Forgács Iván: Hogyan legyünk optimisták?

A történelmi „leckék” ellenére ma is meglepi az embert, például az évtized magyar kormányának szilárd társadalmi támogatottságát bámulva: az identitás elképesztő ereje. Főleg a kívülről átvett identitásé.

Jó lenne, ha az ember maga alakíthatná ki önazonosságát, magyarul: identitását. Ha addig keresné a választ a „hova csöppentem?”, „mi a helyem a világban?”, „hol az otthonom?”, „ki vagyok én?” kérdésére, amíg ki nem gyullad lelkében az útmutató fény.

De meddig lehet vállalni, s esetleg még élvezni is az ezzel járó kínlódást, kételkedést, bizonytalanságot, az ezernyi tévedést, csalódást? Az önálló önazonosság-keresésre rámehet az egész élet. Sokkal egyszerűbb hát, ha kívülről szerezzük be azt a fránya identitást. Például örököljük a családtól, szeretett szüleinktől, akikben feltétlenül megbízunk. Vagy ha fiatalos lázadási kényszert érzünk ellenük, ott vannak a barátok, szerelmek, tanárok, kollégák. De megkaphatjuk egy bálványozott művésztől, bölcselkedő embertől is. Komolyabb bizonytalanság esetén a vallástól, bármely szervezett közösségtől. És persze a legfőbb, mindig rendelkezésre álló szolgáltatótól: a politikától.

Az identitás ereje

Ismert gondolatok ezek, és nem ahhoz szolgálnak bevezetésül, hogy megkérdőjelezzük az identitás természetes szükségletét, fontosságát az ember életében. Ami azonban a történelmi „leckék” ellenére ma is meglepi az embert, például az évtized magyar kormányának szilárd társadalmi támogatottságát bámulva: az identitás elképesztő ereje. És főleg a kívülről átvett identitásé. Ismerjük, mégis hajlamosak vagyunk alábecsülni ezt az erőt, mert úgy tűnik, amit nem mi izzadtunk ki magunkból, ahhoz nem ragaszkodunk annyira. Elhittünk egy hamisnak bizonyuló értékrendet? Valóságnak véltünk egy propaganda-mítoszt? Sóhajtunk egy mélyet, és eldobjuk magunktól. Követtünk egy bálványt, akiről kiderül, lop, csal, hazudik, vagy éppen embereket ölet? Párszor falba verjük vak fejünket, és keresünk egy másikat.

Ám időről időre kiderül, hogy nem így van. Bizonyára azért, mert az identitásunkat biztosító kész paneleket – történelmi mítoszok mesés igazságait, világnézeti elveket, morális értékeket – nem racionálisan választunk. A fejünkbe csak beszivárog belőlük valami, hogy vitákban képviselhessük, védhessük őket. De a szívünkben kapnak szállást, hogy annak lüktetéseivel folyamatosan áramolhassanak lelkünkben. Igaz életet sejtető érzelmi kötődés ez, nem csupán hasznos, hanem gyönyörűséges fogódzó, a mennyei megváltás záloga. Főleg, ha megváltóként szeretett, tisztelt emberek hintik belénk. Mozgósít, erőt ad, világosságot, értelmet lehel az életbe. Megteremti és óvja énünket.

Ki mondana le könnyedén erről a biztonságról? Ki tagadná meg pusztán józan megfontolásból önmagát? Ki dobná mosolyogva sutba megható mesék felemelő könnyeit, a mesélők bölcs hangú melegségét, a tanítók fejsimogatásait, a hősök vérét, a hittérítők áldó keresztjét, a büszkén ágazó csillagokat? Ki temetné el nyugodt szívvel az igazság hitében vívott küzdelmeit, s tenné meg lelkiismerete ítélőszéke előtt a keserű vallomást: "Rossz oldalon álltam, vétkeztem. Folytassuk tovább a semmiből!"

Bárki eljátszhatja persze, hogy jól felfogott érdekből kész szembe köpni önmagát. De szívtájékát nem tudja kitépni. Ott csak hosszú, fájdalmas beavatkozás tudja átkötni az ereket. Így aztán rendkívüli hatalma lehet azoknak, akik képesek identitást kínálni az embereknek.

A felbujtó tévésorozat

A régen legyártott felismerések újdonsága onnan fakadhat, hogy mindig valami más hívja elő őket a szellemi raktárból. Olykor egészen meglepő módon. E sorok írója számára egy orosz tévésorozat volt a felbujtó. (Ami az ő identitásáról is sejtethet ezt-azt.) A címe: Optimisták. Természetesen nem Sinkó Ervin regényének adaptációja, de a múlt századi történelem baloldalára tekintő téma felidézheti bennünk ezt a művet, amelyet ma sem árt leemelni a polcról.

A tavaly készült Optimisták az év legsikeresebb, de legalábbis legszínvonalasabb orosz tévésorozata volt, méltán kapott kategóriájában Arany Sas-díjat. Egyik producere Valerij Todorovszkij, aki remek stílusérzékével az orosz filmművészet egyik nagy ígérete volt, de idővel úgy vélte, a népszerűbb műfajok keretei között képes igazán friss hangvételű, töprengésre is késztető élményeket adni a nézőknek. A rendező pedig egy szintén magasan jegyzett orosz filmes, Alekszej Popogrebszkij.

A 13 részes sorozat sokszálú történethalmaza 1960-ban játszódik. A megerősödni látszó Hruscsov-korszakban, mikor a sztálini diktatúrától való elfordulás, az óvatos decentralizálás egyik jeleként a Szovjetunió nyitottabb külpolitikát próbál folytatni. Todorovszkij maga is csinált 2013-ban egy remek sorozatot ezekről az évekről, a hruscsovi érát máig jelölő Olvadás címmel. A két munkát erősen összekapcsolja az ábrázolás szemléletmódja: úgy láttatják kívülről, kritikusan ezt a szovjet világot, hogy közben a nézői nosztalgiákra is építenek, és megengedik az azonosulást a rendszert képviselő hősökkel. Az Optimisták egy lehetséges (bár valószínűleg polcon maradó) szovjet reformfilm bravúros stilizációja. Nem száll szembe az egykori kritikusan optimista, pártos hangütéssel, a kor hivatalos valóságképével, idealizált politikai hőseivel. És épp így lesz a benne megjelenő világ leleplezően keserű és elkeserítő. Alighanem Kovács András 1968-as Falakjának remake-je hatna ma hasonlóan.

Hőseink a külügyminisztérium Sztálin-barokkos, magasba törő épületében ügyködnek. Egy tanácsadó szerv, az Információs Elemző Csoport munkatársai, amelyet tapasztalt vezetői kádertemetőnek, a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében végzett fiatalok pedig jó ugródeszkának tartanak. Alapítója Ruta Karlovna, egy balti származású, amerikai kommunista nő, aki a kinti üldözések elől a Szovjetunióba menekült. Varázslatosan kemény, büszke és okos nő, az a típus, akit nem elcsábítani akarnak a férfiak, hanem izgalmas aurájában tartózkodni, élvezni hangjának, ruháinak, frizurájának, finom sminkjének, cigarettázásának erotikáját. A hatást egy kiváló litván színésznő, Severija Janušauskaitė éri el. Ám a fejére ültetik a megbízható, ám cserepadra került apparatcsikot, Birjukovot. Régi vágású káder, de az új, lazább közegben felszabadul embersége, nyitottsága. Szerepében a Leviatánból és esetleg a Szaljut-7-ből ismert új, vonzóan érces orosz sztár, Vlagyimir Vdovicsenkov remekel. Ruta és Birjukov között afféle klasszikus komisszár-parancsnok kapcsolat vibrál a bizalmatlanságtól egymás teljes elfogadásáig. Ezzel együtt lelkesen és sikerrel végzik feladataikat, melyek során rengeteg nehézséggel, sztálini beidegződéssel kell óvatosan szembeszállniuk.

Hinni akarnak

Szurkolunk nekik, és örülünk diplomáciai sikereiknek az új tónusú külpolitika kialakításában. Ám közben egyre fájdalmasabbakat sóhajtunk. Mert hát mik is a feladatok? Elérni, hogy Hruscsov hivatalosan megköszönje az amerikaiaknak szovjet tengerészek megmentését? Elintézni, hogy halála után rehabilitálják a Szovjetunió oldalán harcoló francia repülőszázad egyik hamisan, árulással megvádolt pilótáját, hogy testvére eljöjjön a hősi, közös küzdelemről szóló francia-szovjet film, a Normandia-Nyeman bemutatójára? Szakácskönyvet szerkeszteni, amelyet Hruscsov vihet majd ajándékba? Tisztára mosni Birjukov német, háborús szerelmét, mert ki akar vinni egy leleplező irodalmi kéziratot, és van nála pár példány a Zsivago Doktorból?

A csoportban dolgozó fiataloknak ráadásul még elkötelezettségüket is igazolni kell. Egyikük azért kerül bajba, mert Párizsban él a nővére. Találkozhat-e vele, mikor Moszkvába látogat? Valahogy összehozzák. Másikuk nagy öröme, hogy felvették a kommunista pártba, de már aznap meg kell élnie a lelki poklot, mert elveszti párttagkönyvét. Mámorítóan felszabadító érzés, mikor megkerül.

Számunkra különösen érdekes epizód, mikor hőseink fiatal amerikai diplomatákat hívnak meg saslikozásra egy állami nyaralóba. Köztük van egy magyar származású lány, Marika, aki elbeszélget Birjukovval 1956-ról: – Maguk lelőtték az apámat, mert saját elképzelése volt a népem boldogságáról. – Marika, ez nem olyan egyszerű – hebeg a férfi. aki szintén részt vett a felkelés leverésében. – Maga a családomra, a barátaimra lőtt, és most itt saslikozunk. – 1956-ban ellenőrzésünk alá kellett vonnunk a helyzetet, hogy ne legyen még több áldozat. – Tudom. Ahol vágják a fát, ott hullik a forgács. De egy napon maga is forgács lesz.

Ez a beszélgetés is szerepet játszik abban, hogy a sorozat végén Birjukov a változás mellé álljon, és megakadályozzon egy Hruscsov elleni keményvonalas összeesküvést. De világos, hogy a csoport élete nem fog változni. Egyik hivatalból a másikba, egyik ismerőstől a másikig, a KGB-és barátig, szeretőig, a központi bizottsági pártfogókig. Ám Birjukovék csinálják, látástól vakulásig. És nem az elit alsóbb szintjének is kijáró, fantasztikus privilégiumok miatt, hogy vacsorázhatnak a Darvak étteremben (amihez persze a titkárnő ügyessége is kell), pazar fogadásokon vehetnek részt, lehet Moszkvicsuk és normális lakásuk. Nem, másról van szó: nem akarják hagyni, hogy a hitük megtörjön. Hinni akarnak abban, hogy bármit tapasztalnak is, országuk, a fasizmus elleni háború győztese a kommunizmust, a társadalmi egyenlőség, a bőség, a szabadság világát építi. Mert ez tartja össze a személyiségüket. Ezt az identitást kapták a történelemtől.

Rajtunk nem fogott ki negyven év alatt ez a jövőkép. Nem hatottak igazán a hozzá kapcsolódó mítoszok sem. De mára kiderült, hogy nem azért, mert annyira okosak, józanok vagyunk. Csak épp másfajta identitást tudunk könnyen magunkba égetni. Európai keresztény nemzetit, múltba fordulót, idegenfélőt. Ez segít sokunknak végigküzdeni, elviselni a hétköznapokat, értelmet, célt magyarázni a világ káoszába. Aki életben tartja, esetleg még tovább is tüzeli, nyugodtan uralkodhat rajtunk.