A könyvtáros kételkedő monológja

Publikálás dátuma
2018.09.27. 12:00
Haumann Péter tolmácsolásában még könnyebben észrevehető volt Krasznahorkai iróniája
Fotó: Tóth Gergő / Népszava
A világegyetem tágul, és benne Krasznahorkai László univerzuma is egyre terebélyesebb. Kedd este a Magvető Caféban mutatták be Aprómunka egy palotáért címmel megjelent új regényét.
Látomásos író. Rendszeresen mérik Becketthez, Gogolhoz, Kafkához, Cormac McCarthyhoz. Hosszú mondatainak örvényeit hasonlították már Liszt Ferenc muzsikájához is. A Seiobo járt odalent című regényének amerikai kiadását Susan Sontag szavaival ekként ajánlották: „az apokalipszis kortárs magyar mestere, aki Gogolhoz és Melville-hez hasonlóan ösztönöz.” Krasznahorkai László persze járt Melville nyomában, még ha nem is a követője. (Hiszen „minden nyom tévút”.) Ahogy senkié se, csak a „véletlenek” után lépdel. A Moby Dick íróját tavasszal megjelent útinaplójának, A Manhattan-tervnek tette egyik hősévé. Akárcsak Malcolm Lowry angol írót – aki Hajnóczy Pétert inspirálta − vagy Lebbeus Woods amerikai építész-filozófust, akinek háborús pusztításoktól és természeti katasztrófáktól inspirált, semmilyen konvencióhoz nem kötődő fantáziáit csak Csengduban és Havannában engedték épületként megvalósulni. A szabadságát őrző, önálló gondolkodó, Krasznahorkait leginkább Krasznahorkaival érdemes egybevetni. Ugyanis „a Krasznahorkai-univerzum súlyosan és csak a maga törvényeinek engedelmeskedve gravitál az irodalmi térben” – fogalmazott az új regény, az Aprómunka egy palotáért bemutatóján Szabó Gábor irodalomtörténész, Krasznahorkait „anarchista szerzőként”méltatva: az író ugyanis az aktuális irodalmi divatokat következetesen figyelmen kívül hagyja, úgy kérdez rá a periféria világának közvetítőjeként létezésünk alapjaira, vizsgálva a széthullás időtlen pillanatának dermedt szerkezetét. „Prózája a létezés drámáját úgy fordítja mondatokká, hogy azokból komoly fájdalommal és egyúttal iróniával csendül ki a részvét etikája” – mondta Szabó Gábor.  A Manhattan-terv szándékoltan jelent meg az Aprómunka egy palotáért prológusaként, amelynek elbeszélője egy „e” betű híján névrokona a Moby Dick írójának. „Semmi közöm a híres írójukhoz, de egész életemben ezzel idegesítettek, csak mert a nevünk meg egy-két apróság hasonló, mindig ez van, hogy az emberek szeretnek úgynevezett összefüggéseket találni, és találnak is mindig, a pokolba velük, ha van valaki, akit úgy hívnak, hogy Melvill” - mondja a regény első mondataiban Herman Melvill, a tökéletlen, lúdtalpas könyvtáros, akinek alakját a könyvbemutatón Haumann Péter színművész tette elevenné. A felolvasást meghökkentő bevonulás előzte meg: „Melvill” fogasra akasztott partedlit, rugdalózót, pelenkát, babasapkát, csörgőt és cumit, úgy ült az asztalhoz.  Haumann előadásában, intonációjával Krasznahorkai „lét- és ismeretelméleti jegyzetéből” még könnyebben észrevehetővé vált az író iróniája, ami segítette a szöveg befogadását. Ám a teljes megértést a tökéletes könyvtárról álmodó, monologizáló Melvill önmagától sem követeli meg: „elkápráztatott ez a Woods is a látomásaival, amiket ugyan felfogtam, de a teljes megértésükig soha nem jutottam el, és arra is rájöttem, hogy azért, mert Woods rajzai esetében éppen úgy, mint Melville mondatainak esetében, nincs út egy bizonyos ponton tovább a teljes megértés felé, van egy út, persze, a megértésben, de ez csak egy darabig tart, ezen csak egy darabig tudsz akadály nélkül haladni, aztán jön egy pont, ahol nincs tovább, mert ott már ugranod kellene, mint valami akrobatának, a teljes megértésig, és erre már te nem vagy képes.” A platóni értelemben tökéletes könyvtár Melville-nél nem kölcsönzőszolgálat: se ablaka, se ajtaja, úgy őrzi mindenki elől a világ összes tudását. A hit és az elveszettség kettőssége, annak szépsége és tragikuma, hogy „a valóság természetes nyelve a katasztrófa”, az Aprómunka egy palotáért című regénynek is a sajátja. S bár igaz – ahogy Szabó Gábor rámutatott −, hogy Krasznahorkai László 1977 óta valójában ugyanazt a szöveget írja, az Aprómunka nemcsak a transzcendens valóság hiányáról, vagy az elkerülhetetlen pusztulásról beszél. „A valóság nem akadály” – a regény mottója a könyv végén értelmet nyer, de az aprómunkának ezzel valójában nincs vége. 

„Anarchista szerző”

Krasznahorkai László 1954. január 5-én született Gyulán. 1983-ban szerzett magyar-népművelő diplomát az ELTE bölcsészkarán, 1982 óta szabadfoglalkozású író. Első regénye, az 1985-ben megjelent Sátántangó tette világhírűvé. A regényt számos nyelvre lefordították, tavaly a harmadik legnagyobb kínai napilap, a Hszin Csing Pao az év legjobb könyvének választotta. A regény magyarul eddig hétszer jelent meg. Krasznahorkai gyakran utazik, először 1987-ben töltött hosszabb időt Németországban, 2007 óta él Berlinben. Az 1990-es években hosszabb utazásokat tett Mongóliában és Kínában, tapasztalatai Az urgai fogoly (1992) és a Rombolás és bánat az Ég alatt (2004) című műveiben köszönnek vissza. Japánban és az Egyesült Államokban is élt hosszabb ideig. Az 1999-ben megjelent Háború és háború megírásához ötleteivel segített barátja, Allen Ginsberg amerikai költő. Elbeszélései jelentek meg Seiobo járt odalent (2008) és Megy a világ (2013) című könyveiben. Előbbi svéd fordítását a napokban jelölték a Kulturhuset Stadsteatern nemzetközi irodalmi díjra, utóbbi angol fordítása az idei Man Booker-díj egyik esélyese volt. A 2010-es Állatvanbent az író Max Neumann festményeiről szóló gondolatait adja közre. Szinte minden évben újabb kötetekkel jelentkezik, a Báró Wenckheim hazatér 2016 őszén, A Manhattan-terv idén tavasszal jelent meg. Tarr Béla klasszikus filmjei is az ő regényeiből születtek: a több mint hétórás Sátántangót 1994-ben mutatták be, míg Az ellenállás melankóliáján (1989) alapuló Werckmeister harmóniákat 2000-ben. A Kárhozat, A londoni férfi és A torinói ló forgatókönyvét is együtt írta Tarr Bélával. Számos díj kitüntetettje. A Kossuth-díjat 2004-ben kapta meg, 2010-ben a Brücke Berlin német irodalmi díjat nyerte el, 2012-ben Prima Primissima díjat kapott. 2015-ben tüntették ki a Nemzetközi Man Booker-díjjal Londonban. Hosszú évek óta az irodalmi Nobel-díj egyik várományosa.

"Nemzeti öngyilkosság"

Publikálás dátuma
2018.09.26. 14:00
Bradley Cooper magyar hangja, Rajkai Zoltán szerint a magyar nyelv szándékos háttérbe szorítása kulturális és nemzeti öngyilkoss
Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Nyugvópontra juthat végre az örök vita: nézzünk szinkronizált filmet vagy sem. A megoldás: mindkettőre legyen lehetőség.
 – A szinkronizálás jelenleg az egyik legolcsóbb szolgáltatás Magyarországon – jellemezte a az idegennyelvű filmek magyarra való átültetésével kapcsolatos helyzetet Rajkai Zoltán színművész, a budapesti Katona József Színház tagja, a Színházi Dolgozók Szakszervezete Szinkron Alapszervezetének elnöke. A rendszerváltás óta ez is egyre inkább gazdasági kérdéssé vált. Háttérbe szorultak a magyar szinkron kulturális értékei, holott az egész lakosságot érintő tevékenységről van szó. Szinkronizált filmekkel szinte mindenki találkozik, ezért nem mindegy, hogy milyen minőségben készülnek a filmek magyar változatai, ám semmiféle szakmai besorolás, követelményrendszer nem ad keretet hozzá. Bárki csinálhatja, aki csak akarja és gyakran egyetlen szempont fontos: gyors és olcsó legyen.  – Fura egy helyzet ez, ráadásul diktátum van. Szakszervezeti szinten nem tudjuk érvényesíteni az érdekeinket, mert a stúdiókban kényszervállalkozások működnek, amelyek teljesen tehetetlenek a gazdasági erőfölényben lévő stúdiókkal és globális megrendelőkkel szemben. Vagy megcsinálod a munkát annyi pénzért, amennyit mondanak, vagy többet nem hívnak – vázolta fel a szituációt Rajkai Zoltán. A napokban adta hírül az Innovációs és Technológiai Minisztérium, miszerint nem szűnnek meg a szinkronizált filmek, azonban a lakosság nyelvtudásának fejlesztése miatt törekednek arra, hogy minél több alkotás legyen elérhető és nézhető eredeti nyelven, akár felirattal.

Nemzetközi kitekintés

A dél-nyugat- és nyugat-európai országokban – Spanyolország, Hollandia, Írország, Nagy-Britannia Portugália és Belgium kivételével – mindenhol szinkronizálnak. Keleten és a baltikumi országokban hangalámondást alkalmaznak, ami azt jelenti, hogy az eredeti hangot is hallja a tévénéző, némely magyarországi csatornán is használják ezt a módszert. Belgiumban és Szlovákiában más országok szinkronjait veszik át. A skandináv és dél-európai országokban többnyire nem szinkronizálnak.

A színész szerint a törvényhozás jelentős szerepet játszhatna a probléma kezelésében. Az összefogás megoldást jelenthetne, de ahhoz meg kellene szüntetni a szinkroniparban dolgozók kényszervállalkozásait. Nem alvállalkozóként, hanem „szabad” alkalmazottként kellene dolgozniuk, így a szakszervezet képes lenne előnyös és jogszerű kollektív szerződéseket kötni az iparág munkáltatóival. – Eleve elhibázott döntésnek látom, hogy a kultúra különböző területein dolgozó művészek kénytelenek vállalkozásokat „üzemeltetni”. Ennek megszüntetéséhez parlamenti jóváhagyás kell. Azt is szeretnénk elérni, hogy Magyarországon az összes idegennyelvű film, sorozat kötelezően hozzáférhető legyen eredeti nyelven felirattal és szinkronizáltan is. A magyar nyelv  elszigetelt, különleges nyelv, szándékos háttérbe szorítása kulturális és nemzeti öngyilkosság. Kiváltképp káros kiszorítani a televíziózás és a filmek világából, amely az egész lakosságot érinti. Időről időre felmerül a vita, hogy szinkronizáltan, vagy eredeti nyelven, felirattal érdemes nézni a filmeket. Felsorakoznak a táborok, és sokszor heves indulattal, nyomdafestéket nem tűrő módon vitatkoznak egymással az emberek különböző fórumokon, közösségi oldalakon, pedig a gordiuszi csomót egyetlen vágással ketté lehetne szakítani – mondta a színész. – A megközelítés a lényeg. Mindkét lehetőséget egyszerre, egymás mellett kellene érvényesíteni, mivel mindegyiknek más a haszna és a célja. A néző pedig eldönti, hogy melyiket választja. Ha törvénykezéssel előtérbe helyezik a feliratos filmek sugárzását a szinkronizált tartalmak hátrányára, akkor egy olyan folyamatot indítanak el, amelynek végén biztosan megszűnik a magyar szinkron, ugyanis a piaci szereplők mindig az olcsóbb megoldást választják és nem érdeklik őket a hozzáadott kulturális és minőségi értékek. Azt gondolom azonban, hogy a magyar kultúrában nem lehet a pénzügyi szempontot első helyre tenni, az legfeljebb csak a második lehet a sorban – hangsúlyozza. – Ezért szükségszerű törvényekkel garantálni a szinkronizált tartalomhoz való hozzáférést is a magyar nyelv védelme, az idősek, a fogyatékkal élők és a szinkroniparban dolgozók munkája miatt is. Így lenne egyensúlyban a mérleg nyelve. Egyetértek azzal a véleménnyel, hogyha a lakosság inkább eredeti nyelven nézne filmeket, akkor jelentősen javulna a nyelvtudás, ami az ország versenyképességének szempontjából nagyon is jó – folytatja Rajkai. – Azt sem gondolnám problémának, ha a nézői arányok eltolódnának az eredeti nyelvű tartalmak felé. Amíg megvan a törvényben garantált választási lehetőség, addig engem ez nem zavar. Mert ezzel párhuzamosan a törvényesen védett szinkroniparban elkezdhetünk a minőségi szempontokkal foglalkozni.

Arányok a mozikban

Megkerestük Magyarország egyik legnagyobb mozihálózatát, a Cinema City-t, hogy a mai magyar társadalom inkább a szinkronos filmet preferálja, vagy az eredeti nyelvűt (akár felirattal). Elképesztőek az arányok: a lakosság 78%-a ül be szinkronos filmre, 17% nézi eredeti nyelven felirattal, s a maradék 5% vált jegyet eredeti nyelvű, ámde felirat nélküli filmre. A 16-29 évesek körében 59% választja a szinkronos filmet, míg az 50-69 éveseknél ez az arány 89%. A Facebookon végzett felmérésünk 170 válaszadójának 55%-a választotta szinkronos, míg 45% az eredeti nyelvű, feliratos film mellett voksolt.

A szinkronszakma dolgozóinak összefogására jött létre 2015-ben a SZÍDOSZ Szinkron Alapszervezet, melynek elnöki tisztségét 2017 óta a színész tölti be. A fennállás óta sikerként könyvelhetik el, hogy kiharcolták maguknak az audiovizuális jogdíjat, amely az üres adathordozókból, ismétlésekből tevődik össze. – A legnagyobb probléma még mindig az, hogy a szinkroniparban dolgozók bére az elmúlt 20 évben a tizedére csökkent, miközben a médiaipar egyéb szereplői évente 20-40 százalékos növekedést értek el; a dolgozók munkájának hozzáadott értéke jóval magasabb, mint ahogy azt ma elismerik. Szeretnénk összefogni az egész szakmát: színészeket, rendezőket, dramaturgokat, hangmérnököket, stb., hogy sikerüljön kiharcolni jobb béreket és munkakörülményeket – osztott meg részleteket Rajkai Zoltán, aki járt már Varga Mihály gazdasági miniszternél is, ahol a magyar szinkron mai helyzetéről tárgyalt vele. – Ígéretet nem kaptam, megértést igen – zárta gondolatait.

Remek nyelvtanulási lehetőség

Az eredeti nyelvű filmek nézése mellett Szüllőné Cződör Mária, általános iskolai angol nyelvtanár érvelt. – A filmek kiváló lehetőséget nyújtanak a nyelvtanulásra, mert itt sokkal természetesebb dialógusokkal találkozhatunk, mint egy nyelvórán. Az sem baj, ha nem sokat értünk a filmből, hiszen a képi látvánnyal kiegészítve lehet, hogy követni tudjuk a történetet. Kezdetben a felirat is segíthet a megértésben, de az a legjobb, ha enélkül nézzük, mert így az nem vonja el a figyelmünket a filmről és a beszélt nyelvről – hívta fel a figyelmet.

A hatalom ólomsúlya

Publikálás dátuma
2018.09.26. 13:00
A Trill Zsolt alakította Petronius és a Horváth Lajos Ottó játszotta Barakiás küzdelme egymással, önmagukkal és az ellenérvekkel
Fotó: Kovács Tamás / MTI
Trill Zsolt Caligula helytartójaként jelentős alakítást nyújt Szász János rendezésében a Nemzeti Színházban. Sok a közeli, intim pillanat, ez alkalmas a kíméletlen szembesítésre.
Meddig kell, illetve lehet kiszolgálni a hatalmat? Ez a fő kérdése Székely János Caligula helytartója című darabjának. Nem lehet azt mondani, hogy ne lenne aktuális a felvetés. Talán ezért is veszi elő több színház  mostanában a drámát. Legutóbb nyáron Gyulán vitte színre Szász János és a produkció önálló premierként bekerült a Nemzeti Színház repertoárjába. A teátrum Gobbi Hilda Színpadán Szász egymással szembe, két oldalra ültette a nézőket. A középen maradt hely a színpad, rajta egy hatalmas elsőre csőszerű képződmény. (Díszlet és jelmeztervező Vereckei Rita) később kiderül: az a római császár nyomasztóan óriási, ólomsúlyú ledöntött szobra, amit Petroniusnak, Caligula helytartójának parancsra be kellene vinni a zsidó templomba, ami viszont sérti a helyiek hitét. Láttam már olyan előadást, ahol a szobor egészen kicsi volt, itt hatalmas, ami a döntés tétjére is utal. Csakhogy a dráma szerint Petronius meghallgatja a zsidókat, konkrétan Barakiást, a jeruzsálemi templom főpapját és végül sok vita és hezitálás után megtagadja a parancsot. Székely János drámája azért nagyszerű, mert a döntés hátterét tárja elénk. Beleértve mindent, ami ezt folyamatot körülveszi. Érveket, ellenérveket és közben közel hozza a jellemeket. Szász előadása is azért szippantja be szinte azonnal a nézőt, mert közeliekkel dolgozik, filmes nyelven premierplánban mutatja a főszereplőket. Petronius szinte az elején kijelenti: „ Végbevinni a lehetetlent / Ez épp a hatalom becsvágya”. Aztán megkérdezi a főpapot: „Mit gondolsz, melyik súlyosabb, a te / Lehetetlened vagy az én muszájom?” Ez a két állítás viaskodik egymással, hogy aztán mégiscsak eldőljön valamerre a harc. Trill Zsolt fajsúlyosan formálja meg a helytartót. Nem kíméli önmagát. Miközben fizikai cselekvésekbe menekül, intellektuálisan folyamatosan küzd, önmagával és az ellenérvekkel. Megmutatja, ami nem kevés, hogy miként roppan meg a kényszer súlya alatt. „Míg főnököd van, van mentséged is” - hangzik el az előadásban ami manapság szintén igencsak ismerős. Talán nagy betűvel is szedhető lenne az egész mondat, hogy szembesüljünk vele, mindenesetre az előadás a képünkbe vágja. „Borzalmas. Hiszen mindig tudtam én, hogy Az őrültek sem halhatatlanok” - kiáltja a helytartó. Csakhogy a felismerés késő, addigra ártatatlanok bűnhődtek mások helyett. Kristán Attila és Bordás Roland Petronius segédtisztjeiként szánandó áldozatok. Horváth Lajos Ottó Barakiásként kissé ellen-szereposztásnak tűnik, hiszen a férfias, macsósabb alkatot kell háttérbe szorítania, és az intellektuális pengeélt megvillogtatni, de mivel Trillben is erőteljes a szenvedély, itt nem csak az ész, hanem a szenvedély párbaja is folyik. Az előadás azért kiált, hogy ne akkor döntsünk, amikor már késő. Időben kell józannak maradni és felvállalni saját magunkat, Ha kell a parancs, a főnök ellenében, különben mindent és mindenkit elveszítünk, nem csak saját magunkat. Info: Székely János Caligula helytartója Nemzeti Színház Rendező: Szász János            
Szerző
Témák
Caligula
Frissítve: 2018.09.26. 13:02