Valamikor a 2000-es évek közepe táján, még jóval a Facebook berobbanása előtt hallottam először azt a mondatot (ha jól emlékszem) az IWIW alapítójától, hogy ha az interneten valami – tartalom vagy szolgáltatás – ingyen van, akkor ott mi magunk, olvasók és felhasználók leszünk a termék. Ha még emlékszünk, az IWIW is ingyen volt, és többek között azért maradt le a később startolt Facebook mögött, mert az utóbbi a létező leggátlástalanabb módon bocsátotta áruba a valódi termékét – minket a személyes adatainkkal együtt –, míg a nemzetközi karrierről álmodozó magyar oldal csak félszívvel, szégyellősen.
Mindez az Index friss pénzgyűjtő kampánya miatt vált hirtelen újra aktuálissá. Megdőlni látszik ugyanis a magyar internetes hírközlés hajnala óta visszatérően hangoztatott érvelés, amely szerint nálunk az online sajtóban a hír ingyen van, tehát egyfelől más csatornákon kell beszerezni a működéshez szükséges jövedelmet, másfelől a hazai olvasó – mivel a kezdetektől az ingyenességre nevelték – nem hajlandó fizetni az információért.
Az az igazság, hogy ingyenes hírszolgáltatás nem létezik. A sajtóban konkrétan az originális politikai és gazdasági információk előállítása a létező legdrágább műfaj – nem véletlen, hogy a rendszerváltás utáni első médiaszabályozás még kötelezettségként írta ezt elő a frekvenciához juttatott elektronikus médiumoknak. A médiát nem azért tekintik önálló hatalmi ágnak, nem azért védik a szabadságát kétharmados törvények és alkotmányos előírások minden valódi demokráciában, mert attól kellene tartani, hogy különben a pártközlemények és a bulvársztorik nem érnek célba: a különleges védelem a sajtó kontroll-szerepét érvényesítő politikai-gazdasági hírbányászatnak szól.
Részben azért, mert erőforrásigényes tevékenységről van szó, részben – és főleg – azért, mert rendszerint politikai ára is van; Magyarországon most például a hirdetések eltérítése, az újságírók munkájának ellehetetlenítése, olykor a függetlenségükhöz ragaszkodó orgánumok bezárása formájában. A magyar helyzet annyiból különleges, hogy miközben mi működtetjük (GDP-arányosan) Európa legdrágább közmédia-rendszerét (a pénz tizedéből kényelmesen elélne a teljes hazai közéleti sajtó), a lakosság kétharmadához nem jutnak el a kormány számára kényelmetlen politikai hírek, mert a média legfőbb funkcióját sem az állam, sem a nyomás alatt tartott gazdasági szektor nem hajlandó finanszírozni. Jobb híján tehát az olvasónak kell a zsebébe nyúlnia – annak, akit több évtizedes munkával úgy szocializáltak, hogy az internet eljövetele elhozta a tájékozódás ingyenességét.
Nos, mint látjuk, a hiteles és sokrétű információ előállítási költségét meg kell fizetni. Mi, a közönség pedig csak abból választhatunk, hogy a kasszához járulunk – egyre több helyen, ahogy a kormányzati kiszárítás előrehalad –, vagy pedig lemondunk a szabad médiával együtt a szabadság reményéről is. Jól működő demokráciát ugyanis a hatalmat ellenőrizni képes sajtó nélkül még sehol sem csináltak – kevéssé valószínű, hogy pont az Orbán-rezsimnek sikerülne.