A mi kis robogónk

Mi, a V4-ek polgárai nyugodtan büszkék lehetünk a gazdasági teljesítményünkre. Itt az idő, hogy az egykor olyannyira irigyelt Nyugaton tátott szájjal ámuljanak és bámuljanak ezen! Mert "mi vagyunk Európa motorjai!" Tessék minket csodálni!
Imigyen hangzának Magyarország miniszterelnökének fennkölt, sanghaji szavai. Orbán Viktor kellő (ál)szerénységgel, kínai vendéglátói megnyugtatására ehhez hozzátette: nemcsak a maga, de egész Közép-Európa nevében beszél. "Amikor Magyarország hangját hallják, a régiónk hangját hallják." Ám a csodálatosnak álmodott siker forrását a tengeren túl kissé másként látják. David Frum, aki a liberális nézetekkel aligha vádolható George W. Bush egykori amerikai elnök beszédírója volt, az Atlantic magazin szerkesztőjeként így fogalmazott: "Orbán posztszovjet szinten fosztja ki Magyarországot”.  Aligha járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, ezt a meghatározást még gyakran fogják idézni politológusi körökben.
Rólunk négyünkről mint Európa motorjairól egy olyan országban regélt a magyar kormányfő, amelyet joggal tartanak a világgazdaság lokomotívjának. Bár az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az elemzők időnként megfosztják az ázsiai óriásbirodalmat ettől a jelzőtől, hogy rövid idő elteltével aztán ismét elismerjék páratlan teljesítményét. 
Ha már a gazdasági fejlődés lokomotívjai nem lehetünk, meg kell(ene) elégednünk a kontinentális értelemben vett motor egyébként ugyancsak nem lebecsülendő szerepkörével. Orbán Viktor azonban hiába áhítozik erre, az elismerés mégsem minket illet. Letagadhatatlan tény, hogy a magyar GDP növekedése kétszerese az uniós átlagnak. Nagyságrendje azonban, bárhogy is igyekszünk: elhanyagolható. Magyarország részesedése az európai közösség bruttó termeléséből 0,7 százalékos, az euróövezeti tagsággal büszkélkedő Szlovákiáé még ennél is kisebb, Csehországé éppen akkora, mint ezé a két országé együttvéve, és az Európai Unió nagyobb államai közé sorolt Lengyelországé sem több 3 százaléknál. Mindent összevetve ennek a V4-es motornak csúcsra járatva is csak az uniós GDP 6 százalékára futja. Ez bizony nem sok, dicsekedni vele pedig bizony nem ildomos. 
Ha a Kínai Népköztársaság minden csúcsszintű tárgyaláson megígért befektetéseinek csak a töredéke megvalósulna, akkor merőben más lenne a helyzet. Hitegettek ők már gyorsvasúttal a Ferihegyi repülőtérre, az országot keresztbeszelő tehervonatvonallal, de mindez puszta szándék maradt csupán. S csődbe ment Magyarország legnagyobb napelem-gyárának beruházása is, mert a kínai tőke nem érkezett meg. A Budapest-Belgrád vasútvonal korszerűsítésére - a bizonytalan kezdeti lépések ellenére - viszont még van remény. Igaz, hogy megtérülni soha nem fog. A veszteséget a magyar költségvetés állja majd, szemben a meg nem valósult projektekkel, amelyeknek közös vonása volt, hogy mindegyikre  ráfizettek volna Orbán távol-keleti barátai. 
Sanghajban is bebizonyosodott tehát: a keleti nyitás csábos ugyan, de a V4-es motor hajtóanyagának nagy részét továbbra is az Európai Unióból nyerjük.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2018.11.07. 10:09

Támadás a hálapénz ellen

Nem kell ahhoz onkológusnak lenni, hogy kijelenthessük, a hálapénz a magyar egészségügy rákfenéje. Olyan méretűre kell szabni az egészségügyi reformot, hogy mind az ágazat munkavállalói, mind a betegek számára indokolt és elfogadható legyen a korrupció eme makacs formájának azonnali törvényen kívül helyezése. Ettől kezdve a hálapénz elfogadása befolyással való üzérkedésnek és adócsalásnak fog minősülni. Ez a reform-csomag méretének alsó határa. A reform felső határa az Alaptörvény, amely 2011-ben egy csapásra megszüntette a társadalombiztosítás alkotmányos talapzatát. Belátható időn belül a tb-rendszer visszaépítésére nem lesz lehetőség, nemcsak azért, mert az Alkotmány visszaállításához 2/3-os többség kell, hanem azért is, mert a munkaképes korosztályok szolidaritási hajlandósága (másképpen fogalmazva: a járulékfizetési rendszerbe vetett bizalma) az elmúlt nyolc év során elillant. 
Itt és most az a betegek legfőbb érdeke, hogy minél kevesebb orvos és nővér hagyja el az országot és a pályát. A magán- és az állami egészségügy térbeli és intézményi elkülönítése – mint ahogyan az a kiszivárgott hírek szerint a kormány tervezi – értelmetlen, és ha mégis kierőszakolják, súlyos zavarokhoz fog vezetni. Sem lehetőség, sem szükség nincs arra, hogy alacsony kapacitás-kihasználással, I. és II. osztályú színvonalat nyújtva, két független rendszer működjön egymás mellett. Ehhez sem orvos, sem nővér, sem pénz nincs elegendő, és növelné a szegények és gazdagok közötti társadalmi szakadékot. Az állami és a magánegészségügy együttműködésére és versenyére egyaránt szükség van, ám ehhez valós költségeken alapuló, átlátható elszámolások és racionálisan működő ösztönzők kellenek mind a betegek, mind az orvosok érdekeit tekintve. Hetven év után egyszer és mindenkorra világossá kell tenni, hogy mi mibe kerül a magyar egészségügyben. A versenynek csak akkor van értelme, ha a feltételek hasonlóak.
Mitől lesz több pénz a rendszerben? Az első lépés a lakásrendelők pénztárgépeinek bekötése a NAV-hoz, azért és pontosan úgy, mint ahogyan az más szolgáltató ágakban történt az elmúlt évek során. Szimbolikus mértékű, 5 százalékos ÁFA bevezetésére is szükség van. A magánszolgáltatóknál igénybe vett szolgáltatások díja 30 százalékban legyen visszaigényelhető minden magyar állampolgár számára. A visszafizetés adó-, illetve nyugdíj-jóváírás útján történik az államkincstáron keresztül. Az állami szektorban vissza kell állítani a vizitdíjat és a kórházi napidíjat, illetve jogszabályi úton biztosítani kell, hogy 30 százalékos önrész (de minimum 5 ezer, maximum 100 ezer forint) vállalásával mindenkinek legyen joga a szabad kórház- és orvosválasztáshoz. Ezek a pénzek közvetlenül a kórházak és szakrendelők bevételét fogják növelni. A kórházban és szakrendelőkben dolgozó orvosok nem lehetnek közalkalmazottak; munkaviszonyban vagy vállalkozói szerződés alapján dolgoznak majd.
Az állami szektorban dolgozó nővérek és szakdolgozók helyzetén azonnali, radikális béremeléssel kell javítani – ennek fedezetét akár az épület- és gépberuházások halasztásával is érdemes előteremteni. A kormány jogszabályi változásokkal támogassa, hogy a szakdolgozók akár egyénileg, akár csoport-praxisban, számla ellenében otthonápolási tevékenységet vállaljanak, melynek díjából ugyancsak 30 százalék a kincstáron keresztül visszaigényelhető.
Valamennyi magánrendelőben – nem ideértve a mai háziorvosi rendelőket, amelyekben az ellátás továbbra is ingyenes – legyen kötelező az árlista közzététele mind a helyszínen, mind a szolgáltató internetes honlapján. A jövőben új orvosi magánrendelőt csak olyan orvos nyithat, akinek van legalább 3 év igazolt kórházi munkaviszonya a szakvizsga megszerzése után. A háziorvosi rendszert a nagyvárosokban kiegészíthetik olyan kisebb ügyeleti rendelők, ahová bejelentéssel, fizetés ellenében kisebb belgyógyászati panaszokkal lehet fordulni.
Valamennyi intézmény, valamennyi szakrendelésén szükség van folyamatos bejelentkezésre épülő, nyilvános várólistára, a kórházak és nagyobb szakrendelők esetében a szakmai indikátorok (pl. kórházi fertőzések) publikálására; bátorítani kell a szakmánkénti rangsorok készítését.
Budapest és az agglomeráció ellátására öt, az ország további területeinek ellátására összesen kb. 25 centrum kórházra van szükség. Jelenleg Budapesten és Pest megyében 21, az ország többi megyéjében 76 állami kórház működik – lényegében mindenütt állandó az orvos- és nővérhiány. A helyzet hónapról-hónapra romlik. Harminc centrumkórház azonban a nap 24 órájában, az év minden napján képes kell hogy legyen arra, hogy - kisszámú kivételtől (pl. súlyos égési sérülések) eltekintve – a betegek számára definitív ellátást nyújtsanak bármilyen megbetegedés esetén. Az egy-egy betegségcsoportra szakosodott országos intézeteket fokozatosan integrálni kell a centrumkórházakba. 
Mindez csak akkor lehetséges, ha az orvos- és nővérállomány a centrumkórházi funkcióra kijelölt intézményekben a mai szinthez képest jelentősen megnő. Ugyanakkor az ilyen módon nem működtethető kórházak alakuljanak át elsősegély-nyújtó helyekké, legyenek képesek enyhébb lefolyású belgyógyászati betegségek kezelésére, egynapos sebészetre és rehabilitációs gondozása. Ha van rá kereslet, akkor közülük többet – tisztességes versenyfeltételek mellett - privatizálni is lehetne.
Csodák az egészségügyben sincsenek. Értelmes reformok útján az ellátás minősége azonban számottevően javítható, a várakozási idők csökkenthetők, a korrupció visszaszorítható, az orvosoknak nem kell lehajtott fejjel borítékot elfogadniuk. Ha tudható, hogy mi mibe kerül, és mennyi hasznot termel, akkor van ok abban bízni, hogy az állami egészségügy mellett viszonylag gyors ütemben a magántőke is növelni fogja befektetéseit, és összességében az egészségügy minden magyar állampolgár számára érzékelhetően javul.
Szerző
Mihályi Péter
Frissítve: 2018.11.07. 10:15

Ratkó Anna öröksége

Asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség - mondta a Rákosi Mátyástól miniszteri rangot kapó Ratkó Anna. A népjóléti és egészségügyi tárca irányítója jó káder módjára végrehajtotta feladatát: megszüntette a családok autonómiáját a gyermekvállalásban, büntette az abortuszt, gyermektelenségi adót vetett ki - a  férfiakra 50, a nőkre 45 év alatt.    
Azt szeretnénk, ha a lányaink az önmegvalósítás legmagasabb rendű formáját abban éreznék, ha unokákat szülhetnének nekünk - ezt már Kövér László mondta majd' hetven évvel később. A nagyon is áthallásos üzenetben a házelnök a nemzet lélekszámának csökkenése miatt aggódott, és ha nem lett volna egyértelmű a mondandó, Németh Szilárd Fidesz-alelnök még pontosította is: „Szüljük tele a Kárpát- medencét”! 
Ma már fizetett kormányhirdetésből (is) tudjuk: „Szülőnek lenni életre szóló kaland. Ne hagyd ki!” A családok évében fogant EMMI ajánlás, úgy vélem, minden józaneszű honfitársunknak evidens. Kár mindeközben még a nemzettudatot is aprópénzre váltani. Ráadásul a radikális nemzeti "fogantatások" ügye nagyon is összetett kérdés. Kétségtelen, hogy amíg a Ratkó korszakban több mint 200 ezer magyar gyerek látott évente napvilágot, addig ma a fele sem, miközben a halálozások száma ez idő alatt megnőtt. A ma évente születő kilencvenezer gyerek valóban a kívánatos reprodukciós ráta alatt marad. A családonként kettőt sem elérő gyermekszám kétségkívül riasztóan illusztrálja a népességfogyást.
A kormányzatnak tudomásul kellene vennie: egy gyermek felnevelése nem parancsra megy, még központi segítség nélkül is 20-25 millió forintba (!) kerül egy családnak, amíg kibocsátja a fészekből legféltettebb kincsét/kincseit. (Ez az évi egy-másfélmillió persze a gyermek növekedésével „szóródik”.) Mégis, tisztán kell(ene) látni: az első gyermek vállalásának kitolódása a 30-35 éves korra a párok életében ma már természetes, és az sem feledhető, hogy a Ratkó-generáció gyermekei-unokái már külföldön keresik a boldogulásukat, ott adóznak és fizetik a tébéjárulékot.  
S ha úgy alakul, majd külföldön szereznek Nobel-díjat is. Egy sikerre ítélt generáció távozik most, akik hiába születtek idehaza, mégis máshol teljesednek ki, és csupán számszerűen növelik a magyar népességet.
Frissítve: 2018.11.07. 10:13