Helynévcsaták (2.)

Publikálás dátuma
2018.10.21 16:06
GOMBASZÖGÖN Kirándulások egész sorát élvezték Zoboraljától a Magas-Tátráig
Fotó: /
A '60-as évektől kezdődően rendszeressé váltak a szakmai kapcsolatok a magyar és a szlovák földtudományi intézetek között. A földrajztudományban ez még inkább egyértelműbbé vált azzal, hogy kétévenként magyar–szlovák, illetve szlovák–magyar földrajzi szemináriumot rendeztek a két főváros földrajzi intézeteiben, persze mindkét oldalon az egyetemeket is bevonva, az előre kijelölt témakörökben. A Magyar Földrajzi Társaság éves vándorgyűléseinek északi megyékhez kötött programját rendre kiegészítette szlovákiai tanulmányi kirándulással. Szóval egyre gyakrabban és egyre többen jártak a szomszédoknál. És eközben mindkét oldalon „eltanulták” a geográfusok tisztelni egymás eredményeit, és tolerálni a nem túl erős másságot. Például a földrajzi nevek használatában.
Az esztergomi vár sétányáról lenézve nem váltott ki ellenérzést a szlovák kollégákból, ha a Duna bal partján fekvő testvérvárost a magyar előadó Párkányként aposztrofálta, mint ahogy fordított esetben sem történt semmi, ha a szlovák kolléga Esztergom szlovák szinonimáját Ostrihomot említett. De azért ebbe a kölcsönös toleranciába éket tudott verni a Gustáv Husak és Vasiľ Biľak nevével fémjelezhető, szűkkeblű nacionalizmus sugallta államrend. A találkozások viszont ráébresztették a feleket arra, hogy a nyelvet kivéve kultúránk mily sokban azonos vagy rokon. Például a nótázásban számos olyan dal került elő, amelynek dallamát mindkét oldalon ismerik, még ha más versezettel is éneklik a magyar, illetve a szlovák oldalon. ( Sokan nem tudják talán, hogy a mai szlovák himnusz dallama Magyarországon általánosan ismert, csak más, többnyire tréfás szöveggel.) A népdalok már csak ilyenek a Kárpát-medencében. Minden lokális etnikai csoport kedvére költött versezetet adott dallamra.
Előfordult, hogy a szlovák államvasúton utazva a kalauz megkérdezte, hogy hová (bár a vasúti jegyen ott volt a célállomás), mire a válaszunk az volt, hogy Pozsonyba, s így a helyreigazítás nem maradhatott el. A '70-es évektől többen eljártunk a zselízi fesztiválokra, és megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy a szinte 100 százalékig magyar vendégsereg ellenére a konferálás, a tájékoztató írásbeliség csakis két nyelven volt lehetséges. Ez azonban semmiség volt ahhoz az élményhez képest, hogy a Csemadok ténylegesen mozgósítani tudott minden magyar közösséget, Csallóköztől Bodrogközig, a város főutcáján felvonulva, táblán feltüntetve a település magyar és szlovák nevét. (Családom, majd barátaim Zselízre járásának szokása egy véletlen találkozással indult. Felvidéki barátaink legszívesebben augusztus 20-án jöttek hozzánk Budapestre. Egyik alkalommal a Halászbástyán kért tőlünk tüzet Urbán György zselízi tanár, a magyar tanítók énekkarának oszlopos tagja. Már egy hét múlva ott voltunk nála családostul, s aztán a kirándulások egész sorát élveztük közösen Zoboraljától a Magas-Tátráig és Gombaszögig.)
A '70-es évek végén az egyik zselízi (Želiezovce) fesztiválon ismerkedtem meg a nagyfödémesi (Veľké Úľany) születésű Schweitzer Ferenc diószegi (Sládkovičovo) „földijeivel”, nevezetesen az akkoriban Diószegen lakó Görföl házaspárral, akikkel sok éven át mindmáig tartó igen termékeny kulturális és emberi kapcsolatunk alakult ki. Görföl Jenő jóvoltából több előadást tarthattam Pozsony-vidék városaiban, falvaiban. Diószegen 1983 tavaszán a Kaukázusról tartottam volna diavetítéses élménybeszámolót, de már negyedóra elteltével a szavamba vágott egy férfi: Mondja, tanár úr, mi lesz velünk itt a bősi gát megépítése után, nem szakad a nyakunkba a felduzzasztott víz? Szépen elmondtam, hogy épp ennek kicsi a veszélye, de hát a helyi politika nemigen adott tájékoztatást az érintett lakosságnak, hogy mi lesz/lehet, milyen konzekvenciák várhatók pozitív és negatív irányban a vízlépcsőrendszertől.

Bratislava kontra Pozsony

Többször előfordultam Pozsonyban, a Csemadok székházában. Egyik alkalommal Görföl Jenő összeismertetett Lacza Tihamérrel, a magyar nyelvű Hét szerkesztőjével, aki kért, hogy írjak a lapjukba. No, innen indul a Bratislava kontra Pozsony földrajzinév-konfliktusom. Már sokadik írásom jelent meg a hetilapban, az egyikben Tatabánya környezetvédelmi problémájáról értekeztem. Írásomat azzal indítottam, hogy Pozsonyból Budapestre utazva a Dunától nem messze elérjük a Tatai-medencét. Lacza Tihamér nemigen nyúlt bele írásaimba, de ez esetben már az első szónál korrekcióra kényszerült, mert a magyar nyelvű Hétben sem lehetett egy írást a Pozsony névvel kezdeni, Bratislavát kellett írni. Tehát a politika tabuvá tette a főváros ősi magyar nevét. Ezt éppúgy tilos volt leírni, mint ahogy a vasút esetében magyarul bemondani Štúrovot vagy a csehszlovák-magyar egyezményes tervben feltüntetni Gabčíkovo település magyar megfelelőjét, azaz Bőst.
Nagyjából ebben az időben, vagyis 1980 körül érkezett hivatalos kiküldetésre Prágából intézetünkbe egy kedves cseh kolléganő. Vezetéknevére már nem emlékszem, de arra igen, hogy keresztneve Jana volt. Kollégák között a napi érintkezésben egyébként is a keresztnév használata volt általános, tehát én is Janát mondtam, ő Lászlóként szólított meg (oroszul beszélve). No, a néhány napos intézeti ismerkedés, kutatókkal való szakmai konzultáció után a hazautazás előtti napon a kedves szőke Janát Keresztesi Zoltán kollégámmal (60 éve jó barátom) elkalauzoltuk egy Bakony-vidéki, Balaton környéki tanulmányútra. A szép kora őszi napon már a késői ebéden is túl voltunk, amikor Janának eldicsekedtünk, hogy milyen sok várost, tájat ismerhettünk meg Csehországban az Óriás-hegységtől a Moldva-Szazava völgyén át a Šumaváig, illetve Chebtől České Budějovice-n át Znojmóig. S amikor áttértünk Szlovákiára, nyilvánvalóan Pozsonnyal indítottunk, kétszer-háromszor is kimondva a számunkra igen fontos város magyar nevét. Mire a kedves Jana visszakérdezett: mi az, hogy Pozsony? Egy pillanatra megdermedtünk, majd legott válaszoltunk, természetesen Bratislaváról van szó. Mire ő: Bratislava német megfelelőjét, Pressburgot ismeri, ezt tudománytörténeti ügyek kapcsán a csehek rendszeresen használják, de Pozsonyt még sohasem hallotta.
Na, erre kitört a balhé. Szegény Jana nem értette, hogy ez a két jámbor magyar miért lett egyszerre ilyen ingerült, majd néhány perc múlva szótlan - szinte egész Budapestig. Hát igen! Ilyen apróság miatt válhat egy jónak induló kollegiális kapcsolat, egy szép utazás feszültté. S csak Jana távozása után jutottunk Keresztesi kollégával arra a következtetésre, hogy a cseh kolléganő csak részben hibáztatható tájékozatlansága miatt, mert hogy a mai (akkori) cseh tankönyvek, atlaszok szerint nincs, nem létezik Pozsony. Ez teljességgel érthetetlen. Miért hagyják le a kartográfia, az atlaszok, a tankönyvek, az útikönyvek, a turistatérképek Pozsony ősi nevét? És vajon meddig még?
(Az írást következő számunkban folytatjuk)

A cikk megírásában közreműködött: Tóbiás Ilona és Tóbiás András
2018.10.21 16:06
Frissítve: 2018.10.21 17:02

Papp Sándor Zsigmond: Apám gyűrűje

Publikálás dátuma
2019.01.13 17:05

Fotó: / Népszava-illusztráció
Szeretném, de nem tudom elfelejteni.
Nálunk az apám kezdett intézkedni, ha meghalt valaki a családban. Amíg mi a fájdalmunkkal, döbbenetünkkel vagy önsajnálatunkkal küzdöttünk vérmérséklet szerint, ő nekifogott a feladatoknak. A kórháznál kezdett, aztán a hivatalokat járta, bement a helyi újsághoz, hogy feladja a gyászjelentést, majd a paphoz, hogy megbeszélje a szertartás részleteit, kifizesse az egyházadót, ha kell, megrendelte a koszorúkat az egész család nevében, kihajtott a temetőhöz, hogy készítsék elő a sírt. Délre már minden kész volt, ő pedig fáradtan fújta ki magát otthon. Azt hiszem, ez volt az ő gyásza, az ügyintézés apró láncszemeinek gondos egymáshoz illesztése. Úgy tűnt, hogy őt szinte nem is érintette meg a halál, hiszen csak azzal törődött, hogy minél olajozottabb szertartással búcsúzhassunk el, hogy ne legyen semmi fennakadás. Így temettük el az apját, a nagynénjét, az anyósát és az édesanyját is. Csak egyszer láttam sírni, már kint a ravatalozóban, ahová mi érkeztünk elsőként, amikor már nem maradt több feladata, már nem volt mit intézni, minden ment a maga útján. Már csak nézői voltunk az előadásnak, és nem alakítói. Megérintette az édesanyja koporsóját, és hevesen rázkódni kezdett a válla. Talán azt hitte, egyedül van, s amikor észrevett, hátat fordított, és még gyorsan elrendezett néhány koszorút.
Aztán ő jött a sorban. Némileg váratlanul, ijesztő végérvényességgel.
Nem volt mit tenni, nekem kellett hirtelen a helyére lépni. Anyám használhatatlanná vált, senkire nem lehetett rábízni az adminisztrációt. Apám barátai, amit tudtak, megszerveztek, alig tértem magamhoz, máris egy halottszállító kocsiban száguldottunk Szatmárról Debrecenbe. Péntek volt, minden ügyintézés rémálma. Csakhamar ki is derült, hogy hiába jöttünk, Magyarországon nem úgy van, mint nálunk, hogy már aznap ki is adják a holttestet, ahhoz itt idő kell és rengeteg papír, míg a hivatal szemében is halott lesz a halott. Végül némi könyörgéssel hétfőn sikerült elintézni, hogy hazavigyük. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ahogy ő is figyelt annak idején. Összeszedtem a holmiját a kórteremben, megkaptam a pénzét az apró kis széfből, eurót és forintot is vitt magával, pontosan tudta, kinek mennyit ad majd, ha sikerül a műtét. Átvettem a zárójelentést vagy mit, hivatalba rohantam, megkaptam a kétnyelvű (magyar és angol) EU-kompatibilis halotti bizonyítványt, s dél körül már a határnál voltunk, ahol gond nélkül engedtek át.
Fellélegeztem.
Szinte még büszke is voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam el magam a kórház várótermében, teljesen egyedül, a többi fájdalmat elsöpörte az adminisztráció, az egyeztetés. A fene se tudta, hogy ilyenkor koporsót is kell választani, mintha csak tapétát néznénk a leendő lakásunkba. (Némi abszurdot vitt az ügybe, hogy már a temetés után, amikor anyámmal el akartuk intézni a román nyelvű halotti bizonyítványt, mert a román hivatalok csak azt fogadták el a hagyatéki eljárásban meg mindenhol, az önkormányzatnál szinte dühösen kérdezték, hogy mégis hogyan temettük el apámat megfelelő irat nélkül? Még azt is kilátásba helyezték, hogy megbüntetik a református parókiát, mert érvényes bizonyítvány nélkül végezték el a szertartást. Hát hol élünk, forgatta a szemét az ügyintéző. Hiába mutattam a kétnyelvű, szépen díszített EU-kompatibilis papírt. Azóta tudom, hogy az EU igazából smafu. Szemfényvesztés. Még egy kis abszurd: a hivatali ügyintézés miatt apám néhány napig még „élt” Romániában.)
Igazából már csak egy feladatom maradt. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban őt hoztuk haza. Kinyitották nekem a halottaskocsi fémkoporsóját. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy tévedés történt, ez a kissé már deformálódott anyag semmiképpen nem az apám, ő vidám volt, és szeretett csipkelődni azzal, akit kedvelt, ez a valami még távolról sem hasonlít rá. Ez a romlás maga. Igen, bólintottam végül, minden rendben: szépen feladták rá a zakót és a nadrágot, a keze is egymásra téve, békésen.
Pár nap múlva kérdezte meg tőlem az anyám, hogy hol van apám jegygyűrűje. Majdnem ötven évig hordta, csak a legritkább esetben húzta le az ujjáról.
Néztem rá pislogva. A holmija között nem volt, és a kezén se, erre tisztán emlékeztem. Nem volt mit mondanom. Ott és akkor megbuktam adminisztrációból. Bár senki sem hibáztatott, tudtam, hogy ezt nem felejthettem volna el. Még soha nem csinált ilyet, mantrázta mindenki feloldozásképpen, és én ott álltam negyvenhárom évesen megint gyerekként. Talán már átvételkor reklamálnom kellett volna a debreceni klinikán, vagy külön elkérni valakitől, fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy két hét után képtelen vagyok visszamenni, felbolygatni mindent, asztalra ütni, smúzolni vagy fenyegetőzni. Apám gyűrűjét elnyelte a saját tehetetlenségem, a hivatali útvesztő. Ellopták vagy elkallódott, szinte mindegy. Azoknak csak arany volt, nekem korrigálhatatlan hiba. Ma is úgy érzem, hogy igazából én loptam meg az apámat. És még feladni sem tudtam magam (nem volt hol, nem volt kinek), így a büntetés is egyre késik.
Maradok örökre ártatlanul.
2019.01.13 17:05
Frissítve: 2019.01.13 17:05

Erdélyi Eszkimó Péter: Nem a cigányok napja

Publikálás dátuma
2019.01.13 15:10

Fotó: / Szalmás Péter
– Tíz éves voltam, amikor először ülhettem a körhinta kasszájába! Én adtam ki a jegyeket, bántam a pénzzel. Ráadásul az én feladatom volt irányítani a ringlispílt, én szolgáltattam a zenét, nekem kellett beszélnem a hangszóróba, sőt, ha kellett, én végeztem el a kisebb javításokat is. Jó gazdaként figyeltem a családi körhinta forgását, szóval én lettem a főnök! Kimondhatatlanul boldog voltam – mereng el emlékeiben a mutatványos Bukovics Rudi.
A szintó cigány Rudi bácsi arról nevezetes, hogy mindenkinek büszkén mesélt apósa híres körhintájáról, amely a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar film „főszereplője volt”.
A szintók a mutatványos fogalmat tágan értelmezve e kategória alá sorolják a körhinta mellett a céllövöldét, a dodzsemet, a célbadobót, a pofozógépet, a bábszínházat, az ugrálóvárat, de a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat a játékokat árulókat, vagy a büféseket. Mondhatnánk, az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik.
– Régen nekünk szintó romáknak ez nem csupán a munkánk, vagy a pénzszerzésünk, de maga az életünk volt. A körhinta, vagy a céllövölde szigorú rend szerint nemzedékről nemzedékre öröklődött – jegyzi meg Rudi bácsi.
A szociológia tudománya összefoglalóan ezt a szakmahalmazt etnikus foglalkozásokként értelmezi. A másik oldalról, vagyis a fogyasztókról azt állapítja meg, hogy az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy búcsúkor céllövöldéznek, körhintáznak és dodzsemeznek. Vagyis egyszerre szórakoznak, és rituálisan szórják a pénzt.
– Emlékszem, gyermekkoromban még rengeteg csóró cigány foglalkozott hagyományos vásári szédítő, rémítő, bódító szórakoztatással. Sok volt a mutatványos, a medvetáncoltató, a tenyérjós, a bűvész, a szerelmi zálogot, szerencsét és jövendőt áruló üveggömb-jövendőmondó, pénzért mesélő, bábos, szokatlan külsejű embereket mutogató, aztán lassan beszerezték a technikai felszereléseket és minden megváltozott, ma már mindent a műszaki berendezések uralnak – mondja keserűen Rudi bácsi.
A szintók anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó cigányok. Régebben ekhós szekerekkel járták megszokott falvaikat, manapság azonban már tehergépjárműveket, lakókocsikat használnak.
– Mi, cirkuszos szintók csak a második világháború után települtünk le Magyarországon, a többség most is a német nyelvterületet járja, de néha ellátogat hazánkba is.
Nehéz a mutatványos cigányok élete, hiszen idénymunkát végeznek, nincs lehetőségük egész évben dolgozni és éppen akkor vannak elfoglalva, amikor mások pihennek, szórakoznak... Összességben tehát a mutatványosság az élet szervező elve mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt.
– Hát, lényegében csak április elejétől október végéig érdekli az embereket a vurstli-hangulat, ráadásul kizárólag a hétvégi munkaszüneti napokhoz, vagy a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének búcsújához kapcsolódik. Szóval, ezen a néhány napon kell megkeresnünk azt a lóvét, amiből egész évben eltarthatjuk a családunkat, ebből kell megjavíttatnunk mutatványos kellékeinket, megvenni az új cuccokat. Ja, ráadásul az is sokat számít, hogy mindez a szabadban történik, vagyis nagyon függünk az időjárás szeszélyeitől – magyarázza az öreg körhintás.
Amikor ezt Rudi bácsi kimondta, leszakadt az ég. Páratlan nyári vihar kerekedett, amely percek alatt elmosta a búcsút. Az emberek fejvesztve menekültek, hogy biztonságos helyre jussanak. A mutatványosok pedig beszaladtak a lakókocsijukba. Mindössze a körhintások maradtak a ringlispíl hatalmas ernyője alatt és a céllövöldés őrizte tovább a fegyvertárát.
– Drága uraim, legalább néhányat lődözzenek, kérem, lőjenek valami szép plüssállatot a barátnőjüknek, a gyermeküknek – kérlelte a céllövöldés azt a három férfit akik jobb híján a bódéja felnyitott oldala alá húzódtak be az eső elől.
Sokáig tartott a nógatás, míg eredményre jutott a mutatványos, de öröme gyorsan elillant, mert hamar kiderült, hogy három fegyvermesterrel akadt össze, akik éppen precíziós fegyverbelövésről érkeztek és bár a sok hivatalos lődözés után fáradtak voltak, ennek ellenére szitává lőtték az intézményt.
– Uraim, a jó istenre kérem, önöknek ajándékozom a legnagyobb macimat, csak többet ne lőjenek! Teljesen tönkretesznek – kérlelte a sírás határán lévő mutatványos a fegyvermestereket, akik végül megszánták…
Bár a vihar továbbállt, egy árva ember nem maradt a búcsúban, térdig ért a sár, ráadásul sötétedni kezdett, ezért ő is bezárta a bazárját és elvonult. Csak négy szintó cigány tanakodott még a körhinta alatt.
– Te Zsiga, szólt az egyik a társához, mindig a parasztok szórakoznak a körhintánkon, mi soha nem ülünk fel, mert vagy dolgozunk, vagy már fáradtak vagyunk. Használjuk ki az alkalmat, üljünk most mi fel!
Nem kellett kétszer mondania, mind a négy cigány felpattant a körhintára és gyermeki örömmel játszott-pörgött rajta, míg rá nem ébredtek, nincs aki leállítsa a motort.
Hiába kiabáltak a szerencsétlenül járt cigányok, nem volt se közel, se távol egy lélek sem. Ha mégis arrafelé kullogott egy részeg paraszt, azt hitte, örömükben kurjongatnak. Végül az Úr megszánta és égi áldásban részesítette a félig ájult romákat. A vurstli mellett váratlanul feltűnt a tisztelendő úr, aki vendégségből tartott hazafelé és megértette, a körhintások segítségre szorulnak.
2019.01.13 15:10
Frissítve: 2019.01.13 15:10