Hiányozni a saját életünkből

Publikálás dátuma
2018.11.10 18:08

Fotó: / Draskovics Ádám
„azt mondta eszter reméli hamarosan hazamehetek úgylesz ahogy esztermondja hazamegyek.” Ezt a mondatot minden tisztességes helyesírásellenőrző program vastagon aláhúzná. Elsősorban azért, mert egyetlen létező rendszerrel sem azonos. Légrádi Gergely első regényének főszereplője is ezt érzi: lassan, de biztosan eltűnik a rendszerből - Vasárnapi hírek-interjú.
– A Nélkülem főhőse egy sikeres marketingguru. Naphosszat ül a modern irodájában, dolgozik, projekteket tervez és vezényel, közben pedig elszalad mellette az élete. Beteg lesz, és rájön, hogy ha nem írja le, amit gondol, később már képtelen lesz erre. Az alaphelyzet nagyjából mindannyiunkra érvényes lehet. Itt ülünk egy ultramodern belvárosi ügyvédi irodában – nem tipikus írói közeg –, kollégák rohannak a folyosókon, projekteken dolgoznak, és közben a könyvéről beszélgetünk. Korábban azt mondta: Miklós nem azonos önnel. De a félelmei igen? – Az írás részben terápia. Egy író mindig arról ír, ami őt foglalkoztatja, ami fáj neki. Engem például az nem hagy nyugodni, hogy a – divatos szóval – multitaskingolás (két vagy több tevékenység adott idő alatt történő párhuzamos végzése – a szerk.) közben hogyan rohan el mellettünk az életünk. Bármikor kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy nemigen tudjuk, mi történt velünk az elmúlt 20-25 évben. Ott voltunk, de a család, a barátok számára mégsem voltunk jelen. Mert dolgoztunk, a megélhetésért küzdöttünk, problémákat oldottunk meg. Rengeteg időt töltünk a felszínen kapaszkodva, és ez a máról holnapra „élés”, ez a kapaszkodás akadályoz meg abban, hogy valóban érdemi kérdésekkel foglalkozzunk. – Miklós bármelyikünk lehetne. Mindaz, amit csinálunk, mind mellékes ahhoz képest, amit nem csinálunk. Mire rájövünk arra, hogy minek is kellene történnie velünk, már elmúlunk. Ezért választotta az Alzheimert? – Az egyik nagyapám Alzheimerben ment el, úgyhogy ebből a betegségből többet láttam, mint kellett volna. A másik ok az, látom magamon és másokon is, hogy igazából három dolog változtathat azon, ahogy élünk. Egy trauma vagy tragédia, a szeretet vagy a művészet. Ha szeretünk, megszeretünk valakit, akkor akarva-akaratlanul máshogy teszünk egy csomó mindent egyedül is, és azzal, akit szeretünk. Ha látok egy magával ragadó előadást, egy festményt, elolvasok egy megrázó könyvet, utána már nem tudok úgy élni, gondolkodni, ahogy addig. A Nélkülem főhősének egy traumát kellett elszenvednie, mégpedig olyat, amely alapvetően változtatja meg az ő és közvetlen környezete életét. – Kaphatott volna infarktust vagy rákot is… – Egy infarktusból szerencsés esetben ki lehet jönni. De az Alzheimer – az orvostudomány mai tudása szerint – nem engedi elsétálni. Ez megállítja, megtöri az embert. A rák például beszűkíti ugyan a tudatot, és alapvetően megváltoztatja a világlátást, de mégis több-kevesebb lehetőséget ad arra is, hogy olyan erős és értékes alkotások szülessenek meg, mint Petri utolsó verskötete, az Amíg lehet, vagy éppen Esterházy Hasnyálmirigy naplója. Az Alzheimer egészen máshová visz el. Oda, ahol nem tudsz más lenni, mint amilyen lecsupaszítva, meztelenül vagy. Nem tudsz rejtőzködni, nincsenek nyelvi bravúrok. Az Alzheimer egy fantasztikus intellektust is újra naivvá, gyerekszerűvé tesz. Méltánytalan, alattomos betegség, amely őszinteségre, gyermeki őszinteségre kényszerít. – Talán ostoba a kérdés, de a környezetét is sikerült meggyőznie arról, hogy a könyve nem önéletrajzi regény? – Sokan megijedtek az ismerőseim közül, amikor megjelent a könyv, hogy úristen, a Gergő alzheimeres, és így írja meg? Néha látom a szemekben, hogy meg sem merik kérdezni tőlem, csak rettegve, fürkészve néznek rám. Hasonlóan, mint amikor a novelláskötetem után megkérdezték édesanyámtól, hogy hát a Gergő olyan vicces fiú, ebből a könyvből meg csöpög a vér és a halál… Mi van a gyerekkel? Valójában csak annyi történik, hogy én nem fordítom el a fejem. Figyelek, kérdezek és írok. – Fegyelmezett embernek tűnik: rendezett az irodája, makulátlan az öltözködése és szikár a prózája is. Ez a nagy rend nem árt egy művésznek? – Alapvetően tényleg ilyen vagyok, bizonyára túlságosan fókuszált. Mindig is szerettem volna lazább lenni. Hosszú tanulási folyamat volt például elfogadnom, hogy a kollégáim a maguk módján jutnak el egy-egy feladat megoldásáig, és az nem mindig az az út, amit én jónak tartanék. Dolgozom magamon, bár még nem értem el a kívánatos szintet. Ami a prózát illeti: én azzal már elkéstem, hogy poeta natus legyek, én már csak poeta doctus lehetek. Irigykedem azokra, akik leírják a szöveget, és az elsőre úgy van jól. Nekem ez rengeteg időmbe és munkámba telik. Fontosnak tartom a precizitást. Egy novellában amúgy sem lehet mellébeszélni. Ha egy szó rossz helyen van, megdöccensz, és azt nemcsak a kritikus, hanem az olvasó is azonnal észreveszi. Én is a szűk szövegeket szeretem, a többit az olvasó fantáziájára bízom. A regényben sem véletlen ez a „snittszerűség”. Szerettem volna kipróbálni, mi történik, ha majdnem filmforgatókönyv-szerűen írom meg a történetet. Másrészt szerettem volna olyan könyvet írni, amit a manapság inkább spottartalmakat fogyasztó közönség is meg tud „enni”, mégis szépirodalom tud maradni. – Ez azt jelenti, hogy a formában kompromisszumot köt az eladhatóságért? – Ellenkezőleg. Amikor egy író ír, csak magának írhat, a maga állította legszigorúbb mércének felelhet meg. Ha én elképzelném az ideális olvasót és neki írnék, máris leszűkíteném a saját mozgásteremet és a szöveg óhatatlanul manipulálni szeretne. Én csak lehetőséget akarok adni azoknak is, akik kortárs irodalmat nem vagy csak elvétve fogyasztanak. Azoknak, akik inkább csak jól megragadható képeket vagy videókat néznek az interneten, hogy ők se meneküljenek el az első néhány oldal elolvasása után. – A tartalmon és a formán kívül feltűnő, hogy mennyire tudatos és – vagy ahogy mondja – fókuszált a könyv marketingje. Ritka, hogy egy kiadó ekkora apparátust mozgasson meg egy irodalmi értelemben mindenképpen fiatal író könyvéért. – Tény, hogy a Napkút Kiadó sokat segített, de ebben a kérdésben magamhoz ragadtam a kezdeményezést. Egyrészt ragaszkodtam ahhoz, hogy ezúttal is (akárcsak a novelláskötetemnél) Ordódi Tamás grafikussal dolgozzunk együtt. Ő pedig a magyar piacon szokatlan módon két borítót tervezett. A látványosabb külső, az arc helyén tátongó fehér lyukkal abban segít, hogy a potenciális olvasók levegyék a könyvet a polcról. A belső pedig azoknak szól elsősorban, akik már olvassák és értik a rajz szimbolikáját. Én nem vagyok ismert fickó, akinek már várják a könyveit. Pontosan tudom, hogy nekem kell közelebb mennem az olvasókhoz. Erről szólnak a kis internetes videók és a villamos oldalán megjelenő reklám is. Remélem, azért nem tűnik úgy, hogy reklámarc volnék. Alapvetően zárkózott pasas vagyok, akinek nehezére esik az efféle nyilvánosság. Inkább írok, ha tehetem.

+1 kérdés

– Hobbi író-ügyvéd vagy profi író, aki mellékesen ügyvédként keresi meg a pénzt ahhoz, hogy szabadon alkothasson? – Az egyik alapító partnere vagyok annak az ügyvédi irodának, ahol dolgozom. 15 éve tanítok az egyetemen, és választott bírói munkát is végzek. Így a kérdés nálam úgy vetődik fel, hogy tudok-e hosszú távon jogász maradni olyan szinten, ahogy elképzeltem korábban. Ma már nem hiszek abban, hogy egyensúlyt lehet találni a tevékenységek között. Különösen az olyan típusú maximalistáknak nem, mint amilyen én vagyok. Jelenleg ritmustalan az életem, érzem, hogy túl sok az, ami egyszerre van. Az írás így néha háttérbe szorul: ha el kell vennem időt, ettől veszem el, de szeretném, ha ez hosszú távon nem így lenne. És igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt azért, hogy ne váljak olyan emberré, mint a saját regényem főhőse.

Névjegy

Légrádi Gergely 43 éves, ügyvéd. 2007-ben jelent meg első kötete, a Titokfa, két évvel ezelőtt pedig összegyűjtött novellái (Szemben). Budapesten él.

2018.11.10 18:08
Frissítve: 2018.11.10 18:08

Bartók és Bruckner Londonból a Müpában

Publikálás dátuma
2019.01.16 12:30

Fotó: / Posztos János
Sir Simon Rattle új együttesével, a Londoni Szimfonikus Zenekarral érkezett most hozzánk. Nem könnyű műsorral, és nem egyértelmű végeredménnyel.
Szokás híres karmesterek és nagy zenekarok esetében is, hogy turnéikra olyan műsort állítanak össze, amelynek első részében valami nehezebben megfogható, kevésbé népszerű darab szerepel, azután meg jön a hab a tortára, mondjuk az Újvilág szimfónia Dvořáktól. Mindenki megkapja a magáét. Rattle szerencsére jóval nagyobb kaliber annál, hogy ilyesfélével próbálkozott volna. Mindkét alkotás, amit új zenekarával, a Londoni Szimfonikus Zenekarral (LSO) hozott a Müpába, fajsúlyos, nehéz előadni, a hallgatásuk is komoly odafigyelést igényel. Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művének már első előadásai – az 1930-as évek második felében – nagy sikert hoztak a zeneszerzőnek.

Rattle és a világ legjobb szimfonikus zenekarai közé sorolt LSO a nagy komponista nagy alkotásának kijáró tisztelettel közelített a Zenéhez. Hallhatólag aprólékosan kidolgoztak minden hangzást, kezdve a kezdet pianissimójától, amelynek sűrű zenei szövetét légiesen tetsző könnyedséggel szólaltatták meg a vonósok, akik odaadó figyelemmel játszottak azután végig az egész mű során. Amire itt szükség is van: a Zene vonós szólamai osztottak, azaz úgy vehetjük, két vonószenekar játszik. Hozzájuk csatlakoznak az ütők és a hárfa, a zongora, a cseleszta. Jó előadást hallottunk, bár a mű érzelmi rétegeibe mindezzel együtt nem tudtak igazán mélyre hatolni a zenészek, előadásuk inkább az elidegenedettség érzetének felkeltésével hatott.
Anton Bruckner az európai zenetörténet egyik legkülönösebb alakja volt, falusi segédtanítóból lett orgonista Linzben, úgy hogy jórészt autodidaktaként tanulta a hangszert. Már harmincon túl volt, amikor úgy határozott, hogy komoly ellenpont tanulmányokat fog folytatni, és bár voltak korai kompozíciói, maga által is jelentősnek gondolt szimfóniáit negyvenéves kora után kezdte komponálni. Az első igazi nagy elismerést, és a közönségsikert csak a Hetedikkel érte el, ez után még Ferenc József is fogadta. Egész emberi lényét mély vallásosság hatotta át, az áhítatos hangvétel, Istennel szembeni alázata hatalmas műveiben is tükröződik. Manapság a nagy hangversenytermekben játszott életművét lényegében kilenc nagyszabású szimfóniája alkotja. Persze a Hetedik előttiek is teljes értékűek.
Bruckner – bár kissé eltér többi szimfóniájának némely külsőségeitől – a Hatodikban is felvonultatja alkotói világának minden jellegzetességét. Dallamai, harmóniái, zenekari megoldásai, ahogyan a hangszereket kezeli, félreismerhetetlenül jelen vannak itt is. A több mint ötvenperces mű, mint minden Bruckner, nehéz feladatot ró zenekarra, karmesterre. A hangok megszólaltatása önmagában erőpróba, ha azonban a karmesternek sikerül elővarázsolnia a bennük rejlő erőt, szenvedélyt, ellágyulást, áhítatot, ünnepi pillanatok részesévé tehet minket.

Rattle, aki Mahler karmesterként és Bruckner-interpretációival is hírnevet szerzett, láthatólag nem olyan megilletődöttséggel állt a zenészek elé, mint az első részben. Szinte érzéketlenül rohant át az első tételen, nem nagyon ügyelve a hangzásbéli nüanszokra, keveset mutatva meg abból a gazdagságból, amit az emberként csodálatosan egyszerű, komponistaként csodálatosan kifinomult Bruckner itt bemutat. Illetve egy valaminek szentelt nagy figyelmet Rattle: a fortissimóknak. De hát ez csak a megoldandó feladat piciny hányadát jelenti egy olyan együttesnek, mint az övé, amely – valljuk meg – még hangzásával sem bűvölt mindig el, néha még kisebb hamisságot, pontatlanságot is bemutatott.
Jobb volt a helyzet a második tételben, az Adagióban, valamint a Scherzóban, a Fináléban már a valódi Brucker is megjelent. De sportnyelven szólva: ez csak az egyenlítéshez volt elég. A győzelemhez, a hallgató végső igazságokról való meggyőzéséhez már nem segített hozzá.

Infó

Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára
Bruckner VI. szimfónia
 Londoni Szimfonikus Zenekar, karmester: Sir Simon Rattle
Január 14., Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sir Simon Rattle

A világ egyik legünnepeltebb dirigense, 2002-től 2018-ig a Berlini Filharmonikusok első karmestere volt. Ismertségre a 80-as 90-es években tett szert, amikor a Birminghami Városi Szimfonikus Zenekarból világszínvonalú együttest nevelt. Liverpoolban született 1955-ben, tehetsége korán megmutatkozott, 19 évesen már megkapta karmesteri diplomáját. A Londoni Szimfonikus Zenekarnak 2017 óta zenei igazgatója. Vezényel régi hangszeres előadásokat is, de legelismertebb a romantikus, későromantikus repertoár előadójaként.

2019.01.16 12:30
Frissítve: 2019.01.16 12:30

A pártközpont megrendelte, a cenzúra betiltotta

Publikálás dátuma
2019.01.16 11:00

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
A pártbizottság megrendel egy szociológiai kutatást, ám az eredmények ismertetését a cenzúra betiltja: jellemző eset a Kádár-korból.
Országonként, régiónként, valamint koronként is különbözők, nem egyértelműen meghatározhatók lehettek-lehetnek az ellenállás formái, legyenek azok kulturálisak, vagy politikaiak – hangzott el a Lehet-e a kultúra ellenzékben? című beszélgetés és a COURAGE könyvbemutatóján. A kutatócsoport három évvel ezelőtt indult projektje a kulturális ellenállást, az ellenkultúrát, a volt szocialista országokban jelen lévő ellenzékiség kulturális örökségét vizsgálta gyűjteményeken keresztül. Az eredményeket két, most megjelent könyvben összegezték, amelyben a tanulmányok a vallási és nemzeti ellenállásokat is bemutatják, a diktatúrák működésmódjának új olvasatát adva. A The Handbook of COURAGE: Cultural Opposition and Its Heritage in Eastern Europe, valamint a Kulturális ellenállás a Kádár-korszakban (Gyűjtemények története) című köteteket Gyáni Gábor és Rainer M. János ismertette hétfőn este a zsúfolásig megtelt Kelet Kávézóban.

A gyűjteményi vizsgálódás (képzőművészet, zene, irodalom, szamizdat), a rendszerváltás előtti ellenzékiség felkutatása több szempontból is érdekes lehet a hétköznapi embernek. A beszélgetők kiemelték: az ellenállás intenzitása országonként különböző volt, ám ami ellenállásnak minősült az egyik országban, az a másikban nem feltétlenül számított annak. A szürke zóna fogalma is ehhez kapcsolódik, hiszen rendszerről rendszerre is változóban volt, mi számított ellenzékinek. Gyáni Gábor ennek kapcsán Csoóri Sándor költőt említette, aki elkötelezett kommunistából ellenálló személyiséggé alakult az évek során. Míg a Szovjetunióban a szürke zóna megléte egyáltalán nem volt elképzelhető. S ahogy például Magyarországon legitimálták a popzenét, úgy tőlünk délre vagy keletre inkább tiltott volt. A meghívottak elmondták, többnyire a hatalom definiálta a lehetőségeket, amelyek az ellenállás jellegét is meghatározták. Szintén gyakorinak számított, hogy valaki nem tudta, éppen ellenálló. Ennek kapcsán Kovács Éva a Kemény István szociológus nevével fémjelzett cigánykutatást említette. A kutatást a pártbizottság rendelte meg, majd mire elkészült, a cenzúra megakadályozta a megjelenését.

A fennmaradt gyűjtemények gyakran a nem kiemelkedő ellenzéki alkatú, hétköznapi emberektől indultak el. Az ellenállás formái azonban gyakrabban jelentek meg az urbánus, tanult rétegek körében – hangsúlyozták a résztvevők. A téma a megélt tapasztalatok és emlékek, a kíváncsiság, vagy az ellenzékiség aktualitása miatt láthatóan rengeteg embert érdekelt, voltak akik végigállták a másfél órás beszélgetést. A közönség soraiban is akadtak felszólalók igazán meghökkentő történetekkel: egy úr például elmesélte, hogyan vitték el 1977-ben a hírhedt fekete Volgában őt és barátját (történetesen Csoóri Sándor fiát), mert nem megfelelő öltözetben – farmernadrágban – szeretettek volna bemenni egy étterembe.
2019.01.16 11:00
Frissítve: 2019.01.16 11:00