Miklós Gábor: Száz év a Függetlenség állomáson

Publikálás dátuma
2018.11.11. 08:00
100. ÉVFORDULÓ - Piłsudski 1918. november 11-i hatalomátvételének, a lengyel függetlenségnek az ünnepét több éve eltérítették a
Fotó: ARTUR WIDAK / NURPHOTO
Száz éve újra független Lengyelország. Száz évnél hosszabb függetlenség nélküli állapot előzte meg ezt a napot. A vele szomszédos nagyobb hatalmak konca volt ez az állam a XVIII. és a XX. században is. Most végre szabadon, biztos határok között ünnepelhet. A megosztottság azonban létezik - belül van.
A lengyel állam újjászületése valóságos csoda volt. Ez így igaz, még ha egyébként ekkor több más független állam alakult vagy alakult újjá térségünkben, változtatta meg addigi határait a háborús kataklizma következtében. Lengyelország akkor már 123 éve nem létezett. Három birodalom osztotta fel maga között – többször is. 1918 végére mindhárom birodalom összeomlott. Vége lett a cári Oroszországnak, a Német Birodalomnak és az Osztrák-Magyar Monarchiának is. Ausztria engedte meg a lengyel fegyveres erők megszervezését Józef Piłsudskinak. Ez a mai Litvánia területéről származó lengyel nemesemberből lett szocialista forradalmár (terrorista?) hozta létre a majdani lengyel hadsereg magját a háború előtti időszakban a Monarchia támogatásával, Németország egyetértésével. 
Piłsudski – ahogy mondta – 1914-ben leszállt a szocializmus villamosáról a Függetlenség állomáson. 1918. november 11-én német fogságból Varsóba érkezve átvette a hatalmat a német és az osztrák császár által kinevezett Régenstanácstól. Ő lett az új állam vezetője. Személye, hatása meghatározta az állam elismeréséért és határaiért folyó háborúkat, s az 1918 és 1939 közötti időszakot. A két háború közötti soknemzetiségű államnak összes szomszédjával volt területi vitája, s belső nemzetiségi, politikai vallási ellentétek is tépték. (Lengyelország és Magyarország szinte egy időben lett újra független, szabadult meg a birodalmi kötelékektől. Az élmény azonban egészen más. Az egyik oldalon a szabadság, önállóság öröme, a másikon az elvesztett területek, nemzetrészek feletti veszteség érzése. A lengyelek a győztes, a magyarok a vesztes oldalon találták magukat.)
A mai lengyel térképeken felismerhetők az egykori orosz, német és osztrák övezetek határai; például a vasúti hálózat sűrűsége jelzi, hol ért véget a porosz, az osztrák uralom, hol kezdődött az orosz birodalom. De a mai lakások saját vízöblítéses vécével való ellátottságáról készített térkép is mutatja az egykori államhatárokat. Úgy mondják: Lengyelország A és Lengyelország B. A mentalitásban is vannak különbségek. A keleti vajdaságok többnyire a jobboldali, klerikális, nacionalista politikát képviselő pártokra szavaznak.
Lengyelország volt a nácizmus első háborús áldozata. (Sztálin cinkosa volt Hitlernek, a háborús támadás előtt, 1939-ben az ún. Molotov-Ribbentrop paktum újra felosztotta Lengyelországot.) Óriási veszteségeket szenvedett az ország, elveszítette hatmillió állampolgárát. Közülük minden második zsidó volt. Lengyelország a háború utáni nagyhatalmi játékokban is inkább volt áldozat, mint önálló szereplő, s az újjáépítés, a tragikus lakosságcserék migrációja máig élő súlyos örökség. Ezzel együtt a lengyel társadalom képes volt a megújulásra, a rendszerváltoztatásra. Így, ami 1990 óta történt, az újra normalizálódó és régi státuszát visszanyerő állam történelme. Most éppen a hajdani katolikus-nacionalista erők örökösei vannak kormányon, miközben a legutóbbi választásokon, kiváltképp a városokban, újra erőt mutattak a liberális, Nyugat felé tekintő pártok.
Pár nappal a november 11-i évforduló előtt arról vitatkoznak, méltó ünneplése lesz-e ez a nap az évfordulónak? A függetlenség ünnepét ugyanis már több éve botrányosan eltérítették a lengyel szélsőséges nacionalisták. Sőt, nemzetközi neonáci dzsemborivá tették. Az idén is féltucatnyi külföldi fasiszta érkezik – köztük több busszal a Jobbikból kivált renegátok. A lengyel nacionalistákról korábban csak mint csoportocskákról beszéltek, de ezek az évek folyamán eléggé számosan lettek, az ifjúsági szubkultúrától a parlamenti képviseletig jutottak.
Hogy miként válhatott a szélsőséges, rasszista eszme csábítóvá éppen ott, ahol a nácizmus a legtöbb pusztítást okozta? Ezek a „hazafiak” hívták meg az idei menetükre Andrzej Duda államfőt, aki előbb elfogadta a meghívást, s a pártvezetőket is meghívta, akik nem éltek a lehetőséggel. Erre Duda is talált magának fontosabb programot. A nagyhatalmak képviselőire sem számíthattak – ezek ugyanis már korábban elrendezett programokon vesznek részt –, az első világháború végéről emlékeznek meg Párizsban és Londonban. A Jog és Igazságosság (PiS) párt, Jaroslaw Kaczynski kormányzása alatt Varsó a nemzetközi, az uniós politikában perifériává vált. Bizarr módon a lengyel kormányzat – Orbán nyomán haladva – sorra vesztegeti el az európai politikában korábban elnyert szerepeit. Hasonlóak az okok is. Kaczyński szeretné ugyanúgy bebetonozni pártját a hatalomba, ahogy azt Orbán Viktor és a Fidesz tette Magyarországon. Hasonló eszközökkel: a sajtó kisajátításával, az alkotmánybíróság átalakításával, a titkosszolgálatok megszállásával. A lengyel jobboldal örömmel vette meg az orbáni migránsozás politikai kottáját is. Végül a PiS az igazságszolgáltatást alakítaná pártszolgálattá – itt ütközött a legnagyobb hazai ellenállásba és most is tartó európai uniós eljárásokba.
A lengyelországi államszocialista diktatúra békés, demokráciaépítő leváltása, s a látványos gazdasági fejlődés elég ok lenne ahhoz, hogy a társadalom megszabaduljon a kizárás, a gyűlölet hivatásosaitól. Vagy soha nem is tűntek el ezek? Ahogy más országokban, itt is mindig jelen voltak a közbeszédben, a gondolkodásban, s átélték a szocialistának mondott évtizedeket, átigazoltak az új korszakba is. A szélsőség akkor kap erőre, amikor az ún. konzervatív nacionalisták vannak a hatalomban. Mint most Lengyelországban.

Erdélyi Eszkimó Péter: A nyelvtudás ereje

Publikálás dátuma
2018.11.10. 19:30
TURISTAÚTLEVÉL - Háromévente egyszer juthatott hozzá a példásan viselkedő polgár
Fotó: Szalmás Péter / Népszava
– Képzeld, asszony, mi történt – viharzott be lakásuk ajtaján Józsi, akit Rózsi ilyen lelkesnek soha nem látott, még az esküvője napján sem, pedig huszonnégy éve a hitvese. – Amerikában fogok dolgozni! A washingtoni nagykövetségünkön. Háromhetes kiküldetés, napidíj, meg minden – folytatta még mindig euforikus hangulatban.
Mi tagadás, Rózsira is átragadt a felfokozott hangulat, hiszen Józsi egyszerű asztalos volt a külügyminisztériumban és átlagos fizetésért formálta a fát a fűrészporos alagsorban.
– És mennyi lesz a díjad, fiam? – tapintott rá a lényegre Rózsi. – Napi tíz dollár, teljes ellátás, vagyis háromszori étkezés és útiköltség – vallotta be Józsi engedelmes férjhez illően centre pontosan a kinti járandóságait. – Ráadásul egy New York-i kirándulást is fizetnek – lelkendezett a férfi.
1972-t írtunk. A rezsim többek között azzal kényeztette a mintaszerű szocialista zombit, hogy enyhén szólva körülményessé tette a nyugati utazást. Pontosabban turista útlevelet csak háromévente egyszer kaphatott a példásan viselkedő, politikailag öntudatos állampolgár, de a kiutazási engedély 30 nap után elvesztette érvényességét. Mindennek a tetejébe az útlevélkérelemhez munkavállaló esetén csatolni kellett a szakszervezeti és a párttitkár aláírását, diákok esetében pedig a KISZ-titkár szignóját. A kiutalt úti okmányhoz maximum 70 dollárt lehetett vásárolni, több valutát tilos volt kivinni az országból, olyannyira, hogy a tilalom megszegése bűncselekménynek számított.
– Na, várjál csak, fiam, ha három hét alatt 210 dollárt keresel és kivihetsz 70-et, az összesen 280 – számolt a család pénzügyminisztere, Rózsi. De ez kevés lesz, ha mindent meg akarunk vásárolni, például a fiadnak a farmeröltönyt, meg a többi holmit, amit idehaza nem lehet kapni. Telefonáltam Julcsi néninek Csikágóba, aki megtáviratozta az ottani árakat. Feketén kell még vennünk legalább 50 dollárt! – adta ki a verdiktet.
Mindez hármas kockázatot jelentett. Az első maga a feketézés, vagyis a valutavásárlással járó veszély volt, a második a pénz titokban való kivitele a magyar határon, végül az illegálisan vásárolt áruk becsempészése szocialista hazánkba.
– Fiam – szólalt meg kicsit bizonytalanul a ház ura – én féltem az állásomat, sőt, a puszta szabadságomat is. Biztosan nem lesz elég az a 280 dollár? Érdemes reszkíroznunk?
A verdikt persze verdikt maradt, vagyis az 50 dollárt beszerezték és beépítették egy babkonzervbe, így sértetlenül ki is került Washingtonba. Kint a munka jól haladt, ezért a másfél napos New York-i kiruccanást jutalomból két naposra bővítette a nagykövet, miközben nyomatékosan felhívta a két asztalos figyelmét arra, hogy a hazai közbiztonsággal ellentétben New Yorkban közbizonytalanság uralkodik, vagyis fokozottan vigyázzanak értékeikre.
– Nem is hiszem el, hogy New Yorkban sétálunk – mondta kollégájának Józsi, mikor már a Times Square-en bámészkodtak. – Előbb alaposan nézzünk körül, tervezzük, meg, hol és mit vegyünk meg holnap. Rendben? – javasolta Józsi, kollégája pedig egyetértően bólogatott.
A rengeteg élmény mellett áthatotta őket a szabadság eddig ismeretlen érzése. Szinte az aszfalt felett tíz centivel lebegtek… Lassan rájuk esteledett, de ezt az új, ismeretlen élményt a fényben úszó város fokozta. Ekkor tévedtek be Harlem egyik kis utcájába, ahol négy marcona fekete férfiú „Give me your money!” szavakkal köszöntötte őket. Felszólításuknak egy-egy villogó késsel adtak nyomatékot.
– Te Józsi, ezek ki akarnak rabolni minket – szólalt meg a kolléga. Most mit csináljunk? Ugye, te is az övedbe rejtetted a dugipénzedet? Ugye, csak apród van? Hát akkor talán megússzuk a zsebünkben zörgő fémpénzekkel – reménykedett.
– Ne hülyéskedjetek fiúk, csak ti nem lenni magyarok? – szólalt meg ekkor némi akcentussal az asztalosok anyanyelvén a banda vezetője.
A két famunkás szívéről hatalmas kő esett le, hiszen egykori vendégdiákkal hozta össze őket a sors, akitől ösztönösen csak kölcsönös barátságot, vendégszeretet reméltek. És valóban a kések eltűntek a zsebekben és igen kedélyes beszélgetés kezdődött. Kiderült, hogy a szerecsen vezér a Szegedi Orvostudományi Egyetemen tanult, imádja a magyar lányokat, a jó kajákat, borokat, meg a barátságos embereket. De a főnök megunta a nyelvgyakorlást és a nosztalgiázást, arcáról váratlanul eltűnt a műmosoly, a feketék ismét elővették a bökőket.
– Na, elég kiscsávók, öveket levenni, pénzt kivenni, órákat lecsatolni, zsebeket mutatni, mindent ideadni és futni gyorsan, nagyon gyorsan haza – parancsolta az egykori szegedi sebésztanonc, kezében szike helyett méretes késsel.

Friss Róbert: Hogyan leszünk nácik

Publikálás dátuma
2018.11.10. 14:00
MARABU RAJZA
Nem volt háborús bűnös jogi értelemben, úgy élt, ahogy a legtöbb német, nem tudott, mert nem akart tudni semmiről, ami nem rá tartozott.
Nem új a műfaj, a memoár, amit a kezünkben tartunk (Brunhilde Pomsel-Thore D. Hansen: Goebbels titkárnője voltam. Európa Könyvkiadó, 2018). Bár kellett kis idő, hogy a II. világháború után a nácizmus elleni küzdelem panorámáját rekonstruáló hatalmas irodalmi és filmes ecsetvonásokat (például az Oroszlánkölykök, A híd túl messze van, Szállnak a darvak, vagy A hazáért harcoltak) felváltsa a „mikrovilág” bemutatása. Emlékeznünk kell, milyen revelációval bírt az orosz Mihail Romm Hétköznapi fasizmusa 1965-ben.

Fensőbbséges nyugalom

A „másik oldal” hétköznapjaira még várni kellett. Várni, hogy megszólaljanak, meg merjenek és meg tudjanak szólalni azok, akik az általuk megélt náci hétköznapokról beszéltek. Ez is kellett ahhoz, hogy valamivel közelebb jussunk annak megválaszolásához: hogyan történhetett meg mindez a világ egyik vezető kultúrnemzetével? Még a vasfüggönyön innen is megjelentek a diplomáciai jegyzőkönyvek és azok történészi feldolgozásai – Hitler tárgyalásaitól, John Lukacs megannyi könyvéig. A memoárok Goebbels Naplójától Albert Speer visszaemlékezésein át Victor Klemperer (1881-1960) német filológus, irodalmár e szempontból legfontosabb kötetéig, A Harmadik Birodalom nyelvéig terjednek. Utóbbi magyarul 1984-ben jelent meg korlátozott példányszámban az akkori Szecskő Tamás féle Tömegkommunikációs Kutatóközpont bátorságából. Hátborzongató volt olvasni, mert a „létező szocializmus” nyelvére ismertünk a birodalmi nyelvben.
Hitler és a hitleráj megemésztéséért, a bénító félelem helyett a megértésért a legtöbbet talán Sebastian Haffner német történész tette. A memoárirodalom egyik legékesebb darabja az ugyancsak az Európánál 2005-ben megjelent Egy német története – Emlékeim (1914-1933).
Tanulni, meglehet, sokan tanultak belőle, okulni sokkal kevesebben okultak. Haffner azt írja: „Mai szemmel nézve elképesztő az a fensőbbséges nyugalom, amellyel jómagam és a hozzám hasonlók kívülállóként, mintegy páholyból szemléltük a náci forradalmat, nem véve tudomást arról, hogy a megsemmisítésünkre irányul. Ha lehet még elképesztőbb, hogy Európa nem okult a mi példánkon, és évek óta ugyanúgy, szórakozás céljából egybesereglett publikumként viselkedik, miközben a nácik a legjobb úton vannak, hogy tűzbe borítsák a világot.” A könyv Haffner 1999-es halála után, 2000-ben jelent meg. A szerző már nem láthatta azt a jobboldali autoriter, nacionalista populizmust, amely erősödve készül átvenni a hatalmat – nem csak - Európa felett, s itt – kimondva, vagy sejtetve a történelem kongó visszhangjait - abba is hagyhatnánk.
De most nem Haffnerről, hanem Goebbels egyik titkárnőjéről van szó. Arról a „fensőbbséges nyugalomról”, amelyben - minden politikai vihar ellenére – a weimari köztársaság, a polgári demokrácia aludt, hogy aztán diktatúrában ébredjen és a világ romjain nyújtózkodjon.

Mi is tapsoltunk

Ahogyan Brunhilde Pomsel, a titkárnő leírja weimari ifjúságának éveit, úgy leírhatnánk a XXI. század bármely ifjú, apolitikus, tájékozatlan korosztályának életét. A ma nemzedékeinek csak azt a hitet kell még a fejükbe verni, amellyel a nemzetiszocializmus és a bolsevik gyakorlat az 1929-es válság után végzetesen megfertőzte a korszak értelmiségét, mondván: kiutat talált és mutat a polgári demokrácia (a Nyugat) alkonyából. Valóságos válságokból. Ezért a hitért sok mindent „elnézett”, nem csak az értelmiség.
Akadt persze, akit – így Haffnert is - figyelmeztetett az orra: „A nácikat illetően teljesen egyértelmű jelzéseket adott az orrom. … az egész, úgy ahogy volt, messziről bűzlött…” De: „Kezdetben úgy tetszett, hogy a náci forradalom valóban olyan »történelmi esemény« lesz, mint a többi, az újságok és a politikusok ügye… igyekeztem humorosan fölfogni a dolgot, megpróbáltam gondolkozni, és úgy találtam, hogy nincs ok a kétségbeesésre… Egyébként pedig kik azok, akik három éve egyszerre a nácikra kezdtek szavazni? Olyan emberek, akiknek nincs önálló véleményük, és bedőltek a propagandának. Ide-oda hullámzó tömeg, amely az első csalódásra szétszalad.” Így látta Hitler hatalomra jutásának pillanatát az ifjú Haffner. Nagyot tévedett, ha nem volt, nem is lehetett meg az a történelmi tapasztalata, ami nekünk már megvan az ide-oda hullámzó, önálló vélemény nélküli, propagandának bedőlt tömegről, s hogy mennyire nem szalad szét ez a tömeg, ha egyszer valaki egybedelejezi.
Goebbels titkárnője közelebbről emlékszik erre a tömegre: „Mikor Hitlert (1933) januárban kinevezték kancellárrá, egész Berlin megmozdult… Hitler a birodalmi kancellária ablakában állt. Emberek mindenütt, emberek, emberek, és ordítottak, mind, mint ma a futballmérkőzéseken. Mi is ordítottunk… mindenki szörnyű boldog volt, hogy egy történelmi esemény tanúja lehetett… Hitler egyszerűen csak egy új ember volt.”
Csak egy új ember, aki mellett ott volt Goebbels is. A propagandaminiszter, aki a hitlerájt eladta a tömegnek azzal a technikával, amit az autoriter hatalomra vágyók ma is oly sikeresen használnak. „Goebbels jó külsejű ember volt. Nem volt magas, inkább egy kicsit alacsony ahhoz, hogy tényleg jól mutasson, egy kicsit lehetett volna nagyobb. Viszont hallatlanul ápolt volt, isteni, a legjobb szövetekből készült öltönyökben járt. Egy kicsit mindig le volt barnulva. A keze ápolt volt, mintha mindennap manikűröztetett volna… kifogástalanul nézett ki. Állítólag elbűvölően viselkedett… De nálunk nem kellett bevetnie a vonzerejét. Mi a berendezéshez tartoztunk, az előszobájában az íróasztalokhoz. Ez volt minden… puszta íróeszköznek tekintett bennünket.” – írja Pomsel. Aztán az örök mozgást szimbolizáló horogkereszt fordult egyet.
„Goebbels valódi arcát csak lassan fedeztem fel. Emlékszem a híres sportpalastbeli rendezvényre. »Akarjátok a totális háborút?« (Az 1943. február 18-i beszéd a nemzetiszocialista propaganda mintapéldája – a szerk.) …azon a napon olyan volt, mint egy kitörés, mint egy kitörés az őrültekházában, hogy úgy mondjam… És mintha a tömeg minden tagját darázs csípte volna meg, hirtelen mindenki teljesen megbolydult, ordított, dobogott. Elviselhetetlen volt a zaj… megdöbbentünk a látottaktól. Nem Goebbelstől, nem is csak az emberektől, hanem attól, hogy mindez lehetséges… És természetesen mi is tapsoltunk. Muszáj volt. Természetesen. Nem lehetett nem tapsolni. Hiszen mondták. Az ember nem vonhatta ki magát. Nem volt más lehetőség. Mi is velük tapsoltunk. Olyanok voltunk, mint a részegek… »Akarjátok a totális háborút?« »Igen!«… A tömeg maga sem tudta, miért őrjöng… a saját szemünkkel láttuk, hogy egy ember, akivel szinte mindennap találkoztunk, egy ápolt, előkelő, szinte arisztokratikusan előkelő ember – és ez az őrjöngő törpe…. Abban a pillanatban undorítónak láttam őt. Félelmetesnek. De aztán sikerült elfojtanom magamban ezt az érzést…. Istenem, olyan fiatalok voltunk, és nem sokat töprengtünk az egészről, nem úgy, mint mindezek után, amikor viszont már késő volt. Az ember maga nem volt tudatában, hogy mi történik.”

Fogaskerekek

Pomsel 1911-ben született, Haffner 1907-ben. Kortársak voltak, egy nemzedék. Pomsel Goebbels titkárnője volt, előtte a rádiónál dolgozott. Hamisította a híreket, a német katonák halálozási statisztikáit. Soha nem tanúsított megbánást, elhárította személyes felelősségét. Csak élete legvégén, több mint százévesen volt hajlandó interjút adni, azzal, hogy egy része csak a halála után jelenhet meg. S voltaképp, mit kellett volna „beismernie”? Nem volt háborús bűnös jogi értelemben, csak úgy élt, ahogyan a legtöbb német, nem tudott, mert nem akart tudni semmiről, ami nem rá tartozott. Vagy amiről úgy gondolta, nem rá tartozik.
Bármilyen érdekes olvasmány is Pomsel emlékirata, látszólag nem szól semmiről. Egy fiatal lány hétköznapi élete, akit csábít a csillogás és elkerüli a tüntetéseket, élvezi, hogy mind jobban keres, s fogaskerék lesz a mechanizmusban, amely állandó mozgásban tartja a horogkeresztet, amely egyre gyorsuló spirális forgással közelít a pusztuláshoz.
Hitler nemzetiszocialista forradalma a történelem talán első tömegforradalma volt. Nem csak a weimari köztársaság, hanem – általánosítható tanulságként - minden liberális polgári demokrácia csődjének a terméke. Amihez Oroszországban 1917-ben puccs, ahhoz itt tömegforradalom kellett. A nácik elsőként a nyelvet sajátították ki, hogy aztán Hitler államosítsa a népet, a nemzetet A tömeget, amelynek nagy része azt sem tudta, mi történik vele, s a történéseknek még a műveltebbek és tájékozottabbak is legfeljebb a bűzét orrontották meg.
Ha kicsit is akarjuk, a fiatal, munkaszerető, precíz titkárnő hétköznapi életében, vágyaiban magunkra ismerhetünk. A saját életünkre. Arra, hogyan éljük meg a 30-as évek elejének hétköznapjait a 2000-es években. Hogyan nem akarunk tudomást venni arról, ami szerintünk nem ránk tartozik, hogyan leszünk a többség nevében beszélő szűk kisebbség hatalmának és önmagunk sodródó tehetetlenségének foglyai.
Goebbels egykori titkárnőjének visszaemlékezéseiből megtudhatjuk, hogyan leszünk néma, használható és bármikor eldobható fogaskerekek egy legkevésbé bennünket szolgáló hatalom gépezetében. Hogyan leszünk nácik, ha nem vagyunk azok.
Szerző