Bolygassuk csak a múltat!

Publikálás dátuma
2018.10.04. 10:00

Fotó: Vajda József / Népszava
Bár perbe fogják, a náci tömeggyilkos mégis kisétál a bíróságról. Megtörtént esetet mutat be Christian Frosch tárgyalótermi drámája, a Murer – Egy per anatómiája, amelyet a Szemrevaló fesztiválon vetítettek. Az Andrássy Gyula egyetem tanszékvezetőjének, Ferdinand Trauttmansdorffnak személyes emlékei is vannak a per idejéről.
– Franz Murer háborús bűnös volt. A szovjet katonai bíróság mégis csak huszonöt év kényszermunkára ítélte, öt év után szabadulhatott Szibériából. Hogyan volt ez lehetséges?  – 1948 és 1950 között volt egy moratórium, amikor a szovjet bíróságok nem hoztak halálos ítéleteket, illetve az ilyen ítéleteket nem hajtották végre. Franz Murernek szerencséje volt, hogy ebben az időszakban ítélték el szovjet állampolgárok meggyilkolásáért. Ausztriában az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején folytak perek a náci háborús bűnösök ellen, több halálos ítélettel végződött. Murer ekkor épp szovjet fogolytáborban volt. 1955-ben, Ausztria semlegessé válása után térhetett vissza Ausztriába. Az osztrák közhangulat akkor már mindenkit áldozatnak tartott, mondván, Ausztria a náci agresszió első áldozata, és ebben a légkörben a nácik alámerültek. 1963-ban, amikor Murert perbe fogták Grazban, az esküdteket ez a hangulat nagyban befolyásolta. – Mindenki áldozat, miközben a náci agresszió valódi elszenvedőire már-már „bosszúszomjas tettesekként” tekintenek: Christian Frosch filmje ezt is felveti. – A valódi tettesek már a háború után igyekeztek magukat áldozatként beállítani. Több nagy per lezárult, a társadalom megfáradt, kezdett belenyugodni abba a tudatba, hogy mindenki áldozat. Vannak még nagy halak, nagy bűnösök, akiket felelősségre kell vonni: Simon Wiesenthal igyekezett felrázni az osztrák társadalmat, de az még nem volt érett a múlttal való szembenézésre. A nácik felkutatását egyfajta összeesküvésnek is kezdték tekinteni sokan, ez is szomorú szerepet játszott Murer felmentésében. Tisztán emlékszem: az ítélet után három évvel Wiesenthal előadást tartott Grazban egy művészeti központban, amelyet polgáriak, baloldaliak, progresszívek, nagyon sokféle ember meghallgatott. Még iskolás voltam, meglehetősen naivan megkérdeztem az édesapámat: a hallgatóság soraiban kik a bőrnadrágos emberek, miért nem öltöznek szokásosan? Ők a nácik – mondta. Természetesen az előadás végén nekiestek Wiesenthalnak, aki nagyon nyugodtan reagált. Végül néhányan elkísértük egy kávéházba: Wiesenthal zokogott amiatt, hogy a háború után húsz évvel a nácik nyilvánosan felléphetnek. Gyerekként sokkoltak a könnyei: a szememben egy nagy hős volt, aki túlélt üldöztetést, koncentrációs tábort. De aznap megláttam a jelenben élő múltat: a nemzetiszocialista hálózat működését Ausztriában. Igaz, az egykori nácik sokszor nem személyesen, inkább a fiatalokat maguk elé tolva próbáltak a közéletben szerepet vállalni. De volt, hogy személyesen is. Wiesenthal, aki hívő zsidó és cionista volt, hitt abban, hogy a múlt feldolgozása megkerülhetetlen, ez pedig elfogathatatlan. Az SPÖ egykori elnöke, majd Ausztria szövetségi kancellárja, Bruno Kreisky viszont komoly gondban volt a saját zsidó identitásával, és inkább eltakart volna a múltat: első kormányában három egykori NSDAP-tag kerülhetett be. Ausztria mint a nácizmus első áldozata: az önbecsapó elmélet olyan jól működött, hogy a társadalom már nem akarta tudni, hány osztrákot terhel a felelősség a holokausztért. – Franz Murer mérhető Klaus Barbie-hoz, a lyoni hóhérhoz?  – Valószínűleg igen, bár a múltjának minden részlete sajnos nem lett feltárva. Mindenesetre nagyon-nagy hal volt. 
– A pere annak idején mekkora port vert fel? – Nem akkorát, mint amekkora jelentősége volt. A baloldali lapok, néhány katolikus újság beszámolt a per lefolyásáról. Az egyház is részt vett a Murer szabadon bocsátása elleni tüntetés szervezésében, de a figyelem szűk körű volt. Ausztria az 1960-as években még nagyon gyenge lábakon állt, a Magyarországnál is fiatalabb nemzet épp csak keresni, tanulni kezdte a saját identitását. A művészek, irodalmárok már korábban témává tették a náci múlttal való szembenézést, de a társadalom ezzel csak az 1980-as évek második felében kezdett foglalkozni, mikor Kurt Waldheim köztársasági elnök lett. Nagy botrány lett abból, hogy 1985-ben a honvédelmi miniszter, Friedhelm Frischenschlager náci karlendítéssel üdvözölte a repülőtéren az Ausztriába visszatérő Walter Redert, a marzabottói tömegmészárlás felelősét. A Bécsben ülésező Zsidó Világkongresszus ezt sem hagyta szó nélkül, ahogy Waldheim múltját sem. (Waldheim „elfelejtkezett” arról, hogy akkor szolgált Wehrmacht-tisztként Jugoszláviában, amikor a partizánok és a polgári lakosság ezreit mészárolták le. Arra sem emlékezett, hogy akkor volt Szalonikiben, mikor város zsidó lakosságát deportálták. Háborús bűnökkel nem vádolták meg – a szerk.) A restitúcióval, az áldozatok jóvátételével az 1990-es évek végén kezdték el belátni széles körben az osztrákok, hogy Ausztria múltjában vannak szégyenfoltok. – Christian Frosch drámája milyen visszhangot váltott ki Ausztriában? – Azt már senki sem vitatja, hogy Franz Murer háborús bűnös volt, talán csak néhány stájer. A film igazságát nem kérdőjelezik meg. Valószínűleg nagyobb hullámokat fog vetni Ruth Beckermann dokumentumfilmje, a Waldheim keringő, amely azt is bemutatja, hogy Waldheim támogatója volt Wiesenthal, de mégsem állt nyíltan mellé. Miért? Waldheim védekezése – „nem voltam ott, nem tudtam róla” – megegyezett a háborús bűnösökével. Ha Waldheim erre apellálva ártatlan, akkor Murer is az: Wiesenthal attól tartott, ezzel érvelhettek volna az egykori nácik. Waldheim viszont annyira prominens személy volt, hogy könnyen egy második Eichmannként lehetett volna beállítani, pedig ténylegesen nem volt az. Találkoztam vele, mielőtt az ENSZ főtitkára lett. Konzervatív, meggyőződéses antifasiszta politikusnak ismertem meg, egyébként a felesége zsidó volt. Akkor azt mondta: nem fogja hagyni, hogy Ausztria a nácizmus első áldozatának szerepében tetszelegjen. – A kóros történelmi feledékenység mennyire „fertőző”? Ez főleg a fiatalabb nemzetekre jellemző, amelyek keresik még az önazonosságokat. Többnyire a posztszovjet térségben. Van elszámolnivalója Szlovéniának, Horvátországnak, és Magyarországnak is. Érzelmileg nyilván megterhelő feladat, amihez idő és türelem kell. Nem hiszek abban, hogy szankcionálni, elszigetelni kell azokat, akik tagadják a múltat. A párbeszédben, a kommunikációban hiszek.          

A vilniusi mészáros

Az egykor Észak Jeruzsálemének is hívott Vilnius 1941 júniusában került német megszállás alá. A kerületi parancsnok Hans Christian Hingst SS-alezredes volt, aki később a treblinkai és majdaneki tömeggyilkosságokban is részt vett. Az ő jobb kezeként állíttatta fel a vilniusi gettót a „zsidó kérdés szakértője”, Franz Murer. Negyvenezer embert zsúfoltak össze egy akkora területen, amely eredetileg négyezer embert lakhatását tudta volna biztosítani, a 14 és 60 év közöttieket kényszermunkára kötelezték. A gettó lakóit folyamatosan megtizedelték nemre és korra való tekintet nélkül, részben Ponary mellett lőtték agyon. Szeptember végéig húszezer zsidó halt meg, vagy tűnt el. A szemtanúk szerint Murer kifejezetten brutális volt. „Szomjazta a vért. Egyfajta szükséglete volt, hogy embereket öljön. Egy szörnyeteg volt” – emlékezett vissza a Der Spiegelben 2016-ban Mascha Rolnikaite, aki kamaszként volt szemtanúja a kegyetlenkedéseknek. A gettó zsarnoka 1943 júniusában hagyta el Vilniust. Simon Wiesenthal már 1947-ben a nyomára akadt, a brit katonai rendőrség 1948 tavaszán tartóztatta le Stájerországban, és átadta a szovjeteknek. Huszonöt év kényszermunkára ítélték, öt évet töltött le a büntetéséből. Grazban 1963-ban állították bíróság elé emberiesség elleni bűntetteiért. 16 tömeggyilkossággal, 17 gyilkossági kísérlettel vádolták meg, 37-en tanúskodtak ellene, de felmentették. Az ítélet jelzésértékű volt az egykori osztrák nácik felé: „Ismét hozzánk tartoztok.” Franz Murer gazdálkodóként, Stájerország helyi politikusaként 1994-ben halt meg Leobenben. Litvániában több mint hétszáz évig éltek zsidók, 1939-ben 250 ezren voltak. A második világháborút alig ötezren élték túl.

Ferdinand Trauttmansdorff
Fotó: Vajda József / Népszava

Névjegy

Ferdinand Trauttmansdorff 1950-ben született Grazban, 1976-ban szerzett jogi diplomát grazi egyetemen, majd Brügge-ben hallgatott európai jogot. Közben volt ENSZ békefenntartó katona Cipruson is. A grazi egyetemen tanársegédként dolgozott, mikor 1981-ben az osztrák külügyi szolgálatba belépett. Az osztrák misszióban először Genfben dolgozott, majd Bukarestben, Washingotnban és Budapesten. Volt egyiptomi, szudáni, portugáliai és csehországi nagykövet. 2008-ban a Nemzetközi Holokauszt Emlékezet Szövetség (IHRA) elnöke. Jelenleg az Osztrák Külügyminisztérium Nemzetközi Holokauszt Oktatás Emlékezet és Kutatási csoportjának vezetője, valamint az Andrássy Gyula Német Nyelvű Egyetem Diplomácia tanszékének vezetője. Ferdinand Trauttmansdorff nős, három gyerek apja, és egy ősi osztrák főnemesi család tagja. Egyik híres felmenője Ferdinand von Trauttmansdorff birodalmi herceg, aki II. József és I. Ferenc diplomatája volt. A meranói Trauttmansdorff-kastély nemcsak arról nevezetes, hogy Olaszország egyik legszebb botanikus kertje található itt, Erzsébet királynét többször is vendégül látta.

Témák
nácizmus

Szoborba falazott lelkek

Publikálás dátuma
2018.10.04. 09:00

Fotó: Vajda József / Népszava
Az élő test a szoborral, az antik a jelennel keveredik Verebics Katalin legújabb, Jel című kiállításán a Godot Galériában.
Keveset mutat, mégis sokat mond Verebics Katalin a legújabb portréival, melyeken egyiptomi, görög, japán és indiai motívumok tűnnek fel. A Godot Galériában rendezett Jel című tárlaton Verebics hol egy arcra, hol egy vállra, hol egy kiragadott testrészre fókuszál, és fed fel valami titkot, valami intimet annak tulajdonosáról. De a festmények és fotók nem pusztán személyeket – konkrétabban Verebics barátait, családtagjait vagy kortársait – ábrázolják, hanem az ókori motívumok beemelésével absztraktabb gondolatokat is megfogalmaznak az időről, történelemről és identitásról, miközben az alanyok mitológiai lényekké vagy ókori személyekké alakulnak át. – A kollázsképek játékosak, mert felszínre hozzák a bennünk élő képzeteket – mondja Verebics, aki új képein remek érzékkel építi be, vagy „falazza körbe” alanyait ókori épület- és szoborrészletekkel, -töredékekkel. Célja azonban nem a konkrét ókori mítoszok vagy azok szereplőinek bemutatása, hanem a korszak szellemiségének felidézése, hogy összekapcsolja azt a jelennel. Remek példa erre az a kiállításon szereplő fotósorozat, amelyen családtagjainak, ismerőseinek arca látható, rajtuk az indiai kultúrából ismert homlokra helyezett fekete pont, mely a hajadonságot jelképezi. A művész azonban megkérte alanyait, hogy személyiségüknek megfelelően több pontot is helyezzenek el magukon, így értelmezve újra a szimbólumot. A képzőművészt már gyermekkora óta megragadta az antik világ, a Fejér megyei Dégen felnövő lány fiatal korában is bújta az ókorral foglalkozó könyveket, és vitte papírra több alkalommal Tutanhamon maszkját vagy a görög vázaképeket. Rajztanár édesanyja pedig nemcsak a rajzolás technikáját tanította meg neki, de nagy rajongással vezette be őt és a szintén képzőművész testvért, Ágit a művészettörténetbe. A két lány nevelkedésében ugyancsak sokat jelentett, hogy apjuk, Verebics Géza, Dég korábbi polgármestere több alkalommal szervezett kiállításokat a Hollandi-Házban, melyekre olyan nagy neveket invitált meg mint Kass János vagy Kokas Ignác, de idővel még Katinak és Áginak is szervezett tárlatot. 
Később Verebics Katalin már nemcsak a művészeti albumok lapjairól, de élőben is tanulmányozta az ókori alkotásokat, ugyanis egyetemi tanulmányai alatt és után rendszeresen utazott ösztöndíjakkal külföldre. 2010-ben Rómában töltött egy félévet, ahol ideje nagy részét torzók megfigyelésével és rajzolásával töltötte, egy másik alkalommal Delphoiba repült, ahol görög mítoszokról rajzolt linometszeteket. 2013-ban viszont ő maga is maradandót alkotott: a római San Sperate faluban egy művésztelepen festette fel egy ház falára a híres mítoszt, melyben a szépséges Európát a hátán rabolja el a bikává változott Zeusz. Közvetlenül a kép mellé azonban megalkotta annak kifordított változatát is, melyen felcserélte a szerepeket: utóbbin már Európa tartja karjában a görög főistent mint kisméretű bikát. Verebicsre ugyancsak jellemző, hogy egy régebbi kor megelevenítésért, ha kell, még új technikát is elsajátít: a japán sunga-metszetek, vagyis tavasz-képek megidézéshez megtanulta hogyan kell használni a hidegtűt, hogy minél autentikusabban jelenítse meg a tradicionális alakokat. A diploma megszerzése után még közelebb került az antik kultúrához, 2015-ben ugyanis megismerkedett későbbi férjével Mohamed Abouelnaga egyiptomi képzőművésszel, aki a Kairói Egyetem Művészeti Karán oktat festészetet. A nemzetközi hírű alkotó a magyar képzőművész műveire az interneten talált rá, és meginvitálta őt Katarba, egy művésztelepére, majd rögtön sor került egy újabb találkára. – A későbbiekben aztán mindig más országokban randevúztunk – meséli Verebics, aki Abouval a következő egy évben Bakuban, Dubaiban, Ammanban és Athénban „futott össze”. A két művész a találkozások során azonban nemcsak egymás kultúráját ismerte meg, de esküvőjüket követően hamarosan megszületett kislányuk, Farida, aki akárcsak a gyermek Kati, már szívesen fog a kezébe ecsetet.   

Infó:

Verebics Katalin: Jel Godot Galéria Nyitva: október 20-ig Kedd-péntek 9 és 14, szombaton 10 és 13 óra között

Dirigáljon ön is szimfonikusokat!

Publikálás dátuma
2018.10.03. 21:37
Vajda Gergely
Fotó: Zih Zsolt / MTVA
Program azoknak, akik felesleges kalimpálásnak vélik, azoknak, akik kétkednek létjogosultságában és azoknak, akik bizton tudják, hogy a karmester nagyon fontos, szinte elengedhetetlen szereplő, azaz bárkinek, aki szeretné megismerni, hogy milyen érzés vezényelni. A Sziget Fesztiválon több évvel ezelőtt élhették át először a karmesteri szerepet a játékos kedvű művészetszeretők, most az Armel Opera Festival szervezésében a Pannon Filharmonikusok közreműködésével tehetik meg azok, akik Pécsett töltik vasárnap estéjüket. Vajda Gergely karmester-zeneszerző, az Armel Opera Festival művészeti vezetőjének rövid karmesteri gyorstalpalóját követően irányíthatnak a kíváncsiak egy nagyzenekart, amely a Carmen Szvitet, illetve Mozart Szöktetés nyitányát játssza majd.  

Infó:

Conduct Me! – Vezényelj nagyzenekart! Október 7. 20.00 Pécs, Zsolnay Negyed E78 Koncertterem 

Szerző