Ki a magyar?

Publikálás dátuma
2018.10.28. 17:34
Faludy György
Fotó: Népszava
Aki szűkíti a nemzethez tartozás fogalmát, az összmagyarságnak árt.
A jelenlegi magyar miniszterelnök nemrégiben különös közléssel lepett meg bennünket, kül-és belföldön élő magyarokat: „Az a magyar, akinek az unokája is magyar”. Ezzel a mondattal Orbán Viktor kizárta, kirekesztette a „magyarság” meghatározásából az ötvenhatos és az újabb nyugati magyar emigráció jelentős részét. Eléggé általános ugyanis az emigrációban az, hogy (két magyar szülő esetében) a legidősebb gyerek még többé-kevésbé jól beszél magyarul, a második gyerek már kevésbé, és a gyerekek egymás között többnyire az iskola nyelvén beszélnek. A „vegyes” házasságok esetében, ahol a feleség más anyanyelvű, gyakoribb az olyan kétnyelvűség, ahol a magyar már alárendelt szerepet játszik, a gyerekek inkább csak értik, mint beszélik az apa nyelvét és amikor felnőnek, nemigen adják tovább nyelvtudásukat. Hogy aztán az unokákkal mi történik, arra nincsenek megbízható adatok - alighanem csak az marad meg bennük, hogy „magyar származásúak”.
A fent idézett orbáni meghatározás, azért is több mint szerencsétlen, mert jeles embereket rekeszt ki a magyarságból: művészeket, írókat, hogy a tudósokról már ne is beszéljek. Nem tudom, például Teller Ede unokái mennyire ápolják a magyar nyelvet, de mint a Hungarian Spectrum kitűnő szerkesztője rámutatott, Lajtha László zeneszerző angol nyelvterületen élő unokáinak aligha van magyar-tudata. Ezek szerint Lajtha nem lett volna magyar? Ugyanez áll Faludy György költőre, íróra, akinek unokája anglikán lelkész és bár a magyar ügyek érdeklik, nem tartja magát magyarnak. Faludy, aki meghatóan szép verset írt emigrációban a magyar nyelvről, ne lenne magyar? Ezek csak példák, de jelzik, hogy aki nem fogadja el a többszörös identitást, illetve a kivándorolt-emigráns magyarság fokozatos beolvadását a befogadó-országba, aki ezzel szűkíti a nemzethez tartozás fogalmát, rossz szolgálatot tesz az összmagyarságnak.
Teller Ede
De személyes közöm is van az ügyhöz, hiszen több mint hatvan éve élek Angliában és egész idő alatt (cambridge-i egyetemi állásom, a lengyel irodalom tanítása mellett) a magyar kultúrát és irodalmat, beleértve az erdélyit is, igyekeztem közvetíteni, átadni angoloknak. Arról már nem is beszélve, hogy csak magyarul írok verset és magyar versekért kaptam nemzetközi költői díjakat. Unokáim viszont nem beszélnek magyarul. Ettől én kevésbé lennék magyar?
Más szóval a szenvedélyes focista Orbán Viktor ezúttal látványos öngólt rúgott. Szerencsére nem ő és készséges kultúrharcos kiszolgálói fogják megmondani, ki a magyar és mitől az, vagy nem az. Akik még élünk az ötvenhatos nemzedékből, magyarok vagyunk és maradunk, bárhol is lakjunk, bármilyen nyelven is beszéljünk unokáinkkal.

„Zólyomi professzor úr is legyen Zvolensky?” – Helynévcsaták 3.

Publikálás dátuma
2018.10.28. 16:03

Magasan kvalifikált értelmiségi körökben abszurdum: inkább ne szólalt volna meg, ha nem tudta, hogy a Garam és az Ipoly mentén Lévától és Ipolyságtól a folyók Dunába ömléséig őshonos magyarok élnek, mint ahogy nyugat felé is a Duna mentén 30-70 kilométeres sávban egészen Pozsonyig.
Az iskolateremtő Pécsi Márton akadémikus (1923-2003), az MTA Földrajztudományi Kutatóintézetének felvirágoztatója és három évtizeden át igazgatója gondolatvilágában, cselekvéseiben, tudományos érintkezéseiben kétséget kizáróan a természeti földrajz, a geológia tudományának szolgálatában állt. Mind hazai, mind nemzetközi szinten kiemelkedő volt szakmai presztízse; itthon és számos országban igen magas kitüntetések, elismerések birtokába jutott. Mint közvetlen, vezető beosztású munkatársa évtizedeken át tapasztalhattam páratlan szorgalmát, kitartó szervező, irányító munkáját. Nos, ez a tiszteletre méltó tudósember jól ismerte ugyan a magyar államiság történetét, a magyar kultúra értékeit, mégis a határainkon belüli és az azokon kívüli sorskérdéseink kevésbé izgatták. Azaz nemzeti, nemzetiségi kérdésekben visszafogottan nyilvánult meg, sokkal inkább, mint az általa vezetett intézmény vagy akár a hazai geográfusszakma számos ismert művelője.

Hron kontra Garam – Levice kontra Léva

Valamikor a '80-as évek közepe táján a hazai geográfia meghívott előadójaként részt vett a Csehszlovák Földrajzi Társaság Léván megtartott tudományos ülésén, sok-sok külföldi vezető kutató társaságában. S amikor Léváról hazajött és közvetlen kollégáinak élményeivel előállt, szokásától eltérően igen erősen méltatlankodott. Nehezményezte, hogy a szlovák kollégák mennyire intoleránsak a földrajzi nevekkel kapcsolatosan. Elmondta, hogy az egyik napon végigmentek a Garam jobb és bal partján és több jellemző, teraszos felszínnél megálltak. Ilyenkor Pécsi Mártonnak szinte mindenhol volt megjegyzése, kiegészítése, adott esetben elismerő szava az új kutatási eredmények prezentálásához. Tehette ezt, mert a Garam vidékét már esztergomi gimnazistaként jól ismerte, a '40-es évek elején rendszeresen átjárt ide, s az itteni tapasztalatai sokban segítették későbbi fő eredményeiben, a Duna-völgy kialakulásáról írott munkájában. Azaz a hegyekből érkező vizek teraszaival, a táj geomorfológiai fejlődéstörténetével fiatal korától szinte élete végéig rendszeresen foglalkozott.
Csakhogy magyarázata közben, amint a hozzá érkező kérdésekre szükség szerint németül, oroszul vagy angolul válaszolt, nagyon zavarta, hogy mondandója közben főleg a kirándulásvezető szlovák kutató mindjárt a szavába vágott, ha egy folyót, kisebb vízfolyást, települést a magyar nevezéktan (toponímia: a település- és egyéb földrajzi nevek történelmi alakulásával foglalkozó tudomány) szerint azonosított. Mivel több helyen megálltak, mindig közbevágott az illető vagy valaki más. 30 év távlatából persze már nem emlékezhetem arra, hogy konkrétan hol volt ebből kisebb-nagyobb inzultus, de az elsőkre jól emlékszem. Amikor Pécsi Márton kiejtette, hogy Garam, mindjárt közbevágott, hogy Hron. S ha Léva került említésre, azon nyomban elhangzott a kiigazítás, hogy Levice. És ez így folytatódott a Garam mentén a Duna felé haladva, s amikor már a sokadik inzultust kellett volna lenyelnie Pécsi Mártonnak, elvesztette a türelmét, mondván: engedtessék meg neki, hogy idegen nyelvű magyarázata közben a földrajzi neveket magyarul mondja. Egyszerűen azért, mert így ismerte meg és a szakirodalomban is ezek a földrajzi nevek szerepelnek. Megjegyezte továbbá, úgy tapasztalja, közbevágó kollégája is jól ismeri a magyar folyó-, táj- és városneveket, mert azon nyomban tud replikázni a szlovák megfelelővel.
Pécsi Márton még egy frappáns visszavágással is élt, erre különösen jól emlékszem. Azt mondta a nyilvánosság előtt: Nézzék, itt áll mellettem Zólyomi Bálint akadémikus, nemzetközileg ismert botanikus, Közép-Európa növényföldrajzának elismert tudósa, és gondolja, hogy azért, mert maguk megváltoztatták a folyók, a városok neveit, akkor majd Zólyomi professzor úr is legyen Zvolensky? No, erre abbamaradt a froclizás, de a terepjárás végén, valahol Zseliz vagy Léva környékén a konferencia részvevőit bevezették az egyik, abban az időben jól működő termelőszövetkezetbe. Pécsi Mártonra mindjárt rátaláltak a téesz vezetői, agronómusai, és élénk beszélgetésbe kezdtek. Mire az egyik orosz geomorfológus odaszólt a másiknak: na nézd, Márton a saját nyelvén beszél az itteni dolgozókkal. Erre a másik nagy bölcsen megjegyezte: Hát tudod, itt sokáig volt Monarchia, és akkor erős lehetett ide a bevándorlás Magyarországról, így aztán idővel a tájék elmagyarosodott. Na hát, ennyit és nem többet a volt Szovjetunió nagy tudósainak politikai, etnikai földrajzi tájékozottságáról. Mert hogy ilyen megjegyzés ha bizonyos esetben toleranciával kezelhető is volna, de magasan kvalifikált értelmiségi körökben abszurdum: inkább ne szólalt volna meg, ha nem tudta, hogy a Garam és az Ipoly mentén Lévától és Ipolyságtól a folyók Dunába ömléséig őshonos magyarok élnek, mint ahogy nyugat felé is a Duna mentén 30-70 kilométeres sávban egészen Pozsonyig.
Mindenesetre nagyon hálás vagyok Pécsi Márton igazgatómnak holtában is, hogy ezt elmondta nekünk, amit súlyos tanulságként soha nem tudok elfelejteni.

Hurbanovo kontra Ógyalla

Nem sokkal a közép-európai rendszerváltozások előtt a Rákóczi úton állított meg egy szimpatikus fiatal házaspár, érdeklődve, hogy miként juthatnának el a Filmmúzeumba, merthogy ott egy régen vágyott magyar filmet vetítenek. Elmondtam, hogy akár metróval, akár busszal hamar odaérnek, de amikor kiderült, milyen közel van, inkább a gyalogos sétát választották a késő nyári langy időben. De azért szó szót követett, s örömmel újságolták, hogy gyakran járnak Budapestre, múzeumba, moziba, sőt színházi előadásra is, és mutatták szatyrukat, melyben percekkel korábban vásárolt magyar szépirodalmi művek sorakoztak. No, ez a kultúrszomj tetszett nekem, beszélőtársaim hanghordozásából sejtettem, hogy felvidéki, mégpedig kisalföldi magyarok. A kérdésemre - hogy megtudjam, pontosan honnan jöttek - adott felelet váratlanul ért, mondhatni letaglózott. A válasz nem érkezett azon nyomban, talán 2-3 másodperc is eltelt, mire a férfi kimondta: Hurbanovo. Mindjárt elkapott a pulykaméreg, és meggondolatlanul azzal replikáztam: Letörne a nyelve, ha Ógyallát mondana? Erre be is fejeződött köztünk a beszélgetés. Csak nézett rám szomorúan, fehérre vált arcából, szeme villanásából valami olyan viszonválaszt sejthettem, hogy mit kérkedik ez a pesti pasas felvidéki helyismeretével. És mondhatta volna azt is, sokan utaznak át városukon Pozsony felé, s ha valaki véletlenül megáll, azt sem tudja, hol van, azt meg még csak nem is sejti, hogy ebben a városban épült Magyarország első csillagvizsgálója. (Konkoly Thege Miklós - 1842-1916 -, a magyar csillagászat és meteorológia megteremtője ógyallai kastélyának tetején létesítette csillagdáját, amely 1871-től a mai napig működik.) De ez csak képzelgés, mert néhány másodperc múltán otthagytak, s én csak lamentálhattam azon: honnan van még mindig ez a nagy óvatosság ezekben az 1945-48-as vészkorszak után született fiatalokban, hogy egy óhazai magyarnak Hurbanovót mondanak és nem Ógyallát.
Unokák a Tardoskedd táblánál: a Tvrdošovce nevet nem egyszerű felfogni és kiejteni magyarul
Az ekkori durva, hetyke kiszólásomat azóta is restellem. Jóvátenni persze soha nem lehet, mint ahogy a fiatalokban is nyilván megmaradt a tüske. Azóta többször áthaladtunk a csinos Ógyallán, mindig eszembe jutott az eset. Gondoltam arra, milyen jó lenne, ha bocsánatot kérhetnék. De ez ma már lehetetlen, meg sem ismerném őket. Talán a jó sors segítene azzal, ha ezt az írást épp ők is elolvasnák. De kevés erre az esély.
Ja, el ne felejtsem, a városnévadó Hurban sem volt épp a magyarok szeretetéről ismert ember. Bár a XIX. század közepi Pest legnagyobb, Deák téren levő evangélikus templomának papja volt, a vonatkozó leírások szerint nemigen szívlelte a magyarokat. Pedig Ógyalla nekünk a magyar tudomány szempontjából kiemelkedően fontos. Hát akkor jutalmul nevezzük el Ógyallát Hurban tiszteletes úrról, hogy a törvény e város lakóira is vonatkozzon, azaz Hurbanovo mellett nincs helye Ógyallának! S ebben a sorsban nincs egyedül Konkoly Thege csillagász városa. Szólhatnék itt Sládkovičovo kontra Diószeg példájáról, a Galántához tartozó Matúškovo kontra Taksony vagy a Kis-Duna–Vág-völgy összefolyásánál települt Kolárovo kontra Gúta esetéről. Változás semmi, jó esetben a helységnévtáblák mutatják, hogy a településnek köze van a magyarsághoz. Tudomásom szerint az egyedüli város Tornalja, amelyik a rendszerváltozás után visszakapta – Šafárikovo helyett – régi nevét; igaz, nem magyar, hanem szlovák írásmóddal (Tornaľa). Érzékelhető változás abból fakad, hogy mind Szlovákiában, mind Magyarországon a könyv-, folyóirat- és térképkiadás magánosításával nagyobb lett a szabadság, vagyis a vásárló érdeke diktál a kiadónak, hogy a nyomtatott műben milyen nyelve(ke)n szerepeljenek a helység- és egyéb földrajzi nevek.
Az utóbbi negyedszázadban ritkábban járunk a határon túlra magyarságot szívni. De azért volt egy-két Kárpátalja-, Szlovénia-, még több Erdély- és Felvidék-járás. A turistautazásaink mellett meglátogattuk Görföl Jenőt és családját, unokáinkat is elvittük, hogy aztán Jenő és Zoli fia jóvoltából Deákit is megismerhessék az ilyen ügyekre nagyon is fogékony unokáink (ezért vesznek szívesen részt írásaim elkészítésében). Görföléktől elköszönve (2010 nyarán) direkt megálltunk néhány percre a Vágsellye-Érsekújvár közötti Tardoskedd (Tvrdošovce) névtáblájánál, ahol megrökönyödésükben az unokák beálltak egy fényképre is. (A magyar artikulációs bázison a Tvrdošovce szlovák földrajzi nevet felfogni, akár hosszabb gyakorlással is jól kiejteni, írásban a betűk helyes sorrendje szerint visszatükrözni, szinte lehetetlen. Inkább lett volna a falunév a kedd lefordítása: utorok, vagy kiegészítve a Vág (Vah) vagy Nyitra (Nitra), esetleg a Tardoš előtag hozzáadásával.)
Látogatóban a Görföl családnál

A magyar nevezéktan a mérvadó

Folytathatnám az élmények és a különböző tapasztalatok sorát, ám ehelyett inkább megemlítem, hogy a Nyugat-Magyarországi Egyetemen alakult Közgazdaságtudományi Karon négy alkalommal adtam ki külön füzetben oktatási segédletként Közigazgatási földrajzi névanyag című munkámat. Ebben regionális szervezőelv szerint sorolom fel a településeket, a gyakorláshoz „vaktérképet” is beiktattam. A Kárpát-medencén belüli régiók városai, falvai esetében a magyar nevezéktan a mérvadó. A magyar iskolapolitikának, kartográfiának is megvannak a maga bűnei. Valamikor a '60-as évek elején az Országos Pedagógiai Intézet egyik jeles munkatársa kitalálta, hogy mivel a Kisalföld északi része Szlovákiához tartozik, ezért helyes ezt Szlovák-alföldnek nevezni. Sajnos erre a szarvashibára a hazai tudósok, pedagógusok nemigen figyeltek, ezért évente százezer példányban jelentek meg általános- és középiskolai atlaszok a Szlovák-alföld feltüntetésével. Urbán György írt erről a szégyenletes ügyről nagyszerű cikket a Geodézia és Kartográfiában, majd a Földrajzi Értesítőben.
Mint a bevezetőben említettem, a földrajzi névanyag, legfőképpen a kárpát-medencei magyarság tér- és időbeli változásai, az aktuális nevezéktani problémák mindig foglalkoztattak. Hálás lehetek a sorsnak, hogy Hajdú-Moharos József Magyar településtár című, 2000-ben kiadott hatalmas munkájának egyik lektora, a mű megjelentetésének támogatója lehettem. Ide tartozik a magyar helynevek megőrzésének mindenkori képviselete a tárcaközi Földrajzinév-bizottságban. Másokkal együtt sikeres lehettem pl. a nagy fontosságú Megyeri híd vagy a XI. kerületi Kőérberek villamosmegálló névadásában. Ugyanakkor Grúzia, illetve a Ferihegyi repülőtér nevének a kormány által sugallt megváltoztatását ellenezve nem maradhattam ebben a grémiumban.
Még egy megjegyzés. A reformkor elméit erősen elgondolkodtatta J. G. Herdernek az a jövendölése, hogy a magyarság egy évszázad alatt, vagyis a XIX. század folyamán el fog tűnni a szlávok, románok gyűrűjében. A nemzethalál víziójára többféle – jó és rossz – válasz született, számomra Szontagh Gusztáv akadémikusé a legszimpatikusabb, aki azt mondta: „Mi mindnyájan, magyarul, németül, tótul, románul beszélők a magyar álladalom magyar polgárai vagyunk, s az egyik éppúgy, mint a másik, az egész együtt képezi a nemzetet, …, s ez egy és oszthatatlan magyar nemzet százados lefolyása alatt ezer csatában egyesülve vérzettek s haltak ezer csatában egymás mellett annak minden nyelvű és vallású fiai.” A politikai nemzet eme verziója a XIX. század számos gondolkodójának írásában, politikusi beszédeiben került elő, a nézetek egyeztetésének igényével. Az efféle elvekkel a mai ember szívesen megbékélne, támogatná őket a Trianon utáni országok nemzetpolitikai irányelveiként. Részben a bécsi udvar "divide et impera" politikája, részben a pánszlávizmus változatai nem ebbe az irányba terelték az eseményeket. A XIX. század végi magyar politika sajnos az említett elvek ellenében dolgozott, ami az elhibázott I. világháborús magyar kormányzással együtt a trianoni bukáshoz vezetett. Be kell vallani, hogy az azóta eltelt száz év legnagyobb vesztese az egyetemes magyarság. Retorzióra lehetőség nincs, megbékélésre remélhetőleg igen. Jelen írásomat is ezen elvek irányították.
A cikk megírásában közreműködött: Tóbiás Ilona és Tóbiás András

Kortársunk: Fejtő Ferenc

Publikálás dátuma
2018.10.28. 15:51

Fotó: Népszava
Fejtő akkor is felelősséget érzett Magyarország iránt, ha bírálta. Ideje összeállítani egy teljes – legalább digitális – magyar és nemzetközi bibliográfiát az írásairól.
10 évvel ezelőtt halt meg és jövőre lenne 110 éves Fejtő Ferenc. Ennek jegyében a Zágrábi Egyetemen október közepén kétnapos tudományos igényű horvát-magyar szimpózium foglalkozott életművével. Zágráb kedvenc városa volt Fejtőnek, első könyvének, az Érzelmes utazásnak talán a legszebb lapjai vallanak erről a szerelemről. A kerek évfordulók alkalmat kínálnak arra, hogy felidézzük a Népszava egykori munkatársa (2005-től örökös főszerkesztője), József Attila értő kritikus-barátja, a pátriárkai életkorban is friss szellemű esszéista-történész sokoldalú munkásságát. Túl vagyunk a gyászéveken, Fejtőtől egyébként is idegenek voltak az apologetikus, kanonizáló gesztusok. Voltak pályáján éles politikai és műfaji váltások, illúziók és csalódások, mindig s szinte mindenkivel vitatkozott, nem egyszer nagyokat tévedett is, de képes volt önkorrekcióra. Érett korszaka világnézetének liberális baloldali, demokratikus szocialista alapvetése és folytonossága ma már egyértelműnek látszik. Kellő történelmi távolságból mérlegre lehet tenni jelentőségét, írástudását és szerepét a magyar nemzeti és az európai humanista kultúrában, ugyanakkor aktualizálás és historizálás nélkül kiemelhető történelemszemléletének és gondolatrendszerének számos maradandó, őt túlélő, a XXI. század elején különösen időszerű mondanivalója.

Nemzet és demokrácia

Egykori és mai vitapartnerei, ellenfelei gyakran vádolják őt hamisan nemzetietlenséggel, semmibe véve a tényeket, köztük a magyar nemzeti irodalommal foglalkozó kitűnő esszéit. Amikor dalmáciai érzelmes utazására és az esszékönyv megírására sor került a 30-as évek közepén, Zágráb már nem Magyarországhoz tartozott, de Fejtő egyik hazájaként mutatta be a várost. Családja, rokonsága, fölmenői soknyelvűségén túl - (ön)iróniát sem nélkülöző - empátiával írt horvát és szerb művészekről (például Krležáról, Meštrovićról, Dobrovićról), bírálta a különböző előjelű populista nacionalizmusokat és törekedett valamiféle kelet-közép-európai kulturális öntudat „megalkotására”, képviseletére. (E tekintetben Németh Lászlóval rokon módon, akivel más témákban persze élesen polemizált.) Az, hogy a „Monarchia patriótájának” vallotta magát, szintén ebből és nem a Habsburg Birodalom iránti nosztalgiából fakad. Egy ritkán idézett (Kövesdy Zsuzsának adott) interjújában ezt vallja: „Az embernek több hazát is adhat végzete. Bennem ugye rétegekben vannak a hazák. Az a hely, ahol az ember megszületik és ahová gyerekkori emlékei fűzik, az a legmélyebb haza [Nagykanizsa], és azután jöhetnek még más hazák. Más haza nekem például Zágráb és Dalmácia, ahol a nagyapámék és az anyám született.” (Kritika 1989. 10. sz.) Hazája lett Franciaország is, ahol évtizedeket töltött el először menekültként, emigránsként, majd nemzetközileg elismert, nagy tekintélyű történész-íróként, publicistaként, tanárként.
De a „több haza” nem gyengítette, ellenkezőleg: erősítette, elmélyítette magyarságát, írástudói felelősségérzetét Magyarország iránt. Akkor is, sőt annál inkább, amikor bírálta állapotát, kormányzatait az 1930-as évek végén, a Rákosi-korszakban, 1956 után és később. A Szép Szó szerkesztőinek 1937. őszi csehszlovákiai látogatása (melyen a beteg József Attila már nem vehetett részt), valamint ennek visszhangja is ezt a multikulturális magyar patriotizmust tükrözi. A látogatás miatt őket ért támadásokra így reagált a Népszava hasábjain: a "nemzeti érdekre" hivatkozó hazai és külföldi demagógok nagy és kis imperializmusával szemben „nekünk más elképzelésünk van a hazafiasságról, kevésbé szólamos, sokkal reálisabb s egyben eszményibb. Ebben az elképzelésünkben ─ amely egyébként hitem szerint az új magyar irodalom egészének vélekedésével azonos ─ csehszlovákiai utunk […] megerősített. Ez elképzelés szerint a legnagyobb bűn a nemzet ellen: szembeállítani a »nemzeti érdeket« a nemzet érdekével szemben. Támadóink, ellenségeink e mondvacsinált ellentét szításából élnek. Ők azt tartják vagy legalábbis mondják, hogy a magyar baloldal nemzetietlen, mert egyrészt kritikai működésével támpontot ad a külállamok soviniszta agitációjának, másrészt a kisebbségi magyarságot megfosztja attól az illúziótól, amelyre szüksége volna: hogy anyaországa állapotai kifogástalanok. […] Mi elítéljük az illuzionizmust, mert ártalmasnak tartjuk az országra. Tudjuk jól, hogy a kisebbségi magyarságnak, nemzeti érzésének és önérzetének fenntartása végett szüksége van, szüksége volna arra a tudatra, hogy anyaországa erős és tartós alapokon áll. De épp mert ezt tudjuk, mert ezt a felelősséget - s utunk óta fokozottabban - átérezzük, nem akarjuk, hogy ez a tudat merő illúzió, hanem azért akarunk dolgozni, hogy valóságtudata legyen. […] A kisebbségi magyarságot harcában, amelyet a teljes emberi egyenjogúságért és kulturális szabadságért folytat, nem támogathatja más, mint aki a maga háza táján is szabadságért és szociális reformért harcol. […] Nemzeti érdek tehát nem lehet más, mint ami a nemzet érdeke, határon innen és túl.” (Népszava 1937. október 31.) Mindez 81 évvel ezelőtt íródott, mintha állni látszanék az idő.
Ami ennek a szabadság-fogalomnak a tartalmát illeti: százas nagyságrendű magyar, francia, olasz cikkben és jó pár könyvében írt arról, mit is jelent az igényelt demokrácia. A választóvonal szerinte az, hogy a többpártrendszerű választásokat megnyerő győztes „híve-e vagy sem a parlamentáris demokráciának, vagy inkább egy vezérelvű, populista módját kívánja bevezetni vagy alkalmazni a demokráciának. Ne felejtsük el, hogy a parlamentáris demokrácia nem tévesztendő össze a többség kizárólagos uralmával, amit azoknak az európai államoknak a gyakorlata bizonyít, ahol a többség tiszteletben kell, hogy tartsa az ellenzék jogait.” (Népszava 2006. február 4.)

Eleven figyelem

Nem szemelgetek tovább Fejtő írásaiból. Kultuszra végképp nincs szüksége, de arra igen - leginkább persze nekünk, itt maradóknak és gyermekeink, unokáink nemzedékei írástudóinak -, hogy olvassuk és értelmezzük munkáit. Mindez természetesen kollektív diskurzust igényel s nem utolsósorban szakmai és kulturális erőfeszítéseket. Van alapunk arra, hogy reménykedjünk ezek szaporodásában: az elmúlt évtizedben nem kevés történt a Fejtő-kutatás és a Fejtő-recepció terén.
Fehérvárcsurgón a Károlyi József Alapítvány székhelyén megindult Fejtő odaajándékozott könyveinek, kéziratainak földolgozása és egy européer szellemi kutatóhely kiépítése. Nagykanizsa, Fejtő szülővárosa szintén komoly szerepet vállalt emlékének ápolásában (konferencia, emlékszoba és emléktábla). Két kiadásban is napvilágot látott Földes Anita interjúkötete, amelyben az idős Fejtő mellett életének tanúi, barátai is megszólaltak (Átéltem egy évszázadot). A Népszava folyamatosan ébren tartja szociáldemokrata munkatársának szellemiségét; számos könyvének modern publikálója a Kossuth Kiadó. Ez utóbbi jelentette meg idén Bartus Tamás és Soós Eszter Petronella izgalmas és polemikus tanulmánykötetét is Fejtőről A mégis csak szociáldemokrata címmel, amely vitát is generált ezeken a hasábokon, meg az Élet és Irodalomban. A József Attila 1930 és 1937 közötti tanulmányai és cikkei két vaskos kötete kritikai szövegkiadásának (szerkesztették: Tverdota György és Veres András; L’Harmattan Kiadó) recepciótörténeti fejezetei a korábbiaknál is egyértelműbbé tették Fejtő kortársi írásainak érzékenységét és jelentőségét a költő nagyságrendjének felismerésében és méltatásában. Sorolhatnék még számos egyebet is az elmúlt évtized Fejtővel foglalkozó tudományos és kulturális innovációjából.
Mindezeket azért említettem ilyen leltárszerűen, mert e sorok írójának, aki két könyvet is elkövetett Fejtőről (1982 és 2009), elégtételül is szolgál ez az eleven figyelem. Nem utolsósorban a fiatal, sőt legfiatalabb korosztály kutatói részéről, s ezt az élményt, sőt örömöt a zágrábi konferencia is visszaigazolta.
Felettébb szükség van azonban új publikációkra, vitákra, elemzésekre. Ideje összeállítani egy teljes - legalább digitális - magyar és nemzetközi bibliográfiát Fejtő írásairól; kötetbe gyűjteni szétszórt, emigrációbeli irodalmi-közéleti tanulmányait, vitacikkeit az 1945 és 1990 közötti évekből, például a Haladásból, a jugoszláviai lapokból, az Új Látóhatárból, az Irodalmi Újságból. Tanulságos lenne magyarul is megjelentetni franciául írt szakdolgozatát Baudelaire-ről és német nyelvű Stefan George-diplomamunkáját. Kiadatlan kéziratban őrzött tanulmánya a Rajk-perről; félelmetes terjedelmű magyar, francia, olasz és német levelezéséből is készülhetne egy bő válogatás, nem utolsósorban a Szép Szó és 1945 utáni újraélesztési kísérletének időszakából. Paradox, hogy egykori vitapartnerével, Lukács Györggyel együtt a mai „hivatalos” hazai nyilvánosságban mindketten anatéma alatt vannak: pedig hullámzó és éles polémiákban is tetten érhető kapcsolatuk modellértékű és roppant tanulságos dokumentációért, monografikus feldolgozásért kiált.

Mint a 30-as években

Szaporíthatnám még a kutatási teendőket, de ennyiből is látszik, hogy korántsem csupán „Fejtő érdekében”, hiszen ezek a témák a XX., sőt a XXI. század eleji magyar nemzeti kultúra, a baloldal, az egyetemes humanizmus és a globalizáció kori politológiai gondolkodás alapvető kérdéseibe vágnak. Ideje, hogy meginduljon egy ilyen irányú szisztematikus tudomány- és kultúraszervező munka: ehhez már „csak” az okos, szakszerű és hatékony koordináció hiányzik, illetve a finanszírozás, valamint az igényes diskurzusokhoz nélkülözhetetlen jótékony szellemi aura feltételeit kellene megteremteni.
A mai - a tudományos-kulturális életet veszélyeztető - időszakban erősödik is az igény Fejtő ethoszára. „Megint olyan helyzetbe kerültem ─ írta a József Attila-centenárium idején, a baloldali, a szociáldemokrata értékek mellett kiállva ─, hogy pontosan azokért az ügyekért és gondolatokért kell csatáznom, amelyekért a 30-as években a Szép Szó hasábjain kiálltunk. […] Pontosan az európaiság, a humanizmus, az igazi hazafiság ügyében.” (Népszabadság 2005. július 23.) És amikor két nap múlva bírálni merészelte Orbán Viktor beszédének elhíresült tételét, hogy a baloldal, amikor erre „lehetőséget kapott, rárontott a saját nemzetére”, Fejtő megélhette a „kultúrharcos” csahosok alpári támadását az akkori Magyar Nemzet hasábjain. (A lap későbbi, újra igényes folyamát azóta fölszámolták.) Több menetben, önérzetesen és bátran szállt vitába velük, többek között a - két éve szintén gleichschaltot - Népszabadság, majd itt, a Népszava hasábjain is (2005. augusztus 19.).
Fejtő Ferenc: kortársunk.
Szerző