Már rég csak fekete-fehér fotókat készítek

Publikálás dátuma
2018.10.21 15:00

Fotó: Népszava/ Vajda József
Nem Féner Tamás választotta a fotóriporteri pályát: "a pálya választott engem". A Kossuth-díjas fotóművész, aki novemberben tölti be 80. életévét, ma már inkább fényképezgető nyugdíjasnak tartja magát. Jubileumi kiállítása FÉNER 80 címmel november 15.-én nyílik a Stefánia Galériában.
Hat évtizede fotóriporter. Miért választotta épp ezt a pályát? Fotóriporter voltam. Ma már inkább fényképezgető nyugdíjas. Ezt a pályát nem én választottam, hanem - úgy is fogalmazhatnék - a pálya választott engem. A Madách Imre Gimnáziumba jártam, s ott nagyon jó sportélet volt, országos hírű színjátszó kör működött. Előadták a Bánk bánt, Az ember tragédiáját, az Antigonét, A fátyol titkait, ezt Vörösmartytól. A Tragédiában, az Antigonéban szerepeltem is. A későbbi dolgokat már inkább fényképeztem, jobb volt az úgy mindenkinek. Korábban az apámtól kapott Voigtländer fényképezőgéppel kezdtem, de ekkora már kisírtam a fatertól egy kisfilmes gépet. Némi büszkeséggel tölt el, hogy Albertini Béla fotótörténész barátom a Madách gimi anyakönyveit is átkutatva, nem miattam, kiderítette, hogy Friedman Endre, alias Robert Capa, aki maga is oda járt, még nálam is rosszabb tanuló volt. Persze nem ezért lettem fotóriporter. Néhány felvételem megjelent a Szabad Ifjúság című lapban, amelynek fotórovatát akkor Bass Tibor vezette. Amikor ’57-ben érettségiztem, nem vettek fel az egyetemre. Véletlenül összefutottam Bass-sal az EMKE előtt, megkérdezte, mit csinálok. Mondtam, semmit, nem vettek fel az egyetemre, mást meg nem találtam ki. Akkor ő feltette a sorsdöntő kérdést: nem akarok-e fotóriporter lenni. Mondtam, hogy de. Ennyi volt a pályaválasztásom. Politikai okai voltak, hogy nem vették föl egyetlen egyetemre sem? Akkor még volt a felvételiknél a politikai minősítés, én meg masszívan ”X”-esnek, „egyéb” származásúnak számítottam. Apám-anyám korábban maszek kereskedő volt, de valójában ma már én is úgy gondolom, hogy ettől eltekintve valójában nem voltam elég érett és felkészült rá. Hol kezdte a pályát? Nagyon sok fotóriporter emigrált, akkor úgy mondták, disszidált ’56-ban, így bőven volt üresedés a szerkesztőségekben. Bass a Lapkiadó Vállalatnál fontos pártfunkciót is betöltött és a Fotó című lap főszerkesztőjeként tevékenykedett. Tudni kell, hogy a kiadó erős emberei között presztízscsata dúlt, ki tudja elhelyezni a protezsáltjait. Neki akkor éppen nem volt ilyen embere, s a legjobbkor botlott belém. Így kerültem a Film Színház Muzsikához, ahol majd 30 évig dolgoztam. A kor ismert színművészei hogyan fogadták az ifjú titánt? Sehogy. Az mindegy volt, hogy a fotópróbán három, vagy négy fotós nyüzsög a színpadon, mert akkor még a szünetekben a nekünk beállított jeleneteket fényképeztük. Volt néhány fontos találkozásom. Az egyik első riportomon Ladányi Ferenc letegezett, visszamagáztam, mire kioktatott: egy helyen dolgozunk, itt a tegezés járja. Egri Istvánról - nagyszerű színész, rendező, akinek nem véletlenül Dacos volt a beceneve - kellett portrét készítenem. Ja, ott volt a két kislánya is, Kati meg Márta. Fényképezés után Egri szigorúan nézett rám és megkérdezte, ismerem-e a Skirákat. Fogalmam nem volt arról, kik ezek az urak. Kiderült, hogy ez egy nagyon híres svájci művészettörténeti könyvsorozat. Egri letolt, hogy milyen fotós az olyan, aki nem ismeri a Skirákat. Közölte, ha van időm, beszéljek a feleségével, Terivel (Náray Teri színésznő), hogy ráér-e, s menjek fel és tanulmányozzam a Skira-köteteket, mert szerinte egy fotós nem lehet tanulatlan. Attól tartok egy ilyen helyzet ma teljesen elképzelhetetlen. Volt még néhány pozitív élményem is, de nem ez volt a jellemző. Nem tudtam megkapaszkodni a színházi világban… Az ezredforduló után néhány évvel beszélgettem fotóriporternek készülő fiatalokkal. Többségüknek fogalma nem volt arról, kicsoda Korniss Péter, Benkő Imre, Fejes László, vagy éppen Féner Tamás. Capáról legalább néhányan hallottak harangozni. Nem lenne szükség szakmai műveltségre, legalább az elődök, a kortársak ismeretére? Talán a szakmai és általában a szellemi igényesség hiányzik. Az újságíró-szövetség kebelében működő újságíró iskolában 1959-60-ban két évig tartott a tanítás. A tanárképző főiskola tankönyveit használtuk a közismereti tantárgyakból, a legjobb tanárok adtak elő. Hirtelen Gerézdi Rabán és Czine Mihály jut az eszembe. A újságírókkal közös tantárgyak mellett a fotóriportereknek művészettörténet tárgyuk is volt. Az újságíróknak pedig gyors-és gépírás. Végvári Lajos művészettörténész, a Képzőművészeti Főiskola művészettörténeti tanszékének vezetője, aki az újságíró iskolában is a művészettörténetet tanította, meghívott hármunkat, hogy járjunk be rendkívüli hallgatóként a Képzőművészetire. Ugyanazt tanultuk, mint a festőnövendékek, csak nem kellett rajzolnunk. Az szép is lett volna. Persze nem akarom idealizálni azt a kort: akkor sem csupa elvetélt filosz fogott fényképezőgépet a kezébe. Korniss Péter, Hemző Károly, Zaránd Gyula és annyian mások azzal az igénnyel léptünk fel, hogy a magunk módján közelítsük meg a szakmát. Igyekeztünk a fotózásról, a fotóról minél többet megtudni, mindenki a maga módján. Azután persze voltak a „sofőr” fotósok, akiket pár sikeres fénykép után főszerkesztőjük nevezett ki fotóriporterré. Derék, becsületes iparosok voltak, gondolom, ma sincs másképp. Mára már teljesen kettészakadt a sajtófotó és a kreatív fotó. Van persze átjárás, de nem jellemző. Arra talán már nincs mód, hogy az ember két párhuzamos, de egymástól meredeken eltérő életművet hozzon létre. Amit napi munkám során fényképeztem, azt 1970 után már biztosan nem állítottam ki, amit pedig mint kvázi-fotóművész készítettem, nem publikáltam sajtófotóként. A digitális fotó pedig egészen új helyzetet teremtett. Beszélhetünk egyáltalán ma még fotóriporterekről, fotóriportokról, hiszen bárki készíthet felvételt egy okostelefonnal, amit valamelyik hírportál leközöl? Korábban léteztek képes újságok, magazinok, ahol a képriport térben helyezkedett el. Vissza lehetett rá lapozni, nézegetni, elolvasta az olvasó a hozzá tartozó szöveget. Ma az online oldalakon nem térben, hanem időben látjuk a fotókat, mert nem látható egyszerre két fotó. Egymás után nézzük őket és az agyban fel kell építeni a fotóriport szerkezetét, amit korábban készen kaptunk. Nincs vagy alig van álló kép az online sajtóban, szinte csak fekvő kép van. Fel kell ismerni és tudatosan használni kell, mint lehetőséget. Új szabályok vannak. Végleg vége az analóg fotózásnak, a fekete-fehér vagy akár a színes képeknek? A digitális, illetve az analóg fotográfia sok szempontból mást jelent. Az analóg fotografálás konstruál, a digitális dekonstruál. Az analóg fényképezéskor, sok okból, igyekszel az optimális helyzetet megszervezni, a digitális eljárásnál előállítasz egy képtömeget, amiből kiválasztod az ideálisat. Persze, némi túlzással, sarkítással. Én már rég csak fekete-fehér fotókat készítek, analóg technikával. Úri passzióm. Amerikában, Nyugat-Európában jelentős összegeket adnak a gyűjtők a híres fotósok képeiért, miközben neves hazai fotósok a külföldi árak töredékével kénytelenek beérni. Miért nem jó befektetés itthon a fotó? Hiányzik az a meghatározó értelmiségi réteg a szakma holdudvarából, amelyik el tudná helyezni a fotót, a fotóművészetet a köztudatban. Mostanában fölbukkant egy-két bölcsész, aki szívesen foglalkozik a fotóval, de nincs igazán publikus fórumuk. A magyar fotósélet évtizedekkel lemaradt a világ élvonalától. Még mindig a MADOME, a Magyar Dolgozók Országos Művészfényképező Egyesülete normái szerint gondolkodunk, pedig rég megszűnt. Műtárgyként forgalmazható kép, Kertész, Brassai, Munkácsi itthon alig van. Ahhoz, hogy valaki piacképes legyen, „meg kell csinálni”. Az pedig nem olcsó mulatság. Ha van piac, az általában a nyugatról visszaigazolt nagyokban lát fantáziát, vagy - nyilván a kereslet okán - az intermediális fotóban, amit igazán sikeresen képzőművészek művelnek. Nincs polgárság sem, amely gyűjtőként megjelenhetne. A fotóalbumok talán valamelyest segíthetnének a fotóművészet, a -kultúra népszerűsítésében, de saját bőrömön is tapasztaltam, hogy a kiadók érdeklődése addig tart, míg felveszik a pályázati pénzeket egy-egy albumért, majd egyáltalán nem foglalkoznak a terjesztéssel, az is csak vinné a pénzt. A képet természetesen ingyen várják, hiszen az ember örül, ha egyáltalán megjelenhet. A szöveget pedig az írja a kiadóban, aki épp ráér. A könyv azután megjelenik filléres antikváriumokban, vagy megy a zúzdába, az is hozza a pénzt. Nem anyagiasság van emögött, hanem egy művészeti ág és művelői meg-, pontosabban meg nem becsülése. Persze a lapok szerkesztőségei sem a bőkezűségükről ismertek. Mindenkinek van jó néhány színes története e tárgykörben. Ha már a könyveknél tartunk, a rendszerváltás előtt megjelent az „… és beszéld el fiadnak… (Zsidó hagyományok Magyarországon)” című kötete, amelyhez a szöveget a kiváló tudós, Scheiber Sándor írta. A Kádár-korban ez a téma nem volt épp felkapott, hogyan tudta megjelentetni a könyvet? Akkor elsősorban nem a zsidóságról akartam könyvet készíteni, hanem egy élő közösséget szerettem volna bemutatni a ’80-as évek elején, amikor a létező szocializmus álközösségei már kiürültek. Visszamentem a zsinagógába, ahová gyermekkoromban én is jártam. Nem volt könnyű feladat, főleg a közösség bizalmát elnyerni, de végül elfogadtak... Az igazság az, hogy nem is tudtam, milyen aknamezőn járok. Azóta olvasott könyvekből jöttem rá, hogy az akkor megmagyarázhatatlannak tűnő ellenségességgel viselkedő egyházi vezetők milyen szörnyű politikai nyomás alatt álltak. De ezért, főleg utólag, nem neheztelek rájuk. Scheiber, aki a könyvemet írta, kivonta magát e nyomás alól. A hivatalos mellőzés volt ezért a büntetése. Egyébként a fotósorozatból eredetileg kiállítást akartam rendezni, a Néprajzi Múzeum, Hoffmann Tamás fel is vállalt. Amikor már állt a kiállítás, Aczél György be akarta tiltani, de volt néhány ember, aki meggyőzte, nagyobb botrány volna, ha betiltják, mintha néhány hétig kint vannak a képek a falon. A kiállítás alatt találkoztam Kemény Zoltánnal, aki akkor a Corvina művészeti vezetője volt, az ő javaslatára a kiadó megjelentette a zsidóságról készített fotósorozatom. Összesen öt vagy hat kiadásban három nyelven jelent meg. Mennyire osztja meg a fotós társadalmat a „kulturkampf”? Nem tudom, mert nincs fórum ahol ez kiderülne. A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) berkeiben a fotósok a maguk világában élnek, a Magyar Fotóművészek Szövetsége lényegében szerepét vesztette, valamikori szerepeit a szakma egy részére vonatkoztatva az MMA vette át, az újságíró szövetség fotóriporter szakosztálya pedig, hát van. Mindenki magányos harcosként próbál a víz felett maradni. Létezik-e udvari fotóművészet, lehet-e érvényes képeket készíteni a hatalom árnyékában? Heinrich Hoffmann, Hitler udvari fotósa nagyon jó fényképész volt, Leni Riefenstahl különösen élete vége felé, a Hitleráj után - amikor filmszínésznő és jelentős rendező volt - fotográfusként szerzett magának nevet. De, legalább szakmailag, nekünk se kell szégyenkeznünk a Rákosi-, a Kádár-korszak protokoll-fényképészei miatt. Ez egy szakma. Az egyetemen kérdezték tőlem a gyerekek, el lehet-e menni dolgozni, mondjuk egy jobboldali laphoz. Mondtam nekik, gyerekek, hogyne lehetne. Az is egy kenyér. Ha nincs az elveid ellen, akkor csináld. De persze, van egy mondás, ha kiállsz az utcasarokra, ne csodálkozz, ha leszólítanak. Aki nagyon „beleáll” egy történetbe ne csodálkozzon, ha, ha esetleg kiderül, hogy másik történet már nem lesz. Ahogy Faludi Ferenc írta: „Fortuna szekerén okosan ülj, úgy forgasd tengelyét, hogy ki ne dűlj. ” Milyen jó, ha a gimiben az embernek jó magyar tanára volt, nevezetesen Bada Gyula. A háború előtt a baloldali szemléletű fotósok többnyire a kevés sajtónyilvánosságot - azt is inkább külföldön - kapó szociofotó területén mozogtak, míg a sajtófotóban többnyire a konzervatív „magyaros stílus” képviselői. Néhány polgári lapnál is ezt a szemléletet vállalók dolgoztak, nem kevés empátiával a kiszolgáltatottak sorsa iránt. Persze belefért a "kormányzó" születésnapi operaházi ünneplése is a repertoárba, de hát… Mindenekelőtt Escher Károlyra, Bojár Sándorra gondolom, de folytathatnám a sort. Azt pedig tudomásul kell venni, hogy itt nem lehet nagy pályát befutni, és soha nem is lehetett. Lehet vállalni a kockázatot és venni a betyárbútort. Azért azzal számolni kell, hogy egy-egy Capára, André Kertészre, Brassaira sokkal több kudarcos élet jut. 
Frissítve: 2018.10.21 15:00

Millei Ilona: A tarja

Publikálás dátuma
2019.04.22 16:16

A húsvéti sonkák, füstölt, főtt combok és a füstölt, főtt tarják között lépdelt a piacon, azt fontolgatva, vajon melyiket is válassza, mikor hirtelenül és váratlanul eszébe jutott a réges-régi történet a nagymamájáról, a Mamiról, és a tarjáról. Nem lehetett több tizenkét évesnél, amikor Mami arra kérte, hogy menjen le a henteshez, és vegyen neki tíz deka tarját. Se többet, se kevesebbet. Még a pénzt is kiszámolta rá. - Kicsikém, nagyon figyelj oda, hogy pontosan tíz deka legyen! - Miért? – kérdezte csodálkozva. - Mert ezt most én akarom egyedül megenni. - Miért? – akadt föl a szeme a meglepetéstől. - Mert én még sohasem ettem tarját. Senkinek nem akarok adni belőle!
Furcsa volt ezt attól a Mamitól hallani, aki az ötvenes évek elején, amikor egy héten csak egyszer ettek húst, még a tányérján lévő rizses húsból is kiválogatta a pörköltdarabokat, és áttette az övére, mert tudta, hogy az unokája nagyon szereti. Mikor csodálkozva ránézett, nagyanyja csak legyintett, nem kell már hús egy hetvenhárom éves öregasszonynak. Volt ez már hét éve is.
Nagyon szerette a nagymamáját, aki hatvannyolc évesen vette magához hat hónapos csecsemőként, és mivel a szülei elváltak, azóta is ő nevelte. Sokszor hallotta már tőle hogyan vitte magával őt, a gyomor-és bélhuruttal küzdő koraszülöttet, mert azt akarta, hogy életben maradjon. Sokszor elmondta azt is, hogyan cipelte nap, mint nap a „Zöldkeresztbe”, hogyan etette, itatta, hogy meggyógyuljon. De nem csak ezért szerette, hanem a meséiért is, amiket minden áldott este felolvasott neki a Benedek Elekből, vagy az Andersenből, egészen addig, amíg ki nem száradt a szája, vagy el nem aludt mesélés közben.
Szaladt hát a henteshez a tarjáért. Futás közben nagyon büszke volt magára, amikor arra gondolt, hogy tizenkét évesen rájött a majd’ nyolcvan éves nagyanyja titkára: sosem engedhette meg magának a luxust, de mielőtt meghalna, ki szeretné próbálni, milyen is az.
- Megérdemli a tarját - konstatálta magában -, hiszen tizenhárom évesen már cselédlány volt a grófnőnél, és ha valamit elrontott, hatalmas pofont kapott érte. Megérdemli, mert még sosem evett ilyet, és ez jár neki! Olyan világ kellene, ahol mindig mindenki ehet tarját – szögezte le magában, és belépett a hentesboltba. Nézte, ahogy a nagydarab férfi vékony szeletekre vágja a a tarját, becsomagolja, és átadja neki.
Hanyatt-homlok rohant vele haza, hogy nagymamája minél hamarabb megkapja. Mami lassan, óvatosan bontotta ki a kicsiny csomagot, és megbűvölten nézte a rózsaszínű, gusztusos tarját. Aztán finom mozdulattal beleharapott az első szeletbe, lehunyt szemmel ízlelgette, hogy végül az összes tarja eltűnjön a szájában.
Ő nem azért szomorkodott, mert sajnálta volna nagyanyjától a finom falatokat, inkább azért, mert megértette, milyen borzasztó az, ha valakinek majd’ nyolcvan éves koráig kell arra várnia, hogy egy ilyen pitiáner „luxust” megengedhessen magának. És ezt is csak azért, mert most egy kicsit jobban megy nekik. Az apja ugyanis ’56-ban asztalosműhelyt nyitott, maszek lett. A bolt beindult, ő pedig minden héten vitt apanázst az édesanyjának, és neki. Nem sok pénz volt, de a semminél több. Ez volt az egyetlen bevételük. Mami ugyanis nem kapott nyugdíjat, sohasem volt munkahelye. Nagypapa tartotta el, amíg élt. A Papi is asztalos volt, a Ganz-MÁVAGnál dolgozott. Sohasem keresett sokat.
Mami négy gyereket szült, három lányt és egy fiút. Az apját. Sokszor mesélte neki, milyen rossz gyerek volt, mert mindig sírt. Mami sokszor csak úgy tudott főzni, ha az egyik karjában tartotta, miközben a másik kezével kavargatta az ételt. A meséhez tartozott az is, hogy bár nagyon szegények voltak, de Mami büszke asszony volt, sohasem kért kölcsön semmit senkitől. Ha valami nem volt otthon, hát akkor az kimaradt az ételből.
Minden héten, amikor az apja megérkezett az ellátásukra szánt pénzzel, azzal lépett be az ajtón:
- Mami, maga még él? Meddig akar még élni?!
És Mami sohasem sértődött meg. Zavartan nevetgélt, aztán mindig megsimogatta a fia fejét.
A piacon nagy volt a sürgés-forgás. Mikor ő következett a sorban, a legkisebb kötözött sonkát kérte a hentestől.
- Húsz deka, elég lesz?
- Adjon még tíz deka tarját is – mondta lehajtott fejjel. Arra gondolt, milyen jó lenne megosztani a finomságokat az unokáival, de sajnos nem lehet. A gyerekei családjukkal együtt évek óta messze idegenben élnek, lassan már követni sem tudja, merre járnak. Jó, ha kétévente megengedhetik maguknak, hogy hazajöjjenek.
Frissítve: 2019.04.22 16:16

Körmöczy György: WC-t Amerikába

Publikálás dátuma
2019.04.22 13:10

Fotó: Fortepan
Apám 1956 novemberében itt hagyott csapot-papot, országot, asszonyt, gyereket.
Távozását megelőzően sem töltött sok időt velünk, mivel vagy Magyarország és Palesztina közötti embercsempészettel foglalkozott, vagy az emiatt kiszabott börtönbüntetését töltötte Rákosiék börtönében. A két év börtönéletet követően pedig következett még másfél év a közismerten vidám kistarcsai internálótáborban.
A forradalomban való néhány napos és máig meglehetősen tisztázatlan részvétele a család szempontjából ezek után már igazán elhanyagolható volt. De hogy volt benne valamiféle érdeklődés irántunk, az is bizonyította, hogy a zűrös novemberi napok egyikén beállított egy Pobedával - ifjabbak kedvéért, szovjet gyártmányú középkategóriás autómárka -, aminek a motorházteteje nemzeti színű lobogóval volt letakarva, és az volt ráírva: Nemzetőrség. Apám lába be volt kötözve, mint egy sebesültnek. Egy hős, gondoltam. (Bizonyára sokan vannak manapság, akik sírva könyörögnének egy ilyen bekezdésért az önéletrajzban.)
Néhány pillanat múlva pedig, még mielőtt anyám, vagy nagyszüleim felocsúdtak volna a váratlan érkezés okozta döbbenetből, kivitt az autóhoz, hogy megmutassa. S ha már ott voltam, mindjárt be is ültetett, és elindultunk egy körre a szétlőtt városban. A szórványos lövöldözések apámat nem zavarták, én viszont egy kicsit féltem. Vagyis inkább nagyon.
Hogy anyám és nagyszüleim mit érezhettek az alatt az egy óra alatt, amíg mi a városban sétakocsikáztunk kiégett tankok és betört kirakatú házak között, azt akkor tudtam meg, amikor hazaérkeztünk. Röviden: apám egy idő után jobbnak látta, ha a túlerővel szemben elmenekül.
Legközelebb 1974-ben láttam újra.
***

Ha csak ezt nézzük, távozása Magyarországról akár indokolt is lehetett volna.
Leszámítva azt az aprócska körülményt, hogy mindezt nem velünk, és nem is értünk tette, hanem a saját bőre megmentéséért, valamint egy nála jóval idősebb nő kedvéért, aki nem mellesleg őt a rendszeresnek mondható pénzzavarai közepette anyagilag támogatta. Ezért aztán apám úri becsületből később el is vette feleségül.
A rend kedvéért el kell azonban ismerni, hogy az embercsempész tevékenység sem volt előzmények nélküli. Az öreg a szerencsejátékosoknak abba a fajtájába tartozott, akik örökösen veszítenek, és akik emiatt a tét folyamatos emelésével próbálnak a veszteségek kútjából kimászni. Természetesen sikertelenül. Ezért aztán életük folyamatos menekülés.
Így történt, hogy a hitelezők, apám távollétében rendszeresen nagyanyám lakásán jelentek meg, hogy az aktuális kártyaadósságot behajtsák.
Némi purparlét követően mama ilyenkor kénytelen volt egy-egy családi ékszertől megválni. Amit viszont nagyapám egy idő után megunt, és megtiltotta, hogy az adósságokat a családi kassza terhére rendezze.
Jogosan.
A történtek után apám az örök vesztesek fent említett szokásos taktikájával ismét kénytelen volt emelni a tétet, és hogy adósságait rendezhesse, beállt embercsempésznek Genova és Palesztina között, mivel a talaj valószínűleg amúgy is forróvá válhatott már a lába alatt.
Csak hát a szerencse, meg a várva várt nagy pénz sohasem a lúzerekre mosolyog rá. Így egy szép napon azon vette észre magát, hogy a börtönben csücsül.
***

Szabadulása után, az ominózus esetet leszámítva nem láttam tizennyolc éven át. Ő Amerikában, mi itthon.
Megvoltunk.
Olykor váltottunk néhány levelet, de ettől sem neki, sem nekem nem lett jobb, érdekeink a párhuzamos egyenesek világában bolyongtak: ő megértést, és valamiféle távoli szeretetet vagy csodálatot várt volna el, nekünk sokkal prózaibb módon a gyerektartásra lett volna szükségünk. Egyik sem teljesült soha.
Aztán egyszer csak megjelent, és úgy viselkedett, mint a mesebeli királyfi a fehér lovon. Vagy mint az ötvenhatosok nagy többsége. Bérelt autó, Hotel Intercontinental, régi haverok, kurvák, cigánnyal húzatás, ésatöbbi.
És mintha mi se történt volna: édes fiam, hogy van anyád?
***

Immár felnőttként valami homályos, zavaros nosztalgia ébredt bennem az elveszett apa, a tanácstalan kamaszkor iránt. Mint az a nő, akit ugyan egész életében vert a férje, mégsem hagyja el, mert azt hiszi, még mindig meg tudja változtatni.
Hátha most.
Így voltam én is akkor.
Két hét ismerkedés, a forró kása kerülgetése, udvarias közhelyek, majd minden átmenet nélkül az atyai bizalmaskodás, az összekacsintás szándéka, nagyhangú ígéretek, és a hamiötvenhatbannemlettünkvolna című lemez.
Kavarogtak bennem az érzések. Egyik oldalon a kitörölhetetlen tények, a másikon meg az, hogy hát mégiscsak az apámról van szó. Még azt se mondtam meg neki, hányszor kellett letagadnom a pártállamban a puszta létezését is.
Ma már kristálytisztán tudom, mit kellett volna tennem.
Akkor nem tudtam.
***

Az időtájt egy lakótelepi panellakásban laktunk. Mi egészen jól elvoltunk, apámnak persze kicsi volt az ötvenkét négyzetméter - gondolom a nevadai síkságokhoz képest. De egyvalami felkeltette az érdeklődését. A lakásban a WC. És annak felszerelése. Egész pontosan a lehúzó lánc, és a végén a fogantyú.
Teljesen lázba jött tőle.
Kiderült, aktuálisan vízvezeték szereléssel foglalkozik. Plumber. Én vagyok kint plumber.
Már ez is meglepett.
Még az általánosban azt kellett beírni apja foglalkozása rovatba: villanyszerelő.
Hol? Hát a börtönben. Esetleg Sztálinvárosban. De ez akkor titok volt, meg nem is kérdezték.
És most? Most plumber.
Tudvalevőleg junájted sztétsz momentán az ilyen lehúzós vécé nincs már. Csak fáin, nyomógombos, öblítős. A hollywoodi sztárok megőrülnének az ilyenért.
Ma úgy mondanánk: retró rötyi.
Figyelj kisfiam! Nagy biznisz, nagy pénz! Te (mármint én) megveszed itt a WC-t, kiküldöd, én beszerelem, jó pénzt csinálunk. Csak csináld azt, amit mondok.
Megszédültem. Lelki szemeim előtt dollárkötegek sorjáztak az asztalomon.
Mindent megbeszéltünk még mielőtt visszament Los Angelesbe. EL É-be. Majdnem mindent.
***

A WC csésze beszerzése szinte gyerekjáték volt.
A tartály.
Miért? Tartály is kell?
Bölcsész…
Persze.
Tudvalevőleg, a magyar hiánygazdaság akkori zászlós hajója a vécétartály volt rézcső kimenettel, tömítésekkel. Hogy miért pont ez a cikk, rejtély.
Egyetlen szaküzletben se volt. Corvin, Lottó, Budai Lottó. Széttárt karok, sajnálkozás.
Sehol.
Kétségbeesés. Telefon Los Angelesbe.
Nem is kerül sokba a kezdő tanári fizetéshez képest.
Ne aggódj, Géza bácsi a Szabolcs utcai kórház TMK vezetője régi kistarcsai haver. Szólj neki, hogy én kérem!
És tényleg. Géza bácsi szólt, üzletben félretéve, borravaló átadva. Hurrá, királyság! Célegyenes. Már csak a feladás van hátra. Gyerekjáték. És dől a pénz.
***

Csomag feladása a tengerentúlra akkortájt a BOY-szolgálat nevű intézménynél volt lehetséges. Így azután WC-csésze plusz tartály Trabantba be, irány a Bajcsy-Zsilinszky út.
Üzlet előtt húszméteres sor. Karácsony előtt járván előttem kis csomagokban bejgli, házi kolbász, tokaji aszú, szilvapálinka szépen becsomagolva a gyerekeknek Ámerikába.
Jómagam, lehajtott fejjel egy WC-csészét tologattam magam előtt a sorban a nyílt utcán.
Mi lesz most? Semmi.
Mindössze egy tanítványom járt épp akkor arra, és köszönt rám hangosan, megértően.
Tiszteletem, tanár úr!
***

Az üzletben az unott tisztviselő azt kérdezi, hová, mi lesz feladva. Hát WC-csésze Los Angelesbe. Mögöttem diszkrét kuncogás.
Ekkor fejét felemelve a papírokból: És így üresen, vagy tele?
Némi szarkazmussal, és könnyekkel a szemében az elfojtott röhögéstől.
Ennél a pontnál elbizonytalanodtam.
Mit is keresek én itt, kezdő tanár, egykori gombfocibajnok, lemezlovas és sportújságíró? Kell ez nekem?
De már nem volt visszaút.
- Fel akarom adni, - mondom elszántan. - Itt a cím.
Tisztviselő fejvakarás.
- Milyen kategóriában szeretné?
- Ajándék kategóriában.
- Mégis, mi a tárgy jellege? WC-csésze ugyanis nincs a feladható tárgyak listájában.
- Jellege használati tárgy.
- Az nem lehet, itt ajándékokat szoktak küldeni.
Elkeseredtem.
- De talán lehetne esetleg porcelán - derült fel a derék tisztviselő jóindulatúan.
Megadom magam. Legyen, csak gyerünk már.
- Viszont a porcelán kiviteléhez nemzeti banki engedély szükséges - tette hozzá-, szíveskedjék az engedélyt beszerezni, majd azzal visszajönni.
Összeomlottam. Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb.
Tévedtem.
Csésze vissza a Trabantba, irány a Nemzeti Bank. Még szerencse, hogy nincs messze. Portás nem érti, miért megyek egy WC-csészével a hivatalba.
- Maga a karbantartó?
Elmagyarázom.
Együtt érzően bólogat. Sok hülyét láthatott már.
Csinos hölgy a pultban.
Mondom.
Hátraszól.
- Vécét akarnak Amerikába küldeni, mit kell kitölteni? Összeszaladnak. Konzílium a beteg fölött.
Ügyfél eközben megsemmisülten áll, csészével a lábánál.
Vihogva kezembe nyomnak egy nyomtatványt.
Kitöltöm.
- Két hét múlva tessék visszajönni érte. A csészét nem szükséges hozni.
Harsány nevetés.
Két hét múlva.
- Lányok! A vécés van itt, készen van az engedély?
Hogy abban a pillanatban apámról mit gondoltam, azt a nyomdafesték nem tűrné el.
Most már mindegy. Engedély kézben, diadalmasan vissza a BOY- hoz.
Fejvakarás.
Már megint.
- Megérdeklődtük, sajnos ezt a műtárgyat nem lehet légi úton küldeni - így a tisztviselő.
- Csak tengeri úton. Tessék az IKKÁ-ba menni vele, ott biztos felveszik - mondja szánakozva.
(IKKA: IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció - ifjabbaknak. Csomag külföldre - értsd nyugatra, valamint nyugatról.) Ismeretterjesztés gyanánt.
Nos, az sincs messze. Ha már ennyit belefektettem.
IKKA.
Rezignáltan elmondom, rutinosan várom a hatást.
Szemük se rebben.
- Tessék ide feltenni a pultra, Hamburgig vonaton, onnan hajóval küldjük tovább. 860 dollár lesz, ezt tessék kitölteni.
Épp nem volt nálam 860 dollár. A nagyobb baj akkor lett volna, ha mégis.
Rosszul voltam, szédültem, magamban káromkodtam kifelé menet, és feltettem magamnak azt a - teljesen hiábavaló - kérdést, miért pont engem vert meg az Isten ilyen apával.
Hazamentem.
Éjjeli telefon Los Angeles-be. EL É-be. Az időeltolódás miatt.
Beszámolok.
- Mennyi? 860 dollár? Az nagyon drága - mondja. Akkor nem kell.
Mély levegőt vettem, majd a vonalat megszakítottam.
***
Az érintetlen WC csésze, plusz tartály még két évig állt a garázsban.
Amikor a nyaralót építettük, felhasználásra került. Jól jött. Használat előtt, közben és utána gyakran emlegettük a történetét. A családi folklór része lett.
***
Apámmal soha többé nem beszéltünk egymással. De nemcsak emiatt.