Ládafia

Abban az emelkedett vitában, hogy a szabadságharcosok vagy a hóhérok utódai kormányoznak-e most, igazságot tenni legfeljebb az utókor fog. Lehetséges, hogy valamelyik oldalnak igazat ad majd, ám sokkal valószínűbb, hogy a meghamisított és privatizált ünnep a saját 56-os emlékekkel nem rendelkező generációk – immár a többség – szemében elveszíti a jelentőségét. 
De addig is, amíg van, akinek fontos, jegyezzük föl: ha oroszokkal beszélgetve szóba kerül, hogy miért tekintenek még mindig „közelkülföldként”, a birodalmuk részeként az országunkra, az érvek között rendre előjön, hogy azért, mert ezt az igényt a magyar földön kiömlött orosz vér alapozta meg, először 1945-ben, aztán pedig 1956-ban. Bármit mondott is a jelenlegi magyar miniszterelnök a politikai pályája kezdetén Nagy Imréről meg a meggyilkolt kormányfő mártírtársairól, azok csak szavak voltak – ellenben a valóság az, hogy 2009-ben minden kényszer nélkül szövetséget kötött Vlagyimir Putyin személyében egy volt KGB-ügynökkel, aki a forradalmat leverők budapesti emlékművéhez jár koszorúzni, és aki szerint az orosz történelem legnagyobb tragédiája a szovjet birodalom szétesése volt. A mai Orbán Viktor pedig épp a Nagy Imre-szobor eltávolítására készül, és azon ügyködik, hogy lehetőleg még az unokáink is orosz függésben éljenek - merthogy, ha a nagy terv beválik, Paks 2 különféle pénzügyi és politikai számláit ők is fizetni fogják. („Mi nem játszunk hazárdjátékot a hazánkkal” – mondja, holott ő tette föl egyetlen, cirill betűs kártyalapra a jövőt.)  
Mióta hatalmat kapott, sosem hallgatták még őt ilyen kevesen az utcán. Alighanem azért, mert nyolc évnyi szakadatlan zabrálás után, a Cinege utcai villából kék villogós fekete állami luxusautón a proli Pestre alászállva, lélekben már a magángépen ülve (csütörtökön Szalonikiben játszik a Vidi) nem lehet hitelesen megidézni annak a forradalomnak az emlékét, amelynek a jelképe egy őrizetlen láda volt, telerakva a harcok áldozatai számára névtelenül adományozók pénzével. Ennek az országnak az utolsó, globális elismerést kivívó teljesítménye az eltaposott 56-os felkelés volt; a világ népei között ma is az akkor fölhalmozott és mára nagyrészt eltékozolt erkölcsi tőke, vagyis - képletesen – a harcok közepette is mindkét fél által érintetlenül hagyott pénzesláda határozza meg a helyünket. 
Ha pedig a mának keresnénk hasonlóan kifejező szimbólumot, az talán ugyanaz a láda lenne, a körülötte térdelő és vállig a pénzben turkáló sleppel: az Orbán-családdal, Mészárossal, Vajnával, meg a többi széltolóval. Orbán Viktor ünnepi beszéde – ha a brüsszeli birodalmazós klisékből jól hámoztuk ki a lényeget – arról szólt, hogy ez már az övék, és akár Európával szemben is készek megvédeni. Az ellenzéki rétoroké pedig leginkább arról, hogy üzenjük Brüsszelnek: ideje lenne rácsapni az ujjukra a láda fedelét. Egyik is, másik is igaz lehet, de mindannyian érezzük: ha a bukásában is dicsőséges forradalom emlékezetéből közös értékek híján mindössze ennyi maradt, az sem az ünnep, sem az adott nemzet jövőjére nézve nem sok jót ígér.

A jelenről is szól a történelmi film

Kultúrharcos időkben a szórakozni vágyó nézőközönség gyakran menekül azokhoz a filmes műfajokhoz, amelyek a jelen intrikái felől az egységesen szépnek, idillinek és gáncstalannak tűnő múlt felé irányítják. Magyarországon újra meg újra felhangzik az óhaj - polgároktól és kultúrpolitikusoktól egyaránt -: bárcsak olyan nagyszabású történelmi filmek idéznék meg a magyar történelem nagy sorsfordulóit, mint ahogyan az elmúlt két évtizedben a lengyel, az orosz stb. filmek megidézték a történelmet. A legtöbben természetesen a Várkonyi Zoltán-féle történelmi filmekre (A kőszívű ember fiai, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán) asszociálnak, sőt az épp ötven éves Egri csillagok a napokban - digitálisan felújítva -  vissza is kapaszkodik a mozivászonra. A vágyakozás mögött kimondva-kimondatlanul ott rejtőzik, hogy a történelmi témákat a többség nem tartja megosztónak, ellentétben az aktuális társadalmi témákkal, így a politikamentesség látszólag jobban megvalósulhat a történelmi filmen. 
Felmerül a kérdés: mi a voltaképpeni célja a történelmi filmnek? Ha erre válaszolni akarunk, akkor vissza kell térnünk a kályhához, a történelmi regényhez. A történelmi regényt illetően megkerülhetetlen Lukács György filozófus regényelmélete. A történelmi regény főszereplője a kisember, akinek a feladata az, Lukács szavaival, hogy „a szélsőségeket, melyeknek küzdelme a regényt betölti, és amelyeknek összeütközésében a társadalom nagy válsága költőileg kifejeződik, egymáshoz közelítsék (…) Scott meseszövésében ez a hős a cselekmény középpontja, olyan semleges talajt keres és talál, amelyen a szélsőségesen szemben álló társadalmi erők egymással emberi vonatkozásba kerülnek.”
Ilyen hős a skót kisnemes, Waverley, aki a XVIII. századi Skóciában a Stuart-párti skót felföldi klánok és a hajlékonyabb alföldi skót Hannover-pártiak között kénytelen közvetíteni. Bornemissza Gergely életpályája abban a formában, ahogyan Gárdonyi megalkotta, magába sűríti a három részre szakadó Magyarország társadalmának sorsát és alapvető konfliktusait. Paraszti származású hős, aki neveltetése, műveltsége, kapcsolati hálója (Török Bálint, Dobó István, Cecey Péter, Gábor pap) és nem utolsósorban felesége révén azonban az elithez kötődik; Szapolyai-párti nemes lányát veszi feleségül, és Ferdinánd király katonájaként védelmezi Eger várát; katolikus, de evangélikus lelkész, Gábor pap tanította. 
Bornemissza pontosan megfelel a lukácsi történelmi hős eszményének. Kisember, aki képes egyensúlyozni a szemben álló magyarországi politikai, felekezeti és társadalmi táborok között. Nem mellesleg a magyar történelmi regény első paraszti származású hőse. Gárdonyi demokrata érzületei ismeretében nem véletlen, hogy őt választotta Eger ostroma krónikájának hőséül – nem Dobó Istvánt, nem Mekcsey Istvánt, nem – a másik oldalról – Kara Ahmed nagyvezírt. Nem Ferdinánd királyt, Fráter Györgyöt és nem Szulejmán szultánt. Nem a történelem felszínén kavargó hősöket, hanem egy olyan „kisembert”, aki a népből jön, és a népet reprezentálja, de élményanyaga az egész korabeli magyar társadalomé. 
Bornemissza Gergely azért is volt jó választás, mert bár valóságos személy volt, de életének Eger ostromáig tartó szakaszáról kevés forrás állt Gárdonyi rendelkezésére. A történelmi regények szerzői azért szerettek kevéssé ismert embereket választani regényük főszereplőjének, mert - ellentétben a királyokkal, királynékkal, miniszterekkel, akiknek élete jól, mondhatni túlságosan jól dokumentált, főleg a kora újkortól kezdődően - a „kisemberek” (értsd: a forrásokban szűkszavúan említett személyek) életét szabadabban lehetett bonyolítani. 
És itt érünk el a történelmi regény és film fő különbségéhez a valós történelemtől: előbbiekben a mese éppoly fontos, mint maga a valóban megtörtént eseménysor. Képzeljük el, ha a történelmi regények vagy filmek csak olyan eseményeket tartalmaznának, amelyről abszolút hitelt érdemlő források állnak rendelkezésre, és amelyeket több forrás egybehangzóan megerősít! Ez az igény vagy elvárás bilincsbe verné az írókat és forgatókönyvírókat, gyakorlatilag a két műfaj halálát jelentené!
Tudomásul kell venni, hogy a történelmiregény-író és a történész munkamódszere más. Utóbbi nem adhat a történelmi hős szájába olyan mondatokat, amelyeket az nem mondott el a források szerint (persze utalhat arra, és ha ad magára, utal is, vajon a forrásban szereplő események alapján milyen szempontokat mérlegelhetett döntései során). 
A forgatókönyvíró viszont tudja, hogy bizonyos dolgokat a szereplőivel mindenképpen ki kell mondatni ahhoz, hogy a nézők számára a kor egész kapcsolatrendszere megismerhető, átélhető legyen. Bornemissza Gergely valószínűleg soha nem utazott Isztambulba, hogy Török Bálintot kiszabadítsa. De a regény kompozíciója szempontjából ez a próbálkozás nélkülözhetetlen volt. Miért? Mert Bornemissza Gergelyt Isztambulban végeztette ki Kara Ahmed. Gárdonyi nem akarta megírni Bornemissza halálát, de azzal, hogy hősét elvitte a Héttoronyba, halála valóságos helyszínére, már utalt a sorsára. A regényt agyoncsapta volna egy ilyen szomorú befejezés. Gárdonyi tehát szimbolikusan előrevetítette Bornemissza sorsát. Nem mellesleg, az isztambuli kalandok megismertették az olvasót azzal, milyen hatékony, jól szervezett a birodalom, amelynek hadserege megszállta Magyarország nagy részét, és az egri várvédelem sikere még jobban kidomborodott ennek a hatékony államgépezetnek a bemutatása révén.
A történelmi regény hőse tehát mindig olyan személy, akit a történelem viharai kizökkentenek a hétköznapokból, és arra késztetik, hogy cselekvő részese legyen a történelemnek. Ez a cselekvés általában abban jelenik meg, hogy a hős kiegyenlítő szerepet játszik a szemben álló (belföldi) táborok között. Ezért válhatott a történelmi regény a nemzeti közösségi érzés kifejezőjévé – és nem a csatajelenetek, az idegen megszállók, támadók (vagy éppen a belső elnyomók) válogatás nélküli öldöklése miatt, amely látványos, ám egy bizonyos mértéken felül unalmas. Az olyan filmek, mint a Mel Gibson főszereplésével készült A rettenthetetlen, tökéletes félreértelmezését adják a történelemnek, amellett, hogy ennek a filmnek sem a skót, sem az angol középkorhoz nem volt köze, sem a középkori magas vagy népi kultúrához, legfeljebb a hollywoodi giccskultúrához. 
Aki egy történelmi filmbe belevág, annak meg kell idéznie egy kor mentalitását és gondolkodásmódját. Szereplői nem gondolkodhatnak XXI. századi kategóriák szerint. A szerelem, hűség, önfeláldozás kortól független, általános emberi értékek. Ezek adják a történelmi film tartalmát. De a forma, amelyben kifejezésre kerülnek, szükségszerűen az adott korra jellemzőek. Ezek mind olyan érvek, amelyeket a történelmi filmek készítőinek meg kell fontolniuk. 
Kétségtelen, hogy nagy igény van a jó történelmi filmekre a magyar közönségben. Ám nem elég a kívánság, lehetőleg el kell kerülni a buktatókat. Ehhez pedig őszintén vitatkoznunk kell arról, hogy mégis mit várunk a XXI. századi magyar történelmi filmtől. Semmiképpen sem csak a puszta szórakoztatást, hanem a korra jellemző világ, mentalitás és gondolkodásmód bemutatását, és egyúttal általános emberi értékek közvetítését, a korabeli társadalom köntösében. Így a történelmi film révén betekintést nyerhetünk egy másik korba, ám talán saját XXI. századi félelmeinkre is választ kaphatunk. 
A hírek szerint több történelmi film forgatókönyve is a megvalósulás fázisában van, ami azzal kecsegteti a magyar nézőt, hogy folytatódik a Szürke senkik, a Saul fia és 1945 által megkezdett sor. Csak remélni lehet, hogy hamarosan a magyar múlt távolabbi korszakai is méltó filmet kapnak.
Szerző
Paár Ádám

Két alapvetésért

Csak úgy mint 1848-ban, 1956-ban is különféle politikai áramlatok szövetkeztek egy meghatározott cél elérése érdekében. 1848-ban a mérsékelt konzervatívok, a nemesi liberálisok, a polgári radikálisok és a modern demokrácia hívei együttesen léptek fel az ország társadalmi és politikai rendszerének átalakításáért, miközben elkerülhetetlenül egymással is éles politikai harcokat vívtak. 1956-ban reformszocialisták, a polgári demokrácia hívei, a népi irányzat képviselői és szükségszerűen az 1945 előtti rend hívei harcoltak az államszocialista rendszer ellen, és mindinkább egymás ellen is. Ezért nem meglepő, hogy az utókor 1956-ot most is eltérő módon ítéli meg. Ma is élnek közöttünk olyanok - ha nem is nagy számban -, akik 1956-ot egyfajta igazi szocialista forradalomként értékelik. Sokak - így az MSZP tagjai és szimpatizánsai - számára 1956 nemzeti demokratikus forradalom volt, mely az ország tényleges függetlenségére, valamint a polgári és politikai szabadságjogok megteremtésére irányult. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a jobboldali érzelmű emberek számára 1956 kizárólagosan nemzeti mozgalomként jelenik meg Az események céljának a keresztény nemzeti kurzus helyreállítását tekintették és tekintik ma is. Az elmúlt több mint hatvan év tapasztalatai sem szüntették meg e különböző narratívák létezését. Az MSZP, mint demokratikus közösség és párt természetesen szinte létrejöttétől fogva 1956 demokratikus tartalmát hangsúlyozza, miközben a nemzeti és szociális célokról sem feledkezik meg. A szocialisták 1956 legnagyobb hősének Nagy Imrét tekintik, aki nem feladva baloldaliságát harcolt egy új demokratikus társadalomért. De mi szocialisták emlékezünk Nagy Imre sorstársaira is és azokra a demokratákra, mint például Göncz Árpádra és Mécs Imrére, akik a baloldaliakkal együtt, a baloldali célokat is elfogadva küzdöttek. Baloldali emberek és politikusok vallották és valljuk ma is Göncz Árpád gondolatát: „A hatalomhoz való viszonyunk az, amin megmérettetünk. Azon, hogy ki mire használta. És hogyan”. Ez az intelem épp úgy érvényes volt 1956-ban, ahogy érvényes ma is, 2018-ban. 1956 üzenete napjaink számára az, hogy a szocialistáknak és az egész hazai demokratikus ellenzéknek az országon belül két alapvető célért kell küzdeni. Mindent meg kell tennünk a demokratikus politikai jogok helyreállításáért, a demokratikus és szociális jogállamért, ami egyben azt is jelenti, hogy a jogbiztonság mellett a szociális biztonságot is alapvető és egyenrangú értéknek kell tekinteni. Szabadságot és egyenlőséget együtt és nem egymás ellenében akarjuk érvényesíteni, ezért alapvető programunk a szociális demokrácia megteremtése: a modern oktatáshoz és az alapvető egészségügyhöz, a megfelelő lakhatáshoz való hozzáférés biztosítása, a sztrájkjog tényleges jogosultsággá tétele, a munkavállalói jogokat radikálisan kiszélesítő új munka törvénykönyv megalkotása és a nyugdíjasok létbiztonságának garantálása. Mi baloldaliak vallottuk, és valljuk, hogy kötelezettségeiket csak azok tudják teljesíteni, akik a társadalomban egyenlő jogokkal is rendelkeznek. Emellett európai feladatunk is van. Hozzá kell járulnunk az európai egység megőrzéséhez és fel kell lépnünk azok ellen, akik Európát egy korábbi történelmi időszakba akarják visszataszítani. Ezért küzdünk az Európai Szocialista Párt részeként más baloldali erőkkel együtt az egységes Európa megőrzéséért az európai parlamenti választáson, az önkormányzatok önállóságáért az önkormányzati választáson és a szociális demokrácia megteremtésért a következő országgyűlési választásokon. Mert mi demokraták tudjuk, hogy a demokrácia sohasem magától értődik, érte újra és újra meg kell küzdeni és vannak generációk, amelyeknek többször is. Mint ahogy baloldalinak is akkor nehéz lenni igazán, amikor a jobboldal nacionalista kirekesztő ideológiája egyre nagyobb teret nyer, így elfedve a drámain növekvő társadalmi különbségeket is. Ahogyan Nagy Imre sem adta fel, úgy mi is bátrak és elszántak voltunk, vagyunk, leszünk.
Szerző
Kunhalmi Ágnes