Már rég csak fekete-fehér fotókat készítek

Publikálás dátuma
2018.10.21 15:00

Fotó: Népszava/ Vajda József
Nem Féner Tamás választotta a fotóriporteri pályát: "a pálya választott engem". A Kossuth-díjas fotóművész, aki novemberben tölti be 80. életévét, ma már inkább fényképezgető nyugdíjasnak tartja magát. Jubileumi kiállítása FÉNER 80 címmel november 15.-én nyílik a Stefánia Galériában.
Hat évtizede fotóriporter. Miért választotta épp ezt a pályát? Fotóriporter voltam. Ma már inkább fényképezgető nyugdíjas. Ezt a pályát nem én választottam, hanem - úgy is fogalmazhatnék - a pálya választott engem. A Madách Imre Gimnáziumba jártam, s ott nagyon jó sportélet volt, országos hírű színjátszó kör működött. Előadták a Bánk bánt, Az ember tragédiáját, az Antigonét, A fátyol titkait, ezt Vörösmartytól. A Tragédiában, az Antigonéban szerepeltem is. A későbbi dolgokat már inkább fényképeztem, jobb volt az úgy mindenkinek. Korábban az apámtól kapott Voigtländer fényképezőgéppel kezdtem, de ekkora már kisírtam a fatertól egy kisfilmes gépet. Némi büszkeséggel tölt el, hogy Albertini Béla fotótörténész barátom a Madách gimi anyakönyveit is átkutatva, nem miattam, kiderítette, hogy Friedman Endre, alias Robert Capa, aki maga is oda járt, még nálam is rosszabb tanuló volt. Persze nem ezért lettem fotóriporter. Néhány felvételem megjelent a Szabad Ifjúság című lapban, amelynek fotórovatát akkor Bass Tibor vezette. Amikor ’57-ben érettségiztem, nem vettek fel az egyetemre. Véletlenül összefutottam Bass-sal az EMKE előtt, megkérdezte, mit csinálok. Mondtam, semmit, nem vettek fel az egyetemre, mást meg nem találtam ki. Akkor ő feltette a sorsdöntő kérdést: nem akarok-e fotóriporter lenni. Mondtam, hogy de. Ennyi volt a pályaválasztásom. Politikai okai voltak, hogy nem vették föl egyetlen egyetemre sem? Akkor még volt a felvételiknél a politikai minősítés, én meg masszívan ”X”-esnek, „egyéb” származásúnak számítottam. Apám-anyám korábban maszek kereskedő volt, de valójában ma már én is úgy gondolom, hogy ettől eltekintve valójában nem voltam elég érett és felkészült rá. Hol kezdte a pályát? Nagyon sok fotóriporter emigrált, akkor úgy mondták, disszidált ’56-ban, így bőven volt üresedés a szerkesztőségekben. Bass a Lapkiadó Vállalatnál fontos pártfunkciót is betöltött és a Fotó című lap főszerkesztőjeként tevékenykedett. Tudni kell, hogy a kiadó erős emberei között presztízscsata dúlt, ki tudja elhelyezni a protezsáltjait. Neki akkor éppen nem volt ilyen embere, s a legjobbkor botlott belém. Így kerültem a Film Színház Muzsikához, ahol majd 30 évig dolgoztam. A kor ismert színművészei hogyan fogadták az ifjú titánt? Sehogy. Az mindegy volt, hogy a fotópróbán három, vagy négy fotós nyüzsög a színpadon, mert akkor még a szünetekben a nekünk beállított jeleneteket fényképeztük. Volt néhány fontos találkozásom. Az egyik első riportomon Ladányi Ferenc letegezett, visszamagáztam, mire kioktatott: egy helyen dolgozunk, itt a tegezés járja. Egri Istvánról - nagyszerű színész, rendező, akinek nem véletlenül Dacos volt a beceneve - kellett portrét készítenem. Ja, ott volt a két kislánya is, Kati meg Márta. Fényképezés után Egri szigorúan nézett rám és megkérdezte, ismerem-e a Skirákat. Fogalmam nem volt arról, kik ezek az urak. Kiderült, hogy ez egy nagyon híres svájci művészettörténeti könyvsorozat. Egri letolt, hogy milyen fotós az olyan, aki nem ismeri a Skirákat. Közölte, ha van időm, beszéljek a feleségével, Terivel (Náray Teri színésznő), hogy ráér-e, s menjek fel és tanulmányozzam a Skira-köteteket, mert szerinte egy fotós nem lehet tanulatlan. Attól tartok egy ilyen helyzet ma teljesen elképzelhetetlen. Volt még néhány pozitív élményem is, de nem ez volt a jellemző. Nem tudtam megkapaszkodni a színházi világban… Az ezredforduló után néhány évvel beszélgettem fotóriporternek készülő fiatalokkal. Többségüknek fogalma nem volt arról, kicsoda Korniss Péter, Benkő Imre, Fejes László, vagy éppen Féner Tamás. Capáról legalább néhányan hallottak harangozni. Nem lenne szükség szakmai műveltségre, legalább az elődök, a kortársak ismeretére? Talán a szakmai és általában a szellemi igényesség hiányzik. Az újságíró-szövetség kebelében működő újságíró iskolában 1959-60-ban két évig tartott a tanítás. A tanárképző főiskola tankönyveit használtuk a közismereti tantárgyakból, a legjobb tanárok adtak elő. Hirtelen Gerézdi Rabán és Czine Mihály jut az eszembe. A újságírókkal közös tantárgyak mellett a fotóriportereknek művészettörténet tárgyuk is volt. Az újságíróknak pedig gyors-és gépírás. Végvári Lajos művészettörténész, a Képzőművészeti Főiskola művészettörténeti tanszékének vezetője, aki az újságíró iskolában is a művészettörténetet tanította, meghívott hármunkat, hogy járjunk be rendkívüli hallgatóként a Képzőművészetire. Ugyanazt tanultuk, mint a festőnövendékek, csak nem kellett rajzolnunk. Az szép is lett volna. Persze nem akarom idealizálni azt a kort: akkor sem csupa elvetélt filosz fogott fényképezőgépet a kezébe. Korniss Péter, Hemző Károly, Zaránd Gyula és annyian mások azzal az igénnyel léptünk fel, hogy a magunk módján közelítsük meg a szakmát. Igyekeztünk a fotózásról, a fotóról minél többet megtudni, mindenki a maga módján. Azután persze voltak a „sofőr” fotósok, akiket pár sikeres fénykép után főszerkesztőjük nevezett ki fotóriporterré. Derék, becsületes iparosok voltak, gondolom, ma sincs másképp. Mára már teljesen kettészakadt a sajtófotó és a kreatív fotó. Van persze átjárás, de nem jellemző. Arra talán már nincs mód, hogy az ember két párhuzamos, de egymástól meredeken eltérő életművet hozzon létre. Amit napi munkám során fényképeztem, azt 1970 után már biztosan nem állítottam ki, amit pedig mint kvázi-fotóművész készítettem, nem publikáltam sajtófotóként. A digitális fotó pedig egészen új helyzetet teremtett. Beszélhetünk egyáltalán ma még fotóriporterekről, fotóriportokról, hiszen bárki készíthet felvételt egy okostelefonnal, amit valamelyik hírportál leközöl? Korábban léteztek képes újságok, magazinok, ahol a képriport térben helyezkedett el. Vissza lehetett rá lapozni, nézegetni, elolvasta az olvasó a hozzá tartozó szöveget. Ma az online oldalakon nem térben, hanem időben látjuk a fotókat, mert nem látható egyszerre két fotó. Egymás után nézzük őket és az agyban fel kell építeni a fotóriport szerkezetét, amit korábban készen kaptunk. Nincs vagy alig van álló kép az online sajtóban, szinte csak fekvő kép van. Fel kell ismerni és tudatosan használni kell, mint lehetőséget. Új szabályok vannak. Végleg vége az analóg fotózásnak, a fekete-fehér vagy akár a színes képeknek? A digitális, illetve az analóg fotográfia sok szempontból mást jelent. Az analóg fotografálás konstruál, a digitális dekonstruál. Az analóg fényképezéskor, sok okból, igyekszel az optimális helyzetet megszervezni, a digitális eljárásnál előállítasz egy képtömeget, amiből kiválasztod az ideálisat. Persze, némi túlzással, sarkítással. Én már rég csak fekete-fehér fotókat készítek, analóg technikával. Úri passzióm. Amerikában, Nyugat-Európában jelentős összegeket adnak a gyűjtők a híres fotósok képeiért, miközben neves hazai fotósok a külföldi árak töredékével kénytelenek beérni. Miért nem jó befektetés itthon a fotó? Hiányzik az a meghatározó értelmiségi réteg a szakma holdudvarából, amelyik el tudná helyezni a fotót, a fotóművészetet a köztudatban. Mostanában fölbukkant egy-két bölcsész, aki szívesen foglalkozik a fotóval, de nincs igazán publikus fórumuk. A magyar fotósélet évtizedekkel lemaradt a világ élvonalától. Még mindig a MADOME, a Magyar Dolgozók Országos Művészfényképező Egyesülete normái szerint gondolkodunk, pedig rég megszűnt. Műtárgyként forgalmazható kép, Kertész, Brassai, Munkácsi itthon alig van. Ahhoz, hogy valaki piacképes legyen, „meg kell csinálni”. Az pedig nem olcsó mulatság. Ha van piac, az általában a nyugatról visszaigazolt nagyokban lát fantáziát, vagy - nyilván a kereslet okán - az intermediális fotóban, amit igazán sikeresen képzőművészek művelnek. Nincs polgárság sem, amely gyűjtőként megjelenhetne. A fotóalbumok talán valamelyest segíthetnének a fotóművészet, a -kultúra népszerűsítésében, de saját bőrömön is tapasztaltam, hogy a kiadók érdeklődése addig tart, míg felveszik a pályázati pénzeket egy-egy albumért, majd egyáltalán nem foglalkoznak a terjesztéssel, az is csak vinné a pénzt. A képet természetesen ingyen várják, hiszen az ember örül, ha egyáltalán megjelenhet. A szöveget pedig az írja a kiadóban, aki épp ráér. A könyv azután megjelenik filléres antikváriumokban, vagy megy a zúzdába, az is hozza a pénzt. Nem anyagiasság van emögött, hanem egy művészeti ág és művelői meg-, pontosabban meg nem becsülése. Persze a lapok szerkesztőségei sem a bőkezűségükről ismertek. Mindenkinek van jó néhány színes története e tárgykörben. Ha már a könyveknél tartunk, a rendszerváltás előtt megjelent az „… és beszéld el fiadnak… (Zsidó hagyományok Magyarországon)” című kötete, amelyhez a szöveget a kiváló tudós, Scheiber Sándor írta. A Kádár-korban ez a téma nem volt épp felkapott, hogyan tudta megjelentetni a könyvet? Akkor elsősorban nem a zsidóságról akartam könyvet készíteni, hanem egy élő közösséget szerettem volna bemutatni a ’80-as évek elején, amikor a létező szocializmus álközösségei már kiürültek. Visszamentem a zsinagógába, ahová gyermekkoromban én is jártam. Nem volt könnyű feladat, főleg a közösség bizalmát elnyerni, de végül elfogadtak... Az igazság az, hogy nem is tudtam, milyen aknamezőn járok. Azóta olvasott könyvekből jöttem rá, hogy az akkor megmagyarázhatatlannak tűnő ellenségességgel viselkedő egyházi vezetők milyen szörnyű politikai nyomás alatt álltak. De ezért, főleg utólag, nem neheztelek rájuk. Scheiber, aki a könyvemet írta, kivonta magát e nyomás alól. A hivatalos mellőzés volt ezért a büntetése. Egyébként a fotósorozatból eredetileg kiállítást akartam rendezni, a Néprajzi Múzeum, Hoffmann Tamás fel is vállalt. Amikor már állt a kiállítás, Aczél György be akarta tiltani, de volt néhány ember, aki meggyőzte, nagyobb botrány volna, ha betiltják, mintha néhány hétig kint vannak a képek a falon. A kiállítás alatt találkoztam Kemény Zoltánnal, aki akkor a Corvina művészeti vezetője volt, az ő javaslatára a kiadó megjelentette a zsidóságról készített fotósorozatom. Összesen öt vagy hat kiadásban három nyelven jelent meg. Mennyire osztja meg a fotós társadalmat a „kulturkampf”? Nem tudom, mert nincs fórum ahol ez kiderülne. A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) berkeiben a fotósok a maguk világában élnek, a Magyar Fotóművészek Szövetsége lényegében szerepét vesztette, valamikori szerepeit a szakma egy részére vonatkoztatva az MMA vette át, az újságíró szövetség fotóriporter szakosztálya pedig, hát van. Mindenki magányos harcosként próbál a víz felett maradni. Létezik-e udvari fotóművészet, lehet-e érvényes képeket készíteni a hatalom árnyékában? Heinrich Hoffmann, Hitler udvari fotósa nagyon jó fényképész volt, Leni Riefenstahl különösen élete vége felé, a Hitleráj után - amikor filmszínésznő és jelentős rendező volt - fotográfusként szerzett magának nevet. De, legalább szakmailag, nekünk se kell szégyenkeznünk a Rákosi-, a Kádár-korszak protokoll-fényképészei miatt. Ez egy szakma. Az egyetemen kérdezték tőlem a gyerekek, el lehet-e menni dolgozni, mondjuk egy jobboldali laphoz. Mondtam nekik, gyerekek, hogyne lehetne. Az is egy kenyér. Ha nincs az elveid ellen, akkor csináld. De persze, van egy mondás, ha kiállsz az utcasarokra, ne csodálkozz, ha leszólítanak. Aki nagyon „beleáll” egy történetbe ne csodálkozzon, ha, ha esetleg kiderül, hogy másik történet már nem lesz. Ahogy Faludi Ferenc írta: „Fortuna szekerén okosan ülj, úgy forgasd tengelyét, hogy ki ne dűlj. ” Milyen jó, ha a gimiben az embernek jó magyar tanára volt, nevezetesen Bada Gyula. A háború előtt a baloldali szemléletű fotósok többnyire a kevés sajtónyilvánosságot - azt is inkább külföldön - kapó szociofotó területén mozogtak, míg a sajtófotóban többnyire a konzervatív „magyaros stílus” képviselői. Néhány polgári lapnál is ezt a szemléletet vállalók dolgoztak, nem kevés empátiával a kiszolgáltatottak sorsa iránt. Persze belefért a "kormányzó" születésnapi operaházi ünneplése is a repertoárba, de hát… Mindenekelőtt Escher Károlyra, Bojár Sándorra gondolom, de folytathatnám a sort. Azt pedig tudomásul kell venni, hogy itt nem lehet nagy pályát befutni, és soha nem is lehetett. Lehet vállalni a kockázatot és venni a betyárbútort. Azért azzal számolni kell, hogy egy-egy Capára, André Kertészre, Brassaira sokkal több kudarcos élet jut. 
Frissítve: 2018.10.21 15:00

Szüdi János: A petárdaeffektus

Publikálás dátuma
2019.02.17 16:00
NAGYSZÜLOK IS KAPHATNAK GYEDET - A gyerek pedig köteles eltartani a szüleit
Fotó: SHUTTERSTOCK
Látszik, hogy az országnak nincs pénzügyminisztere. Igaz évekig pénzügyminisztérium sem volt. Mára van minisztérium, van kinevezett pénzügyminiszter, csak éppen semmi súlya nincsen a kormányban. Nincs, mivel a gyakorlatban kormány sincs. Egyetlen ember, a miniszterelnök szava számít. Ezt az állítást messzemenően alátámasztja az évértékelőn meghirdetett 7+1+1 pontból álló választási programcsomagja. A rendszerváltás óta nem volt még olyan miniszterelnök, aki ennyi fedezetlen csekket állított volna ki, hasonlóan a nagy elődhöz, Kádár Jánoshoz, aki például - közérzetjavító intézkedésként - bejelentette az élelmiszerárak csökkentését a hatvanas évék végén. Ő végre is hajtotta, amit ígért. A mai napig emlékeznek az öregek a három hatvanas kenyérre, tejre, a háromforintos „fradi kolbászra”. Orbán Viktor ígérgetni tud, ám az ígéretek beváltására már sok esetben nem kerül sor. Innen ered egyik fullajtárjának elszólása: „ígéret kategóriájában megoldottuk.”
Mostani bejelentései petárdaként röppentek a magasba. Tapsvihar, csodálkozó sikongatások, elismerő bólintások, kéjes nyögdécselések, tágra nyitott szájak és szemek, füttyentgetések kísérik a pályaíveket. A petárdák nem esnek szét. Nem robbannak. Állócsillagok, fekete lyukak az égen. Senki nem tudhatja mit is rejtenek valójában az ígéretek, de jól hangzanak, s elfednek minden aktuális problémát. Mielőtt átnézzük az új közérzetjavító bejelentéseket, két dolgot érdemes végiggondolni: kinek a pénzét osztogatja Orbán? Az adófizetőkét. Mészáros Lőrinc és a többi száz leggazdagabb magyar nem finanszíroz, csak továbbgazdagodik e program által is. Másodszor, hová vezetettek az említett kádári intézkedések? Államcsődhöz! Így hát gaudiumra semmi ok!
Nézzük a bejelentéseket! Minden negyven év alatti nő az első házasságakor tízmillió forint kedvezményes kölcsönben részesülhet. A törlesztést az első két gyerek születése után három-három évre felfüggesztik, a második gyereknél a tartozás harmadát elengedik. A harmadik gyerek megszületése esetén az egész tartozást elengedik. Minden fiatal házaspár kap tízmillió forintot? Szegény? Gazdag? Magyar? Cigány? Csak házasodni kell? Nincs kamat? Nem is kell visszafizetni? Elég szülni? A bankok fizetnek majd mint a katonatiszt? A válaszokra várni kell. Ami biztosnak tűnik, aki elkapkodta a házasságkötést az valószínűleg ráfázott. Vannak azért biztos befutók. Orbán Rózának - az ígérgető 19 éves, hajadon lányának - például jó esélye van arra, hogy esküvője költségeinek egy részét kifizettesse az állammal. Orbán Flórának, az osztogató másik, hajadon, 14 éves lányának az esélyei a lehetséges következmények miatt bizonytalanok.
Lépjünk tovább. Bővítik a családi otthonteremtési kedvezmény (csok) kedvezményes hitelét, amelyet két vagy több gyermek esetén használt lakások vásárlására is lehet fordítani. A csok bővítését nem kell magyarázni. A használt lakások vásárlásához nyújtott húsz-harmincmillió forint támogatás segíthetne az otthonhoz jutáshoz, ha hatására a lakásárak nem szöknének azonnal az égig, s ha a szegények is hozzá tudnának jutni a pénzhez. A falvakban élők esélyei jobbak lennének, mint a városi lakásra vágyóké, azonban ők – a bejelentő szerint – másik, testre szabott megoldást kapnak néhány hét múlva. Jelenleg várólistára kerültek.
Mit mond a következő ígéret? A második gyermeknél egymillió forintot átvállalnak a nagycsaládosok jelzáloghiteléből. A harmadiknál négymilliót, minden további gyereknél egy-egy milliót. A jelzáloghitel átvállalásának a petárdája megfejtésre vár. Valaki kölcsönkér. A hitelező pedig úgy ad kölcsönt, hogy jelzálogot vezettet a kölcsönkérő házára. Létezik egy jelzálog-hitelintézet, amelyik jelzáloglevelet bocsát ki. Csak a jelzálog alapjául szolgáló hitel kifizetését vállalhatja át az állam.
Tegyünk még egy lépést. Azok a nők, akik legalább négy gyermeket szültek és neveltek, életük végéig mentesülnek a személyi jövedelemadó megfizetése alól. Ez az ígéret azoknak kecsegtető, akik jól fizető állásban vannak. Miután a megjelent szöveg múlt időt használ, ez a mentesség azoknak is járhat, akik a megjelenő szabályozás hatályba lépése előtt teljesítették a feltételeket. A „szültek” kifejezés viszont kizárja az örökbefogadott és a nevelt gyermekek beszámítását. A gyermekét egyedül nevelő apa sem számíthat a támogatásra. Az „életük végéig” fordulat remélhetően nem a nyugdíjak jövőbeli megadóztatására céloz.
Ugorjunk! Elindul a nagycsaládosok autóvásárlási programja. A legalább háromgyermekes családoknak két és félmillió forint vissza nem térítendő támogatást adnak legalább hétszemélyes autó vásárlásához. Ez az első olyan ígéret, amelynek szövegéből arra lehet következtetni, hogy a gyermekhez férfira is szükség van. Az autóvásárlásra nem csak az anya jogosult. Jó hír az is, hogy maga a bejelentő is megkaphatja a támogatást, amire a vagyonbevallása szerint rá is szorul. Reméljük ezzel az állami segítséggel az intézkedést bejelentő miniszterelnök meg tudja venni az autóját, hiszen ezek a kocsik négymillió forintnál kezdődnek.
A következő lépés valóban nemzetmentő. Huszonegyezer új bölcsődei férőhelyet hoznak létre három év alatt. A huszonegyezer új férőhely nem biztos, hogy elég, de jó alkalom újabb kiemelt állami beruházás indítására. Ekkor nincs közbeszerzés, hatósági engedély, a számla is mozoghat felfelé. A bölcsődebővítés hasznos lehet, ha a „rabszolgatörvény” alapján a szülőkre kivetik a maximális túlmunkát.
Nézzük a következő jó hírt. Bevezetik a nagyszülői gyermekgondozási díjat, így a nagyszülők is maradhatnak gyeden a szülők helyett. A nagyszülői gyermekgondozási díj bevezetése összhangban áll a nagyszülő gyermekgondozási segítő ellátásra való jogosultságával. Így legalább bezárul a kör. Az alaptörvény (szándékos kisbetűvel) szerint a gyermek köteles gondoskodni szüleiről, a nagyszülő meg ellátja a szülők gyermekeit.
Egy új terület következik. A nyolcadik pont az egészségügyről szól. Kap hétszázmilliárdot a fejlesztésekre. Igaz a centrumkórház megépítésének költsége is benne foglaltatik ebben az összegben, így érvényesülhet az eddigi gyakorlat, a maradék-elv szerinti elosztás. Miután nincs fejlesztési koncepció, miután nem lehet tudni mire is lenne szükség, biztosan lesznek, akik jól járnak. Ezek közé tartoznak mindazok, akik építhetnek, beszállíthatnak a szokásos – ”névre szóló” - kiválasztási rend alkalmazásával, a szokásos kiemeltté nyilvánítás mellett.
Ismét egy másik területre érkezünk. A kilencedik pont tovább bővíti a gyermekek utaztatására szaporodott vállalkozások lehetőségeit. Orbán ugyanis bejelentette: a középiskolások a kilencedik és a tizenegyedik évfolyam végén kétszer kéthetes külföldi nyelvtanfolyamon vehetnek részt, amelynek a költségét a kormány állja. A határon túli magyaroknál tett látogatások megszervezése mellett több mint százezer tanuló nyári programját kell állami pénzből megszervezni. Mértékadó vélemények szerint a nyelvtanulás akkor lehet sikeres, ha a tanulót családi környezetben fogadják. Nem találkozik magyarokkal. Ennek becsülhető költségét nehéz megadni, hiszen amit az állam fizet, az folyamatosan drágul. Jelenleg háromszázezer forintra becsülték az egy tanulóra eső kiadásokat. Igaz, illetékes szájból már elhangzott, a részvételhez pályázni kell, s valószínűleg tartanak nyelvi szintfelmérést is. Érvényesüljön a kormány oktatáspolitikája: aki nem tud, az ne is tanuljon!
Nem lehet tudni, milyen jogszabályok mikorra tisztázzák ennek az orbáni petárdacsomagnak a valóságos tartalmát. Melyikből fog szikraeső hullani, melyik bocsát ki füstfelhőt? Nem lehet tudni, csak sejteni melyik beruházói, befektetői kör erősödik az állami feladatok végrehajtásában való részvételnek köszönhetően.
De az talán kijelenthető, hogy egy felelős pénzügyminiszter ilyen bejelentések után a felmentését kéri a miniszteri teendők ellátása alól.
Frissítve: 2019.02.17 16:00

Bihari Tamás: Benzingőzölés

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:45
nehézséAZ OMINÓZUS P70-ES - Az NDK járműiparának remeke volt
Fotó: FORTEPAN/BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA. LEVÉLTÁRI JELZET HU BFL XV
- Vigyázz a lábaddal, ne tedd a lukba! – figyelmeztetett a Papa, miközben óránként 40 kilométeres észveszejtő sebességgel száguldoztunk a Népköztársaság út platánsora alatt. A szürke Prága már 1958-59-ben is oldtimernek számított, hiszen még az indexe is az első ajtó oszlopából csapódott ki, ha a Papa irányt kívánt változtatni. A figyelmeztetést azonban nagyon is komolyan kellett vennem, hiszen az öreg Prága padlólemezén némi anyaghiány mutatkozott. Magyarán, itt-ott lukas volt. Végül emiatt is vált meg tőle.
Mégsem maradtunk autó nélkül, mert akkortájt az orvosok, újságírók, neves művészek és egyéb fontos emberek vásárolhattak személygépkocsit. A Papa gyermekorvosként megvehette a család első modern, új autóját, az NDK járműiparának remekét, egy P70-est. Az almazöld jószág vígan pöfögött a keverék üzemanyaggal.
A mama öccsei gyakran kölcsönkérték és vékonypénzű egyetemistaként a tankolást és a javítás költségeit a Papára hagyták, aki ezt természetesnek vette. Egyszer, amikor az egyik sógor kezében felrobbant a szódásüveg és a Papa dudálva száguldott vele a kórházba, a sebesült elhaló hangon rászólt: "Tibikém, kapcsold fel a sebességváltót hármasba, akkor gyorsabban megyünk." Kétségtelen, a Papa filosz volt, nem technikus.
A keskeny utakon csökkentette a baleset kockázatát, hogy percekig egyetlen autó sem tűnt fel az úton. Azok is többnyire BA-s rendszámú vállalati Volgák, vagy Pobjedák, esetleg Warsawák voltak. Ja, fontos elvtársak is rótták az utakat, a legfontosabbak állami Mercedesekkel, de az egy másik történet. Kisebb falvakban bizony a gyerekek még az autó után futottak, mert a helyi tsz Csepel teherautóin, vagy a MÁVAUT Ikarusain kívül még nem láttak gépjárművet.
A lelkesedést néha az irigység gyűlölködő kitörése váltotta fel. Egy kis faluban egy biciklis srác a Papa elé vágott, aki hiába fékezett, az ütközés elkerülhetetlen volt. Szerencsére a srácnak nem esett különösebb baja, de minket a feldühödött tömeg majdnem meglincselt. Öklüket rázták, ordítoztak, hogy a városi ember itt száguldozik és elüti a szegény gyereket. Galamb szelíd gyermekorvos apámnak üvöltötték ezt, aki soha senkitől egyetlen fillért el nem fogadott és ha hívták, az éjszaka közepén is ugrott a beteg gyerekhez. Végül élve megúsztuk, de akkor repedt meg először az üvegbúra, amiben addig éltem, és ahol erőszakkal csak az Iliászban, vagy az Odüsszeiában találkoztam, amit a Papa persze eredetiben is olvasott. Máig emlékszem arra a hitetlenséggel kevert félelemre, amit az eltorzult arcok, üvöltő szájak láttán éreztem gyermekfejjel. Azóta az üvegbúrának a cserepei sincsenek már meg.
A késő ’60-as évektől gépkocsinyeremény-betétkönyvvel is lehetett nyerni autót. Sosem felejtem el azt a kitörő örömöt, amikor a mi sorszámunkat olvastuk a Népszabiban: egy Škoda 1000MB-t nyertünk. Szürke, lassú csacsi volt, de a szép piros műbőr üléseivel mégis szerettük. Végül egy céges autó belehajtott és totálkáros lett. Szerencsére Gyuri bátyámnak nem esett baja. A sors adta, a sors elvette. A Papa halála után évekig nem volt autónk, de a Mama, aki modern nő volt és amellett, hogy levágatta a gyönyörű hosszú haját, mint a Sörgyári capriccio hősnője, Maryska, és szerette a Beatleseket, letette az autóvezetői vizsgát és jogosítványt szerzett. Akkoriban még csak elvétve ültek nők a volán mögött.
Egyik nap egy vadiúj modellel, egy alul bili-kék, felül fehér Trabant kombival tért haza. A kormányváltós, kék füstöt eregető jószág csomagterébe egy kisebb hálószoba bútor is elfért volna. Élveztük a száguldás szabadságát, de azért gyakran megálltam a Népköztársaság úti autószalon kirakata előtt és álmodozva néztem az üveg mögött a Zsigulik, Škodák és a Wartburg de luxok áramvonalas karosszériáját. A kocsik elé ki volt téve az áruk és a sorszámuk is, ami arra utalt, ki veheti át néhány éves várakozás után - ha jól emlékszem a Csepeli Szabadkikötő területén lévő Merkur telepen. Jó üzlet volt az autókiutalás adásvétele: a jó állapotú, alig használt kocsikhoz hasonlóan egy új árán, vagy afölött is el lehetett adni tehetős embereknek, akik nem akartak 4-5 évet várni. Igaz, ez semmi nem volt az NDK-beli 10-15 éves toporgáshoz képest. A Mama egyik öccse oda nősült és amikor a fia 10 éves lett, befizettek neki egy Trabantra, hogy mire nagykorú lesz, éppen meglegyen az álomautó.
A 70-es években a Zsiguli utóda, a Lada tarolt, az 1500-ast a népnyelv csak paraszt Mercinek hívta, és népszerű volt, bár némi kézügyességet igényelt, a Dacia. Misi barátom, miután hiába alkudott egy Velorexre, avagy Bőregérre, vett egy Daciát. Tehette, taxizott, értett az autókhoz. Szüksége is volt a szaktudásra, mert miután az új Dacia csomagtartóját elegánsan lecsapta, gondosan fölszedte a lepattant díszlécet és visszaszerelte. Ezután már csak a némi autóvillamossági beavatkozásra volt szükség. Tamás kollégám a papájával Szegeden vette át a román csodát és mivel 5 literrel adták ki, az első kútnál megálltak tankolni. Mikor már egy tartálykocsiba való üzemanyag is belement, és egyre erősebb benzinszagot éreztek, kinyitották a csomagtartót, amiben a felesleg lötyögött. A gyári benzintartály ugyanis lukas volt.
De hát ezek 40 éves történetek. Ki hitte volna akkor, hogy egyszer a lesajnált Trabik a nosztalgia hullámát meglovagolva egy mai új autó áráért kelnek majd el.