A jelenről is szól a történelmi film

Kultúrharcos időkben a szórakozni vágyó nézőközönség gyakran menekül azokhoz a filmes műfajokhoz, amelyek a jelen intrikái felől az egységesen szépnek, idillinek és gáncstalannak tűnő múlt felé irányítják. Magyarországon újra meg újra felhangzik az óhaj - polgároktól és kultúrpolitikusoktól egyaránt -: bárcsak olyan nagyszabású történelmi filmek idéznék meg a magyar történelem nagy sorsfordulóit, mint ahogyan az elmúlt két évtizedben a lengyel, az orosz stb. filmek megidézték a történelmet. A legtöbben természetesen a Várkonyi Zoltán-féle történelmi filmekre (A kőszívű ember fiai, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán) asszociálnak, sőt az épp ötven éves Egri csillagok a napokban - digitálisan felújítva - vissza is kapaszkodik a mozivászonra. A vágyakozás mögött kimondva-kimondatlanul ott rejtőzik, hogy a történelmi témákat a többség nem tartja megosztónak, ellentétben az aktuális társadalmi témákkal, így a politikamentesség látszólag jobban megvalósulhat a történelmi filmen.

Felmerül a kérdés: mi a voltaképpeni célja a történelmi filmnek? Ha erre válaszolni akarunk, akkor vissza kell térnünk a kályhához, a történelmi regényhez. A történelmi regényt illetően megkerülhetetlen Lukács György filozófus regényelmélete. A történelmi regény főszereplője a kisember, akinek a feladata az, Lukács szavaival, hogy „a szélsőségeket, melyeknek küzdelme a regényt betölti, és amelyeknek összeütközésében a társadalom nagy válsága költőileg kifejeződik, egymáshoz közelítsék (…) Scott meseszövésében ez a hős a cselekmény középpontja, olyan semleges talajt keres és talál, amelyen a szélsőségesen szemben álló társadalmi erők egymással emberi vonatkozásba kerülnek.”

Ilyen hős a skót kisnemes, Waverley, aki a XVIII. századi Skóciában a Stuart-párti skót felföldi klánok és a hajlékonyabb alföldi skót Hannover-pártiak között kénytelen közvetíteni. Bornemissza Gergely életpályája abban a formában, ahogyan Gárdonyi megalkotta, magába sűríti a három részre szakadó Magyarország társadalmának sorsát és alapvető konfliktusait. Paraszti származású hős, aki neveltetése, műveltsége, kapcsolati hálója (Török Bálint, Dobó István, Cecey Péter, Gábor pap) és nem utolsósorban felesége révén azonban az elithez kötődik; Szapolyai-párti nemes lányát veszi feleségül, és Ferdinánd király katonájaként védelmezi Eger várát; katolikus, de evangélikus lelkész, Gábor pap tanította.

Bornemissza pontosan megfelel a lukácsi történelmi hős eszményének. Kisember, aki képes egyensúlyozni a szemben álló magyarországi politikai, felekezeti és társadalmi táborok között. Nem mellesleg a magyar történelmi regény első paraszti származású hőse. Gárdonyi demokrata érzületei ismeretében nem véletlen, hogy őt választotta Eger ostroma krónikájának hőséül – nem Dobó Istvánt, nem Mekcsey Istvánt, nem – a másik oldalról – Kara Ahmed nagyvezírt. Nem Ferdinánd királyt, Fráter Györgyöt és nem Szulejmán szultánt. Nem a történelem felszínén kavargó hősöket, hanem egy olyan „kisembert”, aki a népből jön, és a népet reprezentálja, de élményanyaga az egész korabeli magyar társadalomé.

Bornemissza Gergely azért is volt jó választás, mert bár valóságos személy volt, de életének Eger ostromáig tartó szakaszáról kevés forrás állt Gárdonyi rendelkezésére. A történelmi regények szerzői azért szerettek kevéssé ismert embereket választani regényük főszereplőjének, mert - ellentétben a királyokkal, királynékkal, miniszterekkel, akiknek élete jól, mondhatni túlságosan jól dokumentált, főleg a kora újkortól kezdődően - a „kisemberek” (értsd: a forrásokban szűkszavúan említett személyek) életét szabadabban lehetett bonyolítani.

És itt érünk el a történelmi regény és film fő különbségéhez a valós történelemtől: előbbiekben a mese éppoly fontos, mint maga a valóban megtörtént eseménysor. Képzeljük el, ha a történelmi regények vagy filmek csak olyan eseményeket tartalmaznának, amelyről abszolút hitelt érdemlő források állnak rendelkezésre, és amelyeket több forrás egybehangzóan megerősít! Ez az igény vagy elvárás bilincsbe verné az írókat és forgatókönyvírókat, gyakorlatilag a két műfaj halálát jelentené!

Tudomásul kell venni, hogy a történelmiregény-író és a történész munkamódszere más. Utóbbi nem adhat a történelmi hős szájába olyan mondatokat, amelyeket az nem mondott el a források szerint (persze utalhat arra, és ha ad magára, utal is, vajon a forrásban szereplő események alapján milyen szempontokat mérlegelhetett döntései során).

A forgatókönyvíró viszont tudja, hogy bizonyos dolgokat a szereplőivel mindenképpen ki kell mondatni ahhoz, hogy a nézők számára a kor egész kapcsolatrendszere megismerhető, átélhető legyen. Bornemissza Gergely valószínűleg soha nem utazott Isztambulba, hogy Török Bálintot kiszabadítsa. De a regény kompozíciója szempontjából ez a próbálkozás nélkülözhetetlen volt. Miért? Mert Bornemissza Gergelyt Isztambulban végeztette ki Kara Ahmed. Gárdonyi nem akarta megírni Bornemissza halálát, de azzal, hogy hősét elvitte a Héttoronyba, halála valóságos helyszínére, már utalt a sorsára. A regényt agyoncsapta volna egy ilyen szomorú befejezés. Gárdonyi tehát szimbolikusan előrevetítette Bornemissza sorsát. Nem mellesleg, az isztambuli kalandok megismertették az olvasót azzal, milyen hatékony, jól szervezett a birodalom, amelynek hadserege megszállta Magyarország nagy részét, és az egri várvédelem sikere még jobban kidomborodott ennek a hatékony államgépezetnek a bemutatása révén.

A történelmi regény hőse tehát mindig olyan személy, akit a történelem viharai kizökkentenek a hétköznapokból, és arra késztetik, hogy cselekvő részese legyen a történelemnek. Ez a cselekvés általában abban jelenik meg, hogy a hős kiegyenlítő szerepet játszik a szemben álló (belföldi) táborok között. Ezért válhatott a történelmi regény a nemzeti közösségi érzés kifejezőjévé – és nem a csatajelenetek, az idegen megszállók, támadók (vagy éppen a belső elnyomók) válogatás nélküli öldöklése miatt, amely látványos, ám egy bizonyos mértéken felül unalmas. Az olyan filmek, mint a Mel Gibson főszereplésével készült A rettenthetetlen, tökéletes félreértelmezését adják a történelemnek, amellett, hogy ennek a filmnek sem a skót, sem az angol középkorhoz nem volt köze, sem a középkori magas vagy népi kultúrához, legfeljebb a hollywoodi giccskultúrához.

Aki egy történelmi filmbe belevág, annak meg kell idéznie egy kor mentalitását és gondolkodásmódját. Szereplői nem gondolkodhatnak XXI. századi kategóriák szerint. A szerelem, hűség, önfeláldozás kortól független, általános emberi értékek. Ezek adják a történelmi film tartalmát. De a forma, amelyben kifejezésre kerülnek, szükségszerűen az adott korra jellemzőek. Ezek mind olyan érvek, amelyeket a történelmi filmek készítőinek meg kell fontolniuk.

Kétségtelen, hogy nagy igény van a jó történelmi filmekre a magyar közönségben. Ám nem elég a kívánság, lehetőleg el kell kerülni a buktatókat. Ehhez pedig őszintén vitatkoznunk kell arról, hogy mégis mit várunk a XXI. századi magyar történelmi filmtől. Semmiképpen sem csak a puszta szórakoztatást, hanem a korra jellemző világ, mentalitás és gondolkodásmód bemutatását, és egyúttal általános emberi értékek közvetítését, a korabeli társadalom köntösében. Így a történelmi film révén betekintést nyerhetünk egy másik korba, ám talán saját XXI. századi félelmeinkre is választ kaphatunk.

A hírek szerint több történelmi film forgatókönyve is a megvalósulás fázisában van, ami azzal kecsegteti a magyar nézőt, hogy folytatódik a Szürke senkik, a Saul fia és 1945 által megkezdett sor. Csak remélni lehet, hogy hamarosan a magyar múlt távolabbi korszakai is méltó filmet kapnak.