Márai naplói: az ismeretlen remekmű

Publikálás dátuma
2018.09.30. 15:47

Ritka, de korántsem példátlan, hogy lezártnak hitt életműről kiderül: nyitott. Jobb példát erre keresve sem találhatnánk Márai Sándorénál.

Negyvenéves hiány

A múlt századdal egyidős alkotó Kassán született, és 1989-ben az Egyesült Államokban, San Diegóban halt meg. Műveinek terjedelme Krúdyéval és Jókaival vetekszik, közelében jár a száz kötetnek. A magyar irodalmi köztudatnak négy évtizedig (1948 és 1989 között) nem képezte részét a XX. század egyik legeredetibb prózaírója. Negyvenéves hiánya nem múlt el nyomtalanul, ennek megannyi jele érzékelhető napjainkban.
A fordulat évében emigrált. Előbb Olaszországban élt, majd 1952-ben New Yorkban telepedett le, hogy aztán az 1960-as évek végén visszatérjen szeretett Itáliájába, ahonnan utóbb San Diegóba költözött. Ha lehet így fogalmazni, maga is felelős, hogy nemzedékek nem ismerték (nem ismerhették) nevét, nem olvashatták műveit. Külföldre távozása után a megszálló orosz csapatok kivonulásához és a szabad parlamenti választások megtartásához kötötte művei magyarországi kiadását. (Moralista volt, soha nem árult egy gyékényen a kommunistákkal, ami számára rövid távon öngyilkos taktika volt, de hosszú távon az élet és az irodalom őt igazolta.) Értelemszerű, hogy ezek a feltételek a fennálló rezsim számára teljesíthetetlenek maradtak. Mi pedig Márai nélkül maradtunk. A helyzet persze ennél valamivel árnyaltabb; egyfelől az 1948 előtt megjelent könyvei antikváriumokban elérhetőek voltak, másrészt külföldön kiadott munkái, csekély darabszámban, de bejutottak az országba. Ezek a csörgedező búvópatakok biztosították, hogy ne a teljes felejtés vermébe essen a múlt század egyik legnagyobb magyar írója.

A fordulópont

Márai életműve idén nyáron fontos fordulóponthoz érkezett. Hiába keresnénk erről egyetlen írást vagy megemlékezést, nem találunk. Noha olyan irodalomtörténeti adósságot törlesztett vele, és az egész XX. századi magyar prózairodalommal szemben a hazai könyvkiadás, amely párját ritkító. Olyasmi történt, amiről konferenciákat kellett volna rendezni, irodalmi folyóiratokban tematikus számmal megemlékezni. Ilyesminek azonban nyomát sem találjuk. Hogy mi a fordulópont? Júniusban jelent meg Márai teljesnek nevezett naplósorozatának utolsó, tizennyolcadik darabja. Ezzel a közel hét-, vagy inkább nyolcezer oldalas szövegkorpusszal teljessé és hozzáférhetővé vált a szerző diáriumainak egésze. Remekmű(-sorozat) került elő, amely részben átírja a XX. századi magyar próza történetét, és teljes egészében felforgatja eddigi Márai-értelmezésünk alapjait. Joggal gondolom, hogy e ténynek a jelentőségével nincs, vagy nincs kellően tisztában a magyar irodalmi közélet. Önmagában annak is nehezen túlbecsülhető fontosságot kellene tulajdonítani, ha egy – ezzel kezdtem – lezártnak hitt életműről kiderül, hogy a hagyaték publikálatlan munkákat rejt. Márai esetében azonban emelnünk kell a tétet. Először is azért, mert minden képzeletet felülmúló az a szövegmennyiség (a naplók egésze), amely a hagyatékban várta, hogy felfedezzék. Ám van egy ennél lényegesebb szempont is. Erről egy kicsit részletesebben.
A Petőfi Irodalmi Múzeumba 2005-ben érkezett meg az a közel száztíz kilós hajókoffer, amely az Amerikában elhunyt író irodalmi hagyatékát tartalmazta. Abban a pillanatban senki nem sejthette, hogy a Márai-életmű átértékelésének kezdőpontjához érkeztünk. Pedig 2005-ben, még pontosabban 2006-ban ez történt. A Helikon Könyvkiadó ekkor jelentette meg kötetét a tisztázás szándékát is magában foglaló - A teljes napló 1945 - címmel. A műnek a reveláció erejével kellett volna hatnia, de ilyesmi nem történt. A jobb érthetőség kedvéért némi életrajzi kitérő szükséges.

Rátalálás a műfajra

Márai a két világháború között nem csak kiváló és egyben rendkívül sikeres prózaíró és színpadi szerző volt, hanem nagy becsben tartott újságíró is. Korabeli értékeléséről sokat elmond, hogy Kosztolányi halála után őt kérték fel a Pesti Hírlap publicistájának, aki 1936 decemberétől 1943-ig több ezer irodalmi igényű cikket írt a patinás lapnak. A háborús cenzúra miatt a nyilvánosság keretei egyre szűkültek, és ebben a helyzetben Márai erkölcsi döntést hozott. Úgy határozott: felhagy az újságírással. Más megfogalmazásban: belső emigrációba vonult. A sokat és szívesen író szerző részben feladat és közönség nélkül maradt, és ekkor talált rá a napló műfajára. Kezdetben maga sem gondolhatta, hogy ekkortól fogva halála napjáig (addig még negyvenhat év volt hátra) megszakítás nélkül vezetni fogja napi rendszerességgel feljegyzéseit. Arra pedig végképp nem gondolhatott, hogy életműve szempontjából talán a legfontosabb műfajra talált rá. A háborút követőn szinte azonnal megjelent első kötete, Napló 1943-1944 címmel. Egy európai szemléletű, kultúrájú, erkölcsi kérdésekben megvesztegethetetlen ítéletű ember stilisztikai értelemben is egészen kivételes színvonalú műve kerülhetett az olvasó kezébe. Kommunista oldalról, elsősorban Lukács Györgytől olyan otromba és igazságtalan kritikát kapott, ami elvette a kedvét attól, hogy folytassa naplófeljegyzései közreadását. Pedig rendületlenül írt, ám ezt csak sokkal később tudhattuk meg. Négy év alatt – 1945 és 1948 között – ezerötszáz oldalon összegezte tapasztalatait és érzékeléseit a világról. Mi tagadás, volt miről. A naplószövegek kortörténeti értéke is nehezen felbecsülhető, noha elsősorban mégis irodalmi műnek kell (lehet) olvasni a naplókat.
1948-as külföldre távozásával alkotói értelemben a semmibe lépett ki. Egy magyar nyelven író szerző nem érdekelte a világot. Egy kis nemzet fia, aki ragaszkodott anyanyelvéhez, a nagyvilág számára érthetetlen és érdektelen. A két világháború között itthon ünnepelt és sikeres író csak "megtűrt idegen" (ezek saját szavai) lehet külföldön, és ezzel maga Márai volt a leginkább tisztában. Földényi F. László Az utolsó utáni polgár című remek esszéjében úgy fogalmazott, hogy semmilyen megrendülést nem váltott ki a magyar társadalomból Márai emigrálása, ellentétben például a német Thomas Mann 1933-as külföldre távozásával. A közélet minőségének pontos indikátora ez is, az is. Szorító gyakorlati gondokkal is együtt járt számára az emigráció. Könyveit nem vagy alig tudta megjelentetni. Alkotói válságok sújtották, az írásképtelenség kínozta. Jellemző, hogy 1958-ban jelent meg a Napló 1945-1957 című karcsú kötete Washingtonban, és a Márai-kutatás még az 1990-es évek elején is sötétben tapogatózott. Nem lehetett tudni, hogy a szerző naplófeljegyzéseinek töredékét adta közre vagy egyszerűen nem írt többet a megjelenteknél. (Naplóiban soha nem utalt arra, hogy pénzszűke vagy más ok miatt válogatni volna kénytelen a szövegeket.) A homály akkor oszlott el, amikor a szerző kanadai kiadója, a Vörösváry 1992-ben (három évvel az író halála után) piacra dobta az Ami a naplóból kimaradt 1945-1946 című kötetet. Ez a vállalkozás torzóban maradt, mert csupán az 1955-ig írott naplójegyzetekig jutott el. Kiderült az is, hogy ez a sorozat korántsem tartalmazta az adott évekhez tartozó valamennyi naplófeljegyzést. Hiányos volt. Így érthetőbbé válik az a fentebb szereplő mondat, hogy a 2006-ban útjára indított Helikon-féle naplófolyam a Teljes napló elnevezést kapta.

Nem kitérés

Kisebb-nagyobb megszorítással láthatjuk úgy, hogy Márai életműve 1943-ban korszakhatárhoz érkezett. Elégedetlen volt regényírói teljesítményével, annak ellenére vagy éppen azért, mert olyan műveket adott ki kezéből, mint a Gyertyák csonkig égnek, Válás Budán, Az igazi, Eszter hagyatéka, Sirály és a Szindbád hazamegy. Eladási példányszámaik szépirodalmi mércével az egeket ostromolták. Mára azonban – talán a Szindbád-regény az egyetlen kivétel – nem alaptalanul a lektűrök kategóriájába sorolhatjuk ezeket a műveket. Márai esetében is az történt, hogy amiért az olvasó rajongott, ugyanattól a kritika fanyalgott. Fontos adalék mindehhez, hogy Márainál a napló műfajára való rátalálás a külső körülmények drámai megváltozására vezethető vissza. Ezt támasztja alá, hogy 1935 decemberében lelkes recenziót írt a Nyugatban a francia Jules Renard naplójáról, és félreérthetetlenül úgy fogalmazott, hogy alkotói vonzalmat érez a műfajhoz. Mégis, csak nyolc évvel később írta meg első naplóbejegyzését. A találkozás sikerességét jelzi, hogy Földényi F. László már az 1943-1944-es diáriuma kapcsán úgy értékelte, hogy a "legtesthezállóbb műfajára talált rá". Ez még akkor is igaz, ha tudjuk: Márainál semmilyen írói program részét nem alkotta a naplóírás. Fogalmazhatunk úgy is, hogy kitérésnek gondolta a műfajt. Évtizedekkel később derülhetett ki számára, hogy mindez nem kitérés volt – hogy egy ifjabb Pliniushoz köthető kijelentéssel éljünk –, hanem maga a mű.
Márai dilemmái sokrétűek voltak saját naplóírói tevékenységéről. Az emigráció első éveiben így látta: "Ezt a naplót keményebbre kell fognom, mert mindent elszív, magába ránt – évek óta az egyetlen menekülés, s néha már gyanítom, hogy nem csak a világ elől menekülök ebbe a naplóba, hanem a munka elől is." Másod-, harmadlagos írói feladatnak gondolta nem kizárólag kezdetben, hanem hosszabb ideig. Ezt a feltevését erősítette az a több alkalommal önmagának feltett kérdése: tekinthető-e irodalmi szövegnek a naplója. Szinte mindig úgy felelt, hogy alapvetően nem. Mindennek némileg ellentmond, hogy hihetetlen műgonddal kezelte napló-kéziratait. Gondosan gyűjtötte, tűzbiztos acélkazettában őrizte. Kizárólag akkor volt nyugodt, ha karnyújtásnyi távolságban tudhatta magától a testes paksamétát. Európából Amerikába, majd onnan visszaköltözve ez nem is volt annyira magától értetődő.
Óriási szellemi és esztétikai kaland végigolvasni Márai immár teljes naplóját. Leírta, hogy jutott el a "jól menő íróságtól" a belső, majd a külső emigrációig, hogyan veszített el szinte mindent (szülővárost, szerepet, rangot, polgári kultúrát, a kisfiát, álmokat, könyvkiadót, újságírást, Budapestet, országot), miért érezte magához (ezért is) közel a bibliai Jóbot. Naplóiban beszámolt arról, milyen idegenben élni, otthontalannak lenni, magányosnak és elveszettnek tudni és érezni magát a világban, ahol – ahogy ő fogalmazott – "nem vár rá semmilyen szerep". Maradéktalanul igaza lett. Rengeteget olvasott, naprakész volt a kortárs magyar- és világirodalomból. Olvasmányélményeiről sokat és érdekeseket írt. Megsemmisítő véleményt mondott Illyés Gyuláról ("sunyi", "jellemtelen", "Zseb-Petőfi"), Németh Lászlóról, Déry Tiborról és Veres Péterről. Nem kell szentírásként kezelni szavait, ám véleményét azzal sem intézhetjük el, hogy azok egy zsörtölődő öregember gorombaságai. Még valami, ami talán idetartozik, talán nem. A maguk idejében a szocialista kultúrpolitika megkülönböztetett szerepű fent jelzett figuráit (köteteiket tíz- és százezres példányszámokban adták ki idehaza) hosszú évtizedek óta nem olvassa senki, irodalmi diskurzusoknak nem részesei. A négy évtizeden át marginális szerepben lévő, időlegesen elfelejtett, a magyar irodalomból kiseprűzött Márai pedig 1990 óta folyamatosan beépül a hazai literatúra hagyományába. Vitáktól, ellenérzésektől, fanyalgásoktól is kísérve, de olyan ünnepi pillanatoktól is, mint az Egy polgár vallomásainak újbóli csonkítatlan szövegű kiadása, a Hallgatni akartam című kötetének felfedezése és megjelentetése, A Föld, föld!... című önéletrajzi kötetének szövegvariánsokkal teljes friss kiadása. A könyvesboltok polcai ma roskadoznak a Márai-könyvektől. Rossz jelnek ez semmiképp nem nevezhető. Az élő irodalmi köztudatnak lett része.

Zavarban az irodalom(értelmezés)

Az irodalmi hagyományba való beépülése (visszaépülése) korántsem zavartalan. Ha az lenne, nem övezte volna olyan mély hallgatás és tanácstalanság Márai naplóinak megjelenését. E kötetekről alig születtek kritikák, recenziók, tanulmányok. Nem csupán jelentőségéhez mérten, hanem szám szerint. Mindennek hátterében legalább két okot látok. Hipotetikus a gondolatmenetem, magában rejti a tévedés lehetőségét. A harminc és ötven év közötti kritikusok többsége keveset olvasott Máraitól, és úgy vélem, ők is leginkább a lektűröket. Számukra így nem volt valódi irodalmi (összehasonlítási) alap, amihez hozzámérhették volna a naplók jelentőségét. A másik csoportba azok az irodalomtörténészek tartoznak (Szegedy-Maszák Mihály, Rónay László és Fried István), akiknek ez irányú műveltsége megkérdőjelezhetetlen, de előrehaladott koruk és nemrégiben bekövetkezett haláluk miatt érdemben már nem tudtak foglalkozni vele, és/vagy nem ismerték fel, hogy paradigmaváltást hozott az életmű értékelésében a naplófolyam megjelenése. Nagyon határozottan úgy látom – és ezt egy nemrégiben a Szegedi Egyetemen rendezett konferencián elmondtam – hogy: "A hagyatékból előkerült, és az életműbe folyamatosan beépülő naplószövegek tektonikus mozgásokat indítottak el, amelynek eredménye könnyen az lehet, hogy erőteljesen át kell értékelnünk Márai munkásságának egészét. (…) Lehet, hogy meg kell barátkoznunk a feltevéssel – az irodalomkutatás már ismerkedik a gondolattal –, hogy az eddig elsődlegesen regényírónak tartott Márait az életmű újraértékelésekor már elsődlegesen inkább naplóírónak kell tartanunk, mint bármi másnak."
Naplóiban vagy naplóival, úgy gondolom, élete fő művét írta meg Márai. (Ő úgy gondolta, hogy fő műve A Garrenek műve című családregénye, ami azt is példázhatja, hogy az egymással vetélkedő értelmezési kísérletek miként tehetik még izgalmasabbá befogadásának folyamatát.) Az író nem könnyítette meg az értelmezők dolgát azzal, hogy tizennyolc naplókötetben tárta elénk, hogy merőben más szempontú és súlypontú elemzésnek kell alávetni életművét, hogy a mainál, az érvényben lévőnél hitelesebb és pontosabb képet kapjunk arról, mit hagyott maga után "a kassai polgár".
Szerző

Kőbe vésett gyilkosság

Publikálás dátuma
2018.09.30. 14:00

Csalán és gyalogakác vette át az uralmat a kőröshegyi régi temető fölött. Néhány sírkő felirata silabizálható csak ki, ha az ember utat tör magának a vadonban, és végiglábal a besüppedt, göröngyös hantokon. A keresett név nincsen köztük, pedig talán senkinek sem jutott eszébe ledönteni a síremléket, még ha csendőr volt is, akinek állították. Elvégre Réti Flórián tiszthelyettes nem tett semmi rosszat, csak épp rosszkor volt rossz helyen, és ez az életébe került.
1929. május 9-ről 10-re virradóan történt a tragédia, Zamárdi és Siófok között, az országút mellett. Réti Flórián, a földvári csendőrőrs parancsnokhelyettese és Béndek József törzsőrmester kerékpáron járőrözött a műút mentén, eredetileg orv-halászokat akartak lefülelni. Hajnali három óra után azonban két csavargóba botlottak, akik Siófok felől érkeztek, és kenyérrel, szardíniával, savanyú uborkával, cigarettával, sőt két üveg pezsgővel voltak megpakolva. Mindez – derült ki később – Vajda Andor vendéglőstől és Schön Károly fűszerüzletéből származott.
Az igazoltatás során nemcsak betörőszerszámok kerültek elő a láthatóan lopott holmi mellől, hanem a két férfi iratai is, amelyekből világossá vált, hogy nem sokkal korábban szabadultak Sopronkőhidáról. Érthető hát, hogy Réti Flórián nem habozott lefogni őket, viszont a szabályzat szigorú utasítása dacára nem volt nála járőrtáska, így bilincs sem. A tőlük elvett zsinegekkel kötözte meg a tolvajokat, majd pedig – és ezzel ismét csak súlyosan megszegte a szabályzatot – elküldte járőrtársát Tóközpusztára kocsiért.
Hogy az ezt követő fél órában pontosan mi történt, azt sosem fogjuk megtudni. Ami biztos, hogy a kiérkező csendőrök a pirkadatban Réti Flórián holttestét találták csak a helyszínen, bicskával összekaszabolták, fejét a saját puskája tusával verték szét. Miközben a kardjával védekezni próbált, ő is ejtett sebeket az ellenfélen: a helyszíntől négy kilométeren át lehetett követni a vérnyomokat, míg végül teljesen elenyésztek.
Talán sosem fogták volna el a gyilkosokat, ha az igazoltatáskor elkobzott papírok közül nem marad Réti Flórián zsebében egy bizonyos Nagy Pál Antal, kétszeresen büntetett baromfi-kereskedő lakáskijelentő lapja. A nyilvántartásbeli fotón látható nagy bajszú, negyvenes férfit Béndek törzsőrmester egyértelműen azonosította, a belügyminiszter pedig ezer pengős jutalmat ígért a nyomravezetőnek. Napokon belül látni vélték a polgárok Nagyot a tapolcai gyorson és egy szegedi kocsmában is; ez utóbbi nyom bizonyult helyesnek, mert alig egy héttel a bűntény után a zentai rendőrség letartóztatta, és súlyos sebeire való tekintettel azonnal befektette a rabkórházba.
Nagy Pál Antal tulajdonképpen hazamenekült, csak épp az otthona ekkor már egy másik országhoz tartozott, és ő maga is szerb állampolgárnak minősült. A jugoszláv állam pedig, bármilyen határozottan követelték is ezt a magyarok, megtagadta a csendőrgyilkos kiadását. A kaposvári törvényszék utasítására a tabi járásbíróság lefolytatta a tanúk kihallgatását, majd a jegyzőkönyveket elküldték Szabadkára – a magyar hatóságok a későbbiekben semmilyen befolyással nem bírtak a per kimenetelére.
A tárgyalásra szinte a bűntett évfordulóján, 1930. május 14-én került sor. Ez az ügy volt az új jugoszláv perrendtartás premierje, első ízben ítélkezett ötfős bírói tanács. De igazán emlékezetessé az ítélet tette a pert: habár a vádirat előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosságnak minősítette a tettet, és Nagy Pál Antal elismerte, hogy puskatussal négyszer is a csendőr fejére sújtott, a bíróság helyt adott a vádlott szerb nyelven előadott azon védekezésének, hogy ő valójában csak önvédelemből ütött. Mint mondta, Réti Flórián már akkor verni kezdte, amikor elfogta, mi több, papírjait látva rápirított, hogy "Jugoszláviai vagy? Akkor biztos lopni jöttél" – pedig nem is ő, hanem Pistának nevezett társa volt a tolvaj. Nagy végül öt, a mitrovicai fegyházban letöltendő évet kapott erős felindulásból elkövetett emberölésért.
Nagy, akiről a magyar lapok nem mulasztották el megemlíteni, hogy korábban vöröskatonaként is szolgált, kis híján már szabadult, amikor 1934 tavaszán Pistáról kiderült, hogy Petró Jánosnak hívják. Gödöllőn, véletlenül fogták el a hatgyerekes, 54 éves máriabesnyői parasztembert, aki aztán a bíróság előtt mindössze annyit ismert el, hogy lefogta Réti Flóriánt. De betöréses lopásért, hatósági közeg elleni erőszakért és szándékos emberölésért első- és másodfokon is 15 év fegyházra ítélték.
Réti Flórián bajtársai még Nagy ítélete után fogtak gyűjtésbe, hogy emléket állítsanak a szerencsétlenül járt csendőrnek: síremléket faragtattak neki a kőröshegyi temetőben, a gyilkosság helyszínén pedig egy vörös kőből készült obeliszket emeltettek a gyilkosságot felidéző felirattal. (Pontosabban: a tetthely az országút túloldalán volt, de "ott az emlékkő nem volt elhelyezhető" – írta a Csendőrségi Lapok.)
A bűntény második évfordulóján felavatott emlékmű talán a világháború idején sérült meg és dőlt le – a környéken hónapokig hullámzott a front. Persze az is meglehet, hogy szándékosan rombolták le, mindenesetre a környékbeliek az ötvenes évek végén még látták a félig már a földbe süppedt oszlopot. Amelyet csak 2014 tavaszán kezdtek el keresni a zamárdiak, viszont a legalaposabb kutatás után is csak a talapzatot sikerült megtalálniuk. Végül a Balaton-déliparti vasútfelújítás játszott a kezükre: még azon az őszön, a vasútpálya bazaltos töltése alól, nyolcvan centis mélységből előkerült az obeliszk. 2016. május 15-én avatták újra az eredeti helyén, Zamárdi-Felső vasútállomás közelében.
Igaz, ekkorra Réti Flórián szomorú esete már réges-régen legendássá vált. Legalábbis ezt jelzi, hogy 1992 nyarán egy olvasói levelet közölt a Magyar Nemzet, amelyben a lap székesfehérvári olvasója a rendszerváltás után fellángolt csendőrvitához hozzászólva a csendőrség kollektív bűnössé nyilvánításának bizonyítékaként említi az "1945-ben eltüntetett" emlékoszlop ügyét. Amely őszerinte annak a hősies küzdelemnek a mementója volt, amikor egy csendőr "fegyveres rablókkal vívott tűzharcban vesztette életét".
Szerző

Utálom Vandát!

Publikálás dátuma
2018.09.30. 13:47

Fotó: Shutterstock
Igazán derék dolog, hogy a szolgáltatóm „halad a korral”. Halad, ha alkalmas a humán partner lecserélése robottal. Csakhogy Vanda, szegény, roppantul buta, primitív.
Döbbenetes, hogy ma már mennyi elektronikus és elektromos eszköz szolgál engem! Meg persze a családomat, barátaimat, honfitársaimat szerte az országban. Gondoljuk csak el, hány különféle készülékünk van, sőt, nem egy esetben az azonosakból is több darab, mert minden családtagnak van sajátja. Elektronikusnak itt az okostelefon, a vezetékes telefon (no, az inkább elektromos), a tévé, a lejátszók, hozzá hangfalak, és persze asztali számítógép, meg ha kell, tablet, laptop. És hozzájuk a kiszolgálók: nyomtató, másoló, szkenner. Ezekhez járul a villamos készülékek tömege, amelyek jelentős része ma már elektronikát, sőt "okosságot", vagyis valamilyen fokon mesterséges intelligenciát is tartalmaz.
Egyszer, még a kilencvenes évek elején elkapott egy kemény influenza. Több napig lábadoztam, lázam már nem volt, de ágyban kellett kivárnom a betegség végét. Olvasni nemigen tudtam, égett a szemem. Unalmamban kitaláltam, hogy összeszámlálom, hány villamos berendezés van a háztartásunkban. Negyven-egynéhány darabig jutottam. És nemcsak a darabszám volt érdekes, hanem a teljesítmény-skála is. A férjem villanyborotvájától, a magnótól kezdve a mosógépig, a hűtőkig terjedt a névsor, tehát a nagyon kicsi, egy-két wattos fogyasztásúaktól a kilowattos nagyokig.
Aztán körülbelül két évtized múltán újra ágynak estem. Most már rutinosan álltam neki újabb leltár készítésének. Meglepett, hogy ekkor már hetven körülire ugrott a lista számossága, hiszen a régiek mellé beléptek újak, megjelent jó pár teljesen újfajta készülék is. Ami nagy öröm, többségük roppant hasznosan szolgál.
Amíg meg nem hibásodik.
Mármost minél számosabban szolgálnak, annál nagyobb a valószínűsége, hogy valamelyik meghibásodik. A mosóteknő ugye, évtizedekig rendben a mosónő keze alá állt, nem volt vele semmi baj, ahogyan a faszenes vasaló is sok-sok évig jól dolgozott. Ha a jégszekrény kapott jeget, hűtött, amíg le nem olvadt. És persze, nem volt mobiltelefon, fagyasztó, mosogatógép, automata mosó- és szárítógép, televízió, tablet.
Nem sorolom. Csodálatos kiegészítői, szolgái életünknek a modern villamos és elektronikus készülékek, okosabbá, kényelmesebbé, szebbé teszik mindennapjainkat.
Hanem, amikor csődöt mondanak… Akkor sincs baj, elő a postán kapott "kisokos" füzetet, kiválasztom a legjobban tetsző nevet-telefonszámot, és máris jön a szerelő. Még jobb, hogy az elektronikus szolgáltatót fel lehet hívni és ott, a telefon túlsó végén felkészült operátorok segítenek a bajban. Nekem például az egyik szolgáltatónál négy készülékem is üzemel: tévé(k), mobil- és vezetékes telefon, meg főleg a számítógépemen az internet. Van is jó tapasztalatom, mert például pár hónapja zűr támadt a netes szolgáltatásommal. Nosza, felhívtam a megszokott négy-számjegyes telefon-állomást, végigszenvedtem a hosszú bevezetőt, utasításra megnyomtam ezt a gombot, azt a gombot, vártam 10-12 percet, de végül jelentkezett egy kellemesen udvarias fiatalember vagy hölgy. Elmondtam a bánatomat és közösen megoldottuk a dolgot. Ők utasítottak, hogy miket csináljak – és a végén minden jó lett.
Hát most nagyot változott a világ. A napokban este néztem a tévét, rendben kikapcsoltam. Ám másnap este bekapcsoláskor kép helyett csak egy hibaüzenet jött. Megtettem, amit azon parancsoltak, de célt nem értem. Semmi baj, hívom a szokásos számot. Amelyen is, a szokott szövegek után egy nagyon kellemes női hang jelentkezett. Vandaként mutatkozott be, azzal, hogy ő az én robot segítőm. No, ezt ismerem, már a hetvenes években találkoztam vele munkám során. Szakértői rendszereknek hívják és valaha orvosi tanácsadásokkal kezdték. Megsúgom, nem váltak be, de istenem, akkor még nagyon a kezdetén járt a mesterséges intelligencia alkalmazása, ám napjainkra nyilván roppant sokat változott, fejlődött. Igazán derék dolog, hogy a szolgáltatóm "halad a korral". Halad, ha alkalmas a humán partner lecserélése robottal. Csakhogy Vanda szegény roppantul buta, primitív. Mit lehet tenni, játsszuk végig. Remélhetőleg van átjárás a humán segítőhöz. Ám Vanda a rövid és nagyon primitív kis párbeszéd végén elégedetten közli, hogy minden rendben van és egyszerűen bontja a kapcsolatot. Átjárás pedig nincsen. Kész, vége.
Minden mérnök tudja, már az első egyetemi évben megtanulja, hogy: "egy mérés nem mérés, két mérés ad ki egy fél mérést, három mérésből lesz egy mérés". Még kétszer próbálkoztam. Azonos, keserves eredménnyel, vagyis, eredménytelenül.
(Közbevetőleg, nem lényeges, de mégis… Már a szegény párbeszéd-eszköz neve is dühít. Miért Vanda? Ez egy lengyel eredetű női név, egy mondabeli királylányé, a jelentése vad nő. Nos, az én esetemben ő inkább egy szelíd, de igencsak buta nő. Amellett, nagyon mellékesen megkérdem, vajon miért egy lengyel nevet választottak, miért nem lett Erzsébet, Katalin, Mária? Persze, lehet, hogy lengyelek dolgozták ki a szoftvert és a megrendelő, vagyis a szolgáltató - akit voltaképpen én, a fogyasztó tartok el nagyon szép pénzért - onnan rendelte meg.)
Foglalkoztam valaha, ifjabb éveimben számítástechnikával, ma is mindennap használom, nem ismeretlen számomra a mesterséges intelligencia sem. Természetesen elkötelezett híve vagyok az innovációnak, a technikai haladásnak. Éppen ezért gyűlöltem meg Vandát. Mert lejáratja, diszkreditálja a modern eredményeket, azáltal hogy nem szolgál megfelelően, hogy buta, hogy nem használó-barát, hogy miatta nem juthatok választási lehetőséghez. És azért is, mert a szolgáltatóm, amely eddig jól szolgált, nem értesített a változásról. Jó, nyilván haladni akart a korral, talán nem kapott munkaerőt, meg ezáltal olcsóbb is számára a szolgáltatás – sokféle indoka lehet. De így épp ellenkezőjére fordult a buzgalom, mert elidegenít az újdonságtól, a technikai haladás előnyeinek örömétől. És amikor valóban jó alkalmazással találkozik az egyszerű használó, aki persze lehet akár más szakma kiválósága is, már eleve elfogultsággal, előítélettel fordul a lejáratott technikai újdonsághoz. Ami nagy baj, mert technikai megújulás nélkül nincs társadalmi haladás sem.
Végül egy nagyon lényeges, nem elhanyagolható kérdés: vajon mi lett, mi lesz azoknak a rokonszenvesen, udvariasan kommunikáló humán operátoroknak a sorsa, akik eddig kiváló szakértelemmel segítették a készülékük vagy a szolgáltatásuk meghibásodása miatt telefonálókat? És ez nem csak a ma, hanem már a holnap kérdése is, messze túlmutatva a jelenlegi, egyelőre butuska, alkalmatlan Vanda roboton.
Frissítve: 2018.09.30. 13:54