Mézeskalácsillatban kering a pláza népe. Trükkösek a légfrissítők, elhitetik, mintha egy nagymamakonyhában lennénk, s épp most kerültek volna ki a sütőből a huszár, maci és angyalkaformájú sütemények, aromájukat hetekre otthagyva még a szekrény tetején sorjázó birsalmák szőrhamvában. Sietős bevásárlók kezében zörrennek a nejlonok, vállfák csattognak, de a csalóka illat mégis nyugalmat áraszt, mintha dédapám épp pipára gyújtana a konyhaablak alatt, amelyre már kezdetleges jégvirágot rajzolt a kint hidege és a bent melege miatt összekülönbözött idő, finom fátylat vonva a két üveg közé szorított fakó muskátlikra.
Pénztárkasszák csipognak, vibrálnak a lézercsíkok, lelki szemeim előtt mégis egy szőlőfürt jelenik meg, amint a kamra hűvösében fellógatva várja a karácsonyt, édesre aszott szemeivel örvendeztetve gyereknépeket, elhitetve felnőttekkel, hogy meg lehet tréfálni az évszakokat, lám, szőlőt eszünk télvíz idején. Ehetnénk ámbár most frisset is, a szupermarketek polcain ott virítanak a magukat kellető fürtök, hatalmasabbnál hatalmasabb bogyókkal, de se ízük, se zamatuk, csak a gőgöt üzenik, a semmire se jó kivagyiságot.
A férfi tétován álldogál a mozgólépcső előtt. Látszik, ritkán jár ilyen helyen, egyáltalán ritkán jár olyan helyen, aminek tágas falai vannak és széles mennyezete, fényei vakítók, s benne lépten-nyomon egymás könyökét súrolják az emberek. Hosszú másodpercekig nézi a mozgólépcsőt is, mintha a ritmust akarná jó előre kiszámítani. Kivárja, míg előtte és utána is legalább két méteres a távolság, akkor toppan rá a szürke-fém mechanikára, s megkönnyebbülten száll le róla, mikor felér. Bütykös kezével még tétován fogja egy darabig az oldalkorlátot, aki most látja őt először, azt hiszi, csak megpihen kicsit, mielőtt továbbáll. A fekete nadrágok, miniszoknyák, fényes bokacipők és neonszínű pufi kabátok tengerében szürke kavicsként sodródik tovább. Csak az élelmiszerüzletben, a csokis polcnál áll meg, s nem is tágít onnan. A táblás, bonbonos, szaloncukros halmokat csak finoman érinti a szemével, de aztán a kis szeleteknél cövekel le. Mintha csodavilágba csöppenne, úgy vizsgál át minden színes papírba csomagolt darabot, tüzetesen. Előbb a nevet böngészi, aztán az összetevőket, forgatja előre, hátra, simítja ki az összeillesztésnél recésre sorjázott széleket, s tenyerében illegeti egy darabig, mielőtt visszatenné. Az alsó polcok elé is leguggol, ott is vizsgál, elemez, s araszol tovább újabb és újabb felfedezni valók felé. Talán sosem fáradna el, s végtelen ideig tudná nézni a kavalkádot, de döntésre készteti a biztonsági őr mind gyakrabban arra tévedő, aggodalmaskodó tekintete.
Egyetlen darabot választ ki végül, nyolcvan forintosat. A méretes kosárban szinte elvész a kis csokoládé, követve gazdáját, aki a fényből újra a szürke flaszterre lépve tűnik el aztán a november végi ködben.