Ez a randi akár még jól is elsülhet

Publikálás dátuma
2018.10.03. 11:13

Fotó: Viasat
És akkor le lehet jönni például a Bridget Jones-féle sablonokról, noha a főhős itt is egy szingli, meg Coleho is beszüremkedik.
„Szerkesztő, introvertált, szingli, újabban lélekbúvár.” Luca szeptember közepe óta keresi a párját az Instagram közösségi portálon, és így jellemzi önmagát. Vicces lány, Egy Paolo Coleho-idézettel indított, erősen idézőjelbe téve a brazil bölcselő egyik falvédőszövegét. Luca szakasztott úgy néz ki, mint Gáspár Kata, ami nem véletlen: a színésznő alakítja a 200 első randi főszerepét, amely október 1-én startolt a Viasat3 első saját gyártású, hatvanrészes sorozataként. Az Instán csak Lucaként érdemes trécselni „vele”, más ugyanis nincs ott. „Apám beájulna? Neee!” – volt a reakció a Gáspár Kata előéletét érintő egyik, amúgy dicsérő bejegyzésre. A 200 első randi az argentin Ciega a citas (Vakrandi) magyar adaptációja, amelynek főhőse egy önbizalomhiányos, csetlő-botló szingli lány, aki a munkahelyével és a családjával is meg van áldva. Az anyja (Pápai Erika) szerint nem rendjén való, hogy a húga (Kovács Panka) előbb megy férjhez, mint ő, bár az nem okoz gondot neki, hogy nemcsak a férjével (Trokán Péter), de a volt férjével, Luca apjával is (Szerednyey Béla) egy fedél alatt él. − Még az esküvőre is egyedül jön el, feketében – a rosszmájú anyai megjegyzés a történet fő konfliktusa. Anya és lánya a nagymama házában köt fogadást: Luca talál-e magának társat 275 nap alatt. Hasonló elvárásokkal a háta mögött szerelmet kereső hősöket láthattunk már a filmvásznon. De Lucát nem a szerelem és gazdagság meséje hajtja. És láthattuk Bridget Jones-t is, akinek szinte egy komoly pillanata sincs. Luca azért nem ilyen. Sőt a munkahelyén, Null24 FM-nél a lelki tanácsadó helyére beugorva sem egy régi tehén, új tehén-féle (a férfisovinizmust kifigurázó) elmélettel szólítja meg a hallgatóságot, ahogy azt tette A csábítás elmélete főhőse hasonló helyzetben – hanem őszintén kiönti a lelkét. A vicces és a könnyesen komoly jelenetek elegye éppúgy hatékony szokott lenni, mint a sokféle karakter ütköztetése. A 200 első randiban mind megtalálható, és a szereposztás is jó. Ha a történet nem mozdul el a fapados humor irányába, akár még jól is elsülhet. Az első epizód ígéretes kezdet, ráadásul a randik még csak eztán jönnek.

Ő volt a nagyfülű, és a fickó, aki sokat maszturbál - de mindig megcsinálta

Publikálás dátuma
2018.10.03. 10:47

Életműdíjat kapott a zseniális Donald Sutherland Zürich-ben. Méltatója úgy fogalmazott, ő az a színész, aki a mindenkit képviseli. Nem túl szép, nem is a legokosabb, de a szíve mindig a helyén van és ezért végül minden sikerül neki.
Megadták a módját. Ez jutott az eszembe arról a húzásról, hogy 14. Zürich-i Nemzetközi Filmfesztivál életműdíjasát nem egy szervező vagy egy kritikus méltatta a nyilvános mesterkurzuson, hanem Michael Barker, a Sony Pictures Classics alapítója és vezetője. Disztribútorként és producerként eddig százhatvankilenc Oscar jelölése van, ehhez nemsokára jön még egy tucat, de a magyar szempontból talán az a legfontosabb, hogy nem kis szerepe van abban, hogy a Saul fia is bearanyozódott. Egyszóval, kíváncsi voltam arra, mit mond Michael Barker a zseniális Donald Sutherlandről. Elsősorban azt, hogy ő az a színész, aki a mindenkit képviseli: értsd, nem túl szép, nem is a legokosabb, de a szíve mindig a helyén van és ezért végül minden sikerül neki. Példaképpen A piszkos tizenkettő (1967) valóban legemlékezetesebb jelenetét említette, amelyikben Sutherland kiadja magát tábornoknak és az egyik katonának flegmán megjegyzi, hogy sohasem járt azon a helyen, ahonnan származik. Donald Sutherland persze stand up-ot csinált az egész mesterkurzusból: először elpoénkodott azzal, hogy miért kell neki ilyen idősen nehéz mikrofont fognia, de eltelt egy negyedóra, mire a svájci technikusok rájöttek, hogy mint minden tréfának, ennek is van valóságalapja: amikor a színész már azzal érvelt, hogy megpróbálja majd térddel tartani, mire megjött a mikrofonállvány. Ezek után felidézte: nem is ő játszotta volna azt a bizonyos zseniális jelenetet, hanem Clint Walker, aki a felvétel előtt odament Robert Aldrich rendezőhöz azzal a szöveggel, hogy ezt a hülyeséget ő nem csinálja meg. Erre Alrdrich rámutatott Sutherlandre, azzal hogy kijelentette: „Akkor majd az a nagyfülű megcsinálja.” Ahogy a színész fogalmaz, annyira senki volt még akkor, hogy még a nevét sem ismerték. Igaz, a filmbe is azért került be, mert elmondása szerint egy kicsit ment neki az amerikai akcentus. Mielőtt megjelent volna a film, Aldrich felhívta és mondta neki: most hogy megnézte a végső vágást, az az érzése, hogy érdemes lenne átköltöznie Los Angelesbe, mert ezzel a pofával van esélye némi karrierre. Sutherland és a családja így nekiindultak és amikor megérkeztek a határra és bevándorlásiak kérdezték, hogy mennyi ideig maradnak, a mostohafia elkiáltotta magát, hogy örökre. Legyintettek és beengedték. A színész egészen humoros történetet adott elő az első filmes castingjáról, ez még 1962-ben történt. Amikor másnap felhívták, a vonalban volt az író, a rendező és a producer is. Mondták, hogy olyan átütő volt az alakítása, hogy átgondolták az egész film koncepcióját, az író az ő alakítására formálja a figurát, de nem adják neki a szerepet, mert szerintük senki sem hinné el, hogy „bárkinek a szomszédja lehetne” a valós életben, ők pedig kifejezetten ilyen figurában gondolkodnak. A karrier egyik fontos állomása volt a MASH, mely minden idők legsikeresebb háborús vígjátéka lett, öt Oscarra jelölték, pedig szavai szerint a világ legrosszabb forgatókönyve alapján készült el. Sutherland mosolyogva mesélte, hogy a producerek annak idején felajánlották, hogy mi lenne, ha úgy fizetnék ki, ha a mindenkori bevételek két százalékát kapja meg, de ő ragaszkodott inkább a napidíjához. Sőt, ahogy visszaemlékezett, amikor Robert Altman került a rendezői székbe egyfolytában ki akarta őt rakni a filmből. Az pedig, hogy Ring Lardner Oscar-díjat kapott a forgatókönyvért, hallatlan, mert nem volt olyan jelenet a felvétel során, melyben ugyanazokat a dialógusokat mondták volna fel. Szavai szerint a vágónak és hangmérnöknek kellett volna Nobel-díjat kapniuk inkább. A beszélgetés további részében hiába próbálkozott Michael Barker a moderátori szereppel, szemmel láthatóan távol áll tőle ez a műfaj (például egészen hajmeresztő volt, amikor arra kérdezett rá, hogy a gyerekei hogyan kapták a neveiket) és a színész is barátként tekintett rá, mintsem komoly kérdezőre. Sutherland pedig leginkább elpoénkodott minden témát. Például arra a kérdésre, hogy milyen volt Fellinivel dolgozni, azt reagálta, hogy amikor először találkoztak, a rendező azt mondta neki, hogy azért akar vele dolgozni, mert olyan a tekintete, mintha sokat maszturbálna. „Nem értem, honnan tudta” – dobta rá végül a bombapoént. Amúgy a Casanova forgatása során eltelt néhány hét, mire egymásra hangolódtak, csak rá kellett jönnie, hogy mindig az ellenkezőjét kell tennie annak, amit Fellini kért tőle. A jó hangulatú beszélgetést az egyetlen egy nézői kérdés zárta – sajnos nem e sorok írója tette fel – mely arra vonatkozott, hogy hogyan éli meg, hogy gyermeke és unokája is színész. „Konkurencia” – mondta dermedt arccal. Majd elköszönt. Reméljük. a mielőbbi viszontlátásra. 
A karrier egyik fontos állomása volt a MASH, mely minden idők legsikeresebb háborús vígjátéka lett

Témák
film

Kitűnni a kínai kavalkádból

Publikálás dátuma
2018.10.02. 18:23

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Távol-Kelet a Nagymező utcában - avagy sanghaji fiatalok identitása és stílusa fényképeken
A nagyvárosi légkör kétségtelenül egyik legvonzóbb tulajdonsága az önkifejezés szabadságában és a névtelenségben rejlik. Különböző ízlések, divatok és korok sétálnak el egymás mellett nap mint nap hazánk kétmilliós fővárosában is, nemhogy a huszonnégy millió lakost számláló kínai divatfővárosban, Sanghajban. Fabricius Anna Mandarin nő című kiállítása e színes, percről percre változó stílus- és identitáskavalkádon keresztül mutatja be az ázsiai fiatalok – elsősorban nők – világát. A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban bemutatott tárlat egy lookbook (divatkatalógus) képein, fotótapétán, és az arra installált bekeretezett fotókon, Tajvanon készült tusrajzokon, illetve egy videófelvételen keresztül kínál különféle megközelítési módokat a Távol-Kelet kultúrájának egy szeletéhez. Fabricius a sanghaji divathetek során fotográfusként dolgozott, s ez idő alatt különös bepillantást nyerhetett a divatipar működésmódjába, valamint az európai és ázsiai stílusirányzatok, önmeghatározási kísérletek metszéspontjaiba.
Mivel a mai kínai fiatalok esetében egy digitális nomád generációról beszélünk – az okostelefonok világában nőttek fel –, így nem meglepő az sem, amiről Fabricius Anna az úti élményeiről tartott est során beszámolt: a gyakran váltogatott ruhaviselési szokásokról. A lányok és fiúk egyaránt különféle, akár egymástól teljesen eltérő stílusú ruhákat vesznek fel egymást követő napokon, majd az erről készült fotókat feltöltik közösségi média felületeikre, s a kedvelők arányának megfelelően határozzák meg mindennapi öltözködésüket. Az európai vagy amerikai idolok és trendek követése, valamint a külsőségekre fordított kiemelkedő figyelem mellett azonban egy rendkívül tradicionális, a társadalmi elvárásokat szigorúan szem előtt tartó országról van szó – hangsúlyozta a fotográfus, akinek képei szintén e kettősséget közvetítik a látogató felé. A kapitalizmus, a fogyasztás, a megunt és mihamarabbi romlásra programozott tárgyak cseréje egy szüntelenül vibráló, felszínesnek tűnő világot villant fel előttünk. Ugyanakkor a fotókról visszaköszönő tekintetek a felszínesség ellenében mozognak. Sokkal inkább egy Ázsia határait messze túllépő kérdésre világítanak rá: milyen nehéz is identitást és egyéniséget választani egy olyan világban, ahol minden arról szól, miként légy egyedi és önazonos.

Info:

Fabricius Anna: Mandarin nő Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, Project Room Látogatható október 8-ig. 

Szerző
Témák
fotók Sanghaj