Helynévcsaták (2.)

Publikálás dátuma
2018.10.21. 16:06
GOMBASZÖGÖN Kirándulások egész sorát élvezték Zoboraljától a Magas-Tátráig
A '60-as évektől kezdődően rendszeressé váltak a szakmai kapcsolatok a magyar és a szlovák földtudományi intézetek között. A földrajztudományban ez még inkább egyértelműbbé vált azzal, hogy kétévenként magyar–szlovák, illetve szlovák–magyar földrajzi szemináriumot rendeztek a két főváros földrajzi intézeteiben, persze mindkét oldalon az egyetemeket is bevonva, az előre kijelölt témakörökben. A Magyar Földrajzi Társaság éves vándorgyűléseinek északi megyékhez kötött programját rendre kiegészítette szlovákiai tanulmányi kirándulással. Szóval egyre gyakrabban és egyre többen jártak a szomszédoknál. És eközben mindkét oldalon „eltanulták” a geográfusok tisztelni egymás eredményeit, és tolerálni a nem túl erős másságot. Például a földrajzi nevek használatában.
Az esztergomi vár sétányáról lenézve nem váltott ki ellenérzést a szlovák kollégákból, ha a Duna bal partján fekvő testvérvárost a magyar előadó Párkányként aposztrofálta, mint ahogy fordított esetben sem történt semmi, ha a szlovák kolléga Esztergom szlovák szinonimáját Ostrihomot említett. De azért ebbe a kölcsönös toleranciába éket tudott verni a Gustáv Husak és Vasiľ Biľak nevével fémjelezhető, szűkkeblű nacionalizmus sugallta államrend. A találkozások viszont ráébresztették a feleket arra, hogy a nyelvet kivéve kultúránk mily sokban azonos vagy rokon. Például a nótázásban számos olyan dal került elő, amelynek dallamát mindkét oldalon ismerik, még ha más versezettel is éneklik a magyar, illetve a szlovák oldalon. ( Sokan nem tudják talán, hogy a mai szlovák himnusz dallama Magyarországon általánosan ismert, csak más, többnyire tréfás szöveggel.) A népdalok már csak ilyenek a Kárpát-medencében. Minden lokális etnikai csoport kedvére költött versezetet adott dallamra.
Előfordult, hogy a szlovák államvasúton utazva a kalauz megkérdezte, hogy hová (bár a vasúti jegyen ott volt a célállomás), mire a válaszunk az volt, hogy Pozsonyba, s így a helyreigazítás nem maradhatott el. A '70-es évektől többen eljártunk a zselízi fesztiválokra, és megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy a szinte 100 százalékig magyar vendégsereg ellenére a konferálás, a tájékoztató írásbeliség csakis két nyelven volt lehetséges. Ez azonban semmiség volt ahhoz az élményhez képest, hogy a Csemadok ténylegesen mozgósítani tudott minden magyar közösséget, Csallóköztől Bodrogközig, a város főutcáján felvonulva, táblán feltüntetve a település magyar és szlovák nevét. (Családom, majd barátaim Zselízre járásának szokása egy véletlen találkozással indult. Felvidéki barátaink legszívesebben augusztus 20-án jöttek hozzánk Budapestre. Egyik alkalommal a Halászbástyán kért tőlünk tüzet Urbán György zselízi tanár, a magyar tanítók énekkarának oszlopos tagja. Már egy hét múlva ott voltunk nála családostul, s aztán a kirándulások egész sorát élveztük közösen Zoboraljától a Magas-Tátráig és Gombaszögig.)
A '70-es évek végén az egyik zselízi (Želiezovce) fesztiválon ismerkedtem meg a nagyfödémesi (Veľké Úľany) születésű Schweitzer Ferenc diószegi (Sládkovičovo) „földijeivel”, nevezetesen az akkoriban Diószegen lakó Görföl házaspárral, akikkel sok éven át mindmáig tartó igen termékeny kulturális és emberi kapcsolatunk alakult ki. Görföl Jenő jóvoltából több előadást tarthattam Pozsony-vidék városaiban, falvaiban. Diószegen 1983 tavaszán a Kaukázusról tartottam volna diavetítéses élménybeszámolót, de már negyedóra elteltével a szavamba vágott egy férfi: Mondja, tanár úr, mi lesz velünk itt a bősi gát megépítése után, nem szakad a nyakunkba a felduzzasztott víz? Szépen elmondtam, hogy épp ennek kicsi a veszélye, de hát a helyi politika nemigen adott tájékoztatást az érintett lakosságnak, hogy mi lesz/lehet, milyen konzekvenciák várhatók pozitív és negatív irányban a vízlépcsőrendszertől.

Bratislava kontra Pozsony

Többször előfordultam Pozsonyban, a Csemadok székházában. Egyik alkalommal Görföl Jenő összeismertetett Lacza Tihamérrel, a magyar nyelvű Hét szerkesztőjével, aki kért, hogy írjak a lapjukba. No, innen indul a Bratislava kontra Pozsony földrajzinév-konfliktusom. Már sokadik írásom jelent meg a hetilapban, az egyikben Tatabánya környezetvédelmi problémájáról értekeztem. Írásomat azzal indítottam, hogy Pozsonyból Budapestre utazva a Dunától nem messze elérjük a Tatai-medencét. Lacza Tihamér nemigen nyúlt bele írásaimba, de ez esetben már az első szónál korrekcióra kényszerült, mert a magyar nyelvű Hétben sem lehetett egy írást a Pozsony névvel kezdeni, Bratislavát kellett írni. Tehát a politika tabuvá tette a főváros ősi magyar nevét. Ezt éppúgy tilos volt leírni, mint ahogy a vasút esetében magyarul bemondani Štúrovot vagy a csehszlovák-magyar egyezményes tervben feltüntetni Gabčíkovo település magyar megfelelőjét, azaz Bőst.
Nagyjából ebben az időben, vagyis 1980 körül érkezett hivatalos kiküldetésre Prágából intézetünkbe egy kedves cseh kolléganő. Vezetéknevére már nem emlékszem, de arra igen, hogy keresztneve Jana volt. Kollégák között a napi érintkezésben egyébként is a keresztnév használata volt általános, tehát én is Janát mondtam, ő Lászlóként szólított meg (oroszul beszélve). No, a néhány napos intézeti ismerkedés, kutatókkal való szakmai konzultáció után a hazautazás előtti napon a kedves szőke Janát Keresztesi Zoltán kollégámmal (60 éve jó barátom) elkalauzoltuk egy Bakony-vidéki, Balaton környéki tanulmányútra. A szép kora őszi napon már a késői ebéden is túl voltunk, amikor Janának eldicsekedtünk, hogy milyen sok várost, tájat ismerhettünk meg Csehországban az Óriás-hegységtől a Moldva-Szazava völgyén át a Šumaváig, illetve Chebtől České Budějovice-n át Znojmóig. S amikor áttértünk Szlovákiára, nyilvánvalóan Pozsonnyal indítottunk, kétszer-háromszor is kimondva a számunkra igen fontos város magyar nevét. Mire a kedves Jana visszakérdezett: mi az, hogy Pozsony? Egy pillanatra megdermedtünk, majd legott válaszoltunk, természetesen Bratislaváról van szó. Mire ő: Bratislava német megfelelőjét, Pressburgot ismeri, ezt tudománytörténeti ügyek kapcsán a csehek rendszeresen használják, de Pozsonyt még sohasem hallotta.
Na, erre kitört a balhé. Szegény Jana nem értette, hogy ez a két jámbor magyar miért lett egyszerre ilyen ingerült, majd néhány perc múlva szótlan - szinte egész Budapestig. Hát igen! Ilyen apróság miatt válhat egy jónak induló kollegiális kapcsolat, egy szép utazás feszültté. S csak Jana távozása után jutottunk Keresztesi kollégával arra a következtetésre, hogy a cseh kolléganő csak részben hibáztatható tájékozatlansága miatt, mert hogy a mai (akkori) cseh tankönyvek, atlaszok szerint nincs, nem létezik Pozsony. Ez teljességgel érthetetlen. Miért hagyják le a kartográfia, az atlaszok, a tankönyvek, az útikönyvek, a turistatérképek Pozsony ősi nevét? És vajon meddig még?
(Az írást következő számunkban folytatjuk)

A cikk megírásában közreműködött: Tóbiás Ilona és Tóbiás András
Frissítve: 2018.10.21. 17:02

Már rég csak fekete-fehér fotókat készítek

Publikálás dátuma
2018.10.21. 15:00

Fotó: Vajda József / Népszava
Nem Féner Tamás választotta a fotóriporteri pályát: "a pálya választott engem". A Kossuth-díjas fotóművész, aki novemberben tölti be 80. életévét, ma már inkább fényképezgető nyugdíjasnak tartja magát. Jubileumi kiállítása FÉNER 80 címmel november 15.-én nyílik a Stefánia Galériában.
Hat évtizede fotóriporter. Miért választotta épp ezt a pályát? Fotóriporter voltam. Ma már inkább fényképezgető nyugdíjas. Ezt a pályát nem én választottam, hanem - úgy is fogalmazhatnék - a pálya választott engem. A Madách Imre Gimnáziumba jártam, s ott nagyon jó sportélet volt, országos hírű színjátszó kör működött. Előadták a Bánk bánt, Az ember tragédiáját, az Antigonét, A fátyol titkait, ezt Vörösmartytól. A Tragédiában, az Antigonéban szerepeltem is. A későbbi dolgokat már inkább fényképeztem, jobb volt az úgy mindenkinek. Korábban az apámtól kapott Voigtländer fényképezőgéppel kezdtem, de ekkora már kisírtam a fatertól egy kisfilmes gépet. Némi büszkeséggel tölt el, hogy Albertini Béla fotótörténész barátom a Madách gimi anyakönyveit is átkutatva, nem miattam, kiderítette, hogy Friedman Endre, alias Robert Capa, aki maga is oda járt, még nálam is rosszabb tanuló volt. Persze nem ezért lettem fotóriporter. Néhány felvételem megjelent a Szabad Ifjúság című lapban, amelynek fotórovatát akkor Bass Tibor vezette. Amikor ’57-ben érettségiztem, nem vettek fel az egyetemre. Véletlenül összefutottam Bass-sal az EMKE előtt, megkérdezte, mit csinálok. Mondtam, semmit, nem vettek fel az egyetemre, mást meg nem találtam ki. Akkor ő feltette a sorsdöntő kérdést: nem akarok-e fotóriporter lenni. Mondtam, hogy de. Ennyi volt a pályaválasztásom. Politikai okai voltak, hogy nem vették föl egyetlen egyetemre sem? Akkor még volt a felvételiknél a politikai minősítés, én meg masszívan ”X”-esnek, „egyéb” származásúnak számítottam. Apám-anyám korábban maszek kereskedő volt, de valójában ma már én is úgy gondolom, hogy ettől eltekintve valójában nem voltam elég érett és felkészült rá. Hol kezdte a pályát? Nagyon sok fotóriporter emigrált, akkor úgy mondták, disszidált ’56-ban, így bőven volt üresedés a szerkesztőségekben. Bass a Lapkiadó Vállalatnál fontos pártfunkciót is betöltött és a Fotó című lap főszerkesztőjeként tevékenykedett. Tudni kell, hogy a kiadó erős emberei között presztízscsata dúlt, ki tudja elhelyezni a protezsáltjait. Neki akkor éppen nem volt ilyen embere, s a legjobbkor botlott belém. Így kerültem a Film Színház Muzsikához, ahol majd 30 évig dolgoztam. A kor ismert színművészei hogyan fogadták az ifjú titánt? Sehogy. Az mindegy volt, hogy a fotópróbán három, vagy négy fotós nyüzsög a színpadon, mert akkor még a szünetekben a nekünk beállított jeleneteket fényképeztük. Volt néhány fontos találkozásom. Az egyik első riportomon Ladányi Ferenc letegezett, visszamagáztam, mire kioktatott: egy helyen dolgozunk, itt a tegezés járja. Egri Istvánról - nagyszerű színész, rendező, akinek nem véletlenül Dacos volt a beceneve - kellett portrét készítenem. Ja, ott volt a két kislánya is, Kati meg Márta. Fényképezés után Egri szigorúan nézett rám és megkérdezte, ismerem-e a Skirákat. Fogalmam nem volt arról, kik ezek az urak. Kiderült, hogy ez egy nagyon híres svájci művészettörténeti könyvsorozat. Egri letolt, hogy milyen fotós az olyan, aki nem ismeri a Skirákat. Közölte, ha van időm, beszéljek a feleségével, Terivel (Náray Teri színésznő), hogy ráér-e, s menjek fel és tanulmányozzam a Skira-köteteket, mert szerinte egy fotós nem lehet tanulatlan. Attól tartok egy ilyen helyzet ma teljesen elképzelhetetlen. Volt még néhány pozitív élményem is, de nem ez volt a jellemző. Nem tudtam megkapaszkodni a színházi világban… Az ezredforduló után néhány évvel beszélgettem fotóriporternek készülő fiatalokkal. Többségüknek fogalma nem volt arról, kicsoda Korniss Péter, Benkő Imre, Fejes László, vagy éppen Féner Tamás. Capáról legalább néhányan hallottak harangozni. Nem lenne szükség szakmai műveltségre, legalább az elődök, a kortársak ismeretére? Talán a szakmai és általában a szellemi igényesség hiányzik. Az újságíró-szövetség kebelében működő újságíró iskolában 1959-60-ban két évig tartott a tanítás. A tanárképző főiskola tankönyveit használtuk a közismereti tantárgyakból, a legjobb tanárok adtak elő. Hirtelen Gerézdi Rabán és Czine Mihály jut az eszembe. A újságírókkal közös tantárgyak mellett a fotóriportereknek művészettörténet tárgyuk is volt. Az újságíróknak pedig gyors-és gépírás. Végvári Lajos művészettörténész, a Képzőművészeti Főiskola művészettörténeti tanszékének vezetője, aki az újságíró iskolában is a művészettörténetet tanította, meghívott hármunkat, hogy járjunk be rendkívüli hallgatóként a Képzőművészetire. Ugyanazt tanultuk, mint a festőnövendékek, csak nem kellett rajzolnunk. Az szép is lett volna. Persze nem akarom idealizálni azt a kort: akkor sem csupa elvetélt filosz fogott fényképezőgépet a kezébe. Korniss Péter, Hemző Károly, Zaránd Gyula és annyian mások azzal az igénnyel léptünk fel, hogy a magunk módján közelítsük meg a szakmát. Igyekeztünk a fotózásról, a fotóról minél többet megtudni, mindenki a maga módján. Azután persze voltak a „sofőr” fotósok, akiket pár sikeres fénykép után főszerkesztőjük nevezett ki fotóriporterré. Derék, becsületes iparosok voltak, gondolom, ma sincs másképp. Mára már teljesen kettészakadt a sajtófotó és a kreatív fotó. Van persze átjárás, de nem jellemző. Arra talán már nincs mód, hogy az ember két párhuzamos, de egymástól meredeken eltérő életművet hozzon létre. Amit napi munkám során fényképeztem, azt 1970 után már biztosan nem állítottam ki, amit pedig mint kvázi-fotóművész készítettem, nem publikáltam sajtófotóként. A digitális fotó pedig egészen új helyzetet teremtett. Beszélhetünk egyáltalán ma még fotóriporterekről, fotóriportokról, hiszen bárki készíthet felvételt egy okostelefonnal, amit valamelyik hírportál leközöl? Korábban léteztek képes újságok, magazinok, ahol a képriport térben helyezkedett el. Vissza lehetett rá lapozni, nézegetni, elolvasta az olvasó a hozzá tartozó szöveget. Ma az online oldalakon nem térben, hanem időben látjuk a fotókat, mert nem látható egyszerre két fotó. Egymás után nézzük őket és az agyban fel kell építeni a fotóriport szerkezetét, amit korábban készen kaptunk. Nincs vagy alig van álló kép az online sajtóban, szinte csak fekvő kép van. Fel kell ismerni és tudatosan használni kell, mint lehetőséget. Új szabályok vannak. Végleg vége az analóg fotózásnak, a fekete-fehér vagy akár a színes képeknek? A digitális, illetve az analóg fotográfia sok szempontból mást jelent. Az analóg fotografálás konstruál, a digitális dekonstruál. Az analóg fényképezéskor, sok okból, igyekszel az optimális helyzetet megszervezni, a digitális eljárásnál előállítasz egy képtömeget, amiből kiválasztod az ideálisat. Persze, némi túlzással, sarkítással. Én már rég csak fekete-fehér fotókat készítek, analóg technikával. Úri passzióm. Amerikában, Nyugat-Európában jelentős összegeket adnak a gyűjtők a híres fotósok képeiért, miközben neves hazai fotósok a külföldi árak töredékével kénytelenek beérni. Miért nem jó befektetés itthon a fotó? Hiányzik az a meghatározó értelmiségi réteg a szakma holdudvarából, amelyik el tudná helyezni a fotót, a fotóművészetet a köztudatban. Mostanában fölbukkant egy-két bölcsész, aki szívesen foglalkozik a fotóval, de nincs igazán publikus fórumuk. A magyar fotósélet évtizedekkel lemaradt a világ élvonalától. Még mindig a MADOME, a Magyar Dolgozók Országos Művészfényképező Egyesülete normái szerint gondolkodunk, pedig rég megszűnt. Műtárgyként forgalmazható kép, Kertész, Brassai, Munkácsi itthon alig van. Ahhoz, hogy valaki piacképes legyen, „meg kell csinálni”. Az pedig nem olcsó mulatság. Ha van piac, az általában a nyugatról visszaigazolt nagyokban lát fantáziát, vagy - nyilván a kereslet okán - az intermediális fotóban, amit igazán sikeresen képzőművészek művelnek. Nincs polgárság sem, amely gyűjtőként megjelenhetne. A fotóalbumok talán valamelyest segíthetnének a fotóművészet, a -kultúra népszerűsítésében, de saját bőrömön is tapasztaltam, hogy a kiadók érdeklődése addig tart, míg felveszik a pályázati pénzeket egy-egy albumért, majd egyáltalán nem foglalkoznak a terjesztéssel, az is csak vinné a pénzt. A képet természetesen ingyen várják, hiszen az ember örül, ha egyáltalán megjelenhet. A szöveget pedig az írja a kiadóban, aki épp ráér. A könyv azután megjelenik filléres antikváriumokban, vagy megy a zúzdába, az is hozza a pénzt. Nem anyagiasság van emögött, hanem egy művészeti ág és művelői meg-, pontosabban meg nem becsülése. Persze a lapok szerkesztőségei sem a bőkezűségükről ismertek. Mindenkinek van jó néhány színes története e tárgykörben. Ha már a könyveknél tartunk, a rendszerváltás előtt megjelent az „… és beszéld el fiadnak… (Zsidó hagyományok Magyarországon)” című kötete, amelyhez a szöveget a kiváló tudós, Scheiber Sándor írta. A Kádár-korban ez a téma nem volt épp felkapott, hogyan tudta megjelentetni a könyvet? Akkor elsősorban nem a zsidóságról akartam könyvet készíteni, hanem egy élő közösséget szerettem volna bemutatni a ’80-as évek elején, amikor a létező szocializmus álközösségei már kiürültek. Visszamentem a zsinagógába, ahová gyermekkoromban én is jártam. Nem volt könnyű feladat, főleg a közösség bizalmát elnyerni, de végül elfogadtak... Az igazság az, hogy nem is tudtam, milyen aknamezőn járok. Azóta olvasott könyvekből jöttem rá, hogy az akkor megmagyarázhatatlannak tűnő ellenségességgel viselkedő egyházi vezetők milyen szörnyű politikai nyomás alatt álltak. De ezért, főleg utólag, nem neheztelek rájuk. Scheiber, aki a könyvemet írta, kivonta magát e nyomás alól. A hivatalos mellőzés volt ezért a büntetése. Egyébként a fotósorozatból eredetileg kiállítást akartam rendezni, a Néprajzi Múzeum, Hoffmann Tamás fel is vállalt. Amikor már állt a kiállítás, Aczél György be akarta tiltani, de volt néhány ember, aki meggyőzte, nagyobb botrány volna, ha betiltják, mintha néhány hétig kint vannak a képek a falon. A kiállítás alatt találkoztam Kemény Zoltánnal, aki akkor a Corvina művészeti vezetője volt, az ő javaslatára a kiadó megjelentette a zsidóságról készített fotósorozatom. Összesen öt vagy hat kiadásban három nyelven jelent meg. Mennyire osztja meg a fotós társadalmat a „kulturkampf”? Nem tudom, mert nincs fórum ahol ez kiderülne. A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) berkeiben a fotósok a maguk világában élnek, a Magyar Fotóművészek Szövetsége lényegében szerepét vesztette, valamikori szerepeit a szakma egy részére vonatkoztatva az MMA vette át, az újságíró szövetség fotóriporter szakosztálya pedig, hát van. Mindenki magányos harcosként próbál a víz felett maradni. Létezik-e udvari fotóművészet, lehet-e érvényes képeket készíteni a hatalom árnyékában? Heinrich Hoffmann, Hitler udvari fotósa nagyon jó fényképész volt, Leni Riefenstahl különösen élete vége felé, a Hitleráj után - amikor filmszínésznő és jelentős rendező volt - fotográfusként szerzett magának nevet. De, legalább szakmailag, nekünk se kell szégyenkeznünk a Rákosi-, a Kádár-korszak protokoll-fényképészei miatt. Ez egy szakma. Az egyetemen kérdezték tőlem a gyerekek, el lehet-e menni dolgozni, mondjuk egy jobboldali laphoz. Mondtam nekik, gyerekek, hogyne lehetne. Az is egy kenyér. Ha nincs az elveid ellen, akkor csináld. De persze, van egy mondás, ha kiállsz az utcasarokra, ne csodálkozz, ha leszólítanak. Aki nagyon „beleáll” egy történetbe ne csodálkozzon, ha, ha esetleg kiderül, hogy másik történet már nem lesz. Ahogy Faludi Ferenc írta: „Fortuna szekerén okosan ülj, úgy forgasd tengelyét, hogy ki ne dűlj. ” Milyen jó, ha a gimiben az embernek jó magyar tanára volt, nevezetesen Bada Gyula. A háború előtt a baloldali szemléletű fotósok többnyire a kevés sajtónyilvánosságot - azt is inkább külföldön - kapó szociofotó területén mozogtak, míg a sajtófotóban többnyire a konzervatív „magyaros stílus” képviselői. Néhány polgári lapnál is ezt a szemléletet vállalók dolgoztak, nem kevés empátiával a kiszolgáltatottak sorsa iránt. Persze belefért a "kormányzó" születésnapi operaházi ünneplése is a repertoárba, de hát… Mindenekelőtt Escher Károlyra, Bojár Sándorra gondolom, de folytathatnám a sort. Azt pedig tudomásul kell venni, hogy itt nem lehet nagy pályát befutni, és soha nem is lehetett. Lehet vállalni a kockázatot és venni a betyárbútort. Azért azzal számolni kell, hogy egy-egy Capára, André Kertészre, Brassaira sokkal több kudarcos élet jut. 
Szerző

Nagy durranás, ráncfelvarrással

Publikálás dátuma
2018.10.21. 13:33

Fotó: RTL KLUB/SAJTOKLUB.HU
Joggal nevezi médiatörténeti eseménynek a Barátok közt producere, hogy húszéves lett az RTL Klubon futó sorozat. Ilyen valóban nem volt még Magyarországon. Szerencsés Gabriellától azonban azt is megtudtuk, nem pihennek a babérjaikon. A jubileum tartalmi és technikai rácfelvarrásra is készteti az alkotókat.
Ön alapító tag a Barátok közt csapatában. Gondolták volna húsz éve, hogy ez a sorozat eltart ennyi ideig?
Nem gondoltuk, de reméltük. Bár 1998-ban kicsit csodálkoztunk, amikor a sorozatot gyártó UFA anyacégének munkatársai azt mesélték, náluk már hét éve megy a hasonló műsor. Akkor el sem tudtuk képzelni, hogy ilyesmi létezik.

És valóban nem tartanak soha szünetet?
Pontosan azért ez a feszített tempó, hogy a nyári leállások, meg az ünnepek körüli szünetek se okozzanak gondot. Több mint száz ember minden nap, sokszor 12 órában dolgozik ezért. Az adásbiztonság miatt legalább egy napi adagot minden nap le kell gyártanunk, de inkább valamivel még többet is. Amit most veszünk fel, az nagyjából nyolc hét múlva kerül adásba.

Van-e olyan a stábban, aki mindent tud erről az immár húszéves történetről?
Én például sok mindenre emlékszem. S amikor olvasom a heti történeteket, akkor sok minden előjön. Eszembe jut, hogy valami ilyesmit már csináltunk, vagy valami nem passzol, mert tíz éve éppen az ellenkezőjét mondtuk. Az egyik író munkatársunk - azon kevesek egyike, akik a kezdetektől velünk vannak - most elkezdett írni egy úgynevezett sorozatbibliát. Benne vannak a legfontosabb események szereplőkre lebontva. Ez sokat segít.

A Barátok közt szereplői saját életüket élik és a körülöttünk lévő világ szinte teljesen kimarad a történetből. Ez hogyan lehetséges?
A sorozat szándékosan teljesen politikamentes. Olyat akarunk csinálni, amit mindenki nézhet, politikai hovatartozástól függetlenül szerethető. Ugyanakkor nagyon érzékenyek vagyunk - és maradunk - a társadalmi problémákra. A sorozat alapító producere, Kalamár Tamás - akinek munkáját nem lehet elég nagyra értékelni, én őt tekintem példaképemnek - szintén fontosnak tartotta, hogy a Barátok közt érzékeny legyen a társadalmat foglalkoztató kérdésekre. Olyan történeteket igyekszünk mutatni nézőinknek, amelyek érinthetik a mindennapi életüket.

Ön 17 évig rendezett, több mint egy éve pedig producer. Összehasonlítható a két munka?
Teljesen más a kettő. A rendezés nekem a szívem csücske, azt imádtam csinálni. Nagyon hiányzik is. Furcsa érzés, amikor nézem a rendező kollégákat, ahogy az én elvárásaim alapján összeraknak egy blokkot, epizódot. De most nekem az a dolgom, hogy megszabjam az irányt. Merre és hogyan menjünk, milyen eszközökkel.

A történet, vagy a gyakorlati megvalósítás irányát?
Mindkettőt. A vezető íróval és munkatársaival, az úgynevezett storylinerekkel általában félévente összeülünk - legközelebb a jövő év elején - és elvonulunk pár napra, hogy kitaláljuk a következő 22 hét sztoriját. A vezető író ez alapján a storylinerekkel közösen megírja a történetet, de előtte egyeztetünk, hogy melyik karaktert milyen irányba vigyük, milyen céljai legyenek, s azokat hogy érje el. Itt van az én szerepem, terelgetem a sztorit, megmondom, jó-e az irány.

Mi határozza meg a jó irányt?
Ehhez ismerni kell a nézőket, a szokásaikat és tudni kell, hogy kinek csináljuk a sorozatot. Vannak közvélemény-kutatások, folyamatosan monitorozzuk, hogy a nézők mit szeretnek és mit nem. Naponta figyeljük a nézettséget, tehát tisztában vagyunk vele, mennyire tetszett az adás. Mindezt figyelembe vesszük, mikor eldöntjük, melyik karakterrel mi történjen. Ha például bekerül egy új figura, azt előbb meg kell szerettetni a nézőkkel, mielőtt nagy dolgok történnek vele.

A negatív karaktereket is megpróbálják megszerettetni?
Ez nagyon sok mindentől függ. Az azonban biztos, hogy valami nem csak fekete, vagy csak fehér. Meg kell nézni például, mik a céljai. Ha csak az eszközeiben negatív, de a céljaiban nem, az már elfogadható. Például Berényi Miklóst nagyon szeretik, mert családszerető ember, s bár néha csinál negatív dolgokat, a családjáért teszi. Nem mindegy az sem, hogy a színész a játékával miképpen tudja megszerettetni az akár negatív figurát is. Zubornyák Zoltánt - aki Ludwigot játszotta - pontosan azért szerették a nézők, mert méltó ellenfele volt Miklósnak.

Nemrég bekerült a történetbe két új szereplő, Szonja és Gergő, akik láthatóan szintén negatív karakterek.
Nagyon érdekes figyelni, hogy az író vagy a rendező hogyan tudja befolyásolni a néző érzelmeit. Az elején Szonját nagyon kedvelték. Imádták, hogy végre van egy karakán, ráadásul gyönyörű új nő, méltó partnere Miklósnak, akit meg is hódíthat. De ahogy csepegtettük a történetet, ez lassanként átfordult, hiszen kiderült, hogy Szonja és testvére Berényi Miklós ellen megy, ezért most nem szeretik. Nemsokára kiderül majd, miért akarnak bosszút állni és nagyon érdekes lesz, hogy akkor igazat adnak-e a nézők a testvérpárnak. Reméljük, ismét kezdik majd őket megszeretni.

Végül is a nézettség dönt el mindent. Tartják a szintet?
Amikor elkezdtük ezt a sorozatot, akkor nagyon kevés magyar nyelvű csatorna volt, tehát lényegében konkurencia nélkül dolgoztunk. A húsz év alatt rengeteg adó lett. Ha a számokat nézzük, a kezdetekhez képest ezért csökkent a nézettség, viszont így is sikerült megőrizni vezető helyünket, mindig az elsők között vagyunk. Ez fantasztikus eredmény, hiszen a nézőket még mindig érdekli, mi történik a Mátyás király téren.

Jövő pénteken, október 26-án, a jubileum napján dupla adással készülnek.
Igen, mégpedig nagy durranással. Izgalmas volt csinálni is, minden színész és a stáb is nagyon élvezte. Aztán meg akarunk egy kicsit újulni. Ez a 20.születésnap médiatörténeti esemény is, hiszen Magyarországon napi sorozat nem élt meg ilyen kort. Ugyanakkor alkalom egy kis ráncfelvarrásra is, technikailag és tartalomban is szeretnénk egy picit felfrissülni. Akárcsak a tavalyi 20. születésnapja óta az RTL Klub, mi is színesebbé és pörgőbbé akarunk válni. Célunk, hogy a fiatalokhoz is szóljunk, őket ugyanis a legnehezebb megfogni, közülük nagyon kevesen tévéznek napjainkban. Olyan történetekkel készülünk, amelyek jobban érdekelhetik őket, többet foglalkoznak az életükkel és a problémáikkal.    És ha ez sikerül, akkor hány év van még a Barátok köztben? Ezt nem lehet előre megjósolni. De természetesen azért dolgozunk, hogy még sok-sok generációnak nyújtsunk esténként minőségi szórakozást.    
A PRODUCER, AKI MINDENT TUD - A rendezés a szíve csücske, most mindenért ő felel
Fotó: RTL KLUB/SAJTOKLUB.HU

A változatosság élteti

Négyen maradtak mindössze a Barátok közt alapcsapatából. Az abszolút főszereplő Szőke Zoltán (Berényi Miklós), aztán többszörös szerelme, Varga Izabella (Balogh Nóra) és legjobb barátja, Tihanyi Tóth Csaba (Novák Laci), valamint a Kertész Vilmost játszó Várkonyi András. Közülük ezúttal az utóbbival találkoztunk a forgatás közben, s láttuk: a valóságot és a sorozatot nehéz elválasztani: Vili bácsi éppen Novák Lacival beszélgetett, illetve a két színész társalgott, de mintha csak a képernyőről léptek volna le. Várkonyi András több mint negyven éve van a pályán, de a Barátok közt - természetesen - megváltoztatta az életét. "Nem lehetek elég hálás a sorozatnak, hiszen olyan ismertséget adott, amilyent el sem tudtam képzelni" - mondja. És mindjárt felidézi Karinthy Frigyes novelláját, a Cirkuszt. "Hiába hegedül jól valaki, amíg föl nem mászik a pózna tetejére, a kutya nem figyel rá. Ezért van az, ha bárhol fellépek, kíváncsian és szeretettel fogadnak és ez a Barátok köztnek köszönhető". A figura persze nem azonos a színésszel. "Egy házmestert, egy gondnokot játszom, aki egészen más műveltségi szintű valaki, de végtelenül jó szándékú, családszerető, humanista, s mindig békességre vágyik. Sok családot összebékített, sok konfliktust megoldott, kifejezetten pozitív szereplő." Várkonyi azt azért nem állja meg, hogy saját magából is belevigyen valamit a történetbe. Ez pedig a humor, ami nagyon közel áll hozzá. Volt is némi harca emiatt az első producerrel, Kalamár Tamással, aki szigorúbb karakterre gondolt. "Én viszont mindig azon voltam, hogy ne vegyük már annyira komolyan a világot, mutassuk a derűsebb oldalát is. Végül sikerült is ezt elfogadtatnom". Mint mondja, a szerepet is azért kapta meg, mert a válogatásnál tetszett az a huncut, csibészes mosoly, ami a magánéletben is jellemzi. Azt is elárulta, hogy szinte csak véletlenül jelentkezett a sorozatba. Éppen amerikai filmesekkel forgatott, amikor szóltak, hogy szereplőket keresnek egy szappanoperához. "Azt se tudtam, ez mi. A szappant ismertem, az operát is, de együtt nem". S bár még augusztusban is folyt a válogatás, ő már májusban megkapta a szerepet. Segítette az is, hogy Fodor Zsókával (Magdi anyus) már Békéscsabán együtt játszott, akárcsak a mostani feleségét alakító Szilágyi Zsuzsával. Tihanyi Tóth Csabát pedig kisgyerekkorától ismeri, még az édesapjával játszott. S bár Vili bácsi szerepe meghatározza az utóbbi húsz évet, Várkonyi András azért sok mást is csinál. Színházi szerepei mellett önálló estje is van, és rengeteget szinkronizál. "Ebben a vegyeskereskedésben jobban érzem magam, mintha csak egyirányú utcában futnék 20 éven át" - mondja. Emellett még író is. Jelent már meg könyve, s írt dialógust is a Barátok köztnek. Ami nem különleges, ha tudjuk, hogy édesapja, a 92 éves Várkonyi Endre, az egykori Magyarország című hetilap olvasószerkesztője, fia pedig az ATV szerkesztő-riportere. "Gyakran kérdezik, nem akarom-e csökkenteni a munkáimat. De azt nem lehet. Én így vagyok programozva, mindig várom a következő feladatot, a változatosság éltet". Ne lepődjünk meg, ha Vili bácsi örök életű lesz. Persze, a sorozattal együtt.