Bronz Diák-Oscart ért a vérző városban hajmosásra készülő nő

Publikálás dátuma
2018.10.12. 08:04
Kovács István rendező, mellett Dévényi Zoltán operatőr, Gasztonyi Kálmán forgatókönyvíró és Duszka Péter vágó
Fotó: Mónus Márton / MTI
A díj már korábban biztos volt, de most az is kiderült, milyen fokozattal jutalmazták.
Huszonhét év után újra magyar diplomafilm nyert Diák Oscar-díjat (Student Academy Award): Kovács István az Ostrom című diplomafilmért vehette át magyar idő szerint péntek hajnalban Los Angelesben az Amerikai Filmakadémia Samuel Goldwyn Theaterjében a Bronz Diák Oscar-díjat – tájékoztatta a Magyar Nemzeti Filmalap az MTI-t. Az Ostrom 1994-ben, a háború sújtotta Szarajevóban játszódik. Főhőse egy magányos bosnyák nő, aki elindul, hogy vizet találjon magának, és végre hajat mosson a várva várt randevúja előtt. Életveszélyes terve végrehajtásától sem a szomszédai, sem a mesterlövészek nem tudják eltántorítani. Az Ostrom a 32 éves Kovács István diplomafilmje volt a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahol Enyedi Ildikó, Janisch Attila és Szász János voltak a tanárai. A 23 perces alkotás a Magyar Nemzeti Filmalap támogatásával készült. Havas Ágnes, a filmalap vezérigazgatója a díj kapcsán elmondta: „óriási eredmény, hogy 2014 óta a magyar alkotók a nagy európai filmfesztiválokkal párhuzamosan a leghíresebb amerikai filmes megmérettetésen is jelen vannak és legtöbbször nyernek. Szász János A nagy füzettel a legjobb kilenc külföldi film közé jutott, Enyedi Ildikó a Testről és lélekről című alkotása a legjobb öt idegennyelvű film közé került, azaz Oscar-jelölt volt, Nemes Jeles László a Saul fiával és Deák Kristóf a Mindenkivel megnyerte a legjobb külföldi film, illetve a legjobb rövidfilm Oscar-díját”.
Az elmúlt években az Színház- és Filmművészeti Egyetem végzőseinek három filmje is bejutott a Diák Oscar-díj jelöltek közé: 2016-ban a Kis Hajni által jegyzett Szép alak, tavaly pedig Freund Ádám rendezése, a Földiek volt versenyben, és idén Kovács István az Ostromért meg is nyerte a díjat. Ez a sikersorozat azért is kiemelkedő, mert eddig még egyetlen filmes egyetemnek sem sikerült három egymást követő évben a fikciós filmek kategóriájában a jelöltek közé kerülni, ami a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a több évtizede tartó tudatos építkezés eredménye. Az Amerikai Filmakadémia Diák Oscar-díjaira idén összesen 1582 nevezés érkezett. Az Ostrom az Inforg-M&M Film (Mécs Mónika, Mesterházy Ernő, Alföldi Nóra producerek) és az SZFE (Bosnyák Miklós producer) gyártásában, a Film Force Team (Hutlassa Tamás, Hutlassa Barna producerek), a Filmfabriq (Osváth Gábor producer) és a Vision Team koprodukciójában készült. A forgatókönyvet Gasztonyi Kálmán írta, az operatőr Dévényi Zoltán, a vágó Duszka Péter Gábor, a látványtervező Rajk László, a hangmérnök Balázs Gábor volt, a line producer D'Intino Patrícia, gyártásvezető Hegyi Nóra volt. A Budapesten és Kiskunlacházán forgatott film főbb szerepeiben Vedrana Bozinovic, Mirela Lambic, bosnyák, Nenad Pecinar és Radoje Cupic szerb színészek mellett Trill Zsolt és Keszég László látható. Hutlassa Tamás és Osváth Gábor producerek korábban elmondták: „az Oscar szabályzata szerint ennek a díjnak köszönhetően az Ostrom című film esélyes lehet a legjobb rövidfilm kategóriában is. Így a magyar diplomafilm a február 24-én megrendezendő gálán is versenyezhet majd az Oscar-díjért, amennyiben bekerül a jelöltek közé az akadémia tagok szavazatai alapján”. Diák Oscar-díjat eddig egyetlen magyar alkotó nyert, 1991-ben Böszörményi Zsuzsa Egyszer volt, hol nem volt... című diplomafilmjéért.
Szerző
Témák
film ostrom

Arccal előre közös dolgaink felé

Publikálás dátuma
2018.10.11. 21:49

Fotó: Tóth Gergő
A kiállítás szerette a zuglói kertvárost, de visszavágyik a Városligetbe
Idén kalandos utat járt be az ARC közérzeti kiállítás: Zuglóban, az Örs vezér útján felállított óriásplakátok azonban idén is a megszokott, frappáns módon fogadták a látogatókat. „Láthatóan nagyon sok emberhez eljutott a kiállítás híre, fogták a párjukat, szüleiket, gyerekeiket, haverjaikat, és kimentek együtt. Ezt mindenképp sikerként értékeljük” – mondta el lapunknak Bakos Gábor, az ARC egyik alapítója, szervezője. Az új, lakóövezeti helyszínen semmiféle rongálás, hangoskodás, randalírozás nem történt a kiállítás két hetében, az egyetlen felmerülő – akár még pozitívumként is értékelhető – probléma csupán annyi volt, hogy a látogatók kijárták a füvet – részletezte Bakos, hozzátéve: mindent megtesznek ennek helyreállításért, s már elvetették az új fűmagokat. A szervező kiemelte, bár jól érezték magukat ezen a területen, és köszönettel tartoznak az önkormányzatnak, valamint a kerület lakóinak, a legideálisabb mégis a városligeti Konrad Adenauer sétány lenne, amelyre jövőre újra pályázni fognak. Ugyanakkor hangsúlyozta: a megvalósuláshoz nélkülözhetetlen szempont az is, találnak-e ismét olyan támogató "arcostársakat", akik hozzájárulnak az „igazságkereső pályázat és szabadságszerető kiállítás” megrendezéséhez. Bakos továbbá kiemelte, szerinte nincs értelme a plakátok politikai kapcsolódásait előtérbe állítani. „Ami két embert, egy várost vagy egy országot érint – például, az életkörülményeink milyensége – azok a közös dolgaink, és az azokkal való foglalkozás mindannyiunkra tartozik. Az, hogy erről véleményünk van, és azt kinyilvánítjuk, a lehető legtermészetesebb dolog.” A szervező hozzáfűzte, idén több olyan plakáttal találkozott, amely kiállja az idő vasfogát, és hosszútávon is világos üzenetet közvetít. Bár az ARC-élmény elengedhetetlen része a közös, szabadtéri időtöltés, aki lemaradt volna a plakátokról élőben, a kiállítás Facebook oldalán megtekintheti azokat. A közönség által legjobbnak ítélt alkotásra szerda délig lehetett szavazni.
Szerző
Témák
kiálltás ARC
Frissítve: 2018.10.12. 07:45

Mitől retteg a hableány?

Publikálás dátuma
2018.10.11. 20:14

Fotó: Bócsi Krisztián
A háromtagú magyar-német nomerMaids performansz-társulat a napokban a berlini Theaterdiscounterben adta elő Wann hast du das letzte Mal auf der Spitze eines Berges Sex gehabt? (Mikor szeretkeztél utoljára egy hegy tetején?) című darabját. A produkció megjárta a kölni Theaterszene Europa-fesztivált, novemberben pedig a heidelbergi színi napon mutatják be.
A hableány keze remeg. Háttal áll: az arca nem látszik. Egyedül van. Türkizkék uszonya halványan csillog az alakját megvilágító lámpa fényében. Körötte minden sötét. Reszket, remeg, ráng. Örült ugrálásba kezd, majd megmerevedik. Két világban egyszerre élni: szinte kibírhatatlan. Bizonytalan, hadarja mesterkélten csevegő hangon. Mindent nehéz elkezdeni és befejezni. És azt sem tudja, elég érdekes-e, amit mond. Ahogyan a többiek sem: a színpadra lépő rózsaszín hajú, halványbőrű, tornanadrágos, és a szőke, cowboyruhás nő is folyton kérdeznek. Magukat, egymást, és a közönséget. Két Berlinben élő magyar, Bazsó Adrienn, és Néder Panni, és egy magyar gyökerű német, Charlotte Mednansky gondolkodik együtt a nyugati klímához alkalmazkodni próbáló kelet-európai identitásról. A berlini Theaterdiscounter színpadán ordítanak, táncolnak. Énekelnek, mantráznak, viccelnek. Történeteket mesélnek: a magyar nagyapáról, aki szilvásszekéren döcögött el Németországba; a színműről; idegösszeroppanásról; kerítésről, nemlétező menekültekről; genderszakokról; CEU-ról, plakátokról, április 8-ról; szégyenről, válságról, álmokról. Arról a kétségbeesett dühről, amit az érez, aki úgy dönt, nem próbálkozik tovább. Azokat a kérdéseket feszegetik, amelyekről rég nem beszél senki.
– Mert nektek, ugye, nincs is honvágyatok? – tudakolja a cowboykalapos. Orra alatt rajzolt bajusz sarjad: köztudomású, hogy a női szereplőket jobban tisztelik, ha van rajtuk valami férfias. Das ist eine complicated question, vágják rá, mint ahogyan még több ezer elvándorolt magyar, mielőtt családról, barátokról, illatokról, politikáról, a novemberi hetes buszról, gyűlöletről és cinizmusról bonyolódnának végeláthatatlan fejtegetésekbe. Keverik a nyelvet: egyszerre tizennégyet, könyörtelenül emlékeztetve a kivándorlással járó keserédes traumára: „Tulajdonképpen bármit mondhatok, mert úgysem értik”. A harsány jelmezek alól kikandikál az örökösen fojtogató megfelelni vágyás és a kisebbségi komplexus. – Mi van, ha mégsincs mit mondanom? Ha egy darab szar vagyok? Ha csak egy átlagos, érdektelen, tehetségtelen, kelet-európai nő vagyok? – kérdezi a rózsaszínhajú. Válasz nincs. Három éve írta meg Néder Panni a Wann hast du das letzte Mal auf der Spitze eines Berges Sex gehabt? első változatát, amikor vendégdiákként a berlini Ernst Busch színművészeti főiskolán tanult. A szöveg azóta is folyamatosan változik: hozzásimul a szereplők és a politika alakulásához. Nincsenek kellékek, nincsen díszlet sem. De hát kinek is hiányoznak, amikor egy elszánt tekintetű, sellőuszonyú nő éppen azt tudakolja az embertől, hogy „És te mikor szeretkeztél utoljára egy hegy tetején?”. Zavarba ejtő kérdés, pedig sokkal fontosabb, mint a legtöbb dolog, ami foglalkoztat minket, szögezi le Bazsó, Mednansky és Néder. És amilyen profán, úgy rántja le az összes egybegyűltet – színészeket, nézőket, kül- és itthoniakat – az elemi, hétköznapi szorongások mocsarába; a rémek közé, akiket mindenki ismer, akárhol is él. Öntudatlan rettegéseinket öniróniával, nevetve, szívszorítóan csomagolják ki a színpadon. Szól-e valaki, ha ebédkor spenót ragad a fogam közé? Biológiai óra. Előítéletek. Álintellektus. Nem tudom, hogy írják. Szexuális frusztráció. Tiszta szívvel. Szörszál az állon. Ehhez nem kell külföldön élni. Hiszen nem csak a hableányok keze remeg.
Témák
színház
Frissítve: 2018.10.15. 10:01