Látomásos író. Rendszeresen mérik Becketthez, Gogolhoz, Kafkához, Cormac McCarthyhoz. Hosszú mondatainak örvényeit hasonlították már Liszt Ferenc muzsikájához is. A Seiobo járt odalent című regényének amerikai kiadását Susan Sontag szavaival ekként ajánlották: „az apokalipszis kortárs magyar mestere, aki Gogolhoz és Melville-hez hasonlóan ösztönöz.” Krasznahorkai László persze járt Melville nyomában, még ha nem is a követője. (Hiszen „minden nyom tévút”.) Ahogy senkié se, csak a „véletlenek” után lépdel. A Moby Dick íróját tavasszal megjelent útinaplójának, A Manhattan-tervnek tette egyik hősévé. Akárcsak Malcolm Lowry angol írót – aki Hajnóczy Pétert inspirálta − vagy Lebbeus Woods amerikai építész-filozófust, akinek háborús pusztításoktól és természeti katasztrófáktól inspirált, semmilyen konvencióhoz nem kötődő fantáziáit csak Csengduban és Havannában engedték épületként megvalósulni.
A szabadságát őrző, önálló gondolkodó, Krasznahorkait leginkább Krasznahorkaival érdemes egybevetni. Ugyanis „a Krasznahorkai-univerzum súlyosan és csak a maga törvényeinek engedelmeskedve gravitál az irodalmi térben” – fogalmazott az új regény, az Aprómunka egy palotáért bemutatóján Szabó Gábor irodalomtörténész, Krasznahorkait „anarchista szerzőként”méltatva: az író ugyanis az aktuális irodalmi divatokat következetesen figyelmen kívül hagyja, úgy kérdez rá a periféria világának közvetítőjeként létezésünk alapjaira, vizsgálva a széthullás időtlen pillanatának dermedt szerkezetét. „Prózája a létezés drámáját úgy fordítja mondatokká, hogy azokból komoly fájdalommal és egyúttal iróniával csendül ki a részvét etikája” – mondta Szabó Gábor.
A Manhattan-terv szándékoltan jelent meg az Aprómunka egy palotáért prológusaként, amelynek elbeszélője egy „e” betű híján névrokona a Moby Dick írójának. „Semmi közöm a híres írójukhoz, de egész életemben ezzel idegesítettek, csak mert a nevünk meg egy-két apróság hasonló, mindig ez van, hogy az emberek szeretnek úgynevezett összefüggéseket találni, és találnak is mindig, a pokolba velük, ha van valaki, akit úgy hívnak, hogy Melvill” - mondja a regény első mondataiban Herman Melvill, a tökéletlen, lúdtalpas könyvtáros, akinek alakját a könyvbemutatón Haumann Péter színművész tette elevenné. A felolvasást meghökkentő bevonulás előzte meg: „Melvill” fogasra akasztott partedlit, rugdalózót, pelenkát, babasapkát, csörgőt és cumit, úgy ült az asztalhoz.
Haumann előadásában, intonációjával Krasznahorkai „lét- és ismeretelméleti jegyzetéből” még könnyebben észrevehetővé vált az író iróniája, ami segítette a szöveg befogadását. Ám a teljes megértést a tökéletes könyvtárról álmodó, monologizáló Melvill önmagától sem követeli meg: „elkápráztatott ez a Woods is a látomásaival, amiket ugyan felfogtam, de a teljes megértésükig soha nem jutottam el, és arra is rájöttem, hogy azért, mert Woods rajzai esetében éppen úgy, mint Melville mondatainak esetében, nincs út egy bizonyos ponton tovább a teljes megértés felé, van egy út, persze, a megértésben, de ez csak egy darabig tart, ezen csak egy darabig tudsz akadály nélkül haladni, aztán jön egy pont, ahol nincs tovább, mert ott már ugranod kellene, mint valami akrobatának, a teljes megértésig, és erre már te nem vagy képes.” A platóni értelemben tökéletes könyvtár Melville-nél nem kölcsönzőszolgálat: se ablaka, se ajtaja, úgy őrzi mindenki elől a világ összes tudását.
A hit és az elveszettség kettőssége, annak szépsége és tragikuma, hogy „a valóság természetes nyelve a katasztrófa”, az Aprómunka egy palotáért című regénynek is a sajátja. S bár igaz – ahogy Szabó Gábor rámutatott −, hogy Krasznahorkai László 1977 óta valójában ugyanazt a szöveget írja, az Aprómunka nemcsak a transzcendens valóság hiányáról, vagy az elkerülhetetlen pusztulásról beszél. „A valóság nem akadály” – a regény mottója a könyv végén értelmet nyer, de az aprómunkának ezzel valójában nincs vége.
