Ifj. Vidnyánszky Attila, mint borbély indítja A diktátor című előadást a Vígszínházban. Borotvál. Külsője és mozdulatai is azonnal Chaplint idézik. És a legendás filmet, amelyből most a Chaplin család engedélyével nálunk is előadás született. Csakhogy Ifj. Vidnyánszky nem másol, nem kopíroz, hanem pillanatok alatt önálló figurát teremt. Az ötlet is nagyszerű, vagyis, hogy Charlie Chaplin A diktátor című filmjéből színpadi mű legyen és kezdődjön a borotválással, ami a filmben később kap helyet. Ez a néhány perc nem egyszerű hatásos felütés, ennél jóval több. Rögtön egy figurában kapjuk meg a borbélyt és a diktátort. A saját műhelyében a borbély az úr. Az ő kezében van a kés. Úgy borotvál, ahogy ő szeretne. Ő diktál, a delikvens csupán elszenvedője a történéseknek. Ifj. Vidnyánszky ezt a kettősséget, vagyis a kisembert és „diktátort” már az első néhány percbe egymásba mossa, méghozzá olyan színpadi eleganciával, figyelemmel, ritmusérzékkel, mozgáskultúrával és nagyvonalúsággal, amely tényleg párját ritkítja. Igaz a fiatal színész kivételes adottságait már a Vígszínházban, például a Hamlet címszerepében is bizonyította.
A mostani vígszínházi vállalkozásnak egyébként sem volt kis tétje, hiszen egy legendához, jelen esetben Chaplin filmjéhez nyúlni, mindig nagy kockázattal jár. Lehet-e újat mondani? Több tud-e lenni a produkció, a film felidézésénél? Szerencsére ezekre a kérdésekre igenekkel lehet válaszolni és ez már önmagában is nagy dolog. A mű vígszínházi színpadi változatát a rendező mellett Vecsei H. Miklós és Vörös Róbert jegyzi. Alapvetően a filmforgatókönyvre támaszkodnak, de tovább is mennek és egy ma érvényes változattal állnak elő a hatalomról, a mindenkori diktátorokról és azokról, akik ezt az egészet elszenvedik. Az alkotócsapatot érezhetően inspirálta a téma. Az előadás stílusát is megtalálták, amely döntő részben a vásári humor, a maró irónia, a bohóctréfa és a cirkuszi játékosság eszközein belül marad. A második részben fordul csak elő, hogy az álombeli részeknél talán túlzó rendezői gesztusok is megjelennek, ízlés kérdése, ki hogy viseli például a gumikacsás vadász, vagy a görkorcsolyás gettó jelenetet. De ezeket leszámítva egy stílusban marad a produkció és ez rendkívül hatásos.
Az áthallások is működnek, például amikor a repülős jelenetnél elhangzik, hogy ezt a kormányt nem lehet elengedni, a narrátort játszó Ember Márk elnézést is kér a harsányan nevetgélő közönségtől. Az is elképesztő, amikor a diktátor zászlója beborítja a közönség egy részét, van aki némán tűri, más kétségbeesve próbálja maga fölé emelni, de valahogy mégis kitör a végére a vastaps. Őrületes, hogy ez így működik. Mondanom sem kell, hogy a zászló milyen párt szimbólumát idézi. Az is mélyre megy, amikor megérezzük, hogy miként születik meg egy diktátor Herr Spejz ( Hajduk Károly) segítségével. Elvégre újszülöttként még senki sem erre készül. Aztán jönnek a sérülések, szorongások, sodródások és ilyenkor már könnyebb megtalálni az ellenséget. Később pedig kitör az őrület. Ifj. Vidnyánszky Attila rendkívül érzékenyen képes megmutatni ezt a folyamatot, beleértve az infantilizmust, a gyerekes dacot. Csodás jelenet, amikor diktátorként egy földgömbbel játszik, az kiröpül a közönséghez, majd ez az enyém felkiáltással visszaveszi. Végül aztán tönkre is teszi. Szétpukkan.
Az áldozatok világát is sok humorral, mély empátiával mutatja az előadás. Rendkívül érzékletes például a puding jelenet. Az átállt hadnagy (Wunderlich József) belesüt egy pénzérmét a süteménybe, annak kell feláldoznia magát, aki ezt megtalálja. Mindenki méregeti, egymásnak adogatja a pudingot, a borbély pedig sorra nyeli le a pénzérméket. Ez a néhány perc visszahozza a némafilmek magával ragadó abszurd hangulatát. A résztvevők féktelen bohócokká válnak, miközben a halállal játszadoznak.
A szerelmi szál is vonzó. Elsősorban a Hannát játszó Szilágyi Csenge jóvoltából, aki az életerőt, a józanságot képviseli és a költészetet, hiszen ő mondja: a csillagot nem tudják tőlünk elvenni.
A vígszínházi stáb valamennyi tagja kitesz magáért, nagyon kreatív és praktikus Antal Csaba díszlete, nem beszélve arról, ahogy egy diktátor fő kellékeit a lépcsőt, az emelvényt, a mikrofont, a széket és az asztalt használja. Pusztai Judit jelmezei is markánsak, mint ahogy találóak Kovács Adrián zenei motívumai és Bóbis László koreográfiája.
Megrázó és katartikus az előadás vége. A diktátornak nézett borbély beszél az emelvényen. Milliók hallgatják. Elmondja, ő nem akar császár lenni, emberséget szeretne, az elesetteknek segítene. A tömeg zavarodottan reagál. A Hynkel jelmezébe bújtatott borbély pedig nemes egyszerűséggel kilép az egyenruhából és visszavedlik emberré, miközben a szerelmét szólongatja. A tekintete önmagáért beszél. Némi reményt ad arra, hogy higgyünk benne, egyszer mindig eljön a lelepleződés ideje. Amikor már nem lehet hazudni, szemfényt veszteni. Persze az addig létrejött károk mindig tetemesek, nem pótolhatók.
