Miklós Gábor: Száz év a Függetlenség állomáson

Száz éve újra független Lengyelország. Száz évnél hosszabb függetlenség nélküli állapot előzte meg ezt a napot. A vele szomszédos nagyobb hatalmak konca volt ez az állam a XVIII. és a XX. században is. Most végre szabadon, biztos határok között ünnepelhet. A megosztottság azonban létezik - belül van.

A lengyel állam újjászületése valóságos csoda volt. Ez így igaz, még ha egyébként ekkor több más független állam alakult vagy alakult újjá térségünkben, változtatta meg addigi határait a háborús kataklizma következtében. Lengyelország akkor már 123 éve nem létezett. Három birodalom osztotta fel maga között – többször is. 1918 végére mindhárom birodalom összeomlott. Vége lett a cári Oroszországnak, a Német Birodalomnak és az Osztrák-Magyar Monarchiának is. Ausztria engedte meg a lengyel fegyveres erők megszervezését Józef Piłsudskinak. Ez a mai Litvánia területéről származó lengyel nemesemberből lett szocialista forradalmár (terrorista?) hozta létre a majdani lengyel hadsereg magját a háború előtti időszakban a Monarchia támogatásával, Németország egyetértésével.

Piłsudski – ahogy mondta – 1914-ben leszállt a szocializmus villamosáról a Függetlenség állomáson. 1918. november 11-én német fogságból Varsóba érkezve átvette a hatalmat a német és az osztrák császár által kinevezett Régenstanácstól. Ő lett az új állam vezetője. Személye, hatása meghatározta az állam elismeréséért és határaiért folyó háborúkat, s az 1918 és 1939 közötti időszakot. A két háború közötti soknemzetiségű államnak összes szomszédjával volt területi vitája, s belső nemzetiségi, politikai vallási ellentétek is tépték. (Lengyelország és Magyarország szinte egy időben lett újra független, szabadult meg a birodalmi kötelékektől. Az élmény azonban egészen más. Az egyik oldalon a szabadság, önállóság öröme, a másikon az elvesztett területek, nemzetrészek feletti veszteség érzése. A lengyelek a győztes, a magyarok a vesztes oldalon találták magukat.)

A mai lengyel térképeken felismerhetők az egykori orosz, német és osztrák övezetek határai; például a vasúti hálózat sűrűsége jelzi, hol ért véget a porosz, az osztrák uralom, hol kezdődött az orosz birodalom. De a mai lakások saját vízöblítéses vécével való ellátottságáról készített térkép is mutatja az egykori államhatárokat. Úgy mondják: Lengyelország A és Lengyelország B. A mentalitásban is vannak különbségek. A keleti vajdaságok többnyire a jobboldali, klerikális, nacionalista politikát képviselő pártokra szavaznak.

Lengyelország volt a nácizmus első háborús áldozata. (Sztálin cinkosa volt Hitlernek, a háborús támadás előtt, 1939-ben az ún. Molotov-Ribbentrop paktum újra felosztotta Lengyelországot.) Óriási veszteségeket szenvedett az ország, elveszítette hatmillió állampolgárát. Közülük minden második zsidó volt. Lengyelország a háború utáni nagyhatalmi játékokban is inkább volt áldozat, mint önálló szereplő, s az újjáépítés, a tragikus lakosságcserék migrációja máig élő súlyos örökség. Ezzel együtt a lengyel társadalom képes volt a megújulásra, a rendszerváltoztatásra. Így, ami 1990 óta történt, az újra normalizálódó és régi státuszát visszanyerő állam történelme. Most éppen a hajdani katolikus-nacionalista erők örökösei vannak kormányon, miközben a legutóbbi választásokon, kiváltképp a városokban, újra erőt mutattak a liberális, Nyugat felé tekintő pártok.

Pár nappal a november 11-i évforduló előtt arról vitatkoznak, méltó ünneplése lesz-e ez a nap az évfordulónak? A függetlenség ünnepét ugyanis már több éve botrányosan eltérítették a lengyel szélsőséges nacionalisták. Sőt, nemzetközi neonáci dzsemborivá tették. Az idén is féltucatnyi külföldi fasiszta érkezik – köztük több busszal a Jobbikból kivált renegátok. A lengyel nacionalistákról korábban csak mint csoportocskákról beszéltek, de ezek az évek folyamán eléggé számosan lettek, az ifjúsági szubkultúrától a parlamenti képviseletig jutottak.

Hogy miként válhatott a szélsőséges, rasszista eszme csábítóvá éppen ott, ahol a nácizmus a legtöbb pusztítást okozta? Ezek a „hazafiak” hívták meg az idei menetükre Andrzej Duda államfőt, aki előbb elfogadta a meghívást, s a pártvezetőket is meghívta, akik nem éltek a lehetőséggel. Erre Duda is talált magának fontosabb programot. A nagyhatalmak képviselőire sem számíthattak – ezek ugyanis már korábban elrendezett programokon vesznek részt –, az első világháború végéről emlékeznek meg Párizsban és Londonban. A Jog és Igazságosság (PiS) párt, Jaroslaw Kaczynski kormányzása alatt Varsó a nemzetközi, az uniós politikában perifériává vált. Bizarr módon a lengyel kormányzat – Orbán nyomán haladva – sorra vesztegeti el az európai politikában korábban elnyert szerepeit. Hasonlóak az okok is. Kaczyński szeretné ugyanúgy bebetonozni pártját a hatalomba, ahogy azt Orbán Viktor és a Fidesz tette Magyarországon. Hasonló eszközökkel: a sajtó kisajátításával, az alkotmánybíróság átalakításával, a titkosszolgálatok megszállásával. A lengyel jobboldal örömmel vette meg az orbáni migránsozás politikai kottáját is. Végül a PiS az igazságszolgáltatást alakítaná pártszolgálattá – itt ütközött a legnagyobb hazai ellenállásba és most is tartó európai uniós eljárásokba.

A lengyelországi államszocialista diktatúra békés, demokráciaépítő leváltása, s a látványos gazdasági fejlődés elég ok lenne ahhoz, hogy a társadalom megszabaduljon a kizárás, a gyűlölet hivatásosaitól. Vagy soha nem is tűntek el ezek? Ahogy más országokban, itt is mindig jelen voltak a közbeszédben, a gondolkodásban, s átélték a szocialistának mondott évtizedeket, átigazoltak az új korszakba is. A szélsőség akkor kap erőre, amikor az ún. konzervatív nacionalisták vannak a hatalomban. Mint most Lengyelországban.