– Látta a Jurányi Házban bemutatott előadást?
– Igen, és nagyon tetszett, ugyanakkor egészen más volt, mint az eredeti. Számomra ez egyfajta puzzle volt, mivel nem tudok magyarul, ki kellett találnom, mi micsoda, miként oldották meg az egyes helyzeteket. Felnőtt előadást hoztak létre, bár ugyanazt az alapot használták, a képek nem gyerekeknek valók. Miközben írtam, végig azon gondolkodtam, hogyan lehet megrendezni a darabot. Ezt látván, mintha egy második élete lenne valaki más kezében.
– Nem gondolja, hogy egyes jelenetek túl erősek lehetnek a gyerekek számára?
– Főként kilenc év fölötti közönségnek készítettük a darabot, a fiam is épp annyi idős volt akkor. Kilenc-tíz évesen a gyerekek elkezdik felfedezni a világot, megérteni, hogy létezik valami nagyobb, mint az addig ismert környezetük. Vannak történeteik a világról, de még nem tudják feldolgozni azokat. Amikor terrortámadás volt Nairobiban, néztem a híreket, de nem beszéltem róla a fiamnak. Ő azonban látta a gyerekeknek szóló híreket, ahol szó esett erről, s jött oda hozzám: igen, történt ez a támadás Nairobiban, és volt egy fiú, aki elrejtőzött, az anyukáját pedig lelőtték, a fiúnak pedig csokit adtak, és elengedték. Számára ezek csak tények voltak, amelyek ugyan nem keveredtek az ő világával, de szembetalálkozott velük. Ez adta az ötletet, hogy amíg megtaláljuk a helyes hangot, talán beszélhetünk olyan témáról is, amelyet a legtöbben nem gondolnánk a számukra megfelelőnek. Hiszen a mindennapokban is kell beszélnünk nyomasztó dolgokról a gyerekekkel, európai hétköznapi példával élve mondjuk a szülők válásáról. Felvetődött az is, mi mást mondhatsz el egy terrortámadásról a gyerekeknek, mint hogy rossz emberek tették, és a gyerekek ártatlan áldozatok voltak. Így nem is erről szól a darab, hanem a gyerekek azon képességéről, ahogy a képzelet erejével elmenekülnek bizonyos helyzetekből. Azt hiszem, a felnőtteknek ez azért tetszik, mert egy szörnyű eseményről egy gyerek szemével kapnak beszámolót. Ők még nem drámaian kezelik az ilyen eseteket, sokkal inkább meglepődnek.
– Kik azok a Mi és az Ők?
– Mi mindannyian. Mindig Mi és Ők ellentétben gondolkodunk. Félünk az ismeretlentől, a másiktól. Van bennünk egy alapvető félelem. Nemrég Milánóban sétáltunk egy barátommal, s kérdeztem tőle: nem érzed a különbséget? Húsz évvel ezelőtt, amikor Olaszországba utaztam, mindig megilletődve éreztem magam: más nyelv, más üzletek, minden más, még a szagok is. S most: persze, ez Olaszország, de felismerem a H&M-et, a Zarát, a McDonald's-ot, a Starbucks-ot. Euróban fizetek, ismerem az árakat; igen, olaszul beszélnek, de mindenki tud angolul is. Ugyanez az érzésem Budapesten is, vagy Amszterdamban. Nagyon hasonlóan növekedtünk az elmúlt húsz évben, s már szinte az összes fiatal beszél angolul. Sok minden változott, de a Mi és Ők nagyon mélyen gyökerezik bennünk, a félelem mindenkiben benne él. A darabban a gyerekek úgy írják le Őket, mint azt a klisét, amelyet a szüleik tanítottak nekik. Később azonban rájövünk, fogalmuk sincs, miről beszélnek tulajdonképpen. Hiszen nem pedofil vagy terrorista az összes csecsen, számos közülük olyan, akár csak te vagy én.
– Sok helyen – például a befejezésnél – nem egyértelmű, mi is az igazság.
– Az előzetes anyaggyűjtés során arra jöttem rá, nem tudni pontosan, hogyan ért véget a támadás. Úgy döntöttem, háromféle befejezésről írok, illetve főképp arról, hogyan ábrázoljuk ezeket a támadásokat. Mindkét gyerek más történetet mond; egyértelmű az elejétől kezdve, hogy különbözőképpen fogják fel a valóságot, s ez addig növekszik, amíg végül három felfogás születik. Ráadásul ott a televízió, amely szintén mást közvetít. Érdekes volt látni, ahogyan a gyerekek ráébredtek: minden, amit a tévében látnak, szerkesztett. Szerintem fontos, hogy ezt megtanítsuk nekik: nem biztos, hogy az az igazság, amit a képeken látsz. Csupán valaki más igazsága. Elképesztő volt látni, amikor ezeket a részleteket átvettük, hogy ott voltak vagy tízezren, a sajtóban mégis mindig ugyanazokat a felvételeket láttad síró emberekről. Ezek voltak a legdrámaibb esetek. De valószínűleg nem csak ez történt, hiszen senki nem tud három napig egyfolytában sírni. Kisfilmeket, drámákat alkottak a történésekből. Úgy hiszem, ezt fontos megmutatni a gyerekeknek, mivel napjainkban rengeteg információt kapunk, és meg kell tanulnunk, hogyan fordítsuk le ezeket. Megtanítjuk nekik, hogy a szimbólumokból miként lesznek betűk, azokból szavak, s hogy miként kell olvasni. Ugyanígy azt is meg kell tanítanunk, hogyan értelmezzék a látott képeket.
– Másképp látják a darabot a hollandok vagy a belgák az ottani terrortámadásokat követően?
– A fiam és én Molenbeekben élünk, a támadások központi részén. Nem ismertem személyesen a terroristákat, akik felelősek voltak a párizsi és brüsszeli támadásokért, de a kilencből öten ott éltek a szomszédságunkban. Tudtam, kik voltak. Lúzerek, elveszettek, általában csak füveztek az utcán, nem fejezték be az iskolát, nem kerestek munkát, nem találták meg a helyüket a társadalomban, csak a harag növekedett bennük. Nem voltak túl intelligensek, és amikor jött valaki, aki célt adott nekik, elég hülyék voltak ahhoz, hogy azt mondják: igen, erős vagyok, erősebb és fontosabb, mint te; felrobbantom magam, és meglátod, hogy nekem van igazam. Nagyon lehangolt voltam a történtektől, attól, hogy milyen őrültekké tudnak válni az emberek. A párizsi támadás után egy bemutatónkra csak huszonöt ember jött el, amit logikusnak is találtam. Az előadás azonban remekül sikerült, mert a gyerekeknek továbbra sem volt a világuk része, csak a szülőket érintette meg, mert tudták az igazságot. Bár a terrorizmus közel volt hozzánk, a darab mégis működött.
– Rosszabb a helyzet most, mint 2004-ben?
– Terrorizmus mindig is volt. Mindig vannak, akik azt gondolják, nekik igazuk van: fognak egy pisztolyt, és meghúzzák a ravaszt. S az emberek mindig félnek tőlük. Pedig valójában a kamionoktól kellene félnünk, a részeg sofőröktől, a ráktól, a szívrohamtól, a cukorbajtól – statisztikailag ezek veszélyeztetik az életünket. Mindig attól félünk, ami nem ér el minket. Hány terroristatámadás történt Magyarországon? És hány közúti baleset van évente? Akárcsak Amerikában: elképesztően félnek a terroristáktól, miközben egymást ölik az emberek.
– Miként lehetne ezen változtatni?
– Intelligens emberekről beszélünk. Szerintem valójában nem is a terroristáktól tartanak. Azért félnek, mert a dolgok változnak. Vannak, akik kíváncsiak, érdeklődőek, járnak színházba, olvasnak könyveket. De a legtöbb ember nem így működik. Meg kell mutatnunk nekik is, attól, hogy valamit nem ismernek, az még nem feltétlenül rossz dolog. Magyarországnak ezer menekültet kellett volna befogadnia. Tízmillió ember él itt, és nem tudnak gondoskodni ezer emberről, mert lehetetlen etetni őket, a gyerekeket iskolába küldeni, és néhány év múlva elengedni őket, amikor véget ér a háború. Valóban lehetetlennek tűnik?
– Sokak szerint igen.
– Ez kicsit olyan, mint elmenni egy buliba, és aztán nem eltakarítani magunk után. Elfogadni az európai pénzeket, és támogatásokat, de amikor arról van szó, hogy most van egy probléma, amit meg kell oldanunk, akkor visszakozunk. Hollandiában, amikor jöttek a menekültek, azonnal szétszórták őket az országban, s így könnyű volt kezelni a helyzetet. Ugyanez történt a magyarokkal is 1956-ban, kétezer ember jött át a határon, s mi beengedtük őket, pedig szintén más emberek voltak. Brüsszelben sem akarta senki befogadni a menekülteket, mindenki azt mondta: jönnek és felrobbantanak minket. De a belga intézkedések révén új helyzet állt elő. Körülbelül háromezer ember gyűlt össze egy parkban a menekültstátuszra várva; szülők és gyerekek. Akkor még azok is akik nem támogatták a menekültek befogadását, azt mondták, ilyen nem történhet meg. Vittek kabátokat, takarókat, elkezdtek főzni nekik, és megmutatták, hogy ők is csak emberek. A harag és a félelem elmúlt. Biztos vagyok benne, ha Magyarországon is ilyen helyzet alakulna ki, a magyarok is elkezdenének főzni a gyerekeknek. Továbbá nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a terroristák, akik megtámadtak minket Brüsszelben, vagy Párizsban, belgák voltak. Nem külföldiek.
– 2015-ben amikor több ezer ember érkezett a Keleti-pályaudvarra, itt is rengetegen segítettek.
– Mivel emberek vagyunk, és az emberek ezt teszik. Ez az állandó félelem olyan ódivatú dolog.
