Újra a múzeumok élére tör a Szépművészeti - interjú Baán Lászlóval

Publikálás dátuma
2018.11.03 10:30

Fotó: Népszava/ Tóth Gergő
A Schickedanz-palota rekonstrukciójának jelentősége az intézmény 1906-os megnyitásához mérhető – állítja Baán László. A múzeum főigazgatója a Népszavának arról is beszélt, bizakodva várja az átfogó kormányzati intézkedést, amely a kulturális területen dolgozók bérét rendezheti.
– Október 31-én kisebb tömeg jelenlétében nyitotta meg újra kapuit a nagyközönség előtt a Szépművészeti Múzeum. Kellettek a sorban állós kiállítások ahhoz, hogy meggyőzze a döntéshozókat, a múzeum rekonstrukciója tényleg halaszthatatlan? – A Szépművészeti Múzeum rekonstrukciója a rendszerváltás óta mindig napirenden volt, kisebb lépésekben valamennyi kormány tett hozzá valamit. Ezek a munkálatok foltmozaikszerűen, kisebb területi egységeket, egy-egy részfeladatot érintettek, amelyek nagyon hasznosak voltak. Ám az átfogó felújítására, amely a pincétől a padlásig végiggondolja az épületet, most volt először olyan kormányzati eltökéltség, amely biztosította a forrásokat a tízmilliárd forintos nagyságrendű rekonstrukcióra, a legnagyobbra a múzeum történetében. Mányi Istvánnal, aki harmincöt éve Szépművészeti rekonstrukciójának a tervezője és a fejében van minden részlete a háznak, megpróbáltuk a múzeum minden funkcióját egy jövőbeli ideális állapothoz képest végiggondolni és ez alapján végrehajtani a jelenlegi felújítást. Vannak még hátramaradó részek, 2019 nyarán is lesz még egy átadási ütem, ám ezzel a rekonstrukciós szakasszal, amelynek a jelentősége az 1906-os megnyitáshoz hasonlítható, ténylegesen újjászületett a múzeum. – Ez a rekonstrukciós szakasz a múzeum területének mintegy negyven százalékát érintette. Mányi István korábban említette, ezen túl is lenne itt még munka. – A Reneszánsz Csarnok fölött van egy kihasználatlan tér, ő abban például szívesen látna múzeumi tereket és funkciót, és nyilván előbb-utóbb az energiaellátást is szerencsésebb volna főként megújuló energiákkal biztosítani. A főváros pesti oldalán a Szépművészeti a maga több mint harmincezer négyzetméterével a legnagyobb történeti épület a Parlament után: teljes megújítása hatalmas léptékű feladat, amelyből van még hátra munka. De a 2019 nyarára befejeződő felújítási ütemmel együtt a múzeum hagyományos kiállítótereit, sőt a térszint alatti bővülését tekintve elértük a legfontosabb célokat. 
– A gyűjteményeket bejárva szembetűnő, sok műtárgyat restauráltak. Mennyit? – Amikor az épület Román szárnyából a jelenlegi rekonstrukció előkészítése során a Barokk szárnyba került át s most vissza több mint kétezer műtárgy. Ezek legnagyobb része ezen folyamat során átesett valamilyen restaurátori beavatkozáson, amelyek mértéke különböző volt, a tisztítástól az átfogó restaurálásig - ez utóbbi vonatkozásában is több százas nagyságrendről van szó. Ez a három és fél év bizony nem telt el munka nélkül egyetlen kolléga számára sem. – A leltári munkát is segíti egy ilyen nagy beavatkozás. A Szépművészeti és a Magyar Nemzeti Galéria újraegyesítésekor azt lehetett hallani, nem tudni, pontosan hány műtárgya van a Galériának. – A helyzet nem volt ilyen drámai, de például valóban volt olyan, a 2012-es újraegyesítés után előkerült, s közel másfél évtizedig eltűntnek hitt, amúgy meglehetősen nagyméretű műtárgy, amely valójában ott kallódott a Galéria egyik raktárszegletében. De a nagy nemzeti közgyűjtemények raktárhelyzete ténylegesen számos kívánnivalót hagy maga után. Erre a helyzetre nyújt hosszú távon is megnyugtató megoldást a Szépművészeti, a Nemzeti Galéria és a Néprajzi Múzeum gyűjteményei számára a Liget projekt révén a jövő évben megnyíló Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ (OMRRK), amely 350 ezer műtárgynak lesz korszerű, minden szakmai igényt kielégítő otthona. – Eszerint a Szabolcs utcai központ csúszásban van? – Nincs csúszásban, az épület a tervek szerint elkészül év végére, jövő év tavaszán pedig elkezdődhet a beköltözés. Az pedig természetszerűleg egy nagyon hosszú szakasz lesz: 350 ezer műtárgy beszállítása több éves folyamat, ám a restaurátorműhelyek beköltözése jóval hamarább megtörténik majd. A restaurálási és raktározási központ alapvetően nem a nagyközönségnek készül, hiszen több száz milliárd forintos értéket fogunk ott őrizni, rengeteg biztonsági zsilip segítségével. De a látogatható, úgynevezett látványraktárak, s időnként a restaurátorműhelyek is fogadnak majd látogatókat, akár már 2019 végétől. – Lesz erre elegendő szakember? – A Szépművészetinek és a Nemzeti Galériának most is jelentős a restaurátorkapacitása, ám az OMRRK-ban még több szakemberre lesz szükség. De nemcsak magunknak: azon túl, hogy három nagy országos nemzeti közgyűjteménynek lesz itt több mint 350 ezres műtárgyanyaga, ami folyamatos karbantartást, restaurálást igényel, az a cél, hogy képesek legyünk más, főként kisebb, vidéki múzeumok műtárgyainak a restaurálására vonatkozó megrendeléseket is teljesíteni. A múzeumok többségében nincs és nem is lehet meg a szükséges, teljes spektrumú restaurátori kapacitás, ezért bizonyos restaurálási feladatokat sokkal költséghatékonyabb lesz az OMRRK-ától megrendelni, mint arra egy saját restaurátorműhelyt kiépíteni és fenntartani. A központ így, ahogy az nevében is benne van, az ország egészét fogja szolgálni.
– Elegendő pénz is lesz erre? A közgyűjteményi és közművelődési dolgozók legutóbb az év elején követeltek a kulturális államtitkárságtól – hiába – bérrendezést. A petíciójukból az is kiderült: egy pályakezdő restaurátor százezer forinttal keres kevesebbet egy bolti pénztárosnál. – Vitathatatlan az általános bérnövekedés az országban, de az is tény, a kulturális területen dolgozók béréhez − a mintegy másfél évvel ezelőtti 15 százalékos illetménypótlék kivételével − nagyon rég nem nyúltak hozzá központilag. Ha egy múzeumnak például vannak többletbevételei – e szempontból sem mindegy egy-egy kiállítás látogatottsága –, saját hatáskörben valamennyit tud enyhíteni a helyzeten. Bizakodva várjuk az átfogó kormányzati intézkedést, a múzeumi szféra egészén csak az tudna érdemben segíteni. A munkaerő-elvándorlás természetszerűleg a múzeumi területen is elindult, komoly problémát jelent, hogyan tartsuk meg azokat a kollégákat, akik hosszú évek, évtizedek óta nálunk dolgoznak. – Pedig az ő munkájuk is kell ahhoz, hogy a Szépművészeti szakmai stábja folyamatosan magas színvonalon valósítsa meg az elképzeléseit. Volt már arra példa, hogy az angol királynő köszönje meg a múzeum kiállítását, mint ahogy az most történt a Leonardo-tárlat megnyitásakor? – Nemes és figyelmes gesztus volt a windsori Királyi Gyűjtemény grafikai osztályának vezetőjétől, Martin Claytontól, hogy a megnyitón tolmácsolta II. Erzsébet elismerését. Ahhoz, hogy tíz Leonardo-rajz érkezhetett Budapestre, amire korábban soha nem volt példa, kellett a Szépművészeti Múzeum kiváló kurátorának, Kárpáti Zoltán a felkészültsége, izgalmas és meggyőző szakmai koncepciója. És persze kellett hozzá megfelelő költségvetés is. Igaz, ez most egy kamaratárlat, nem jelent több száz milliós kiadást, mint a nemzetközi nagykiállítások – de egy tárlat igazából akkor drága, ha nincs közönsége. – A 2015-ös bezárása előtt a Szépművészeti évi több mint félmillió látogatójával a legnépszerűbb magyar múzeum volt. Mivel szeretnék visszanyerni a vezető pozíciót? – Nagyszabású Rubens-kiállítást készítünk elő jövő őszre, majd 2019-ben jön – újra, de más megközelítésben - Cézanne, 2021-ben pedig El Greco. Hiszem, hogy érdemes és kell egyszerre szakmailag magas színvonalú és közönségorientált nagykiállításokat rendezni. A Nemzeti Galériában most vasárnap zárul a Frida Kahlo-tárlatunk: csak a kiállítótér méretei szabtak határt a nézőszámnak, ami már kétszázezer felett van. – Komoly hátrány, hogy a Szépművészetinek nincs olyan sztárműve, mint amilyen például a Mona Lisa a Louvre-ban? – Sztárművei nincsenek, de sztáralkotói – Raffaellótól Goyáig − vannak a Szépművészetinek. Nemzetközileg magasan jegyzett a spanyol és az itáliai festészeti gyűjteménye, de egyedi vonzereje van például El Greco vagy éppen idősebb Lucas Cranach nálunk őrzött nagyszámú remekművének is. Tény, hogy számszerűleg leginkább az időszaki nagykiállítások vonzzák a látogatókat, de az állandó tárlat is százezres látogatószámot hoz évente. Bár időnként van lehetőségünk a műtárgygyarapításra is, ám a ténylegesen világhírű csúcsművek legnagyobb része immár valamelyik közgyűjteményben van, ami pedig a műtárgypiacon még hozzáférhető, azok a milliárdos gyűjtőknek köszönhetően immár több száz millió euróért, dollárért cserélnek gazdát. Ha a magyar állam annak idején, az 1910-es évek elején nem puskázza el Nemes Marcell világszínvonalú, Botticellitől Rembrandton át Van Gogh-ig ívelő gyűjteményének megszerzését, akkor a múzeumi világranglistán egy emelettel feljebb helyezkednénk el. De a Bécs és Szentpétervár közötti térségben így is a Szépművészetié a legerősebb és legjelentősebb képzőművészeti anyag.

Névjegy

Baán László 1961-ben született Budapesten, közgazdász, filozófus. 1990-től 97-ig a Fővárosi Közgyűlésben képviselő, kulturális bizottsági elnök, kulturális biztos volt, majd a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának lett az államtitkára. 2004-től főigazgatója a Szépművészeti Múzeumnak, amellyel 2012-ben újra egyesült a Magyar Nemzeti Galéria. Irányítása alatt tömegeket vonzó sikerkiállítások helyszíne lett a Szépművészeti, ami többször is a világ 100 leglátogatottabb múzeuma közé került. 2007-ben a Van Gogh-kiállítás a 15. legnépszerűbb, 2010-ben a Botticellitől Tizianóig című kiállítás a világ 7. leglátogatottabb kiállítása volt a maga kategóriájában. A The Guardian brit napilap idén tavasszal a világ 20 legfontosabb kiállítása közé választotta a Magyar Nemzeti Galéria Frida Kahlo-tárlatát. 2014-ben Baán László közreműködésével sikerült visszavásárolni és hazahozni a Seuso-kincs egy részét Londonból, 2017-ben főtárgyalóként működött közre a Seuso-kincsek fennmaradó részének visszaszerzésében. 2011-ben a Francia Köztársaság Művészeti és Irodalmi Rendjének lovagi fokozatát kapta, 2017-ben a Becsületrend lovagi fokozatával tüntették ki a Franciaország és Magyarország közötti kulturális kapcsolatok fejlesztése terén végzett munkásságáért.

Újabb megbízatást kap Baán László?

A múzeum főigazgatója arra az értesülésünkre, hogy újabb rekonstrukciót bíznának rá, és az Operaház felújításáért felelős miniszteri biztossá fogják kinevezni, úgy reagált: ilyen irányú döntés vagy utasítás részére az Emberi Erőforrások Minisztériumából nem érkezett. Baán László 2011-ben lett a városligeti múzeumnegyed előkészítésének kormánybiztosa, 2012 óta a Liget Budapest projekttel kapcsolatos feladatok ellátásáért felelős miniszteri biztos. 2014-ben több hónapig az Iparművészeti Múzeum szakmai, szervezeti és működési megújításának miniszteri biztosa is volt.

2018.11.03 10:30
Frissítve: 2018.11.03 10:30

Bartók és Bruckner Londonból a Müpában

Publikálás dátuma
2019.01.16 12:30

Fotó: / Posztos János
Sir Simon Rattle új együttesével, a Londoni Szimfonikus Zenekarral érkezett most hozzánk. Nem könnyű műsorral, és nem egyértelmű végeredménnyel.
Szokás híres karmesterek és nagy zenekarok esetében is, hogy turnéikra olyan műsort állítanak össze, amelynek első részében valami nehezebben megfogható, kevésbé népszerű darab szerepel, azután meg jön a hab a tortára, mondjuk az Újvilág szimfónia Dvořáktól. Mindenki megkapja a magáét. Rattle szerencsére jóval nagyobb kaliber annál, hogy ilyesfélével próbálkozott volna. Mindkét alkotás, amit új zenekarával, a Londoni Szimfonikus Zenekarral (LSO) hozott a Müpába, fajsúlyos, nehéz előadni, a hallgatásuk is komoly odafigyelést igényel. Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művének már első előadásai – az 1930-as évek második felében – nagy sikert hoztak a zeneszerzőnek.

Rattle és a világ legjobb szimfonikus zenekarai közé sorolt LSO a nagy komponista nagy alkotásának kijáró tisztelettel közelített a Zenéhez. Hallhatólag aprólékosan kidolgoztak minden hangzást, kezdve a kezdet pianissimójától, amelynek sűrű zenei szövetét légiesen tetsző könnyedséggel szólaltatták meg a vonósok, akik odaadó figyelemmel játszottak azután végig az egész mű során. Amire itt szükség is van: a Zene vonós szólamai osztottak, azaz úgy vehetjük, két vonószenekar játszik. Hozzájuk csatlakoznak az ütők és a hárfa, a zongora, a cseleszta. Jó előadást hallottunk, bár a mű érzelmi rétegeibe mindezzel együtt nem tudtak igazán mélyre hatolni a zenészek, előadásuk inkább az elidegenedettség érzetének felkeltésével hatott.
Anton Bruckner az európai zenetörténet egyik legkülönösebb alakja volt, falusi segédtanítóból lett orgonista Linzben, úgy hogy jórészt autodidaktaként tanulta a hangszert. Már harmincon túl volt, amikor úgy határozott, hogy komoly ellenpont tanulmányokat fog folytatni, és bár voltak korai kompozíciói, maga által is jelentősnek gondolt szimfóniáit negyvenéves kora után kezdte komponálni. Az első igazi nagy elismerést, és a közönségsikert csak a Hetedikkel érte el, ez után még Ferenc József is fogadta. Egész emberi lényét mély vallásosság hatotta át, az áhítatos hangvétel, Istennel szembeni alázata hatalmas műveiben is tükröződik. Manapság a nagy hangversenytermekben játszott életművét lényegében kilenc nagyszabású szimfóniája alkotja. Persze a Hetedik előttiek is teljes értékűek.
Bruckner – bár kissé eltér többi szimfóniájának némely külsőségeitől – a Hatodikban is felvonultatja alkotói világának minden jellegzetességét. Dallamai, harmóniái, zenekari megoldásai, ahogyan a hangszereket kezeli, félreismerhetetlenül jelen vannak itt is. A több mint ötvenperces mű, mint minden Bruckner, nehéz feladatot ró zenekarra, karmesterre. A hangok megszólaltatása önmagában erőpróba, ha azonban a karmesternek sikerül elővarázsolnia a bennük rejlő erőt, szenvedélyt, ellágyulást, áhítatot, ünnepi pillanatok részesévé tehet minket.

Rattle, aki Mahler karmesterként és Bruckner-interpretációival is hírnevet szerzett, láthatólag nem olyan megilletődöttséggel állt a zenészek elé, mint az első részben. Szinte érzéketlenül rohant át az első tételen, nem nagyon ügyelve a hangzásbéli nüanszokra, keveset mutatva meg abból a gazdagságból, amit az emberként csodálatosan egyszerű, komponistaként csodálatosan kifinomult Bruckner itt bemutat. Illetve egy valaminek szentelt nagy figyelmet Rattle: a fortissimóknak. De hát ez csak a megoldandó feladat piciny hányadát jelenti egy olyan együttesnek, mint az övé, amely – valljuk meg – még hangzásával sem bűvölt mindig el, néha még kisebb hamisságot, pontatlanságot is bemutatott.
Jobb volt a helyzet a második tételben, az Adagióban, valamint a Scherzóban, a Fináléban már a valódi Brucker is megjelent. De sportnyelven szólva: ez csak az egyenlítéshez volt elég. A győzelemhez, a hallgató végső igazságokról való meggyőzéséhez már nem segített hozzá.

Infó

Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára
Bruckner VI. szimfónia
 Londoni Szimfonikus Zenekar, karmester: Sir Simon Rattle
Január 14., Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sir Simon Rattle

A világ egyik legünnepeltebb dirigense, 2002-től 2018-ig a Berlini Filharmonikusok első karmestere volt. Ismertségre a 80-as 90-es években tett szert, amikor a Birminghami Városi Szimfonikus Zenekarból világszínvonalú együttest nevelt. Liverpoolban született 1955-ben, tehetsége korán megmutatkozott, 19 évesen már megkapta karmesteri diplomáját. A Londoni Szimfonikus Zenekarnak 2017 óta zenei igazgatója. Vezényel régi hangszeres előadásokat is, de legelismertebb a romantikus, későromantikus repertoár előadójaként.

2019.01.16 12:30
Frissítve: 2019.01.16 12:30

A pártközpont megrendelte, a cenzúra betiltotta

Publikálás dátuma
2019.01.16 11:00

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
A pártbizottság megrendel egy szociológiai kutatást, ám az eredmények ismertetését a cenzúra betiltja: jellemző eset a Kádár-korból.
Országonként, régiónként, valamint koronként is különbözők, nem egyértelműen meghatározhatók lehettek-lehetnek az ellenállás formái, legyenek azok kulturálisak, vagy politikaiak – hangzott el a Lehet-e a kultúra ellenzékben? című beszélgetés és a COURAGE könyvbemutatóján. A kutatócsoport három évvel ezelőtt indult projektje a kulturális ellenállást, az ellenkultúrát, a volt szocialista országokban jelen lévő ellenzékiség kulturális örökségét vizsgálta gyűjteményeken keresztül. Az eredményeket két, most megjelent könyvben összegezték, amelyben a tanulmányok a vallási és nemzeti ellenállásokat is bemutatják, a diktatúrák működésmódjának új olvasatát adva. A The Handbook of COURAGE: Cultural Opposition and Its Heritage in Eastern Europe, valamint a Kulturális ellenállás a Kádár-korszakban (Gyűjtemények története) című köteteket Gyáni Gábor és Rainer M. János ismertette hétfőn este a zsúfolásig megtelt Kelet Kávézóban.

A gyűjteményi vizsgálódás (képzőművészet, zene, irodalom, szamizdat), a rendszerváltás előtti ellenzékiség felkutatása több szempontból is érdekes lehet a hétköznapi embernek. A beszélgetők kiemelték: az ellenállás intenzitása országonként különböző volt, ám ami ellenállásnak minősült az egyik országban, az a másikban nem feltétlenül számított annak. A szürke zóna fogalma is ehhez kapcsolódik, hiszen rendszerről rendszerre is változóban volt, mi számított ellenzékinek. Gyáni Gábor ennek kapcsán Csoóri Sándor költőt említette, aki elkötelezett kommunistából ellenálló személyiséggé alakult az évek során. Míg a Szovjetunióban a szürke zóna megléte egyáltalán nem volt elképzelhető. S ahogy például Magyarországon legitimálták a popzenét, úgy tőlünk délre vagy keletre inkább tiltott volt. A meghívottak elmondták, többnyire a hatalom definiálta a lehetőségeket, amelyek az ellenállás jellegét is meghatározták. Szintén gyakorinak számított, hogy valaki nem tudta, éppen ellenálló. Ennek kapcsán Kovács Éva a Kemény István szociológus nevével fémjelzett cigánykutatást említette. A kutatást a pártbizottság rendelte meg, majd mire elkészült, a cenzúra megakadályozta a megjelenését.

A fennmaradt gyűjtemények gyakran a nem kiemelkedő ellenzéki alkatú, hétköznapi emberektől indultak el. Az ellenállás formái azonban gyakrabban jelentek meg az urbánus, tanult rétegek körében – hangsúlyozták a résztvevők. A téma a megélt tapasztalatok és emlékek, a kíváncsiság, vagy az ellenzékiség aktualitása miatt láthatóan rengeteg embert érdekelt, voltak akik végigállták a másfél órás beszélgetést. A közönség soraiban is akadtak felszólalók igazán meghökkentő történetekkel: egy úr például elmesélte, hogyan vitték el 1977-ben a hírhedt fekete Volgában őt és barátját (történetesen Csoóri Sándor fiát), mert nem megfelelő öltözetben – farmernadrágban – szeretettek volna bemenni egy étterembe.
2019.01.16 11:00
Frissítve: 2019.01.16 11:00