Ő volt a nagyfülű, és a fickó, aki sokat maszturbál - de mindig megcsinálta

Életműdíjat kapott a zseniális Donald Sutherland Zürich-ben. Méltatója úgy fogalmazott, ő az a színész, aki a mindenkit képviseli. Nem túl szép, nem is a legokosabb, de a szíve mindig a helyén van és ezért végül minden sikerül neki.

Megadták a módját. Ez jutott az eszembe arról a húzásról, hogy 14. Zürich-i Nemzetközi Filmfesztivál életműdíjasát nem egy szervező vagy egy kritikus méltatta a nyilvános mesterkurzuson, hanem Michael Barker, a Sony Pictures Classics alapítója és vezetője. Disztribútorként és producerként eddig százhatvankilenc Oscar jelölése van, ehhez nemsokára jön még egy tucat, de a magyar szempontból talán az a legfontosabb, hogy nem kis szerepe van abban, hogy a Saul fia is bearanyozódott. Egyszóval, kíváncsi voltam arra, mit mond Michael Barker a zseniális Donald Sutherlandről. Elsősorban azt, hogy ő az a színész, aki a mindenkit képviseli: értsd, nem túl szép, nem is a legokosabb, de a szíve mindig a helyén van és ezért végül minden sikerül neki. Példaképpen A piszkos tizenkettő (1967) valóban legemlékezetesebb jelenetét említette, amelyikben Sutherland kiadja magát tábornoknak és az egyik katonának flegmán megjegyzi, hogy sohasem járt azon a helyen, ahonnan származik.

Donald Sutherland persze stand up-ot csinált az egész mesterkurzusból: először elpoénkodott azzal, hogy miért kell neki ilyen idősen nehéz mikrofont fognia, de eltelt egy negyedóra, mire a svájci technikusok rájöttek, hogy mint minden tréfának, ennek is van valóságalapja: amikor a színész már azzal érvelt, hogy megpróbálja majd térddel tartani, mire megjött a mikrofonállvány. Ezek után felidézte: nem is ő játszotta volna azt a bizonyos zseniális jelenetet, hanem Clint Walker, aki a felvétel előtt odament Robert Aldrich rendezőhöz azzal a szöveggel, hogy ezt a hülyeséget ő nem csinálja meg. Erre Alrdrich rámutatott Sutherlandre, azzal hogy kijelentette: „Akkor majd az a nagyfülű megcsinálja.” Ahogy a színész fogalmaz, annyira senki volt még akkor, hogy még a nevét sem ismerték. Igaz, a filmbe is azért került be, mert elmondása szerint egy kicsit ment neki az amerikai akcentus. Mielőtt megjelent volna a film, Aldrich felhívta és mondta neki: most hogy megnézte a végső vágást, az az érzése, hogy érdemes lenne átköltöznie Los Angelesbe, mert ezzel a pofával van esélye némi karrierre. Sutherland és a családja így nekiindultak és amikor megérkeztek a határra és bevándorlásiak kérdezték, hogy mennyi ideig maradnak, a mostohafia elkiáltotta magát, hogy örökre. Legyintettek és beengedték.

A színész egészen humoros történetet adott elő az első filmes castingjáról, ez még 1962-ben történt. Amikor másnap felhívták, a vonalban volt az író, a rendező és a producer is. Mondták, hogy olyan átütő volt az alakítása, hogy átgondolták az egész film koncepcióját, az író az ő alakítására formálja a figurát, de nem adják neki a szerepet, mert szerintük senki sem hinné el, hogy „bárkinek a szomszédja lehetne” a valós életben, ők pedig kifejezetten ilyen figurában gondolkodnak.

A karrier egyik fontos állomása volt a MASH, mely minden idők legsikeresebb háborús vígjátéka lett, öt Oscarra jelölték, pedig szavai szerint a világ legrosszabb forgatókönyve alapján készült el. Sutherland mosolyogva mesélte, hogy a producerek annak idején felajánlották, hogy mi lenne, ha úgy fizetnék ki, ha a mindenkori bevételek két százalékát kapja meg, de ő ragaszkodott inkább a napidíjához. Sőt, ahogy visszaemlékezett, amikor Robert Altman került a rendezői székbe egyfolytában ki akarta őt rakni a filmből. Az pedig, hogy Ring Lardner Oscar-díjat kapott a forgatókönyvért, hallatlan, mert nem volt olyan jelenet a felvétel során, melyben ugyanazokat a dialógusokat mondták volna fel. Szavai szerint a vágónak és hangmérnöknek kellett volna Nobel-díjat kapniuk inkább.

A beszélgetés további részében hiába próbálkozott Michael Barker a moderátori szereppel, szemmel láthatóan távol áll tőle ez a műfaj (például egészen hajmeresztő volt, amikor arra kérdezett rá, hogy a gyerekei hogyan kapták a neveiket) és a színész is barátként tekintett rá, mintsem komoly kérdezőre. Sutherland pedig leginkább elpoénkodott minden témát. Például arra a kérdésre, hogy milyen volt Fellinivel dolgozni, azt reagálta, hogy amikor először találkoztak, a rendező azt mondta neki, hogy azért akar vele dolgozni, mert olyan a tekintete, mintha sokat maszturbálna. „Nem értem, honnan tudta” – dobta rá végül a bombapoént. Amúgy a Casanova forgatása során eltelt néhány hét, mire egymásra hangolódtak, csak rá kellett jönnie, hogy mindig az ellenkezőjét kell tennie annak, amit Fellini kért tőle.

A jó hangulatú beszélgetést az egyetlen egy nézői kérdés zárta – sajnos nem e sorok írója tette fel – mely arra vonatkozott, hogy hogyan éli meg, hogy gyermeke és unokája is színész. „Konkurencia” – mondta dermedt arccal. Majd elköszönt. Reméljük. a mielőbbi viszontlátásra.