezik – a támogatónak nem kell növelnie az adózás előtti eredményét, a támogatás adókedvezményként is igénybe vehető. A tao támogatott előadó-művészeti szervezet tárgyévi jegybevétele 80 százalékáig terjedhet. Egyszerűbben fogalmazva: 1000 forintos jegybevétel után további 800 forintot igényelhet egy színház, zenekar, vagy táncegyüttes. Számos sajtóorgánum, így a Népszava is többször beszámolt arról, hogy a tao rendszer kiskapuira szakosodva több haknitársulat jött létre, amely több száz millió, vagy akár milliárdos bevételre is szert tud tenni némi ügyeskedéssel. L. Simon László kultúrpolitikus júliusban a Magyar Időkben arról írt: 2017-ben a 37 milliárdos kulturális tao fele sem jutott el minőségi társulatokhoz, ebből az összegből pedig 7 milliárd kézen-közön eltűnt. A Nemzeti Színház főigazgatója, Vidnyánszky Attila akkor a Népszavának úgy nyilatkozott: az előadó-művészeti szervezetek nagy része a tao manipulációjára jött létre. Mint elmondta: a Magyar Színházi Társaság, a teátrumi társaság és az alternatív színházak képviselői többször egyeztettek arról, hogyan lehet úgy megváltoztatni a tao rendszert, hogy a visszaéléseket csökkentsék. Volt, hogy ilyen egyeztetésen Fekete Péter kulturális államtitkár is részt vett. „Ha nem találunk ki valamit, végül mindnyájan bűnhődni fogunk: azok is, akik tisztességesek maradtak, jutalékot nem fizettek, hazug együttműködéseket, fals programokat, valódi előadásnak nem nevezhető, mégis előadásként elszámolt attrakciókat nem csináltak” – fogalmazott akkor a Nemzeti Színház vezetője. Vidnyánszky Attila nyáron még úgy nyilatkozott a Népszavának: az államtitkár inkább a tao-rendszer szigorításának, nem pedig a megszüntetésének híve.
2018.10.22 11:04