Bóta Gábor: A lehetetlen megkísértése

Publikálás dátuma
2018.11.11. 12:45
Nagy az eloadás érzelmi amplitudója (Kónya Tamás és Maurer Milán)
Fotó: Bobál Katalin
A láb nélküli fiatalember egyenrangú partnerként keringőzhet.
Frenák Pálnak persze neki lehet menni, akár a fejét lehet követelni, hogy már megint mit művel a W_all című új produkciójában a Trafóban. Azt csinálja, amit általában mindig, amire ezúttal a cím is utal, falakat lép át, tabukat döntöget, szereplőket vesz rá, hogy lépjék át korlátaikat, akár vetkőzzenek ki önmagukból, vagy netán, amikor épp ezt hisszük róluk, ekkor nagyon is igaz önmagukat adják.
Számomra ezúttal a produkció legmeghökkentőbb és leggyönyörűbb jelenete, amikor egy láb nélküli fiatalember, Kónya Tamás, díszes frakkban, trégeren (díszlettartó) fellógatva, görgők segítségével szinte besuhan a színpadra, ahol nagyestélyi ruhás nő várja, akit elegánsan meghajtva a fejét, gáláns karmozdulattal, felkér táncolni. Keringőznek mind gyorsabban és gyorsabban. Arcukon ott a mámor, a gyönyör, összesimul a testük, férfi és nő szinte eggyé olvad. A férfi, így felfüggesztve, éppen olyan magas, mintha lábai lennének. Egyenrangúan táncolhat, kölcsönösen örömet adnak egymásnak.
Én is beszéltem olyannal, akit ez a jelenet felháborított, miközben szerintem csodálatos. Nem lehet megjátszani azt a gyönyört, ami ott volt a fiatalember arcán. Kár kiakadni azon, hogyan lehet ezt vele megcsinálni, mert ő ezt nyilvánvalóan önként, sőt kedvvel vállalja, és élvezi. Számunkra pedig ott van ebben a lehetetlen megkísértése, az álmok álmának megvalósulása, és az, hogy soha, de soha nem szabad feladni. Szép ez. Hátborzongató is, nem tagadom, önvizsgálatra is késztet, hogy mi milyen vélt vagy valós testi, lelki fogyatékosságunkkal merünk szembenézni, és esetleg tudunk-e belőle erényt kovácsolni, netán magunk előtt is emancipálódni.
Frenák általában nem kíméli a nézőt. Olyan, mint a jó sebész, gyakran sebeket vág, bizony akár tapicskol, matat bennük, de aztán igyekszik bevarrni, gyógyítani. Festői színpadi képei, rafináltan látványos világítási effektusai, melyekkel fantasztikusan tud testeket kiemelni a térből, vagy akár a pillanat tört része alatt el is tüntetni, felkavaróak ugyanúgy tudnak lenni, mint engesztelőek. Rendszerint van egy fő díszletelem, egyben kellék is, ami központi szerephez jut. A Fiúkban ilyen például több felfüggesztett kötél, a Birdie-ben egy monstruózus fémszerkezet, a Lutte-ben pedig állati pórázon tartva mozognak emberek, elég szemléletesen kifejezve, hogyan is bánunk egymással. A HIR-O-ban bambuszrudak töltenek be temérdek funkciót: a zsinórpadlásról hirtelen leeresztve sűrű erdőt képeznek, de válhatnak szinte táncpartnerré, pörögnek-forognak velük a szereplők, magukhoz szorítva vagy éppen eltaszítva az élőlényként megmozgatott rudakat.
Ezúttal magasított tornamatracok kerülnek sokfunkciós szerepbe. Úgy is indul a produkció, hogy szélsebes iramban ezekre vetődnek a szereplők, hátukra, hasukra, oldalukra pattannak más-más pozícióban, gyakran a többieket a levegőben keresztezve.
Frenák mindig is használt akrobatikus elemeket, merész ugrásokat, levegőben zajló mutatványokat, szereti, ha szereplői a szó szoros és átvitt értelemében is a magasba törnek. És nagyon épít a személyiségükre, nem egyen-lépéseket erőltet rájuk, hanem belőlük bontja ki a közlendőjét, társalkotókká avatva őket. Mozgássérültekkel azért is képes bámulatos érzékenységgel bánni, mert 9 esztendeig foglalkozott velük. Az pedig tudható, hogy siketnéma szülők gyerekeként látta meg a napvilágot, ezért is vált számára annyira kiemelten fontossá a mozgás kifejező ereje, a gesztusok nyelve. Izgalmas, hogy a produkcióiban különböző országokból érkezett, egészen eltérő embereket hoz közös nevezőre. Mázló Tímea például siket színésznő, aki magnófelvételre tátogva, intenzív mozgással dalra fakad, így ő is valami olyat csinál, amire elvileg nem képes, de hát megtapasztalhatjuk, hogy tulajdonképpen mégiscsak. Esterházy Fanni, Lőrincz Emma és Maurer Milán hozzák azt a bonyolult eszközrendszert, és azt a robbanásig feszülő átéltségi fokozatot, ami a Frenák Pál Társulatban szinte mindennapos. Maurer ezt a direkt számára készített Milán című produkcióban kiemelten is megmutathatta. Deák Zoltán és Polgár Emília az Uray Péter szellemisége által meghatározott sepsiszentgyörgyi M Stúdió művészei, amely inkább nevezhető mozgásszínháznak, mint táncegyüttesnek. Mellettük ott van az Írországból érkezett Eoin Mac Donncha, az amerikai Benjamin R. Jarrett és a portugál Anibal dos Santos. Ilyen sokarcú, sokrétű társulat jut közös nevezőre. És lerí róluk, hogy az alkotófolyamat közben megszerették egymást. Ez az igazi multikulti, amit sajnos mostanában nem ritkán szitokszóként használnak, de, hogy ennyire másféle emberek szót értenek, létrehoznak valami jót, úgy, hogy megmarad, sőt kibomlik az egyéniségük, az lenyűgözően szép.
Lényegében valószerűtlen találkozások jönnek létre nagyon is valószerűen, így aztán igazi és képzeletbeli falak is leomlanak. A tornamatracok felállított állapotban falakat is képezhetnek, melyeken csaknem lehetetlen áthágni, a szereplők fölé magasodnak akadályt alkotva. Máskor pedig, lefektetett állapotban olyanok, mint rosszcsont kölykök számára a jól rugózó dívány, amelyen sehogy se akarják abbahagyni az ugrabugrálást. De rájuk festett napraforgók, derűs világítás esetén még a boldogság jelképeivé is válhatnak, lehetnek a révbeérés megtestesülései, a kék madár, csak hát az a baj, hogy az mindig tovaröppen, ahogy a napraforgós matracokat is bármikor odébb lehet taszajtani.
Egyszer fent, másszor lent, nagy az előadás érzelmi amplitúdója. Olykor évtizedekkel ezelőtti slágerek érzékeltetik a tovatűnő jókedvet, a pillanatnyi boldogságot, a hamis illúziókat. Máskor egyenesen világvége hangulatot érzünk, szédült tempóban viharzanak el előttünk a kiszolgáltatott, rémülettel egymásba gabalyodó testek, melyek tulajdonosai mintha csak ennyire rémisztő túlmozgással lennének képesek levezetni túlburjánzó feszültségeiket. Ugyanakkor mindig ott van a mozgás öröme, ami az egyik legfőbb jó az életünkben, Frenák esetében pedig a legfőbb kifejező eszköz. Most is rámutat a segítségével arra, hogy vacak ez a világ, alig ismerjük ki magunkat benne, riadtan igyekszünk tájékozódni, akadályokat leküzdeni, és bár nemigen megy, azért csak próbálkozunk és próbálkozunk.
Szerző
Frissítve: 2018.11.12. 18:54

Bihari Tamás: Egy Faun délutánja

Publikálás dátuma
2018.11.11. 12:21

Avagy hogy robbant fel másodszor is a biatorbágyi viadukt a 76. percben.
Vigyázz, robbantás! – harsant a kiáltás 1982. júniusának elején az akkor már öt éve használaton kívül helyezett biatorbágyi viadukt tövében. Szemem a jó öreg Pentacon Six tüköraknás ablakocskájára szegeztem, hogy megörökítsem a detonáció pillanatát, s az azt követő eseményeket, a dörrenés mégis váratlanul ért és megremegett a kezem. Szerencsére sikerült továbbítanom a 6x6-os negatívot és még elkaphattam, amint a leselejtezett öreg mozdony és a mögé kapcsolt ugyancsak bontásra ítélt néhány aggastyán korú vagon egy pillanatra mintha megállt volna a biatorbágyi vasúti viadukt szélén, majd a mélybe zuhant. Szerencsére sem sérültek, sem halottak nem maradtak a detonáció után a roncsok között. Csak az öreg vonatszerelvény szenvedett ki végleg.
A Viadukt című film forgatásán vehettem részt a Hungarocamion vállalati fotósaként. Az üzemi lapot tudósítottam a forgatásról. A film Matuska Szilveszter 1931-es, 22 halálos áldozatot követelő merényletét dolgozta föl - a biatorbágyi völgyhíd egyik sínszálának felrobbantását az épp áthaladó bécsi gyors alatt.
Simó Sándor filmrendező elégedett volt a „merénylettel” és leült kicsit kifújni magát. Bár szerepünk a Viadukt forgatásán finoman szólva sem volt azonos súlyú, én is megkönnyebbültem és örültem, hogy minden a tervek szerint történt. Sosem voltam tolakodó típus, de ahogy a rendező ott ült, odaballagtam hozzá és kérdeztem ezt-azt a filmről, a forgatásról.
Simó készségesen válaszolgatott a számára nyilván roppant laikus kérdéseimre. Egyebek mellett elmondta, hogy ez az első olyan magyar film, ahol több kamera vette föl más-más szögből ugyanazt a jelenetet. Erre azért volt szükség – magyarázta –, mert ha csak egy vagy két kamerát használnak és ne adj isten bármilyen ok miatt nem sikerül a felvétel, egy újabb szerelvény ripityára törése már nem férne bele a film költségvetésébe.
Egy jó kiállású, magas férfi lépett oda hozzánk. Andor Tamás volt, a film operatőre. Halkan megbeszélték a következő snittet. Azt is elmagyarázták nekem, hogy bár kellemes, derült délután vették föl a jelenetet, a moziban a nézők a valóságnak megfelelően éjjeli képeket látnak majd. Megtudhattam, hogy szűrőkkel érik el a nappali "éjszakát". Később megnéztem a filmet és láss csodát, valóban a sötét éjszakában robogott végzete felé a bécsi gyors. Kicsit bosszankodva és a tudás birtokában nevetve olvastam egy ismertetőt, amelyben az szerepelt, hogy a merényletről készült snittet 21 óra 29 perckor vették fel. Azonban a Camion újságban június közepén megjelent kis fotóriportom - egyebek mellett - a bizonyíték arra, hogy azt az „éjszakai” részletet bizony fényes nappal vették föl. Mindezt csak a történelmi hűség kedvéért jegyzem meg.
Addigi filmes élményeim után meglepett, hogy Simónak egyetlen hangos szavát nem hallottam, mindenkivel udvariasan és teljesen normál hangon beszélt. Emlékeim szerint utasításnak sem nevezném, ahogy a beállítást elmagyarázta az érintett színészeknek, operatőröknek. Inkább nevezhetném kérésnek. Csak jóval később tudtam meg, hogy a filmes világban milyen tekintélye volt és tanítványai szívesen nevezték magukat „Simó-osztálynak” és nem csak tisztelték, de szerették is a mestert. Megértem őket.
Hogy miért ragadt meg az emlékeimben, hogy a forgatáson Michael Yorkot láttam leszaladni a töltésről, nem tudom megmagyarázni. Az amerikai színész is Michael volt, de az igazi neve Sarrazin. Kétségtelen, kicsit hasonlítanak egymásra, talán ezért tévedett ekkorát a memóriám. Évtizedekkel később olvastam, hogy a főszerepre egyik kedvenc amerikai színészem, Dennis Hopper is szóba került.
S hogyan kerültem a forgatásra? Az ország akkor talán egyetlen trélervontató Faunját, amely pótolhatatlan szerepet játszott a film elkészültében, a Camion adta bérbe a forgatásra. Ennek a német vontatónak az volt a szerepe, hogy „lesegítse” a szerelvényt a viaduktról.
Ordódy György akciórendező megmutatta a trélerbrigádnak és persze nekem is, hogy hogyan gyengítették ki a viadukt korlátját és vezették a sínt a meredély felé. A feladat az volt, hogy a Faun a mögé kötött szerelvényt annyira begyorsítsa, hogy amikor lekapcsolják róla, a kigyengített korlátot átszakítva a szerelvény a mélybe zuhanjon. Nem kellett sokat magyarázni, ezek az emberek arisztokratái, valódi mesterei voltak a szakmájuknak. Először mégis pattanásig feszültek az idegek, mert a rendező jelére hiába indult el a Faun, a mozdony megmakacsolta magát és nem mozdult egy tapodtat sem. Végül persze megadta magát és végrehajtotta az öngyilkos zuhanást.
Számomra óriási élmény volt a forgatás, főleg azért, mert igazi profizmussal találkozhattam. Ordódy nyugalma, ahogy egy ilyen roppant költséges és egyedi akciót megtervezett, megszervezett és ahogy a tréleres brigádot egyenrangú félként, munkatársaiként kezelte, bevallom, lenyűgözött. Igaz, egy ma már - remélem - elévült apró szabálytalanságot is elkövetett. Amikor ugyanis a brigádnak kifizette a napidíjat, az akkor egyáltalán nem lebecsülendő 500 forintot, engem is hozzájuk sorolt és én is megkaptam az összeget.
A brigáddal persze nem csak ilyen kitüntetett feladatokon dolgoztam együtt. Hétköznapjaikon hatalmas transzformátorokat, egyéb ipari berendezéseket szállítottak, többnyire éjszaka, elöl-hátul felvezetéssel, illetve „hátvéddel”. Amerre haladtak, fel kellett emelni az elektromos vezetékeket, és természetesen alaposan meg kellett tervezni az útvonalat is, hiszen a monstrumok nem fértek el egyetlen vasúti felüljáró alatt sem. A célállomáson pedig elképesztő türelemmel és milliméteres pontossággal, faékkel, gerendákkal alátámasztva, sokszor többórás munkával emelték le a hatalmas berendezéseket. Ez sem volt kisebb élmény a filmforgatásnál.
Ja, akit érdekel: a Viadukt című film másfél órás, Matuska a film 76. percében robbantott. Csak semmi pánik.
Szerző

Sebes György: Lali győz

Publikálás dátuma
2018.11.11. 11:42

Az Éjjel-Nappal Budapest sztárjának esete a Szenzációs négyessel és visszaemlékezés a valódi vetélkedőkre.
Nevezhetjük ismeretlen ismerősnek. Hiszen feltehetően a rendszeres tévénézőknek sem mond semmit Kamarás Norbert neve. Pedig színész, vagy inkább mondjuk úgy, szerepet alakít. Mi több, nemrég megnyert egy vetélkedőt is. Ám ha ÉNB (Éjjel-Nappal Budapest) Lalit említjük, akkor mindenki kapcsol: ja, így már tudjuk, kiről van szó. Már önmagában az sem mindennapos, hogy egy ember nem a saját nevén, nem is felvett, vagy álnéven vesz részt egy műsorban, hanem a szerep nevét - s vele az alakját - ölti magára. Csak úgy - az összehasonlítás kedvéért - képzeljük el, ha egy színésznő Warrennéként mutatkozna be, miután eljátszotta G. B. Shaw darabjának címszerepét (hogy a mesterségéről most ne is beszéljünk). Viszont kétségkívül jellemzi az RTL Klub egész produkcióját a Lali-jelenség, meg az is, hogy a végén ő győzött.
A csatorna műsorai általában ízlésesek, szórakoztatók, nézhetők. A jelek szerint már szükségük volt egy kivételre. A Szenzációs Négyes címen több héten át vasárnap esténként látható program helyenként inkább ízlésficamot tükrözött, néha már kínos volt és nem is mindig nézhető. Legfeljebb azért ragadt ott az ember, mert nem hitt a szemének. Pedig az alapötlet már rég bevált a televíziózásban: népszerű emberek kilépnek a komfortzónájukból és mást próbálnak csinálni, mint amit megszoktunk tőlük. Még az is rendben volt, hogy négy korosztály versengett, négyfős csapatokkal. És voltak valóban remek produkciók, amelyekből kiderült, hogy a tehetséges művészek olyan területeken is jók, amikre eddig nem is gondoltunk. Csakhogy ezeket a számokat - és a színvonalat - lerontotta, amikor a szereplők jobb ügyhöz méltó buzgalommal múlták alul saját magukat és egymást.
A zsűrinek nevezett háromtagú - folyamatosan értékelő - csapatból is kizárólag Alföldi Róbertre volt érdemes figyelni. Ő legalább valóban őszinte volt és gyakran feszengett. A másik két tag - a stand-upos Ráskó Eszter, valamint Ganxsta Zolee - láthatóan jól érezte magát, de igazából nem nagyon tudták, mi lenne a dolguk. Sokatmondó részlet, hogy a műsor legnagyobb tapsát egy idős férfi aratta, aki adás közben ment be a színpadra takarítani. Bár elképzelhető, hogy ez is megrendezett jelenet volt, de legalább sikeres.
A Szenzációs Négyesnek már majdnem két hete vége van, nem is érdemelne több szót, ha nem általános jelenségről lenne szó. Egykor, amit nevezhetünk hőskornak is, a televízió többek között azért is vált népszerűvé, mert valódi értékeket közvetített. Ezek sorában előkelő helyet foglaltak el a vetélkedők. Vagyis azok a megmérettetések, amelyekbe a szereplők nem azért kerültek be, mert valamiért ismertek, netán népszerűek, esetleg celebek voltak. Többnyire igazi civilek versenyeztek és összemérték a tudásukat, műveltségüket, szellemi muníciójukat. A közönség is profitált ezekből az adásokból, hiszen szélesedett a látóköre, esetleg olyan ismereteket szerezhetett, amikre addig nem volt lehetősége.
A kereskedelmi tévék térhódításával azonban nagyjából véget ért a valódi vetélkedők kora. Napjainkban már csak a nézettség számít, valamint az, hogy a különböző műsorszámok között minél több reklámot lehessen eladni minél jobb áron. Általában nincs szükség a tudásra, a cél kizárólag a szórakoztatás (már a maguk módján). Tehát ismert embereket kell kiállítani, csili-vili környezetben. Pénz nem számít és a színvonal is csak addig, amíg nem árt a lényegnek (nézettség, hirdetés). Igaz, állítólag lesz megint Legyen ön is milliomos!, van még X-Faktor, ahová addig ismeretlenek is bejuthatnak, de ezek kivételnek számítanak, ráadásul az utóbbinál például a show azért még mindig a legfontosabb.
A versengés persze megmaradt: a tévék között. És emiatt kerülnek néha kínos helyzetekbe azok az ismert emberek, akik hajlandók - bizonyára olyan összegért, amiért már korpásodik a hajuk - részt venni ezekben a produkciókban. Ha az RTL Klubon van Nyerő Páros, néha észbontó feladatokkal, akkor a TV2 egyenesen Máltára viszi A legbátrabb páros szereplőit. Ott kell aztán olyan - még észbontóbb - feladatokat megoldaniuk, amiket persze Budapesten is megtehetnének. A Szenzációs Négyes nyilvánvalóan válasz akart lenni az egyelőre sikeres és újra futó Sztárban sztárra. Ha a TV2-n népszerű énekeseket utánoznak az indulók, akkor az RTL-en artistákká, akrobatákká, bűvészekké képezik át a jobb sorsra érdemes művészeket. Elképzelhető lenne, hogy mindez a nézők javát szolgálja, ám ez koránt sincs így. A néző csak kapcsoljon a műsorunkra, ragadjon ott, nézze meg a hirdetéseket és közben kap valamit, ami akár szórakoztató is lehet, de végül is tök mindegy.
Szerencsétlen Kamarás Norberten, vagyis Lalin kívül ezúttal más szereplőt nem említettünk név szerint és pontosan azért, mert nem a jobbára tehetséges, sokoldalú és valóban jót akaró embereket akartuk pellengérre állítani. Ők ugyanis, ha elvállalják, legjobb tudásuk szerint igyekeznek helytállni ezekben a műsorokban (az már más kérdés, mit kell elvállalni). Itt a műsorpolitika, de leginkább a nézettségért folytatott, egyre kíméletlenebb harc a lényeg. Nem hihetjük, hogy egy, vagy akár több jegyzet jobb belátásra térítené a tévéket. De legalább legyünk tisztában vele, hogy mi, nézők általában addig számítunk, amíg etethetnek bennünket. Lalival.