Helynévcsaták (2.)

A '60-as évektől kezdődően rendszeressé váltak a szakmai kapcsolatok a magyar és a szlovák földtudományi intézetek között. A földrajztudományban ez még inkább egyértelműbbé vált azzal, hogy kétévenként magyar–szlovák, illetve szlovák–magyar földrajzi szemináriumot rendeztek a két főváros földrajzi intézeteiben, persze mindkét oldalon az egyetemeket is bevonva, az előre kijelölt témakörökben.

A Magyar Földrajzi Társaság éves vándorgyűléseinek északi megyékhez kötött programját rendre kiegészítette szlovákiai tanulmányi kirándulással. Szóval egyre gyakrabban és egyre többen jártak a szomszédoknál. És eközben mindkét oldalon „eltanulták” a geográfusok tisztelni egymás eredményeit, és tolerálni a nem túl erős másságot. Például a földrajzi nevek használatában.

Az esztergomi vár sétányáról lenézve nem váltott ki ellenérzést a szlovák kollégákból, ha a Duna bal partján fekvő testvérvárost a magyar előadó Párkányként aposztrofálta, mint ahogy fordított esetben sem történt semmi, ha a szlovák kolléga Esztergom szlovák szinonimáját Ostrihomot említett. De azért ebbe a kölcsönös toleranciába éket tudott verni a Gustáv Husak és Vasiľ Biľak nevével fémjelezhető, szűkkeblű nacionalizmus sugallta államrend. A találkozások viszont ráébresztették a feleket arra, hogy a nyelvet kivéve kultúránk mily sokban azonos vagy rokon. Például a nótázásban számos olyan dal került elő, amelynek dallamát mindkét oldalon ismerik, még ha más versezettel is éneklik a magyar, illetve a szlovák oldalon. ( Sokan nem tudják talán, hogy a mai szlovák himnusz dallama Magyarországon általánosan ismert, csak más, többnyire tréfás szöveggel.) A népdalok már csak ilyenek a Kárpát-medencében. Minden lokális etnikai csoport kedvére költött versezetet adott dallamra.

Előfordult, hogy a szlovák államvasúton utazva a kalauz megkérdezte, hogy hová (bár a vasúti jegyen ott volt a célállomás), mire a válaszunk az volt, hogy Pozsonyba, s így a helyreigazítás nem maradhatott el. A '70-es évektől többen eljártunk a zselízi fesztiválokra, és megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy a szinte 100 százalékig magyar vendégsereg ellenére a konferálás, a tájékoztató írásbeliség csakis két nyelven volt lehetséges. Ez azonban semmiség volt ahhoz az élményhez képest, hogy a Csemadok ténylegesen mozgósítani tudott minden magyar közösséget, Csallóköztől Bodrogközig, a város főutcáján felvonulva, táblán feltüntetve a település magyar és szlovák nevét. (Családom, majd barátaim Zselízre járásának szokása egy véletlen találkozással indult. Felvidéki barátaink legszívesebben augusztus 20-án jöttek hozzánk Budapestre. Egyik alkalommal a Halászbástyán kért tőlünk tüzet Urbán György zselízi tanár, a magyar tanítók énekkarának oszlopos tagja. Már egy hét múlva ott voltunk nála családostul, s aztán a kirándulások egész sorát élveztük közösen Zoboraljától a Magas-Tátráig és Gombaszögig.)

A '70-es évek végén az egyik zselízi (Želiezovce) fesztiválon ismerkedtem meg a nagyfödémesi (Veľké Úľany) születésű Schweitzer Ferenc diószegi (Sládkovičovo) „földijeivel”, nevezetesen az akkoriban Diószegen lakó Görföl házaspárral, akikkel sok éven át mindmáig tartó igen termékeny kulturális és emberi kapcsolatunk alakult ki. Görföl Jenő jóvoltából több előadást tarthattam Pozsony-vidék városaiban, falvaiban. Diószegen 1983 tavaszán a Kaukázusról tartottam volna diavetítéses élménybeszámolót, de már negyedóra elteltével a szavamba vágott egy férfi: Mondja, tanár úr, mi lesz velünk itt a bősi gát megépítése után, nem szakad a nyakunkba a felduzzasztott víz? Szépen elmondtam, hogy épp ennek kicsi a veszélye, de hát a helyi politika nemigen adott tájékoztatást az érintett lakosságnak, hogy mi lesz/lehet, milyen konzekvenciák várhatók pozitív és negatív irányban a vízlépcsőrendszertől.

Bratislava kontra Pozsony

Többször előfordultam Pozsonyban, a Csemadok székházában. Egyik alkalommal Görföl Jenő összeismertetett Lacza Tihamérrel, a magyar nyelvű Hét szerkesztőjével, aki kért, hogy írjak a lapjukba. No, innen indul a Bratislava kontra Pozsony földrajzinév-konfliktusom. Már sokadik írásom jelent meg a hetilapban, az egyikben Tatabánya környezetvédelmi problémájáról értekeztem. Írásomat azzal indítottam, hogy Pozsonyból Budapestre utazva a Dunától nem messze elérjük a Tatai-medencét. Lacza Tihamér nemigen nyúlt bele írásaimba, de ez esetben már az első szónál korrekcióra kényszerült, mert a magyar nyelvű Hétben sem lehetett egy írást a Pozsony névvel kezdeni, Bratislavát kellett írni. Tehát a politika tabuvá tette a főváros ősi magyar nevét. Ezt éppúgy tilos volt leírni, mint ahogy a vasút esetében magyarul bemondani Štúrovot vagy a csehszlovák-magyar egyezményes tervben feltüntetni Gabčíkovo település magyar megfelelőjét, azaz Bőst.

Nagyjából ebben az időben, vagyis 1980 körül érkezett hivatalos kiküldetésre Prágából intézetünkbe egy kedves cseh kolléganő. Vezetéknevére már nem emlékszem, de arra igen, hogy keresztneve Jana volt. Kollégák között a napi érintkezésben egyébként is a keresztnév használata volt általános, tehát én is Janát mondtam, ő Lászlóként szólított meg (oroszul beszélve). No, a néhány napos intézeti ismerkedés, kutatókkal való szakmai konzultáció után a hazautazás előtti napon a kedves szőke Janát Keresztesi Zoltán kollégámmal (60 éve jó barátom) elkalauzoltuk egy Bakony-vidéki, Balaton környéki tanulmányútra. A szép kora őszi napon már a késői ebéden is túl voltunk, amikor Janának eldicsekedtünk, hogy milyen sok várost, tájat ismerhettünk meg Csehországban az Óriás-hegységtől a Moldva-Szazava völgyén át a Šumaváig, illetve Chebtől České Budějovice-n át Znojmóig. S amikor áttértünk Szlovákiára, nyilvánvalóan Pozsonnyal indítottunk, kétszer-háromszor is kimondva a számunkra igen fontos város magyar nevét. Mire a kedves Jana visszakérdezett: mi az, hogy Pozsony? Egy pillanatra megdermedtünk, majd legott válaszoltunk, természetesen Bratislaváról van szó. Mire ő: Bratislava német megfelelőjét, Pressburgot ismeri, ezt tudománytörténeti ügyek kapcsán a csehek rendszeresen használják, de Pozsonyt még sohasem hallotta.

Na, erre kitört a balhé. Szegény Jana nem értette, hogy ez a két jámbor magyar miért lett egyszerre ilyen ingerült, majd néhány perc múlva szótlan - szinte egész Budapestig. Hát igen! Ilyen apróság miatt válhat egy jónak induló kollegiális kapcsolat, egy szép utazás feszültté. S csak Jana távozása után jutottunk Keresztesi kollégával arra a következtetésre, hogy a cseh kolléganő csak részben hibáztatható tájékozatlansága miatt, mert hogy a mai (akkori) cseh tankönyvek, atlaszok szerint nincs, nem létezik Pozsony. Ez teljességgel érthetetlen. Miért hagyják le a kartográfia, az atlaszok, a tankönyvek, az útikönyvek, a turistatérképek Pozsony ősi nevét? És vajon meddig még?

(Az írást következő számunkban folytatjuk)

A cikk megírásában közreműködött: Tóbiás Ilona és Tóbiás András