„Az állandó félelem olyan ódivatú dolog”

Publikálás dátuma
2018.10.09. 12:43
Jelenet a Mi és Ők magyarországi előadásából
Fotó: Vajda József / Népszava
A nemrég bemutatott Mi és Ők című színdarab rendkívül érzékenyen számol be a 2004-es beszláni túszdrámáról. A forgatókönyvíró, Carly Wijs az eredetileg gyerekeknek szánt művel a torz valóságokra és a bennünk gyökerező alapvető félelemre is fel akarta hívni a figyelmet.
– Látta a Jurányi Házban bemutatott előadást? – Igen, és nagyon tetszett, ugyanakkor egészen más volt, mint az eredeti. Számomra ez egyfajta puzzle volt, mivel nem tudok magyarul, ki kellett találnom, mi micsoda, miként oldották meg az egyes helyzeteket. Felnőtt előadást hoztak létre, bár ugyanazt az alapot használták, a képek nem gyerekeknek valók. Miközben írtam, végig azon gondolkodtam, hogyan lehet megrendezni a darabot. Ezt látván, mintha egy második élete lenne valaki más kezében. – Nem gondolja, hogy egyes jelenetek túl erősek lehetnek a gyerekek számára? – Főként kilenc év fölötti közönségnek készítettük a darabot, a fiam is épp annyi idős volt akkor. Kilenc-tíz évesen a gyerekek elkezdik felfedezni a világot, megérteni, hogy létezik valami nagyobb, mint az addig ismert környezetük. Vannak történeteik a világról, de még nem tudják feldolgozni azokat. Amikor terrortámadás volt Nairobiban, néztem a híreket, de nem beszéltem róla a fiamnak. Ő azonban látta a gyerekeknek szóló híreket, ahol szó esett erről, s jött oda hozzám: igen, történt ez a támadás Nairobiban, és volt egy fiú, aki elrejtőzött, az anyukáját pedig lelőtték, a fiúnak pedig csokit adtak, és elengedték. Számára ezek csak tények voltak, amelyek ugyan nem keveredtek az ő világával, de szembetalálkozott velük. Ez adta az ötletet, hogy amíg megtaláljuk a helyes hangot, talán beszélhetünk olyan témáról is, amelyet a legtöbben nem gondolnánk a számukra megfelelőnek. Hiszen a mindennapokban is kell beszélnünk nyomasztó dolgokról a gyerekekkel, európai hétköznapi példával élve mondjuk a szülők válásáról. Felvetődött az is, mi mást mondhatsz el egy terrortámadásról a gyerekeknek, mint hogy rossz emberek tették, és a gyerekek ártatlan áldozatok voltak. Így nem is erről szól a darab, hanem a gyerekek azon képességéről, ahogy a képzelet erejével elmenekülnek bizonyos helyzetekből. Azt hiszem, a felnőtteknek ez azért tetszik, mert egy szörnyű eseményről egy gyerek szemével kapnak beszámolót. Ők még nem drámaian kezelik az ilyen eseteket, sokkal inkább meglepődnek. – Kik azok a Mi és az Ők? – Mi mindannyian. Mindig Mi és Ők ellentétben gondolkodunk. Félünk az ismeretlentől, a másiktól. Van bennünk egy alapvető félelem. Nemrég Milánóban sétáltunk egy barátommal, s kérdeztem tőle: nem érzed a különbséget? Húsz évvel ezelőtt, amikor Olaszországba utaztam, mindig megilletődve éreztem magam: más nyelv, más üzletek, minden más, még a szagok is. S most: persze, ez Olaszország, de felismerem a H&M-et, a Zarát, a McDonald's-ot, a Starbucks-ot. Euróban fizetek, ismerem az árakat; igen, olaszul beszélnek, de mindenki tud angolul is. Ugyanez az érzésem Budapesten is, vagy Amszterdamban. Nagyon hasonlóan növekedtünk az elmúlt húsz évben, s már szinte az összes fiatal beszél angolul. Sok minden változott, de a Mi és Ők nagyon mélyen gyökerezik bennünk, a félelem mindenkiben benne él. A darabban a gyerekek úgy írják le Őket, mint azt a klisét, amelyet a szüleik tanítottak nekik. Később azonban rájövünk, fogalmuk sincs, miről beszélnek tulajdonképpen. Hiszen nem pedofil vagy terrorista az összes csecsen, számos közülük olyan, akár csak te vagy én.
– Sok helyen – például a befejezésnél – nem egyértelmű, mi is az igazság. – Az előzetes anyaggyűjtés során arra jöttem rá, nem tudni pontosan, hogyan ért véget a támadás. Úgy döntöttem, háromféle befejezésről írok, illetve főképp arról, hogyan ábrázoljuk ezeket a támadásokat. Mindkét gyerek más történetet mond; egyértelmű az elejétől kezdve, hogy különbözőképpen fogják fel a valóságot, s ez addig növekszik, amíg végül három felfogás születik. Ráadásul ott a televízió, amely szintén mást közvetít. Érdekes volt látni, ahogyan a gyerekek ráébredtek: minden, amit a tévében látnak, szerkesztett. Szerintem fontos, hogy ezt megtanítsuk nekik: nem biztos, hogy az az igazság, amit a képeken látsz. Csupán valaki más igazsága. Elképesztő volt látni, amikor ezeket a részleteket átvettük, hogy ott voltak vagy tízezren, a sajtóban mégis mindig ugyanazokat a felvételeket láttad síró emberekről. Ezek voltak a legdrámaibb esetek. De valószínűleg nem csak ez történt, hiszen senki nem tud három napig egyfolytában sírni. Kisfilmeket, drámákat alkottak a történésekből. Úgy hiszem, ezt fontos megmutatni a gyerekeknek, mivel napjainkban rengeteg információt kapunk, és meg kell tanulnunk, hogyan fordítsuk le ezeket. Megtanítjuk nekik, hogy a szimbólumokból miként lesznek betűk, azokból szavak, s hogy miként kell olvasni. Ugyanígy azt is meg kell tanítanunk, hogyan értelmezzék a látott képeket. – Másképp látják a darabot a hollandok vagy a belgák az ottani terrortámadásokat követően? – A fiam és én Molenbeekben élünk, a támadások központi részén. Nem ismertem személyesen a terroristákat, akik felelősek voltak a párizsi és brüsszeli támadásokért, de a kilencből öten ott éltek a szomszédságunkban. Tudtam, kik voltak. Lúzerek, elveszettek, általában csak füveztek az utcán, nem fejezték be az iskolát, nem kerestek munkát, nem találták meg a helyüket a társadalomban, csak a harag növekedett bennük. Nem voltak túl intelligensek, és amikor jött valaki, aki célt adott nekik, elég hülyék voltak ahhoz, hogy azt mondják: igen, erős vagyok, erősebb és fontosabb, mint te; felrobbantom magam, és meglátod, hogy nekem van igazam. Nagyon lehangolt voltam a történtektől, attól, hogy milyen őrültekké tudnak válni az emberek. A párizsi támadás után egy bemutatónkra csak huszonöt ember jött el, amit logikusnak is találtam. Az előadás azonban remekül sikerült, mert a gyerekeknek továbbra sem volt a világuk része, csak a szülőket érintette meg, mert tudták az igazságot. Bár a terrorizmus közel volt hozzánk, a darab mégis működött. – Rosszabb a helyzet most, mint 2004-ben? – Terrorizmus mindig is volt. Mindig vannak, akik azt gondolják, nekik igazuk van: fognak egy pisztolyt, és meghúzzák a ravaszt. S az emberek mindig félnek tőlük. Pedig valójában a kamionoktól kellene félnünk, a részeg sofőröktől, a ráktól, a szívrohamtól, a cukorbajtól – statisztikailag ezek veszélyeztetik az életünket. Mindig attól félünk, ami nem ér el minket. Hány terroristatámadás történt Magyarországon? És hány közúti baleset van évente? Akárcsak Amerikában: elképesztően félnek a terroristáktól, miközben egymást ölik az emberek. – Miként lehetne ezen változtatni? – Intelligens emberekről beszélünk. Szerintem valójában nem is a terroristáktól tartanak. Azért félnek, mert a dolgok változnak. Vannak, akik kíváncsiak, érdeklődőek, járnak színházba, olvasnak könyveket. De a legtöbb ember nem így működik. Meg kell mutatnunk nekik is, attól, hogy valamit nem ismernek, az még nem feltétlenül rossz dolog. Magyarországnak ezer menekültet kellett volna befogadnia. Tízmillió ember él itt, és nem tudnak gondoskodni ezer emberről, mert lehetetlen etetni őket, a gyerekeket iskolába küldeni, és néhány év múlva elengedni őket, amikor véget ér a háború. Valóban lehetetlennek tűnik? – Sokak szerint igen. – Ez kicsit olyan, mint elmenni egy buliba, és aztán nem eltakarítani magunk után. Elfogadni az európai pénzeket, és támogatásokat, de amikor arról van szó, hogy most van egy probléma, amit meg kell oldanunk, akkor visszakozunk. Hollandiában, amikor jöttek a menekültek, azonnal szétszórták őket az országban, s így könnyű volt kezelni a helyzetet. Ugyanez történt a magyarokkal is 1956-ban, kétezer ember jött át a határon, s mi beengedtük őket, pedig szintén más emberek voltak. Brüsszelben sem akarta senki befogadni a menekülteket, mindenki azt mondta: jönnek és felrobbantanak minket. De a belga intézkedések révén új helyzet állt elő. Körülbelül háromezer ember gyűlt össze egy parkban a menekültstátuszra várva; szülők és gyerekek. Akkor még azok is akik nem támogatták a menekültek befogadását, azt mondták, ilyen nem történhet meg. Vittek kabátokat, takarókat, elkezdtek főzni nekik, és megmutatták, hogy ők is csak emberek. A harag és a félelem elmúlt. Biztos vagyok benne, ha Magyarországon is ilyen helyzet alakulna ki, a magyarok is elkezdenének főzni a gyerekeknek. Továbbá nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a terroristák, akik megtámadtak minket Brüsszelben, vagy Párizsban, belgák voltak. Nem külföldiek. – 2015-ben amikor több ezer ember érkezett a Keleti-pályaudvarra, itt is rengetegen segítettek. – Mivel emberek vagyunk, és az emberek ezt teszik. Ez az állandó félelem olyan ódivatú dolog.

Névjegy

Carly Wijs holland-skót színésznő, rendező, író. 1966-ban született Amszterdamban. 1990-ben diplomázott a maastrichti színiakadémián. Jelenleg Brüsszelben és Amszterdamban él. Mi és Ők című darabja a 2015-ös bemutató óta számos országban nagy sikert aratott, többek között Brüsszelben, Amszterdamban, Londonban, Montrealban, Fokvárosban. 

Szerző
Frissítve: 2018.10.09. 12:45

Nyílt levél – Aggódik Prőhle leváltása miatt a Szépírók Társasága

Publikálás dátuma
2018.10.09. 12:08

Fotó: Népszava
A Petőfi Irodalmi Múzeum intézményi és szellemi integritása mellett emeltek szót.
Egy Kásler Miklós emberi erőforrás miniszternek címzett nyílt levelet tett közzé a Szépírók Társasága Prőhle Gergelynek, a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetőjének a leváltása miatt. Ebben egyebek mellett azt írják: aggodalommal értesültek a történtekről, ezt pedig csak fokozza „a megelőző hónapokban a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) Főigazgatójának menesztését követelő szélsőséges sajtótámadások, illetve a minisztériumi közleménynek Prőhle Gergely Főigazgató úr kulturális területen végzett kimagaslóan hatékony tevékenységét elismerő mondata közt feszülő ellentmondás, ami alig érthetővé teszi leváltását”. Mint írják, nem Prőhle személye, hanem a Petőfi Irodalmi Múzeum intézményi és szellemi integritása, a magyar irodalom egészét befogadó, hagyománnyá szilárdult szellemisége mellett kívánnak szót emelni. Hangsúlyozzák, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum közintézmény, az állam tartja fenn annyi más fontos közintézménnyel együtt a köz javára.
„Az intézmény aligha tudja közfeladatát ellátni a köz – az állampolgári közösség, az írói és olvasói társadalom – egyik vagy másik, kisebb vagy nagyobb részének a PIM-ből történő kiszorításával, és a Múzeum átengedésével egy magát nyilvánosan is megnevező, bevallottan kizárólagosságra törő, ebbéli ambícióját a kormányzati hatalomhoz való politikai hűségével legitimáló írócsoportnak; akár egy szakmai és intézményvezetési téren egyaránt hiteltelen, szélsőséges, kirekesztő véleményeket hangoztató vezető révén”

– olvasható a nyílt levélben.

A Szépírók Társasága azt kéri a minisztertől, hogy valamilyen formában nyilvánosan is erősítse meg: a PIM a jövőben sem kerülhet egy harcias, kizárólagosságra törő kisebbség kezébe, és az új igazgató kinevezésével nem törik meg az a hagyomány, amelyet az intézmény – munkájukat közmegelégedésre végző – olyan vezetőinek neve fémjelez, mint E. Csorba Csilla és Prőhle Gergely.
„Úgy véljük, az egész magyar irodalom és a teljes olvasói kultúra lenne a kárvallottja annak, ha a politikai pártsajtóból egy közintézménybe, az egyetemes magyar irodalom szolgálatát ellátó Petőfi Irodalmi Múzeumba is átkerülne az a politikai konfrontáció, amelyet elindítói szerencsétlen módon »kultúrharcnak« neveztek el, de amelynek a nemzeti kultúrát szolgáló közintézményekben nincs helye”

– tették hozzá.

Mint megírtuk, október 4-én vált hivatalossá, hogy a volt diplomata, államtitkár Prőhle Gergely távozik a múzeum éléről. A főigazgató leváltásának okai mellett utódjának kiválasztásának módjáról is kérdeztük a fenntartó minisztériumot. Hiába, választ nem kaptunk, így nem csoda, hogy konkrét információk híján találgatások uralják a közeljövőt – az erről szóló cikkünket itt olvashatják.
Szerző

Hányó szörnnyel álltak bosszút az újságírókon

Publikálás dátuma
2018.10.09. 10:02

Fotó: Draskovics Ádám
A britek modern képzőművészete talán még annyira sem ismert nálunk, mint a klasszikus zenéjük. Jó hír, hogy a londoni festészet nehézbombázói landoltak a Magyar Nemzeti Galériában.
Ronald Brooks Kitajt a brit pop art egyik jeles képviselőjeként is számon tartják. Az osztrák-magyar és orosz zsidó felmenőkkel is bíró – amúgy amerikai – festőművész az 1950-es években tette át a székhelyét Londonba. Ő volt az, aki a brit fővárosban alkotó figurális, neoexpresszionista, naturalista festőkre – többek között Lucian Freudra, Francis Baconre, Frank Auerbachra és Leon Kossoffra – a Londoni Iskola címkéjét ragasztotta 1976-ban. És ő volt az, a szenzációhajhász újságírókon egy festett hányó szörnnyel vett elégtételt: felesége, Sandra Fisher festőművész haláláért a gonosz kritikusokat okolta. Meglehet, a Londoni Iskola fogalma kreált, a festők nem alkottak szoros közösséget, ám számos művészi és személyes szál mégis összekötötte őket. A művészi szálak kibogozására többek között a bécsi Kunsthaus is tett kísérletet 1999-ben, bár Lucian Freud (Sigmund Freud unokája) akkor – tekintettel az osztrák főváros náci múltjára – nem engedte bemutatni a képeit. Augusztus végéig a londoni Tate Britainben volt látható kiállításuk a fő műveikből Mindnyájan túl emberiek címmel. A némely művek tekintetében sokkoló és brutális tárlat java – kiegészülve a madridi Thyssen-Bornemisza Múzeum képeivel – keddtől látható a Magyar Nemzeti Galériában.
„Annak ellenére, hogy jellegzetesen brit művészek, szinte egyikük sem mondható brit őslakosnak. Van, aki Németországban, más Közép-Amerikában, Indiában, vagy Portugáliában született. Mégis, amit bemutatnak, az nagyon is a londoni valóság, megkülönböztetve Angliától, illetve Nagy-Britannia többi részétől. Valami elől menekülve, máshonnan érkezve itt alkottak valami egyetemlegeset és maradandót”− mondta el a kiállítás megnyitója előtt a Tate Britain igazgatója, Alex Farquharson. „Nem idealizálnak, és nemcsak vissza akarták tükrözni a valóságot, hanem azt a maga fizikai valóságában próbálták megragadni” – jellemezte a Londoni Iskola alkotóit Elena Crippa, a kiállítás kurátora. Fehér Dávid társkurátor a képek fizikai valóságának hangsúlyáról beszélt, amit Lucian Freud annak idején úgy fogalmazott meg: a festéknek a vásznon úgy kell hatnia, mint a nyers húsnak. Portrék, egészalakos képek, városképek és tájképek: a galéria 89 alkotást bemutató tárlata a brit és francia előzmények megidézése után hamar a közepébe csap az emberi kiszolgáltatottság festőjeként híressé vált Francis Bacon (és Giacometti) műveivel − hogy aztán végül újra Bacon világába vezesse a látogatót. Szorongás, egzisztencializmus, és vallási konfliktus: a bombayi Haladó művészek csoportjához is sorolt Francis Newton Souza erről is „beszél” megfeszített fekete Krisztusával. Az indiai alkotó egyébként a katolikus Goáról származott, művészetének magától értetődő alapvetése a többszörös identitás. David Bomberg, Leon Kossoff és Frank Auerbach londoni városképei értetik meg igazán, mit jelent, hogy a Londoni Iskola alkotóinak nem csak az ábrázolt kép, hanem maga a festmény fizikai valósága fontos az alkotóknak. William Coldstream és Euan Uglow már-már neoklasszikusnak ható, a másik ember jelenlétére koncentráló festményei vezetik fel Lucian Freud portréit és aktjait – sok-sok fő művet. Ugyan a tárlat nem említi meg: Freudot egykor a II. Erzsébetről készített naturalista portréja miatt sokan támadták, a The Sun egyenesen a Towerba kívánta zárni. Ám Londonban nem a bulvárlapok diktálják a kultúrpolitikát: a Berlinben született (2011-ben Londonban elhunyt) Freudot továbbra is a legnagyobb brit festőként tisztelik. Az élet a legvadabb történet: egyet kell értsünk a Paula Rego megkapó női történeteit bemutató szekció címével. A nemzeti galéria kiállítása hiánypótló és lenyűgöző. Találkozhatunk itt még az egyik legdrágább kortárs festő, David Hockney képeivel is, de érdemes megkeresni Kitaj festményein az elsiratott Sandra Fishert is.
Frissítve: 2018.10.09. 10:11