Hiányozni a saját életünkből

Publikálás dátuma
2018.11.10. 18:08

Fotó: Draskovics Ádám
„azt mondta eszter reméli hamarosan hazamehetek úgylesz ahogy esztermondja hazamegyek.” Ezt a mondatot minden tisztességes helyesírásellenőrző program vastagon aláhúzná. Elsősorban azért, mert egyetlen létező rendszerrel sem azonos. Légrádi Gergely első regényének főszereplője is ezt érzi: lassan, de biztosan eltűnik a rendszerből - Vasárnapi hírek-interjú.
– A Nélkülem főhőse egy sikeres marketingguru. Naphosszat ül a modern irodájában, dolgozik, projekteket tervez és vezényel, közben pedig elszalad mellette az élete. Beteg lesz, és rájön, hogy ha nem írja le, amit gondol, később már képtelen lesz erre. Az alaphelyzet nagyjából mindannyiunkra érvényes lehet. Itt ülünk egy ultramodern belvárosi ügyvédi irodában – nem tipikus írói közeg –, kollégák rohannak a folyosókon, projekteken dolgoznak, és közben a könyvéről beszélgetünk. Korábban azt mondta: Miklós nem azonos önnel. De a félelmei igen? – Az írás részben terápia. Egy író mindig arról ír, ami őt foglalkoztatja, ami fáj neki. Engem például az nem hagy nyugodni, hogy a – divatos szóval – multitaskingolás (két vagy több tevékenység adott idő alatt történő párhuzamos végzése – a szerk.) közben hogyan rohan el mellettünk az életünk. Bármikor kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy nemigen tudjuk, mi történt velünk az elmúlt 20-25 évben. Ott voltunk, de a család, a barátok számára mégsem voltunk jelen. Mert dolgoztunk, a megélhetésért küzdöttünk, problémákat oldottunk meg. Rengeteg időt töltünk a felszínen kapaszkodva, és ez a máról holnapra „élés”, ez a kapaszkodás akadályoz meg abban, hogy valóban érdemi kérdésekkel foglalkozzunk. – Miklós bármelyikünk lehetne. Mindaz, amit csinálunk, mind mellékes ahhoz képest, amit nem csinálunk. Mire rájövünk arra, hogy minek is kellene történnie velünk, már elmúlunk. Ezért választotta az Alzheimert? – Az egyik nagyapám Alzheimerben ment el, úgyhogy ebből a betegségből többet láttam, mint kellett volna. A másik ok az, látom magamon és másokon is, hogy igazából három dolog változtathat azon, ahogy élünk. Egy trauma vagy tragédia, a szeretet vagy a művészet. Ha szeretünk, megszeretünk valakit, akkor akarva-akaratlanul máshogy teszünk egy csomó mindent egyedül is, és azzal, akit szeretünk. Ha látok egy magával ragadó előadást, egy festményt, elolvasok egy megrázó könyvet, utána már nem tudok úgy élni, gondolkodni, ahogy addig. A Nélkülem főhősének egy traumát kellett elszenvednie, mégpedig olyat, amely alapvetően változtatja meg az ő és közvetlen környezete életét. – Kaphatott volna infarktust vagy rákot is… – Egy infarktusból szerencsés esetben ki lehet jönni. De az Alzheimer – az orvostudomány mai tudása szerint – nem engedi elsétálni. Ez megállítja, megtöri az embert. A rák például beszűkíti ugyan a tudatot, és alapvetően megváltoztatja a világlátást, de mégis több-kevesebb lehetőséget ad arra is, hogy olyan erős és értékes alkotások szülessenek meg, mint Petri utolsó verskötete, az Amíg lehet, vagy éppen Esterházy Hasnyálmirigy naplója. Az Alzheimer egészen máshová visz el. Oda, ahol nem tudsz más lenni, mint amilyen lecsupaszítva, meztelenül vagy. Nem tudsz rejtőzködni, nincsenek nyelvi bravúrok. Az Alzheimer egy fantasztikus intellektust is újra naivvá, gyerekszerűvé tesz. Méltánytalan, alattomos betegség, amely őszinteségre, gyermeki őszinteségre kényszerít. – Talán ostoba a kérdés, de a környezetét is sikerült meggyőznie arról, hogy a könyve nem önéletrajzi regény? – Sokan megijedtek az ismerőseim közül, amikor megjelent a könyv, hogy úristen, a Gergő alzheimeres, és így írja meg? Néha látom a szemekben, hogy meg sem merik kérdezni tőlem, csak rettegve, fürkészve néznek rám. Hasonlóan, mint amikor a novelláskötetem után megkérdezték édesanyámtól, hogy hát a Gergő olyan vicces fiú, ebből a könyvből meg csöpög a vér és a halál… Mi van a gyerekkel? Valójában csak annyi történik, hogy én nem fordítom el a fejem. Figyelek, kérdezek és írok. – Fegyelmezett embernek tűnik: rendezett az irodája, makulátlan az öltözködése és szikár a prózája is. Ez a nagy rend nem árt egy művésznek? – Alapvetően tényleg ilyen vagyok, bizonyára túlságosan fókuszált. Mindig is szerettem volna lazább lenni. Hosszú tanulási folyamat volt például elfogadnom, hogy a kollégáim a maguk módján jutnak el egy-egy feladat megoldásáig, és az nem mindig az az út, amit én jónak tartanék. Dolgozom magamon, bár még nem értem el a kívánatos szintet. Ami a prózát illeti: én azzal már elkéstem, hogy poeta natus legyek, én már csak poeta doctus lehetek. Irigykedem azokra, akik leírják a szöveget, és az elsőre úgy van jól. Nekem ez rengeteg időmbe és munkámba telik. Fontosnak tartom a precizitást. Egy novellában amúgy sem lehet mellébeszélni. Ha egy szó rossz helyen van, megdöccensz, és azt nemcsak a kritikus, hanem az olvasó is azonnal észreveszi. Én is a szűk szövegeket szeretem, a többit az olvasó fantáziájára bízom. A regényben sem véletlen ez a „snittszerűség”. Szerettem volna kipróbálni, mi történik, ha majdnem filmforgatókönyv-szerűen írom meg a történetet. Másrészt szerettem volna olyan könyvet írni, amit a manapság inkább spottartalmakat fogyasztó közönség is meg tud „enni”, mégis szépirodalom tud maradni. – Ez azt jelenti, hogy a formában kompromisszumot köt az eladhatóságért? – Ellenkezőleg. Amikor egy író ír, csak magának írhat, a maga állította legszigorúbb mércének felelhet meg. Ha én elképzelném az ideális olvasót és neki írnék, máris leszűkíteném a saját mozgásteremet és a szöveg óhatatlanul manipulálni szeretne. Én csak lehetőséget akarok adni azoknak is, akik kortárs irodalmat nem vagy csak elvétve fogyasztanak. Azoknak, akik inkább csak jól megragadható képeket vagy videókat néznek az interneten, hogy ők se meneküljenek el az első néhány oldal elolvasása után. – A tartalmon és a formán kívül feltűnő, hogy mennyire tudatos és – vagy ahogy mondja – fókuszált a könyv marketingje. Ritka, hogy egy kiadó ekkora apparátust mozgasson meg egy irodalmi értelemben mindenképpen fiatal író könyvéért. – Tény, hogy a Napkút Kiadó sokat segített, de ebben a kérdésben magamhoz ragadtam a kezdeményezést. Egyrészt ragaszkodtam ahhoz, hogy ezúttal is (akárcsak a novelláskötetemnél) Ordódi Tamás grafikussal dolgozzunk együtt. Ő pedig a magyar piacon szokatlan módon két borítót tervezett. A látványosabb külső, az arc helyén tátongó fehér lyukkal abban segít, hogy a potenciális olvasók levegyék a könyvet a polcról. A belső pedig azoknak szól elsősorban, akik már olvassák és értik a rajz szimbolikáját. Én nem vagyok ismert fickó, akinek már várják a könyveit. Pontosan tudom, hogy nekem kell közelebb mennem az olvasókhoz. Erről szólnak a kis internetes videók és a villamos oldalán megjelenő reklám is. Remélem, azért nem tűnik úgy, hogy reklámarc volnék. Alapvetően zárkózott pasas vagyok, akinek nehezére esik az efféle nyilvánosság. Inkább írok, ha tehetem.

+1 kérdés

– Hobbi író-ügyvéd vagy profi író, aki mellékesen ügyvédként keresi meg a pénzt ahhoz, hogy szabadon alkothasson? – Az egyik alapító partnere vagyok annak az ügyvédi irodának, ahol dolgozom. 15 éve tanítok az egyetemen, és választott bírói munkát is végzek. Így a kérdés nálam úgy vetődik fel, hogy tudok-e hosszú távon jogász maradni olyan szinten, ahogy elképzeltem korábban. Ma már nem hiszek abban, hogy egyensúlyt lehet találni a tevékenységek között. Különösen az olyan típusú maximalistáknak nem, mint amilyen én vagyok. Jelenleg ritmustalan az életem, érzem, hogy túl sok az, ami egyszerre van. Az írás így néha háttérbe szorul: ha el kell vennem időt, ettől veszem el, de szeretném, ha ez hosszú távon nem így lenne. És igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt azért, hogy ne váljak olyan emberré, mint a saját regényem főhőse.

Névjegy

Légrádi Gergely 43 éves, ügyvéd. 2007-ben jelent meg első kötete, a Titokfa, két évvel ezelőtt pedig összegyűjtött novellái (Szemben). Budapesten él.

Átadták az idei Hazám-díjakat

Publikálás dátuma
2018.11.10. 17:02

Fotó: Vajda József / Népszava
A XXI. Század Társaság elismerését idén tizennyolcadik alkalommal nyújtották át a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) dísztermében.
A 2018-as díjazottak: Beer Miklós váci megyés püspök, Csikai Miklós agrárközgazdász, Eötvös Péter zeneszerző, Gombár Csaba szociológus, Mészáros Márta filmrendező, Ráday Mihály rendező, városvédő, valamint Tolnai Ottó költő, író.
A XXI. Század Társaság 2001-ben megalapított elismerése József Attila Hazám című verséről kapta a nevét. A díjjal a szervezet kuratóriuma olyan személyiségeket tüntet ki, akik értékőrző és értékteremtő életművükkel mutatnak példát. A Hazám-díj kuratóriumának elnöke Vámos Tibor akadémikus. A kuratórium további tagjai: Ágh Attila politológus, Gönczöl Katalin kriminológus, Romsics Ignác történész, Tompa Andrea író, színikritikus, Varga Gyula közgazdász, valamint a a XXI. Század Társaság elnöke, Kocsis András Sándor.
Az elismerést az elmúlt években olyan neves személyiségek vehették át, mint Bródy János zenész, Jordán Tamás színész, Snétberger Ferenc zenész, Maurer Dóra grafikus vagy Csányi Vilmos etológus.
Szerző
Témák
Hazám-díj
Frissítve: 2018.11.10. 18:07

Marquis Hill, a trombitáló slammer

Publikálás dátuma
2018.11.10. 13:33

A keleti parti improvizatív zene egyik legtehetségesebb titánja, Marquis Hill chicagói trombitás és Blacktet nevű zenekara dupla lemezbemutató koncertet ad az A38 hajón.
Ezúttal nem maradunk el a nemzetközi trendektől: a 31 éves Marquis Hill alig néhány napja tette közzé legújabb albumát (Modern áramlatok II.) a fontosabb legális internetes zeneletöltő csatornákon, s novemberi európai turnéján (régiónkból egyedüli városként) Budapestre is ellátogat. A lemez megjelenése alkalmából terjedelmes címlapinterjút közölt vele a Chicago Jazz Magazine, amely podcast-verzióban is elérhető. Hill ebben világossá teszi, hogy pályáját és zenéjét három tényező alakítja: szülővárosa (Chicago) sokszínű kultúrája, az afro-amerikai identitás újrafogalmazása, valamint a jazz és a modern irányzatok – főleg a hiphop és a slam poetry – összekapcsolása. A dél-chicagói Chatham városrészben nőtt fel, amely az évtizedeken át asszimilálódó, majd újabban identitását kereső afro-amerikai kispolgárság otthona. „Amikor egy dokumentumfilmes kérésére megmutattam életem jellegzetes színtereit, teljesen világossá vált számomra, hogy fél évszázaddal a polgárjogi mozgalmak után nekünk, mostani fiataloknak még mindig felmérhetetlenül sok feladat maradt” – mondja Hill, aki öttagú zenekarát nem véletlenül hívja kvintett helyett Blacktetnek. Saját muzsikáját pedig nem tartja tisztán jazznek: bár felnéz a nagy elődökre, szerinte ez olyan modern, nagyvárosi zene, amit teljesen fölösleges műfaji keretek közé szorítani. „Az a fontos, hogy ne csak szórakoztasson, hanem társadalmi kérdésekre reflektáljon” – véli a trombitás. Bár a zenekar Hill nevét viseli, a tagok szinte teljesen egyenrangúak. A dobos, Makaya McCraven például maga is elismert zenekarvezető, akinek néhány hete jelent meg új szólólemeze (Universal Beings), s legalább olyan öntörvényű, mint Hill. Az altszaxofonos Christopher McBride pedig a közelmúltban – Matt Wilson dobossal közösen – Chicago emblematikus költője, a háromszoros Pulitzer-díjas Carl Sandburg emlékére adott ki lemezt, amely remek kritikai fogadtatásban részesült. Marquis Hill nevét négy évvel ezelőttig csak szűkebb pátriájában ismerték. Előadóművészi és tanári diplomát szerzett, klubkoncerteket adott, sőt a Skiptone Records nevű független kiadónál már négy lemeze is megjelent, de a városhatáron kívül senki sem hallott róla. Épp ezért nem tartozott az esélyesek közé, amikor jelentkezett a Los Angeles-i Thelonious Monk nemzetközi jazzversenyre, amit a szakmában a legrangosabbnak tartanak. „Nem ismertem senkit a nyugati parton; demófelvételek alapján választottak ki, hogy egyáltalán indulhattam” – meséli Hill, aki fölényesen megnyerte a versenyt, s ezzel beindult a nemzetközi karrierje. A Universal Music multicéghez tartozó Concord kiadó ajánlott számára szerződést, így The Way We Play című 2016-os lemezét már világszerte terjesztették. Ezen olyan jazz-standardeket értelmezett teljesen újra, mint a Straight No Chaser (Thelonious Monk, 1967) vagy a Maiden Voyage (Herbie Hancock, 1989). Most, a Modern Flows második részével visszatért a saját kompozíciókhoz.  Infó: Marquis Hill Blacktet november 12. 19 és 21 óra, A38 Hajó  

Chicago, a zenefőváros

1945 előtt egyértelműen Chicago volt a jazz fővárosa; olyan muzsikusokkal, mint a hőskorban Jelly Roll Morton és King Oliver vagy a húszas-harmincas években Louis Armstrong és Benny Goodman. Az elmúlt hetven évben ugyan New York mögött a második helyre szorult, de a jazz és a blues ma is hozzátartozik a város hétköznapjaihoz. Az 1891-ben alapított Chicagói Szimfonikus Zenekar is a világ élmezőnyébe tört. Egyik aranykora Solti György nevéhez fűződik, aki huszonkét éven át (1969–1991) vezette az együttest. Jelenlegi zeneigazgatója Riccardo Muti, aki épp az elmúlt hetekben hosszabbította meg szerződését 2022-ig. 

Témák
Jazz Marquis Hill