Amikor a történelemmel foglalkozunk nagyon ritkán gondolunk arra, hogy a történések mögött egyéni döntések állnak. Egészen másként alakul a történelem, ha a döntéshozó épp adott pillanatban másként dönt. A Diplomácia című darab a Rózsavölgyiben többek közt ezt a dilemmát veti fel és azt, hogy épp min múlhat egy parancs, vagy annak visszavonása. A sztori valós, azért is hátborzongató. A II. világháború vége felé a német hadsereg elfoglalja Párizst, de olyan nagy az ellenállás, hogy a megoldás a város felrobbantása. Ha pedig ez történik elpusztulnak a város hídjai, a városközpont, a műemlékek, múzeumok, szállodák, minden és mindenki. A parancsnok eltökélt a főhadiszálláson lévő óriási térképen már mindent bejelöltek. Ám egyszer csak a semmiből megérkezik Párizs svéd konzulja, aki tárgyalni kezd a parancsnokkal.
A történet több, mint bizarr. A tétet ismerve főleg. Sztarenki Pál rendező, aki a parancsnokot is játssza egy izgalmas krimi szálakkal teli egyfelvonásost állít a színpadra, melyben két ember találkozása és egymásra hatása áll a középpontban. Az előadás azért is izgalmas, mert a katonai eskü, a hazafiság mögötti emberi tényezőket veszi elő. Két értelmiségi érvcsatáját. Egy olyan helyzetet mutat, amikor a gondolkodás, egymás gondolatai még számítanak. Gondoljanak bele egy háborús helyzetben. Nagy kérdés hol van az a pont, amikor valaki megváltoztatja az álláspontját, és ezt felvállalja. Milyen véletlenek, és más momentumok kellenek ehhez? A betegséggel küzdő parancsnokot a diplomata megmenti, amikor tudakolja, miért is tette, ezt a választ kapja: „Én diplomata vagyok, nem katona. Nincs túl sok érzékem a gyilkossághoz.”
Talán ez, talán más, de a parancsnok végül úgy dönt nem robbant, megadja magát. Sztarenki Pál a parancsnok szerepében egyszerre karizmatikus és esendő, aki bár nem tűr megalkuvást a hivatásában, de képes még meghallani a másikat. Alföldi Róbert a svéd diplomataként tele van titokkal. Az egész lénye rejtélyes. De mégis képes a figyelmével, a pszichológiai érzékével, a ravaszságával és nem utolsósorban az emberségével átbillenteni a másikat. Az előadást nézve a mai hazai mindennapokra gondolva kissé idealisztikusnak tűnik, amit látunk. Két ember egy ilyen szituációban egyszer csak elkezd beszélgetni egymással. A helyszín pedig nem egy stadion lelátója, a végkimenetel pedig a robbantás, helyett a kapituláció. Lehet, hogy a rendszerváltás után, mi valamit már nagyon elszalasztottunk. És az is lehet, hogy a józan ész és a kiegyezés pillanata már sohasem tér vissza. Bár okulva a történelemből a reményt sohasem szabad feladni. Be kell kopogni olyan ajtón is, ahová legszívesebben sohasem mennénk be.
