Felszabadító Rocksuli a Madách Színházban

Szirtes Tamás tudja, hogy mikor kell egy újabb Webber-musicalhez nyúlni. 2015 után most Európában először Budapesten debütált a Rocksuli. Nem nehéz megjósolni, hogy a vállalkozás sikerre van ítélve.

Sok gyerek a színpadon, az már önmagában egy erős gesztus. Még kutya nélkül is. Komolyra fordítva, a Madách Színház új bemutatóját a Rocksulit a gyerekek uralják. És valóban uralják. Rajtuk áll az előadás. A történet szerint, amely az azonos című 2003-as filmre épül egy kamaszokból álló osztály életébe nyerhetünk bepillantást, ahová egy helyettesítő tanár érkezik és mindent felforgat. Mármint az iskola megszokott rendjét. Kicsit pikáns a mai Magyarországon egy iskoláról szóló darabot színre vinni, hiszen óhatatlanul eszünkbe juthat, hogy a saját gyerekünk milyen iskolába jár. Milyenek a tanárai, szeret-e bemenni az intézménybe és egyáltalán milyen ott a közeg. Kapásból azt mondanám, hogy hasonló helyettesítő tanár, mint a Rocksuliba jöhetne a saját gyerekem gimnáziumi osztályába is. Mert, hogy azt hozza be a maga sajátos módján, amiért az ember vágyai szerint legalábbis szívesen jár iskolába: szenvedélyt, szabadságot, a korlátok eltörlését.

Természetesen a filmben és a musicalben is fontos a dramaturgia, tehát itt azért szerepelnek a való élethez képest túlzások. De ezek java szerethető és még ha mosolyog is néhányon az ember, tud velük azonosulni. A szövegkönyvet Julian Fellowes jegyzi, a dalszövegeket pedig Glenn Slater. És persze főszerepet kap a zene. A Madách Színház nyolc év után mutat be újra Webber-musicalt és a szerzőnek ez már a hatodik darabja, amit Szirtes Tamás színre visz. Olyan sorozatot visz tovább a Rocksuli, mint a Macskák, Az Operaház fantomja, a Volt egyszer egy csapat, vagy a József és a színes szélesvásznú álomkabát. Zeneileg a Rocksuli leginkább a Jézus Krisztus Szupersztárhoz közelít, bár itt szerepelnek zenei idézetek és az új dalok pedig tényleg rockosak, a fiatalokat is megszólítani tudóan maiak. Az interpretáció pedig Kocsák Tibor zenei vezetőnek köszönhetően profi, ahogy ez a Madáchban ilyen előzmények után el is várható. Mint ahogy a koreográfia is (Tihanyi Ákos) lendületes, néha kicsit túlhajszoltnak tűnik ugyan, de a gyerekek bírják. Ráadásul ők maguk is zenélnek, ami külön érdem és a tényleg érdem a a tánctudás is.

A jellemformálásban talán még van mit javítani, de mivel az érzékelhető sikeres fogadtatás okán akár „nyugdíjas korukig” játszhatják majd a szerepet, erre van még idejük. A felnőtt szereplők, az általam látott szereposztásban leginkább Borbély Richárd és Krassy Renáta tényleg mindent megtesznek, hogy árnyalják a figurákat. A Rocksuli azért is lehet kitartó siker a Madáchban, mert az egésznek van valamiféle erősen felszabadító, lazító hatása. Nem beszélve arról, milyen jó látni, amikor legalább a színpadon győz a liberális a diák képességeit figyelembe vevő és menedzselő személetmód. Így válhat a Rocksuli vége egy valóban felfokozott örömzenévé, örömzenéléssé. Ami szívünknek kedves, még akkor is, ha tudjuk, hogy sok minden abból, amit látunk csak a színpadon történhet meg.