Prágában még mindig a legféktelenebb agitáció folyik Magyarország és a magyarok ellen. Nem veszik tudomásul, hogy a régi Magyarország nincs többé, hogy a nem-magyar ajkú nemzetek tagjait és a magyar proletárokat egyaránt leigázó osztályállam meghalt s a győztes forradalom éjszakáján.
Összeomlott osztályuralomnak romjain fölépült a népköztársaság, megvalósult a nép uralma, Prágában még mindig „a tót testvérek megmentéséről" és „vérszomjas magyarokról" beszélnek, még most sem akarják tudomásul venni, hogy a magyar népállam a népek önrendelkező jogának elvét vallja- és egyetlen nemzettől sem vitatja el az önrendelkezés jogát. A tótok, a románok, a szerbek, a rutének mind a legteljesebb szabadsággal dönthetnek hovatartozásukról, és azt kívánjuk, hogy a magyar nemzet is élhessen az önrendelkezés jogával.
Ezt kívánja a wilsoni elv valódi szelleme és értelme is, s ha a csehek továbbra is ragaszkodnak ahhoz, hogy fegyveres erővel uralmuk alá kényszerítsenek olyan területeket, ahol a magyarság többségben van, akkor szembehelyezkednek Wilson elveivel.
A magyarországi megyék sorsáról az általános békekonferenciának kell döntenie és nem a cseh vagy a román fegyvereknek. És ebből a szempontból korrekt álláspontnak tarthatjuk a német-ausztriai államtanács határozatát, amely a békekonferencia elé utalja ama nyugat-magyarországi területek kérdését, amelyekre a német-osztrák köztársaság aspirál.
Népszava 1918. november 19.
