A mi kis robogónk

Mi, a V4-ek polgárai nyugodtan büszkék lehetünk a gazdasági teljesítményünkre. Itt az idő, hogy az egykor olyannyira irigyelt Nyugaton tátott szájjal ámuljanak és bámuljanak ezen! Mert "mi vagyunk Európa motorjai!" Tessék minket csodálni!

Imigyen hangzának Magyarország miniszterelnökének fennkölt, sanghaji szavai. Orbán Viktor kellő (ál)szerénységgel, kínai vendéglátói megnyugtatására ehhez hozzátette: nemcsak a maga, de egész Közép-Európa nevében beszél. "Amikor Magyarország hangját hallják, a régiónk hangját hallják." Ám a csodálatosnak álmodott siker forrását a tengeren túl kissé másként látják. David Frum, aki a liberális nézetekkel aligha vádolható George W. Bush egykori amerikai elnök beszédírója volt, az Atlantic magazin szerkesztőjeként így fogalmazott: "Orbán posztszovjet szinten fosztja ki Magyarországot”. Aligha járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, ezt a meghatározást még gyakran fogják idézni politológusi körökben.

Rólunk négyünkről mint Európa motorjairól egy olyan országban regélt a magyar kormányfő, amelyet joggal tartanak a világgazdaság lokomotívjának. Bár az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az elemzők időnként megfosztják az ázsiai óriásbirodalmat ettől a jelzőtől, hogy rövid idő elteltével aztán ismét elismerjék páratlan teljesítményét.

Ha már a gazdasági fejlődés lokomotívjai nem lehetünk, meg kell(ene) elégednünk a kontinentális értelemben vett motor egyébként ugyancsak nem lebecsülendő szerepkörével. Orbán Viktor azonban hiába áhítozik erre, az elismerés mégsem minket illet. Letagadhatatlan tény, hogy a magyar GDP növekedése kétszerese az uniós átlagnak. Nagyságrendje azonban, bárhogy is igyekszünk: elhanyagolható. Magyarország részesedése az európai közösség bruttó termeléséből 0,7 százalékos, az euróövezeti tagsággal büszkélkedő Szlovákiáé még ennél is kisebb, Csehországé éppen akkora, mint ezé a két országé együttvéve, és az Európai Unió nagyobb államai közé sorolt Lengyelországé sem több 3 százaléknál. Mindent összevetve ennek a V4-es motornak csúcsra járatva is csak az uniós GDP 6 százalékára futja. Ez bizony nem sok, dicsekedni vele pedig bizony nem ildomos.

Ha a Kínai Népköztársaság minden csúcsszintű tárgyaláson megígért befektetéseinek csak a töredéke megvalósulna, akkor merőben más lenne a helyzet. Hitegettek ők már gyorsvasúttal a Ferihegyi repülőtérre, az országot keresztbeszelő tehervonatvonallal, de mindez puszta szándék maradt csupán. S csődbe ment Magyarország legnagyobb napelem-gyárának beruházása is, mert a kínai tőke nem érkezett meg. A Budapest-Belgrád vasútvonal korszerűsítésére - a bizonytalan kezdeti lépések ellenére - viszont még van remény. Igaz, hogy megtérülni soha nem fog. A veszteséget a magyar költségvetés állja majd, szemben a meg nem valósult projektekkel, amelyeknek közös vonása volt, hogy mindegyikre ráfizettek volna Orbán távol-keleti barátai.

Sanghajban is bebizonyosodott tehát: a keleti nyitás csábos ugyan, de a V4-es motor hajtóanyagának nagy részét továbbra is az Európai Unióból nyerjük.