Újra a múzeumok élére tör a Szépművészeti - interjú Baán Lászlóval

Publikálás dátuma
2018.11.03. 10:30

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
A Schickedanz-palota rekonstrukciójának jelentősége az intézmény 1906-os megnyitásához mérhető – állítja Baán László. A múzeum főigazgatója a Népszavának arról is beszélt, bizakodva várja az átfogó kormányzati intézkedést, amely a kulturális területen dolgozók bérét rendezheti.
– Október 31-én kisebb tömeg jelenlétében nyitotta meg újra kapuit a nagyközönség előtt a Szépművészeti Múzeum. Kellettek a sorban állós kiállítások ahhoz, hogy meggyőzze a döntéshozókat, a múzeum rekonstrukciója tényleg halaszthatatlan? – A Szépművészeti Múzeum rekonstrukciója a rendszerváltás óta mindig napirenden volt, kisebb lépésekben valamennyi kormány tett hozzá valamit. Ezek a munkálatok foltmozaikszerűen, kisebb területi egységeket, egy-egy részfeladatot érintettek, amelyek nagyon hasznosak voltak. Ám az átfogó felújítására, amely a pincétől a padlásig végiggondolja az épületet, most volt először olyan kormányzati eltökéltség, amely biztosította a forrásokat a tízmilliárd forintos nagyságrendű rekonstrukcióra, a legnagyobbra a múzeum történetében. Mányi Istvánnal, aki harmincöt éve Szépművészeti rekonstrukciójának a tervezője és a fejében van minden részlete a háznak, megpróbáltuk a múzeum minden funkcióját egy jövőbeli ideális állapothoz képest végiggondolni és ez alapján végrehajtani a jelenlegi felújítást. Vannak még hátramaradó részek, 2019 nyarán is lesz még egy átadási ütem, ám ezzel a rekonstrukciós szakasszal, amelynek a jelentősége az 1906-os megnyitáshoz hasonlítható, ténylegesen újjászületett a múzeum. – Ez a rekonstrukciós szakasz a múzeum területének mintegy negyven százalékát érintette. Mányi István korábban említette, ezen túl is lenne itt még munka. – A Reneszánsz Csarnok fölött van egy kihasználatlan tér, ő abban például szívesen látna múzeumi tereket és funkciót, és nyilván előbb-utóbb az energiaellátást is szerencsésebb volna főként megújuló energiákkal biztosítani. A főváros pesti oldalán a Szépművészeti a maga több mint harmincezer négyzetméterével a legnagyobb történeti épület a Parlament után: teljes megújítása hatalmas léptékű feladat, amelyből van még hátra munka. De a 2019 nyarára befejeződő felújítási ütemmel együtt a múzeum hagyományos kiállítótereit, sőt a térszint alatti bővülését tekintve elértük a legfontosabb célokat. 
– A gyűjteményeket bejárva szembetűnő, sok műtárgyat restauráltak. Mennyit? – Amikor az épület Román szárnyából a jelenlegi rekonstrukció előkészítése során a Barokk szárnyba került át s most vissza több mint kétezer műtárgy. Ezek legnagyobb része ezen folyamat során átesett valamilyen restaurátori beavatkozáson, amelyek mértéke különböző volt, a tisztítástól az átfogó restaurálásig - ez utóbbi vonatkozásában is több százas nagyságrendről van szó. Ez a három és fél év bizony nem telt el munka nélkül egyetlen kolléga számára sem. – A leltári munkát is segíti egy ilyen nagy beavatkozás. A Szépművészeti és a Magyar Nemzeti Galéria újraegyesítésekor azt lehetett hallani, nem tudni, pontosan hány műtárgya van a Galériának. – A helyzet nem volt ilyen drámai, de például valóban volt olyan, a 2012-es újraegyesítés után előkerült, s közel másfél évtizedig eltűntnek hitt, amúgy meglehetősen nagyméretű műtárgy, amely valójában ott kallódott a Galéria egyik raktárszegletében. De a nagy nemzeti közgyűjtemények raktárhelyzete ténylegesen számos kívánnivalót hagy maga után. Erre a helyzetre nyújt hosszú távon is megnyugtató megoldást a Szépművészeti, a Nemzeti Galéria és a Néprajzi Múzeum gyűjteményei számára a Liget projekt révén a jövő évben megnyíló Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ (OMRRK), amely 350 ezer műtárgynak lesz korszerű, minden szakmai igényt kielégítő otthona. – Eszerint a Szabolcs utcai központ csúszásban van? – Nincs csúszásban, az épület a tervek szerint elkészül év végére, jövő év tavaszán pedig elkezdődhet a beköltözés. Az pedig természetszerűleg egy nagyon hosszú szakasz lesz: 350 ezer műtárgy beszállítása több éves folyamat, ám a restaurátorműhelyek beköltözése jóval hamarább megtörténik majd. A restaurálási és raktározási központ alapvetően nem a nagyközönségnek készül, hiszen több száz milliárd forintos értéket fogunk ott őrizni, rengeteg biztonsági zsilip segítségével. De a látogatható, úgynevezett látványraktárak, s időnként a restaurátorműhelyek is fogadnak majd látogatókat, akár már 2019 végétől. – Lesz erre elegendő szakember? – A Szépművészetinek és a Nemzeti Galériának most is jelentős a restaurátorkapacitása, ám az OMRRK-ban még több szakemberre lesz szükség. De nemcsak magunknak: azon túl, hogy három nagy országos nemzeti közgyűjteménynek lesz itt több mint 350 ezres műtárgyanyaga, ami folyamatos karbantartást, restaurálást igényel, az a cél, hogy képesek legyünk más, főként kisebb, vidéki múzeumok műtárgyainak a restaurálására vonatkozó megrendeléseket is teljesíteni. A múzeumok többségében nincs és nem is lehet meg a szükséges, teljes spektrumú restaurátori kapacitás, ezért bizonyos restaurálási feladatokat sokkal költséghatékonyabb lesz az OMRRK-ától megrendelni, mint arra egy saját restaurátorműhelyt kiépíteni és fenntartani. A központ így, ahogy az nevében is benne van, az ország egészét fogja szolgálni.
– Elegendő pénz is lesz erre? A közgyűjteményi és közművelődési dolgozók legutóbb az év elején követeltek a kulturális államtitkárságtól – hiába – bérrendezést. A petíciójukból az is kiderült: egy pályakezdő restaurátor százezer forinttal keres kevesebbet egy bolti pénztárosnál. – Vitathatatlan az általános bérnövekedés az országban, de az is tény, a kulturális területen dolgozók béréhez − a mintegy másfél évvel ezelőtti 15 százalékos illetménypótlék kivételével − nagyon rég nem nyúltak hozzá központilag. Ha egy múzeumnak például vannak többletbevételei – e szempontból sem mindegy egy-egy kiállítás látogatottsága –, saját hatáskörben valamennyit tud enyhíteni a helyzeten. Bizakodva várjuk az átfogó kormányzati intézkedést, a múzeumi szféra egészén csak az tudna érdemben segíteni. A munkaerő-elvándorlás természetszerűleg a múzeumi területen is elindult, komoly problémát jelent, hogyan tartsuk meg azokat a kollégákat, akik hosszú évek, évtizedek óta nálunk dolgoznak. – Pedig az ő munkájuk is kell ahhoz, hogy a Szépművészeti szakmai stábja folyamatosan magas színvonalon valósítsa meg az elképzeléseit. Volt már arra példa, hogy az angol királynő köszönje meg a múzeum kiállítását, mint ahogy az most történt a Leonardo-tárlat megnyitásakor? – Nemes és figyelmes gesztus volt a windsori Királyi Gyűjtemény grafikai osztályának vezetőjétől, Martin Claytontól, hogy a megnyitón tolmácsolta II. Erzsébet elismerését. Ahhoz, hogy tíz Leonardo-rajz érkezhetett Budapestre, amire korábban soha nem volt példa, kellett a Szépművészeti Múzeum kiváló kurátorának, Kárpáti Zoltán a felkészültsége, izgalmas és meggyőző szakmai koncepciója. És persze kellett hozzá megfelelő költségvetés is. Igaz, ez most egy kamaratárlat, nem jelent több száz milliós kiadást, mint a nemzetközi nagykiállítások – de egy tárlat igazából akkor drága, ha nincs közönsége. – A 2015-ös bezárása előtt a Szépművészeti évi több mint félmillió látogatójával a legnépszerűbb magyar múzeum volt. Mivel szeretnék visszanyerni a vezető pozíciót? – Nagyszabású Rubens-kiállítást készítünk elő jövő őszre, majd 2019-ben jön – újra, de más megközelítésben - Cézanne, 2021-ben pedig El Greco. Hiszem, hogy érdemes és kell egyszerre szakmailag magas színvonalú és közönségorientált nagykiállításokat rendezni. A Nemzeti Galériában most vasárnap zárul a Frida Kahlo-tárlatunk: csak a kiállítótér méretei szabtak határt a nézőszámnak, ami már kétszázezer felett van. – Komoly hátrány, hogy a Szépművészetinek nincs olyan sztárműve, mint amilyen például a Mona Lisa a Louvre-ban? – Sztárművei nincsenek, de sztáralkotói – Raffaellótól Goyáig − vannak a Szépművészetinek. Nemzetközileg magasan jegyzett a spanyol és az itáliai festészeti gyűjteménye, de egyedi vonzereje van például El Greco vagy éppen idősebb Lucas Cranach nálunk őrzött nagyszámú remekművének is. Tény, hogy számszerűleg leginkább az időszaki nagykiállítások vonzzák a látogatókat, de az állandó tárlat is százezres látogatószámot hoz évente. Bár időnként van lehetőségünk a műtárgygyarapításra is, ám a ténylegesen világhírű csúcsművek legnagyobb része immár valamelyik közgyűjteményben van, ami pedig a műtárgypiacon még hozzáférhető, azok a milliárdos gyűjtőknek köszönhetően immár több száz millió euróért, dollárért cserélnek gazdát. Ha a magyar állam annak idején, az 1910-es évek elején nem puskázza el Nemes Marcell világszínvonalú, Botticellitől Rembrandton át Van Gogh-ig ívelő gyűjteményének megszerzését, akkor a múzeumi világranglistán egy emelettel feljebb helyezkednénk el. De a Bécs és Szentpétervár közötti térségben így is a Szépművészetié a legerősebb és legjelentősebb képzőművészeti anyag.

Névjegy

Baán László 1961-ben született Budapesten, közgazdász, filozófus. 1990-től 97-ig a Fővárosi Közgyűlésben képviselő, kulturális bizottsági elnök, kulturális biztos volt, majd a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának lett az államtitkára. 2004-től főigazgatója a Szépművészeti Múzeumnak, amellyel 2012-ben újra egyesült a Magyar Nemzeti Galéria. Irányítása alatt tömegeket vonzó sikerkiállítások helyszíne lett a Szépművészeti, ami többször is a világ 100 leglátogatottabb múzeuma közé került. 2007-ben a Van Gogh-kiállítás a 15. legnépszerűbb, 2010-ben a Botticellitől Tizianóig című kiállítás a világ 7. leglátogatottabb kiállítása volt a maga kategóriájában. A The Guardian brit napilap idén tavasszal a világ 20 legfontosabb kiállítása közé választotta a Magyar Nemzeti Galéria Frida Kahlo-tárlatát. 2014-ben Baán László közreműködésével sikerült visszavásárolni és hazahozni a Seuso-kincs egy részét Londonból, 2017-ben főtárgyalóként működött közre a Seuso-kincsek fennmaradó részének visszaszerzésében. 2011-ben a Francia Köztársaság Művészeti és Irodalmi Rendjének lovagi fokozatát kapta, 2017-ben a Becsületrend lovagi fokozatával tüntették ki a Franciaország és Magyarország közötti kulturális kapcsolatok fejlesztése terén végzett munkásságáért.

Újabb megbízatást kap Baán László?

A múzeum főigazgatója arra az értesülésünkre, hogy újabb rekonstrukciót bíznának rá, és az Operaház felújításáért felelős miniszteri biztossá fogják kinevezni, úgy reagált: ilyen irányú döntés vagy utasítás részére az Emberi Erőforrások Minisztériumából nem érkezett. Baán László 2011-ben lett a városligeti múzeumnegyed előkészítésének kormánybiztosa, 2012 óta a Liget Budapest projekttel kapcsolatos feladatok ellátásáért felelős miniszteri biztos. 2014-ben több hónapig az Iparművészeti Múzeum szakmai, szervezeti és működési megújításának miniszteri biztosa is volt.

Lezáratlan ügyek a feje tetejére állt Budapesten

Publikálás dátuma
2018.11.02. 13:00

Ujj Mészáros Károly filmje mintha skandináv krimi lenne, de a lezárása a hatvanas években méltán népszerű politikai thriller műfaja előtt tiszteleg.
Számonkérni a valóságot. Ez a gondolat jár folyamatosan a fejemben Ujj Mészáros Károly vadonatúj filmje, az X – A rendszerből törölve megtekintése után. Mert, ugyebár lehet azt mondani, hogy a Balsai Móni zseniális alakításával fémjelzett produkció egy honosított skandináv krimi, melynek irodalmi alapjai Stieg Larsson (A tetovált lány) és Jo Nesbø (Hóember) művei lehettek. De sorolhattam volna mozgóképes előzményeket, mint A híd vagy a Wallander című sorozatokat – nem szégyen az hommage, elvégre az atmoszférát alkalmazták már amerikai tévék is: gondoljunk csak a Gyilkosság – The Killing című szériára. Mondhatjuk, hogy valaki végre eredményesen tudod Magyarországon is skandináv krimit forgatni. Lehet ünnepelni. A forma szimpla alkalmazásánál azonban sokkal érdekesebb Ujj Mészáros Károly személyes lázálmainak elemzése.  A rendező már a sokkal könnyebben befogadható első egészestés művében, a Liza, a rókatündérben megmutatta, hogy szeret alternatív valóságba mesélni fiktív történeteket. Olyan ez kicsit, mint amikor Wes Craven a Sikoly szériában kicsavarta a műfaji kereteket: karakterek mondták a kamerába bámulva, hogy „mi szokott” ilyenkor történni. Bár sokan elsiklottak felette, már a Lizában is egy alternatív Magyarországot láttunk, és azzal a gondolattal játszott el, mi lett volna, ha marad a kommunizmus és szocreál vadkapitalizmusban élünk. Ennek oka lehet, hogy Ujj Mészáros reklámfilmesként is ismert és nem tudott vagy direkt nem akart elszakadni a hamis(?) életérzések atmoszférájától.  Az X esetében tovább léptünk a totalitárius társadalmi berendezkedés irányába, a budapesti mindennapok egy aktív diktatúrában játszódnak. A sokak által nem egyszer hangoztatott rendőrállam fogalmát kapjuk meg, ahol tisztességes ember nemigen tud talpon maradni: vannak itt a „háttérben” folyamatos tüntetések – mit tüntetések, inkább zendülések – és rendőri retorziók is bőven, miközben az események a nemsokára bekövetkező demokratikus választások irányába vezetnek. A fő esélyes egy olyan fickó, akit mintha Kádár János és Orbán Viktor közös hasonmása lenne. Egészen vakmerő alkotói interpretáció. Sajnos nem hibátlan. Az X fő vizuális motívuma, melyet már a főcímnél egyértelművé tesznek, hogy itt most minden a feje tetejére állt: Budapestet fejjel lefelé mutatják. Nem túl finom parafrázis ez, különösen, hogy a filmben végig ezzel próbálnak művészieskedni. Nem lett volna rá semmi szükség, a kevesebb több szabálya itt abszolút érvényét nyeri.
Ezek után triviális, hogy Ujj Mészáros és Hegedűs Bálint által írt forgatókönyv sokkal több, mint az alapsztori sejtet: hogy adott Éva (Balsai), az idegileg kikészült rendőrnyomozó, akinek a szintén rendőr férje rejtélyes körülmények között öngyilkos lett. Aztán rájön, hogy van itt sok egyéb öngyilkosság, amiről ő azt véli, hogy szándékosan kitervelt gyilkosságok. De, mivel őt alkalmatlannak nyilvánították, félresöprik a férfiak – vagy kihasználják. (Az X MeToo kampányfilmnek sem lenne utolsó.) Miközben Éva hetedik érzékkel, látomásokkal, ám brutális pánikrohamokkal is küzdő zseni. Ezt sokszor tudatosítják velünk, a játékidő komoly része Éva agóniáját stilizálja és exponálja, már persze, ha nem épp a fejjel lefelé mutatott háztetőket mutatnak. De mivel az X esetében legalább olyan fontos a szélsőséges társadalompolitikai háttér, mint a skandináv atmoszféra, ne csodálkozzunk, ha a film lezárása a hatvanak években méltán népszerű politikai thriller műfaja előtt tiszteleg. Arról, persze lehet vitát nyitni, hogy melyik a fontosabb: a lezáratlan múlt, vagy a felfoghatatlan jelen. De jelen esetben ezt spoilerek nélkül nem tudnánk megválaszolni. Annyit azonban muszáj megjegyeznem, hogy a lezárásban szerepet játszik a képzeletbeli magyar sajtó: a nagy igazságot egy olyan újság írja meg, mely formájában a pontosan úgy néz ki, mint a Ripost. Nem mindenben tartunk ott, amit Ujj Mészáros prognosztizál, de ebben az esetben bájosan mellényúlt. Vagy ez irónia akart lenni?  Nem lehet szó nélkül elmenni viszont a kortárs magyar film egy szépen körvonalazódó trendje mellett: egyre erélyesebben jelenik meg a korrupció a fikciós művekben. Talán nem véletlen, hogy Mundruczó Kornél a Jupiter holdjában egy militarista diktatúrába helyezte a cselekményt – ebben sok rokonságot mutat az X-szel. De hozhatnám példának az Aranyélet most futó harmadik évadát is, amely egy velejéig romlott, gengszterekkel és idegengyűlölettel teletűzdelt politikai pókhálót igyekszik felvázolni.
Frissítve: 2018.11.02. 20:41

„Büszke vagyok a magyar gyökereimre”

Publikálás dátuma
2018.11.02. 12:00

Fotó: Valery HACHE / AFP
Ez az utolsó alkalom, hogy Whitney-ről kell beszélnem – mondta sóhajtva Kevin Macdonald, akivel a Zürich-i Nemzetközi Filmfesztiválon ültünk le egy kávé mellé. Aztán megnyugtattam, hogy a Whitney itt csak mellékes lesz, mivel sokkal inkább vagyok kíváncsi az Oscar díjas nagyapjára, a miskolci születésű Emeric Pressburgerre.
– Mi jut eszébe elsőre a nagyapjáról? – Az, hogy miatta lettem filmrendező. Huszonegy éves lehettem, amikor elkezdtem róla írni egy biográfiát. Aztán, ahogy kutattam az életét, egyre nagyobb kedvem támadt a filmezéshez. Egyszóval, nem csak egy könyvet írtam, hanem párhuzamosan egy dokumentumfilmet is forgattam róla. Nem lett túl jó. De ez volt az első filmem és ezt Emericnek köszönhetem. Szóval, nagyon sokat köszönhetek neki – indirekt módon.    – De első körben miért áll neki a biográfiának? – Tizenkilenc éves voltam, amikor Emeric elhunyt. Anglia egy eldugott részén élt magányosan. Évente jó, ha kétszer meglátogattuk őt. De mindig lenyűgözött a történeteivel. Egy iszonyatosan pici cipészkunyhóban lakott – ezzel is nosztalgiázott A vörös cipellők után. Öregkorára Emeric és Michael Powell is elszegényedett, nagyon szerény körülmények között éltek, mivel pályáik csúcsán nagyon extravagáns és drága életet éltek és semmit sem tettek félre... Emeric halálhíre Oxfordban az egytemen ért utol, és egészen véletlenül aznap vetítették a Blimp ezredes élete és halála című filmjét. Elsöprő élmény volt. Egyrészt, mert zseniális film, másrészt, mert felfedeztem Emeric személyiségét benne.    – Nem bánja, hogy erre csak későn jött rá? – Nem volt rá korábban esélyem, mivel nagyapám és Michael Powell felnőtteknek szóló filmeket készítettek. Kell némi érettség ahhoz, hogy felnőjj hozzájuk. David Lean műveit sem kiskamaszként kezdjük el értékelni.      – Miért volt két évre szükség, hogy nekivágjon a könyvnek?  – Az, hogy újságíró akartam lenni, ezt tanultam az egyetemen. Akkoriban Nagy-Britannia válságban volt és sehol sem kaptam munkát – talán szerencsére, bár a filmipar majdnem annyira veszélyes, mint a média. Aztán az egyik állásinterjún egy könyvkiadó ugyan nem vett fel, de meggyőzött, hogy írjak a nagyapámról egy könyvet, ha már ráérek. Adott némi előleget – ez volt az első alkalom, hogy pénzt adtak nekem azért, hogy írjak.      – Ha jól tudom, a dokumentumfilm forgatása során eljutott Miskolcra is, ahol Emeric Pressburger született. Magyar gyökerekkel rendelkezik, de mégis skót rendezőként ismeri a világ. Érezte valaha a kelet-európaiságát? – Hogyne. Sőt, különösen büszke vagyok a magyar gyökereimre. Ezt Emeric tanította meg nekem, mert ő elképesztően büszke magyar volt. Még az Osztrák-Magyar Monarchia polgáraként született Miskolcon, de a család nagy része Temesváron élt, amelyet később Romániához csatoltak. A harmincas években már Berlinben élt és forgatókönyvíróként az UFA Stúdióban dolgozott. Ide úgy jutott ki, hogy 1930-ban megírta A vén gazember forgatókönyvét: akkoriban sok magyar filmet német színészekkel is leforgattak. Mivel a családunk zsidó, a nácizmus és a második világháború alatt nem tudott visszajönni, a testvérét 1944-ben deportálták Aushwitzba. Szóval, Emeric az a magyar emigráns volt, aki büszke volt a származására, és hontalannak érezte magát. A hatvanas években néhány évre Ausztriába költözött: azért, hogy kicsit közelebb legyen a hazájához. Nagyon szerette Skóciát, de sosem felejtette el a gyökereit.     
– Mit gondol, ha ma élne, hazatérne a nagyapja? – Nem követem napi rendszerességgel, hogy mi történik ma Magyarországon, de amit a médiáról, a kormányuk jelenlegi támogatottságáról és a társadalmat átszövő korrupcióról hallok, az alapján nem hiszem, hogy sok minden változott volna. Szóval, nem mernék erre igent mondani.      – Térjünk vissza Kevin Macdonaldhoz. Négy évvel a nagyapjáról készült dokumentumfilm után Oscart nyert Az egy nap szeptemberben című művével, amelyben felkutatta és végül kamera elé ültette Jamal Al-Gashey-t, az egyik terroristát aki több izraeli sportolóval végzett az 1972-es müncheni olimpián.  – Véletlenül jött a lehetőség. Olyan témát keretem, amely jó alapja lehetne egy dokumentum-thrillernek. Amikor megtaláltam Jamal Al-Gashey sztoriját, ami akkoriban még elmondatlan történet volt, éreztem, hogy kötelességem leforgatni.    – Hogy jut el egy filmes egy terroristához, aki bujkál? – Szerencse kellett hozzá. Ezt sajnos nevek nélkül mondhatom csak el: ismertem egy német újságírót, aki ismert egy palesztin újságírót. Az ő testvére volt Jasszer Arafat jobbkeze. Akkoriban, a kilencvenes években volt egy nagyon rövid időszak, amikor mindenki azt hitte: itt béke lesz. Hajlandóak voltak szóba állni velem, és Jamal Al-Gashey is a kamerám elé ült. Bár tudtam, hogy tökéletesen beszél angolul, csak palesztinai arab nyelven volt hajlandó válaszolni. Abban a pillanatban fogalmam sem volt, hogy amit felveszek, az mennyire lesz hasznos. Amikor vágtam a filmet, próbáltam újra kapcsolatba lépni velük újra. Soha többé nem sikerült.      – Ezek után fikciós filmet forgatott Idi Amin Dada ugandai diktátorról. Ennyire megkedvelte a gonosz emberi lényeket?  – Sokáig méláztam, hogy ebből is dokumentumfilm legyen, de ez annyira borzasztó történet volt, hogy azt gondoltam, erre a valóságra nem lennének kíváncsiak a nézők. Higgyék csak azt, hogy mese.      – Árulja el, aki ilyen emberekről forgat filmet, milyen fantáziát látott Whitney Houstonban? – Bevallom: semmilyet. Eszem ágában sem volt, hogy Whitney Houston-ról forgassak filmet. Két fenntartásom volt: a popdíva sztoriját már mindenki tudja kívülről. Amúgy a zenéje sem nyűgözött le, nem vagyok rajongó. Így, amikor megkerestek, gondolkodás nélkül nemet mondtam. Aztán két évvel ezelőtt a Sundance fesztiválon direkt miattam odautazott Whitney ügynöke és személyesen elém állt. Teszem hozzá: soha nem találkoztam őszinte ügynökkel. Elmondta, hogy negyven év után visszavonult és kedvenc ügyfele volt az énekesnő, akit nagyon szeretett. Azt kérte tőlem, hogy nyomozzam ki mi történt a háttérben. Ennek érdekében minden létező forráshoz hozzáférést biztosított. De azt mondta: ez egyedi lehetőség csak nekem. Másnak nem passzolhatom át. Így már nekem csábító volt az ajánlat. A film számomra egy pszichológiai nyomozás volt, amelyben én voltam a detektív.
Pressburger Imre hazavágyott

Névjegy

Kevin Macdonald 1967-ben született. Magyar származású Oscar-díjas skót filmrendező. Nagyapja, a szintén Oscar-díjas író-rendező Emeric Pressburger, azaz a miskolci születésű Pressburger Imre.

A Whitney botrány

Kevin Macdonald filmje, melynek Cannes-ban volt a világpremierje nem kevesebbet állít: a néhai sztárt gyermekkorában molesztálta Dee Dee Warwick 2008-ban elhunyt soulénekesnő, a szintén énekes Dionne Warwick húga, azaz Whitney Houston unokanővére. A borzalmas eseménysorozatról a filmben Houston féltestvére, Gary Garland Houston, volt profi kosaras számol be, aki szerint Warwick 7 és 9 éves kora között őt, és az akkor még kisgyermek Houstont is molesztálta. A másik sokkoló tény, amit Macdonald körül járt, hogy Houston-t saját apja, a könyvelőjeként is tevékenykedő, 2003-ban elhunyt John Houston többször meglopta. Nem mellékesen, a papa mindemellett 2002-ben a cégén keresztül 100 millió dollárra perelte a lányát, akinél a menedzseri teendőket is végezte, és állítása szerint nem kapta meg a neki járó részesedést.