Irodalom ínséges időkben

Publikálás dátuma
2018.11.03. 11:29
RADNÓTI SÁNDOR - Kritikusi habitusában nyoma sincs a tekintélytiszteletnek
Fotó: Népszava
A süketnéma Isten és más bírálatok: most megjelent művében Radnóti Sándor az elmúlt években keletkezett műbírálatait gyűjtötte egybe, ami tehát mintegy folytatása Az Egy és a Sok (Jelenkor, 2010) című kötetének.
Radnóti Sándor új könyve is bevezeti olvasóját a jelentős kritikus (és esztéta) műhelyébe: elemzései szakszerű módszereket, szempontokat ajánlanak például Esterházy Péter, Kornis Mihály, Nádas Péter, Parti Nagy Lajos vagy Rakovszky Zsuzsa legfrissebb alkotásainak jobb megértéséhez. S általában véve is: a mai magyar irodalom világában való alaposabb tájékozódásunkhoz.
„… ez a kritikakötet sem vonhatta ki magát az ínséges időkből, amelyben keletkezett” – jegyzi meg bevezetőjében a szerző. Rezignáltan, de az intellektus fegyelmével. Néhány írás – a témája miatt – valóban közvetlenül is reflektál az itt és most erkölcsi közállapotaira. Parti Nagy Lajos remek magyar meséit, illetve Tarr Béla megrendítő amszterdami életmű-kiállítását elemezve szükségképp kerül a középpontba a „fülkeforr és vidéke”. Houellenbecq regényének (Behódolás) bírálatában pedig a meggyőzően bemutatott szélsőségesen retrográd Európa-kritika szerez elég nyomasztó aktualitást.

„… igen rossz mondatok”, „modoros fordulatok idegesítő visszatérése”, „kényszeres akríbiával rekonstruált események”, az unalmasság kísértése – ezek az éles megjegyzések sorjáznak az egyik kritika elején, s nagyon tévedne az olvasó, ha azt hinné, valamely csetlő-botló pályakezdő első szárnypróbálgatását sújtja így a kemény ítészi szigor. Mert e fordulatok Nádas Péter Világló részletek című hatalmas művét minősítik, melyet egyébként Radnóti – miként az esszé egésze tanúsítja – megrendítően nagy alkotásnak tekint, gondolatmenetét pedig az ennek kijáró tisztelet és csodálat gesztusával zárja.
Esterházy Péter egyik utolsó könyvét (Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk változat) az életmű egyik csúcsának tartja, ugyanakkor részletesen és funkcionálisan boncolgatja azt, hogy az író „nem tartozik az elementáris történetkitalálók rendjébe”, „tehetsége más irányba mutat, mint a regényíróé”. Jóllehet, ennek a tézisnek itt nincs elmarasztaló jellege, mégis az alkotói karakter masszív korlátait jelzi.
Példáink jól mutatják: Radnóti kritikusi habitusában nyoma sincs a tekintélytiszteletnek. Inverze, a rendkívüli magabiztosság viszont folyvást jelen van. Épp ennek tanúbizonysága, hogy olykor ilyen közbevetésekre bukkanhatunk: „nem tudom”, „értelmén még gondolkodnom kellene”. Ilyet csak az vall meg ennyire keresetlenül, aki nem kételkedik a meglévő tudásában, abban, hogy az egyelőre megválaszolatlan kérdésekre is előbb-utóbb lesz racionális válasz.
 
Radnóti nem az a kritikus, aki csak a hozzá értékrendben, világlátásban közel álló alkotókról ír. Tájékozódása és orientáló igénye tágabb horizonton mozog. A kötetben erről tanúskodik a Csurka István két drámájáról, valamint Czakó Gábor + című regényéről írt bírálata. Az előbbiben azt bizonyítja, hogy a mániákus antiszemita előítélet lehetetlenné teszi valódi művek létrehozását, az utóbbiban pedig az írói ambíciók és a kreatív képességek feszültségeit állítja középpontba.

Figyelmét nem korlátozza a nagy nevekre. Kínosan megsemmisítő bírálatot írt például Gerlóczy Márton első kötetéről. De mérlegre tette a szerző újabb művét is, s ekkor jelentősen módosította, a lényeget – az írói tehetséget – illetően meg is változtatta korábbi véleményét. Ebben a szakmában természetes a folyamatos önkorrekció, része ez a kritikusi etikai kódexnek. A szerethetőség viszont nem szerepel ezen az erénytáblán.

Bevezetőjében a szerző utal arra, hogy ma már elképzelhetetlennek tartja, hogy egy-egy kritika megírása miatt megszakítsa tudományos munkáját. Ha betartja elhatározását, komoly veszteség érné a kortárs magyar irodalmat.

Infó: Radnóti Sándor: A süketnéma Isten és más bírálatok Magvető Könyvkiadó, 2018

Támadások

Radnóti Sándor egyike volt azon neves tudósoknak (többnyire filozófusoknak, mint például Gábor György, Heller Ágnes, Vajda Mihály), akiket 2011-ben az egykori elszámoltatási kormánybiztos azzal gyanúsított meg, hogy szabálytalanul kezeltek bizonyos pályázati pénzeket. A nemzetközi értelmiségi felháborodást, tiltakozást kiváltó ügyben a vádhatóság – bűncselekmény hiányában – 2012-ben megszüntette a nyomozást. – Nemrég a kritikust kormányközeli orgánumok ismét megtámadták, durván sértegették a lapunk július 28.-i számában megjelent interjújának egyik állítása miatt, mely szerint „a magyar kultúra (amely mindig első sorban irodalmi kultúra volt) lényegi tradíciója vagy liberális vagy baloldali.” Ezt a gondolatot Radnóti részletesebben is kifejti új könyvének előszavában.

Holmi

Radnóti Sándor kritikusi pályájának legjelentősebb fejezete a Holmi című irodalmi-kulturális folyóirathoz kötődik: a lap indulásától (1989) egészen a megszűnéséig (2014) ő volt a kritikai rovat vezetője. A mértékadó orgánumot előbb alapító főszerkesztőként, majd szerkesztőként Réz Pál jegyezte. A változó összetételű szerkesztőbizottságban olyan kimagasló személyiségek vettek részt, mint Eörsi István, Fodor Géza, Göncz Árpád, Kocsis Zoltán, Mándy Iván, Megyesi Gusztáv, Petri György, Tar Sándor. Szerzői között szerepelt például Csukás István, Esterházy Péter, Kántor Péter, Kertész Imre, Konrád György, Kornis Mihály, Kukorelly Endre, Lázár Ervin, Nádas Péter, Orbán Ottó, Parti Nagy Lajos, Rakovszky Zsuzsa, Tandori Dezső, Utassy József, Závada Pál (ő sokáig rovatvezető is volt). A folyóiratban publikáló társadalomtudósok közül itt csak néhány említésére van lehetőség: Fehér Ferenc, Heller Ágnes, Kis János, Komoróczy Géza, Ludassy Mária (részt vett a szerkesztőbizottságban is), Németh G. Béla, Szegedy-Maszák Mihály, Szelényi Iván, Vajda Mihály. Jó részük a Radnóti jegyezte kritikai rovat munkatársa is volt.

Újra a múzeumok élére tör a Szépművészeti - interjú Baán Lászlóval

Publikálás dátuma
2018.11.03. 10:30

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
A Schickedanz-palota rekonstrukciójának jelentősége az intézmény 1906-os megnyitásához mérhető – állítja Baán László. A múzeum főigazgatója a Népszavának arról is beszélt, bizakodva várja az átfogó kormányzati intézkedést, amely a kulturális területen dolgozók bérét rendezheti.
– Október 31-én kisebb tömeg jelenlétében nyitotta meg újra kapuit a nagyközönség előtt a Szépművészeti Múzeum. Kellettek a sorban állós kiállítások ahhoz, hogy meggyőzze a döntéshozókat, a múzeum rekonstrukciója tényleg halaszthatatlan? – A Szépművészeti Múzeum rekonstrukciója a rendszerváltás óta mindig napirenden volt, kisebb lépésekben valamennyi kormány tett hozzá valamit. Ezek a munkálatok foltmozaikszerűen, kisebb területi egységeket, egy-egy részfeladatot érintettek, amelyek nagyon hasznosak voltak. Ám az átfogó felújítására, amely a pincétől a padlásig végiggondolja az épületet, most volt először olyan kormányzati eltökéltség, amely biztosította a forrásokat a tízmilliárd forintos nagyságrendű rekonstrukcióra, a legnagyobbra a múzeum történetében. Mányi Istvánnal, aki harmincöt éve Szépművészeti rekonstrukciójának a tervezője és a fejében van minden részlete a háznak, megpróbáltuk a múzeum minden funkcióját egy jövőbeli ideális állapothoz képest végiggondolni és ez alapján végrehajtani a jelenlegi felújítást. Vannak még hátramaradó részek, 2019 nyarán is lesz még egy átadási ütem, ám ezzel a rekonstrukciós szakasszal, amelynek a jelentősége az 1906-os megnyitáshoz hasonlítható, ténylegesen újjászületett a múzeum. – Ez a rekonstrukciós szakasz a múzeum területének mintegy negyven százalékát érintette. Mányi István korábban említette, ezen túl is lenne itt még munka. – A Reneszánsz Csarnok fölött van egy kihasználatlan tér, ő abban például szívesen látna múzeumi tereket és funkciót, és nyilván előbb-utóbb az energiaellátást is szerencsésebb volna főként megújuló energiákkal biztosítani. A főváros pesti oldalán a Szépművészeti a maga több mint harmincezer négyzetméterével a legnagyobb történeti épület a Parlament után: teljes megújítása hatalmas léptékű feladat, amelyből van még hátra munka. De a 2019 nyarára befejeződő felújítási ütemmel együtt a múzeum hagyományos kiállítótereit, sőt a térszint alatti bővülését tekintve elértük a legfontosabb célokat. 
– A gyűjteményeket bejárva szembetűnő, sok műtárgyat restauráltak. Mennyit? – Amikor az épület Román szárnyából a jelenlegi rekonstrukció előkészítése során a Barokk szárnyba került át s most vissza több mint kétezer műtárgy. Ezek legnagyobb része ezen folyamat során átesett valamilyen restaurátori beavatkozáson, amelyek mértéke különböző volt, a tisztítástól az átfogó restaurálásig - ez utóbbi vonatkozásában is több százas nagyságrendről van szó. Ez a három és fél év bizony nem telt el munka nélkül egyetlen kolléga számára sem. – A leltári munkát is segíti egy ilyen nagy beavatkozás. A Szépművészeti és a Magyar Nemzeti Galéria újraegyesítésekor azt lehetett hallani, nem tudni, pontosan hány műtárgya van a Galériának. – A helyzet nem volt ilyen drámai, de például valóban volt olyan, a 2012-es újraegyesítés után előkerült, s közel másfél évtizedig eltűntnek hitt, amúgy meglehetősen nagyméretű műtárgy, amely valójában ott kallódott a Galéria egyik raktárszegletében. De a nagy nemzeti közgyűjtemények raktárhelyzete ténylegesen számos kívánnivalót hagy maga után. Erre a helyzetre nyújt hosszú távon is megnyugtató megoldást a Szépművészeti, a Nemzeti Galéria és a Néprajzi Múzeum gyűjteményei számára a Liget projekt révén a jövő évben megnyíló Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ (OMRRK), amely 350 ezer műtárgynak lesz korszerű, minden szakmai igényt kielégítő otthona. – Eszerint a Szabolcs utcai központ csúszásban van? – Nincs csúszásban, az épület a tervek szerint elkészül év végére, jövő év tavaszán pedig elkezdődhet a beköltözés. Az pedig természetszerűleg egy nagyon hosszú szakasz lesz: 350 ezer műtárgy beszállítása több éves folyamat, ám a restaurátorműhelyek beköltözése jóval hamarább megtörténik majd. A restaurálási és raktározási központ alapvetően nem a nagyközönségnek készül, hiszen több száz milliárd forintos értéket fogunk ott őrizni, rengeteg biztonsági zsilip segítségével. De a látogatható, úgynevezett látványraktárak, s időnként a restaurátorműhelyek is fogadnak majd látogatókat, akár már 2019 végétől. – Lesz erre elegendő szakember? – A Szépművészetinek és a Nemzeti Galériának most is jelentős a restaurátorkapacitása, ám az OMRRK-ban még több szakemberre lesz szükség. De nemcsak magunknak: azon túl, hogy három nagy országos nemzeti közgyűjteménynek lesz itt több mint 350 ezres műtárgyanyaga, ami folyamatos karbantartást, restaurálást igényel, az a cél, hogy képesek legyünk más, főként kisebb, vidéki múzeumok műtárgyainak a restaurálására vonatkozó megrendeléseket is teljesíteni. A múzeumok többségében nincs és nem is lehet meg a szükséges, teljes spektrumú restaurátori kapacitás, ezért bizonyos restaurálási feladatokat sokkal költséghatékonyabb lesz az OMRRK-ától megrendelni, mint arra egy saját restaurátorműhelyt kiépíteni és fenntartani. A központ így, ahogy az nevében is benne van, az ország egészét fogja szolgálni.
– Elegendő pénz is lesz erre? A közgyűjteményi és közművelődési dolgozók legutóbb az év elején követeltek a kulturális államtitkárságtól – hiába – bérrendezést. A petíciójukból az is kiderült: egy pályakezdő restaurátor százezer forinttal keres kevesebbet egy bolti pénztárosnál. – Vitathatatlan az általános bérnövekedés az országban, de az is tény, a kulturális területen dolgozók béréhez − a mintegy másfél évvel ezelőtti 15 százalékos illetménypótlék kivételével − nagyon rég nem nyúltak hozzá központilag. Ha egy múzeumnak például vannak többletbevételei – e szempontból sem mindegy egy-egy kiállítás látogatottsága –, saját hatáskörben valamennyit tud enyhíteni a helyzeten. Bizakodva várjuk az átfogó kormányzati intézkedést, a múzeumi szféra egészén csak az tudna érdemben segíteni. A munkaerő-elvándorlás természetszerűleg a múzeumi területen is elindult, komoly problémát jelent, hogyan tartsuk meg azokat a kollégákat, akik hosszú évek, évtizedek óta nálunk dolgoznak. – Pedig az ő munkájuk is kell ahhoz, hogy a Szépművészeti szakmai stábja folyamatosan magas színvonalon valósítsa meg az elképzeléseit. Volt már arra példa, hogy az angol királynő köszönje meg a múzeum kiállítását, mint ahogy az most történt a Leonardo-tárlat megnyitásakor? – Nemes és figyelmes gesztus volt a windsori Királyi Gyűjtemény grafikai osztályának vezetőjétől, Martin Claytontól, hogy a megnyitón tolmácsolta II. Erzsébet elismerését. Ahhoz, hogy tíz Leonardo-rajz érkezhetett Budapestre, amire korábban soha nem volt példa, kellett a Szépművészeti Múzeum kiváló kurátorának, Kárpáti Zoltán a felkészültsége, izgalmas és meggyőző szakmai koncepciója. És persze kellett hozzá megfelelő költségvetés is. Igaz, ez most egy kamaratárlat, nem jelent több száz milliós kiadást, mint a nemzetközi nagykiállítások – de egy tárlat igazából akkor drága, ha nincs közönsége. – A 2015-ös bezárása előtt a Szépművészeti évi több mint félmillió látogatójával a legnépszerűbb magyar múzeum volt. Mivel szeretnék visszanyerni a vezető pozíciót? – Nagyszabású Rubens-kiállítást készítünk elő jövő őszre, majd 2019-ben jön – újra, de más megközelítésben - Cézanne, 2021-ben pedig El Greco. Hiszem, hogy érdemes és kell egyszerre szakmailag magas színvonalú és közönségorientált nagykiállításokat rendezni. A Nemzeti Galériában most vasárnap zárul a Frida Kahlo-tárlatunk: csak a kiállítótér méretei szabtak határt a nézőszámnak, ami már kétszázezer felett van. – Komoly hátrány, hogy a Szépművészetinek nincs olyan sztárműve, mint amilyen például a Mona Lisa a Louvre-ban? – Sztárművei nincsenek, de sztáralkotói – Raffaellótól Goyáig − vannak a Szépművészetinek. Nemzetközileg magasan jegyzett a spanyol és az itáliai festészeti gyűjteménye, de egyedi vonzereje van például El Greco vagy éppen idősebb Lucas Cranach nálunk őrzött nagyszámú remekművének is. Tény, hogy számszerűleg leginkább az időszaki nagykiállítások vonzzák a látogatókat, de az állandó tárlat is százezres látogatószámot hoz évente. Bár időnként van lehetőségünk a műtárgygyarapításra is, ám a ténylegesen világhírű csúcsművek legnagyobb része immár valamelyik közgyűjteményben van, ami pedig a műtárgypiacon még hozzáférhető, azok a milliárdos gyűjtőknek köszönhetően immár több száz millió euróért, dollárért cserélnek gazdát. Ha a magyar állam annak idején, az 1910-es évek elején nem puskázza el Nemes Marcell világszínvonalú, Botticellitől Rembrandton át Van Gogh-ig ívelő gyűjteményének megszerzését, akkor a múzeumi világranglistán egy emelettel feljebb helyezkednénk el. De a Bécs és Szentpétervár közötti térségben így is a Szépművészetié a legerősebb és legjelentősebb képzőművészeti anyag.

Névjegy

Baán László 1961-ben született Budapesten, közgazdász, filozófus. 1990-től 97-ig a Fővárosi Közgyűlésben képviselő, kulturális bizottsági elnök, kulturális biztos volt, majd a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának lett az államtitkára. 2004-től főigazgatója a Szépművészeti Múzeumnak, amellyel 2012-ben újra egyesült a Magyar Nemzeti Galéria. Irányítása alatt tömegeket vonzó sikerkiállítások helyszíne lett a Szépművészeti, ami többször is a világ 100 leglátogatottabb múzeuma közé került. 2007-ben a Van Gogh-kiállítás a 15. legnépszerűbb, 2010-ben a Botticellitől Tizianóig című kiállítás a világ 7. leglátogatottabb kiállítása volt a maga kategóriájában. A The Guardian brit napilap idén tavasszal a világ 20 legfontosabb kiállítása közé választotta a Magyar Nemzeti Galéria Frida Kahlo-tárlatát. 2014-ben Baán László közreműködésével sikerült visszavásárolni és hazahozni a Seuso-kincs egy részét Londonból, 2017-ben főtárgyalóként működött közre a Seuso-kincsek fennmaradó részének visszaszerzésében. 2011-ben a Francia Köztársaság Művészeti és Irodalmi Rendjének lovagi fokozatát kapta, 2017-ben a Becsületrend lovagi fokozatával tüntették ki a Franciaország és Magyarország közötti kulturális kapcsolatok fejlesztése terén végzett munkásságáért.

Újabb megbízatást kap Baán László?

A múzeum főigazgatója arra az értesülésünkre, hogy újabb rekonstrukciót bíznának rá, és az Operaház felújításáért felelős miniszteri biztossá fogják kinevezni, úgy reagált: ilyen irányú döntés vagy utasítás részére az Emberi Erőforrások Minisztériumából nem érkezett. Baán László 2011-ben lett a városligeti múzeumnegyed előkészítésének kormánybiztosa, 2012 óta a Liget Budapest projekttel kapcsolatos feladatok ellátásáért felelős miniszteri biztos. 2014-ben több hónapig az Iparművészeti Múzeum szakmai, szervezeti és működési megújításának miniszteri biztosa is volt.

Lezáratlan ügyek a feje tetejére állt Budapesten

Publikálás dátuma
2018.11.02. 13:00

Ujj Mészáros Károly filmje mintha skandináv krimi lenne, de a lezárása a hatvanas években méltán népszerű politikai thriller műfaja előtt tiszteleg.
Számonkérni a valóságot. Ez a gondolat jár folyamatosan a fejemben Ujj Mészáros Károly vadonatúj filmje, az X – A rendszerből törölve megtekintése után. Mert, ugyebár lehet azt mondani, hogy a Balsai Móni zseniális alakításával fémjelzett produkció egy honosított skandináv krimi, melynek irodalmi alapjai Stieg Larsson (A tetovált lány) és Jo Nesbø (Hóember) művei lehettek. De sorolhattam volna mozgóképes előzményeket, mint A híd vagy a Wallander című sorozatokat – nem szégyen az hommage, elvégre az atmoszférát alkalmazták már amerikai tévék is: gondoljunk csak a Gyilkosság – The Killing című szériára. Mondhatjuk, hogy valaki végre eredményesen tudod Magyarországon is skandináv krimit forgatni. Lehet ünnepelni. A forma szimpla alkalmazásánál azonban sokkal érdekesebb Ujj Mészáros Károly személyes lázálmainak elemzése.  A rendező már a sokkal könnyebben befogadható első egészestés művében, a Liza, a rókatündérben megmutatta, hogy szeret alternatív valóságba mesélni fiktív történeteket. Olyan ez kicsit, mint amikor Wes Craven a Sikoly szériában kicsavarta a műfaji kereteket: karakterek mondták a kamerába bámulva, hogy „mi szokott” ilyenkor történni. Bár sokan elsiklottak felette, már a Lizában is egy alternatív Magyarországot láttunk, és azzal a gondolattal játszott el, mi lett volna, ha marad a kommunizmus és szocreál vadkapitalizmusban élünk. Ennek oka lehet, hogy Ujj Mészáros reklámfilmesként is ismert és nem tudott vagy direkt nem akart elszakadni a hamis(?) életérzések atmoszférájától.  Az X esetében tovább léptünk a totalitárius társadalmi berendezkedés irányába, a budapesti mindennapok egy aktív diktatúrában játszódnak. A sokak által nem egyszer hangoztatott rendőrállam fogalmát kapjuk meg, ahol tisztességes ember nemigen tud talpon maradni: vannak itt a „háttérben” folyamatos tüntetések – mit tüntetések, inkább zendülések – és rendőri retorziók is bőven, miközben az események a nemsokára bekövetkező demokratikus választások irányába vezetnek. A fő esélyes egy olyan fickó, akit mintha Kádár János és Orbán Viktor közös hasonmása lenne. Egészen vakmerő alkotói interpretáció. Sajnos nem hibátlan. Az X fő vizuális motívuma, melyet már a főcímnél egyértelművé tesznek, hogy itt most minden a feje tetejére állt: Budapestet fejjel lefelé mutatják. Nem túl finom parafrázis ez, különösen, hogy a filmben végig ezzel próbálnak művészieskedni. Nem lett volna rá semmi szükség, a kevesebb több szabálya itt abszolút érvényét nyeri.
Ezek után triviális, hogy Ujj Mészáros és Hegedűs Bálint által írt forgatókönyv sokkal több, mint az alapsztori sejtet: hogy adott Éva (Balsai), az idegileg kikészült rendőrnyomozó, akinek a szintén rendőr férje rejtélyes körülmények között öngyilkos lett. Aztán rájön, hogy van itt sok egyéb öngyilkosság, amiről ő azt véli, hogy szándékosan kitervelt gyilkosságok. De, mivel őt alkalmatlannak nyilvánították, félresöprik a férfiak – vagy kihasználják. (Az X MeToo kampányfilmnek sem lenne utolsó.) Miközben Éva hetedik érzékkel, látomásokkal, ám brutális pánikrohamokkal is küzdő zseni. Ezt sokszor tudatosítják velünk, a játékidő komoly része Éva agóniáját stilizálja és exponálja, már persze, ha nem épp a fejjel lefelé mutatott háztetőket mutatnak. De mivel az X esetében legalább olyan fontos a szélsőséges társadalompolitikai háttér, mint a skandináv atmoszféra, ne csodálkozzunk, ha a film lezárása a hatvanak években méltán népszerű politikai thriller műfaja előtt tiszteleg. Arról, persze lehet vitát nyitni, hogy melyik a fontosabb: a lezáratlan múlt, vagy a felfoghatatlan jelen. De jelen esetben ezt spoilerek nélkül nem tudnánk megválaszolni. Annyit azonban muszáj megjegyeznem, hogy a lezárásban szerepet játszik a képzeletbeli magyar sajtó: a nagy igazságot egy olyan újság írja meg, mely formájában a pontosan úgy néz ki, mint a Ripost. Nem mindenben tartunk ott, amit Ujj Mészáros prognosztizál, de ebben az esetben bájosan mellényúlt. Vagy ez irónia akart lenni?  Nem lehet szó nélkül elmenni viszont a kortárs magyar film egy szépen körvonalazódó trendje mellett: egyre erélyesebben jelenik meg a korrupció a fikciós művekben. Talán nem véletlen, hogy Mundruczó Kornél a Jupiter holdjában egy militarista diktatúrába helyezte a cselekményt – ebben sok rokonságot mutat az X-szel. De hozhatnám példának az Aranyélet most futó harmadik évadát is, amely egy velejéig romlott, gengszterekkel és idegengyűlölettel teletűzdelt politikai pókhálót igyekszik felvázolni.
Frissítve: 2018.11.02. 20:41