Rédei Judit: Halványodó műtárgypiac

Publikálás dátuma
2018.11.25. 18:30
David Hockney Portrait of an Artist (Pool with Two Figures) (1972)
Kimondani senki nem merte, hogy unalmas eseménysorozat tanúja volt New Yorkban a közönség, pedig a november közepi aukciókról szóló beszámolók nélkülözték a lelkesedést, a megszokott szuperlatívuszokat, és inkább a homályra utaló megjegyzésekkel érzékeltették a műtárgypiac hangulatát. Bár több mint kétmilliárd dollár fordult meg a legnagyobb aukciósházak szokásos őszi rendezvényein, a százmilliós leütések elmaradtak, a licitálók csak elvétve jutottak el a becsértéknél magasabbra.
Az aukciók rekordját egy háború előtti amerikai alkotás, a Chop Suey (1929) érte el, Edward Hopper műve 91 millió 875 ezer dollárért kelt el a Christie’s-nél. A másik szenzáció ugyancsak a Christie’s rendezvényén született, David Hockney Portrait of an Artist (Pool with Two Figures) (1972) című festménye 90,3 millió dollárt ért el, nyilvános aukción soha élő művész alkotását nem adták el ilyen magas áron. A most 81 esztendős David Hockney képét a brit milliárdos, Joe Lewis bocsátotta áruba. A művész 1972-ben 20 000 dollárért adta el a festményt, így a rekordösszegből már nem részesülhet, csak a dicsőség marad számára. Hockney sokoldalú tehetségként a 60-as évek elején robbant be a brit művészeti életbe, azzal együtt, hogy sokan nem vették komolyan festészetét, túl színesnek, túlságosan realisztikusnak ítélték képeit. A rekorder képet azután készítette, hogy szakított szerelmével, egyben tanítványával Peter Schlesingerrel. A mű egy dél-francia úszómedencét megörökítő fotó alapján készült, az álló figura alapja ugyancsak egy fénykép, s az alkotó a két fotót kombinálta festményén.
Az aukciók rekordját egy háború előtti amerikai alkotás, a Chop Suey (1929) érte el, Edward Hopper műve 91 millió 875 ezer dollá
A piaci élvonalat jelenleg a nagy gyűjtemények képviselik, ezek értékesítési lehetőségéért komoly rivalizálás folyik a két nagy aukciós ház, a Christie’s és a Sotheby’s között. Tavaly májusban az előbbi az évszázad legnagyobb kiárusításának lehetőségét szerezte meg, a Rockefeller-gyűjtemény bevétele akkor meghaladta a 830 millió dollárt. Idén a Sotheby’s morzsákat árverezhetett: a legendás házaspár, Nelson és Happy Rockefeller lakása berendezési tárgyainak eladásából alig több mint 7 millió dollárt realizált. Igaz, nem is várta senki, hogy ez jelentse a súlyt a végső mérlegben. A Christie’s-nél Barney A. Ebsworth kollekciójához fűzték a legnagyobb reményeket, és nem is csalódtak. A gyűjtemény, amelyhez Edward Hopper műve is tartozott, összesen mintegy 323 millió dollárt tett a Christie’s mérlegébe, tucatnyi művész egyéni rekordjával biztatva a piacot. Willem de Kooning Woman as Landscape című alkotása 68,9 millió dollárt ért, és többek között elkelt egy Pollock is 55,5 millióért.
A Sotheby’s-nél „aprópénzből”, 10-30 milliós leütésekből jött össze a kortárs szekció 460 millió dolláros összbevétele, amely 10 millióval magasabb, mint az egyéni rekorddal is dicsekvő Christie’s-é. A David Teiger gyűjteményből kikerült absztrakt, Gerhard Richter műve 33,6 millió dollárt, Jean Michel Basquiat Pollo Fritója 25,7 milliót, Georgia O’Keeffe Utcaképe pedig 13,3 milliót ért. Eladták a riválisnál rekordot döntő Hockney egy képét, a szobabelsőt 12,7 millióért, és Andy Warhol Basquiat-val közös alkotását 9,4 millióért. A Sotheby’s tematikus válogatásokkal is csábította a publikumot, az impresszionista és modern festmények között bocsátotta áruba a “The Beautiful and Damned” (Szépek és átkozottak - F. Scott Fitzgerald regénye) című tematikus válogatását, amellyel az első világháborút követő fegyverletétel százéves évfordulója (1918. november 11.) előtt kívántak tisztelegni. Egy hányattatott sorsú Egon Schiele képet, a Dämmernde Stadtot (Die Kleine Stadt II, 1913), amely megfordult náci kézen is, a mostani és a hajdani tulajdonos, Elsa Koditschek örököse közösen kínált eladásra - 24 és félmilliót adott érte valaki. A hasonló előéletű Ernst Ludwig Kirchner kép, a zsidó műkereskedő Alfred Flechtheim örököseinek nemrég visszaadott mű, a Das Soldatenbad 21,9 millióért, míg Kokoschka Joseph de Montesquiou-Fezensacról festett portréja (1910) 20,3 millióért talált vevőt. A német expresszionista Ludwig Meidner provokatív 1913-as festménye, az Apokalyptische Landschaft 14.1 milliót ért. A modernek között egy meg nem nevezett, nagy európai gyűjteményből származó képeket is felkínált a Sotheby’s, The Triumph of Color (A színek diadala) mottóval - e körben három Kandinszkij összesen 67 millió dollárt hozott a kasszába.
Az impresszionista és modern festmények válogatásánál a két nagy eltérő taktikája végül is hasonló átlagot eredményezett. A Christie’s nagy nevekre koncentrált, Picasso, Monet, Giacometti műveivel a kínálatában, a Sotheby's kevésbé neves alkotókkal szállt ringbe, nagyobb hangsúlyt fektetve az expresszionistákra. Egyik ház kínálatára sem mutatkozott igazi vásárlói éhség. Monet vigasztalta a Christie’s-t, Magritte a Sotheby’s-t. A csalódás azonban nagy volt a Christie's-nél, miután Vincent Van Gogh „Coin de jardin avec papillons” (Kertszeglet pillangókkal, 1887) garancia nélkül felkínált, 40 millióra taksált alkotása a nyakukon maradt. A Sotheby’s pedig azzal szembesült, hogy Marsden Hartley Pre-War Pageant (1913) című képére, amelyet az amerikai modern művészet legkiemelkedőbb aukcióra került alkotásának tituláltak, 30 milliós garancia mellett mindössze 24 millióig licitáltak. Az ellensúlyt több Picasso jelentette, köztük a „La Lampe” ( A lámpa, 1931), 29,5 milliót ért. A Bloomberg szerint az eladó John Thain, a Merrill Lynch hajdani elnöke volt. A konkurensnél Monet képe, az „Effet de neige à Giverny” (1893) 15,5 milliót ért, a „Le bassin aux nymphéas” (1919) pedig 31,8 millión talált vevőt. A Sotheby’s legátütőbb sikerét Magritte szürrealista műve, a Le principe du plaisir (Az örömelv, 1937) hozta. A brit műpártoló Edward James portréja, amely Magritte legdrágább művévé lépett elő, Man Ray fotóján alapul, amelyen az arcot egy fénysugárral takarta el a festő.
A rekordok azonban nem takarják el a várárlókedv egyre nyilvánvalóbb megtorpanását. A leütési árak jó esetben elérték a becsérték minimumát, és ezért csak részben hibáztathatók a portékát a reálisnál 10-20 százalékkal magasabbra árazó kereskedők. Vajon a potenciális vásárlók anyagi okok miatt bátortalanodtak el, vagy csak a nyilvános helyszíntől kezdtek el idegenkedni, és inkább az intimitást biztosító privát értékesítésben bíznak? Tény, hogy a globális gazdasági kilátások nem biztatnak a nyakló nélküli költésre, józan megfigyelők egyre gyakrabban emlegetnek recessziót. A galériák eladósodtak és kevesebbet engedhetnek meg maguknak, a kínai vásárlóerő, amely sokszor kihúzta a kátyúból a döcögő szekeret, már nem a régi: a szigorúbb adószabályokat, a likvid eszközök exportjának keményedő állami kontrollját a nemzetközi műtárgypiac is megérzi. Ugyanakkor az eladó portéka összetétele is megváltozott. Egyszerűen eltűntek a nyilvános piacról a 30 és 80 millió közé árazott képek, így Rothko, Basquiat, vagy Warhol alkotásai. A magas, ám stabil árakon forgó művek eladói minden jel szerint inkább a háttérben kívánják lebonyolítani ügyleteiket. Csak remélni lehet, hogy a feltűnt újak, mint Joan Mitchell vagy Kerry James Marshall betöltik a hiányt, és fenntartják a bizalmat a nyilvános műkereskedésben. Hogy Hopper és Hockney alkotásainak eladói mégis vállalták a nyilvános megmérettetést, a bennfentesek azzal magyarázzák, hogy egyik mű mögött sem volt annyi információ, ami egy esetleges privát értékesítéshez alapul szolgálhatott volna. Sokan állítják, a New York-i aukciók egyetlen igazi pozitív üzenete, hogy az eddig kevéssé ismert művészek is bemutatkozási lehetőséget kaptak, ily módon megnyílt számukra az út a jövőbeni sikerek felé.
Jean-Michel Basquiat: Untitled (Pollo Frito)

Basquiat macskája

Fay Gold 1982-ben születésnapjára egy 5000 dolláros csekket kapott férjétől, hogy megvehesse a régóta áhított tenisz-karkötőt, egy kisebb briliánsokból összeállított csecsebecsét, amit a teniszbajnok Chris Evert, hozott divatba. Fay, lévén műkereskedő, beszerző körútján belebotlott egy galériába, ahol Jean-Michel Basquiat első kiállítása röviddel azelőtt nyílt meg. Az Untitled (Pollo Frito) látványa eltérítette őt az eredeti tervtől, az 5000 dollárt megfejelte még 200-al, megszerezte a festményt. 1985-ben Gold meglátogatta a művészt Andy Warholtól bérelt műtermében, és megpróbálta meggyőzni, hogy rendezzen nála kiállítást, egyúttal 11 rajzot vásárolt tőle 16 500 dollárért. Eközben Goldot megtámadta Raszputyin, Basquiat óriás macskája. A festő vélhetően úgy értelmezte, hogy a cica kedveli a nőt, így amikor Fay megnyitotta új galériáját, repülőgépen elküldte ajándékba az állatot… Húsz évvel később Fay Gold 1 millió dollárért eladta a Pollo Fritót, akkor azt hitte zseniális üzletet csinált. A kép a napokban 25,7 millió dollárért kelt el New York-ban.

Főszerepben a garancia

Áldás vagy átok a műtárgypiacon a garancia, amelynek gyakorlata egyre jobban terjed? Ellopja a show-t, megöli a versengést, hogy a kívülről érkező pénzek már jó előre bebiztosítják az eladó portéka jövőjét - mondják az ellenzők. Becslések szerint 2018-ban összesen mintegy 2,5 milliárd dollár értékben vállaltak garanciát. Befektetők, maga az árverőház, kereskedők, bankok, speciális pénzalapok egyaránt versengenek a lehetőségért, és rendszerint nem járnak rosszul. Az eladó is biztos lehet abban, hogy hozzájut egy általa elfogadható összeghez. A garancia tényét ugyan feltüntetik a katalógusban, a részletek azonban homályban maradnak. Ha az adott műtárgyat a garantált ár felett sikerül értékesíteni, akkor a különbözeten az eladó és a garanciavállaló osztozik, az arányt kikötik a szerződésben. Mindez általában titokban marad, sokszor azt sem hozzák nyilvánosságra, milyen értéket vállalt be a harmadik fél. A garancia intézménye szélesíti a kínálatot, felbátorítja az eladókat, lehetővé teszi, hogy piacra kerüljenek kivételes művek - állítják a kereskedők, akik aktívan közreműködnek a garanciavállalók felkutatásában. Leonardo Salvator Mundiját tavaly egy tajvani milliárdos Pierre Chen 100 millió dollárral garantálta. A mostani élő művész rekordot elérő Hockney-kép tulajdonosa biztos volt magában, külső támogatás nélkül dobta piacra festményét. Nem csalódott.

Egy kis hazai

A Virág Judit Galéria őszi aukcióján közel 852 millió forintért vásároltak a gyűjtők. A legmagasabb áron, 85 millió forintért Rippl-Rónai József „kukoricás” stílusban festett Pihenő Fenella című festménye kelt el. A magyar származású, Franciaországban élő Reigl Judit alkotása, a Broyage du vide (A semmi szétzúzása) 36 millióról indulva végül 65 millió forintért cserélt gazdát. Bortnyik Sándor Vörös palack című festménye a kikiáltási ár kétszereséért, 60 millió forintért kelt el. Hét Vaszary mű is kalapács alá került, közülük a Tengerpart című bizonyult a legdrágábbnak 40 milliós leütési árral. A szokottnál több kortárs szerepelt a kínálatban; Bak Imre 2008-as, Képzelet fénye című műve a kikiáltási ár duplájáért, 3,6 millió forintért, feLugossy László Dojó néni című olajfestménye 3,8 millió forintért, Keserű Ilona Jel című műve pedig 1,4 millió forintért cserélt gazdát. Egy kivételes Zsolnay aukcióra is vállalkozott a galéria ősszel, a rendezvény mérlege 120 milliós bevétel. A kollekciót a nagyváradi születésű, 2015-ben elhunyt Friedländer Ádám magángyűjteményének tételei, valamint egy anonimitást kérő New York-i műgyűjtő kerámiái fémjelezték. A két sztártétel, egy 1899-es, pipacsokkal díszített váza, valamint A Hold című női fejszobor 11 millió forintért kelt el.

A rekordcsináló

A tavalyi, világrekordot jelentő, 450 millió dollárért eladott Salvator Mundi után ismét rekordot vezényelt Jussi Pylkkänen. A Christie's globális elnökének varázskalapácsa, amelyet több mint húsz éve tart kézben, most 80 millió dollárnál csapott le David Hockney Portrait of an Artist című képére. "Most mindenki találgatja, mennyiért kiáltom ki Hockney művét" – e szavakkal melegítette be a közönséget Pylkkänen, miután némileg szokatlanul, a kép garancia és előzetes minimumár nélkül került a piacra. Végül 18 millió dolláron indult a licit, amelyet alig 9 perc alatt emeltek 80 millióig az alkudozók - a győztes pénztárcája a jutalékkal együtt 90,3 millióval lett könnyebb. Öt évvel ezelőtt az előző élő kortárs világrekordhoz is ő asszisztált, a Balloon Dog (Orange), Jeff Koons alkotása 58,4 millió dollárért kelt el. Jussi Pylkkänen összesen mintegy 14,5 milliárd dollárt „kalapált össze” a Christie’s-nél 2013-óta, nevéhez fűződik két egymást követő 2015-ös világrekord: Modigliani fekvő aktjának (Nu couché) 170,4 milliós, majd egy Picasso-kép (Les Femmes d'Alger) 179,4 millió dolláros értékesítése is. De ő fogta a kalapácsot Peggy és David Rockefeller gyűjteményének aukcióján is, amelyen egy Matisse (Odalisque couchée aux magnolias) 80,8 millió dollárért kelt el. Most mintegy 700 millió dollárnyi kortárs értéket kiáltott ki sikerrel Pylkkänen, köztük Edward Hopper Chop Suey című alkotását, amely 91 millió 875 ezer dollárt ért. Pylkkänen színre lépve nyugalmat áraszt, sugárzik belőle a jószándék, de egyúttal lelkesíti, inspirálja közönségét. „Komolyan gondolja?” – teszi fel következetesen a kérdést a licitálónak, majd tökéletes ütemben halad tovább. Először 1996-ban lépett porondra, friss angol irodalom szakos oxfordi diplomával síplakátokat árverezett el South Kensingtonban. Elmondása szerint meglehetősen döcögős volt akkori szereplése. Azóta lett egy „másodállása” is: a Christie’s aktív elnökeként világszerte kutatja a műveket, győzködi az eladókat, vevőket, nem bízza a véletlenre, hogy milyen alkotások kerülnek a kalapácsa alá.

Szerző
Frissítve: 2018.11.25. 18:34

Bihari Tamás: Régi lemezek

Publikálás dátuma
2018.11.25. 17:27

Fotó: MAGYAR RENDŐR / FORTEPAN
Adjál lemezenként 400 forintot – hallottam döbbenten a saját hangomat, amint megtettem az üzleti ajánlatot. Talán utazóügynök nagyapám szelleme suhant át a Népköztársaság úti lerobbant bérpalota kapualjában egy 70-es évek végi délutánon. A döbbentem oka, hogy huszonévesen már tudtam, az üzleti érzék és én, a párhuzamosokkal ellentétben, a végtelenben sem fogunk találkozni.
A Mama 400 forintért vett nekem például egy hokikorit, mondván, évekig tartó reménytelen közdelem után talán azzal talpon tudok maradni a jégen. Miután kiderült, hogy a jeget csak jégkocka formájában tudom balesetmentesen kezelni, „jó üzleti érzékkel” potom 200 forintért túladtam a korin. Ennél később csak rosszabb üzleteket kötöttem. Így azután a magam számára is meglepetés volt, hogy nyereséggel adtam túl két nagylemezen. Üzletfelem szinte gondolkodás nélkül fizetett, és sietősen távoztunk a tranzakció helyszínéről. Nem annyira az elfoglaltságaink miatt igyekeztünk mielőbb köddé válni, inkább tartottunk a rend éber őreitől, akik az efféle seftelést nem nézték jó szemmel.
Akkoriban a hazai hanglemezboltokban, könyváruházakban jobbára a Hungaroton kiadványait kínálták. Olykor-olykor néhány indiai, illetve jugoszláv nyomású népszerű nagylemez is felbukkant, de ezek többnyire pult alatt elkeltek a bennfentes haveri körben. Érdekes módon a csehszlovák Supraphon is néha egészen jó lemezeket dobott piacra, például a dél-afrikai apartheid ellen küzdő Miriam Makebától. A lengyelek pedig egész jó dzsesszlemezekkel örvendeztettek meg.
Persze szívesen vettem Illés-lemezeket, míg mások Omega, Metro, Hungária LP-kre voltak vevők. Azután berobbant az LGT és ízlés szerint sokan vásároltak Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Zalatnay Cini lemezeket is. A korabeli tánczene sztárjainak rajongóit szánakozva lenéztük. Kicsit sajnálom, hogy több mint száz vynil nagylemezem között nincs egyetlen Koós János, Harangozó Teri vagy Szécsi Pál felvétel sem. Az igazi csemegék persze a Decca, EMI és a Polydor kiadványai voltak. Ezeket kéz alatt, a bolti árnál drágábban lehetett megvenni. A létező szocializmus maga volt a hiánygazdaság: rengeteg olyan illegális és szürke szolgáltatás virágzott, amit vagy üldözött a hatalom, vagy behunyta fél szemét és csak akkor csapott oda, ha túlságosan elszemtelenedett. Vagyis megtollasodott,ami már szúrta a szocialista erkölcscsőszök szemét.
Kaffka gimibéli osztálytársam, O. Tamás lemezeket kölcsönzött darabonként egy százasért. Az ügyfél átvette magnóra, majd visszavitte a lemezt. Az üzlet pörgött, s Tamás tisztes jövedelemre tett szert. Ha emlékezetem nem csal, a Móricz Zsigmond körtér egyik tágas, az egykori polgári létformát idéző lakásában élt a családjával. A szerencsésebb deklasszált famíliák közé tartozhattak, mert a falon a nemesi címer mellett a régi képek és a bútorok őriztek valamit a jólét emlékeiből. Évekkel később hallottam, Tamás Németországba „disszidált”, ahol rokonai éltek, s ahonnan azokat a lemezeket kaphatta, amelyekről mi csak álmodoztunk. A farkastörvényű kapitalizmusban is megállta a helyét.
Úgy rémlik, a Rákóczi úton, az Astoria és az Uránia mozi között volt az úgynevezett „lemezudvar”. Ott, valami rejtélyes okból, félig-meddig legálisan lehetett nyugati hanglemezeket is vásárolni. Aki megengedhette magának, Beatles, Rolling Stones, Spencer Davis, Animals és a többi banda lemezeihez is hozzájuthatott. Nekem maradt az alkalmi vétel. Nem tudom felidézni, hol és mikor tettem szert King Crimson, Dr. Hook, Frank Zappa, Jimmy Hendrix és más kedvenceim albumára. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy 1974-ben a Sörház utca és a Váci utca sarkán elsőként megnyitott Sörbárban Sz. Ernővel a kedvenc együtteseinkről beszélgettünk, s amikor kiderült, hogy rajongok Janis Joplinért, Ernő megkérdezte, érdekel-e egy dupla JJ koncert album. Naná, persze - válaszoltam és miután felhörpintettük sörünket, a Szerb utcai udvari lakáshoz siettünk, ahol a ritka kincs gazdát cserélt. Igaz, horribilis összeget, 800 forintot kellett kiköhögnöm érte, de ma is a gyűjteményem féltett darabja.
Első 1979-es jugoszláviai nyaralásomon vettem meg az első Rolling Stones lemezemet, de a nagy kultúrsokk 1981-es párizsi utamon ért. Betértem valamely boulevard valamely lemezboltjába és egyszerűen földbe gyökerezett a lábam. Betűrendben ott sorakozott a kor összes nagy bandájának, énekesének a nagylemeze. Üvegfalú fülkékben, fülhallgatóval akár egy teljes nagylemezt is meg lehetett hallgatni. A mennyországot hónom alatt egy újabb Rolling-albummal és egy dupla Bob Marleyvel hagytam el. Mint a szemem fényére, úgy vigyáztam rájuk. Bár még elvonatoztam Kölnbe is, egyetlen karcolás nélkül sikerült hazahoznom őket.A Doors albumát viszont már az késő Kádár-korban, valamikor a 80-as évek második felében vettem a Bajcsy-Zsilinszky és a Népköztársaság út sarkán egy utcára kitelepült ideiglenes pultnál. Ennyivel tartoztam Jim Morrisonnak, akinek a Père-Lachaise temetőben található sírjához korábban elzarándokoltam.
Szívesen feltenném ma is a régi lemezeket, de a sokáig hűségesen szolgáló szovjet gyártmányú hangfalak feladták, s az anyaországhoz hasonlóan jobb létre szenderültek. De amikor nagy ritkán kézbe veszem egyik-másik kedvencemet, lemezjátszó és hangfalak nélkül is hallom a gitárszólót, a dob dübörgését és az énekes hangját.
Szerző

N. Kósa Judit: Az elpárolgott szobor

Publikálás dátuma
2018.11.25. 15:26

Likőrök, puncseszenciák, cognac, törköly és pálinka, borecet, kárpáti növényszerital, karthausi likőr, curacao triple sec, rozskömény, köményvíz, sherry brandy, borszesz sóval és só nélkül. Ez az impozáns termékskála szerepelt özvegy Slubek Gyuláné - született Weisz Aranka – pozsonyi szeszgyáros kínálatában a millennium évében. Ami különösen azért volt figyelemre méltó, mert a Slubek A. cég mindössze 12 munkással dolgozott, miközben a 190 embert foglalkoztató Gschwindt-gyár így foglalta össze tevékenységi körét: „sajtolt élesztő, finomított szesz, száraz moslék, likőrök”.
Ami meglehetősen mértéktartó megfogalmazásnak tekinthető, hiszen a Gschwindt-gyár kínálatában nemcsak olyan különlegességek szerepeltek, mint a Valódi muszka kömény, a Kristályos kömény vagy a Cherry Brandy és a Csemege likőr, hanem a szerényen csak élet vizének nevezett Aqua Vitae is, amelyet a hirdetés szerint „régi zárdatitkok szerint gyógyfüvekből” készítettek. Olyan fogalom volt ez az előző századfordulón, mint az ugyancsak fővárosi Braun Likőrgyár Hubertusa, Zwack úr különleges csomagolású Unicum gyomorkeserűje, a Gessler Siegfried által Kőbányáról hektoliterszám útjára indított Altvater likőr, netán a marhák által is megkedvelt Gottschlig rum vagy a Geiger Kálmán pécsi üstjeiben lepárolt Mecseki itóka.
Innen, a mostani Száraz November bugyraiból nézve különösen szembetűnő, hogy eleink igencsak mélyen hihettek azokban az orvosi javallatokban, miszerint nincs a gyomornak nagyobb barátja, mint egy pohárka likőr. Legalábbis az a tény, hogy az ezredév alkalmából kiadott Hazai ipari Beszerzési Források című almanach hatvannál több likőrt – szilvóriumot, borovicskát, rakiát - gyártó vállalkozást sorolt fel a Monarchia magyar oldaláról, feltétlenül erre utal. Az pedig a romantikára nyitott magyar lélek ismérve, hogy ezen „édes és erős” italok olyasféle regényes neveken harcoltak a vásárlók kegyeiért, mint Erdőcseppek gyógyfűkivonat (Felsőmagyarországi terményfőzde, Mayer Jakab, Zólyomradvány), Fenyőmézlikőr (Nagysolymosi székely fenyőpálinkagyár, Székelyandrásfalva) vagy épp Kajofi keserű (Karl József és fia, Székesfehérvár).
Mindez a külső-erzsébetvárosi Dob utca 89-es számú házáról jutott egyébként eszembe. Hosszú évek óta járok el emellett a hosszú, kétemeletes lakóház mellett, amelynek a bejárata a Dob utcába nyílik ugyan, a Vörösmarty utcára néző klinkertéglás homlokzata azonban ötször hosszabb. A sarkon a hangsúlyos üzletbejárat és az íves boltablakok színes üvege valaha volt vendéglőt sejtet, az első emelet magasságában elhelyezett szoborfülke pedig adja a kérdést: vajon állt itt valaha szobor is?
Valóban egy jó évszázadon át működött itt vendéglátóhely – pálinkamérés, borozó, korcsma, vendéglő, italbolt, a legvégén büféételeket is kínáló söröző -, mégpedig közel a forráshoz: Grünfeld Fülöp likőrgyárát is itt jegyezték 1914-től vagy másfél évtizeden át. Persze ne olyasféle nagyüzemre tessenek gondolni, mint a fent említett Gschwindt-gyár, amely a századelőn elfoglalta a későbbi Corvin házak és a közéjük ékelt mozi telkét. Ez az üzem alighanem beérte a boltozatos, az utcáról is megközelíthető pincével, és a termékskálája sem lehetett színesebb, mint Grünfeld Miksáé, akiben Fülöp atyját sejtjük. Ő a millenniumkor tíz emberrel névtelen likőröket és rumot gyártott a közeli Szövetség utca 9. alatt, mégpedig „hideg eljárással”, magyarán különféle aromákat keverve a tiszta szeszhez.
Grünfeldék egyébként igazi szeszipari klánnak tűnnek a korabeli címjegyzékek alapján. Ha jól gondolom, és egyazon család leágazásairól van szó, akkor a Grünfeld Miksa és leszármazottai a borkereskedelemtől a likőr-, rum- és ecetgyártáson át a sör-nagykereskedelemig igyekeztek megvetni a lábukat mindenben, ami csak összefügg az alkohollal, és a família érdekeltségei jelen voltak a Dob, a Vörösmarty és a Szövetség utca több pontja mellett a Külső-Józsefvárosban is. S míg Grünfeld Fülöp 1907-ben azzal tett szert kétes hírnévre a fővárosban, hogy egy VII. kerületi revízió során az ellenőrző bizottság hamisnak találta az általa a Dob utca 89. alatti kocsmában forgalmazott bort, ifjabb Grünfeld Miksáról 1925-ben azt írták a lapok: nagyon sok kocsmája volt Pesten, amelyeket az italmérési revízió során elvettek tőle, ám ő különféle strómanok – például egy nyugalmazott miniszteri tanácsos – nevén zavartalanul tovább működtette az üzletet.
Érdekes persze, hogy Grünfeldék, akik egészen 1943-ig vitték a kocsmát a Dob utca 89. alatt, sőt borkereskedésük, majd panziójuk is volt a házban, az épület tulajdonjogát sosem szerezték meg. A ház első tulajdonosa Irsay József Pest megyei földbirtokos volt, aki 1905-ben egy botrányos per révén vált igazán ismertté: ekkor történt, hogy vagyonát birtoka intézőjére, fogadott fiára, Bunyevcsevics Józsefre hagyta, családja pedig bíróságon támadta meg a döntést, és őrültekházába záratta a mellékesen pederasztiával is megvádolt „öreg urat” (62 éves volt).
A Dob utca 89-et ez azonban már nem érintette, mivel még a millennium évében 68 ezer forintért megvette Böhm Náthán vaj-, sajt-, hüvelyes és vetemény kereskedő. Tőle előbb felesége, majd fia (Böhm Náthán magánzó) örökölte meg, annak rendje és módja szerint. S ahogy nőtt a város, ahogy pár utcával kijjebb megszületett a Csikágó, s ahogy öregedett-vásott a Dob utcai ház, úgy változott a bérlők közössége is: kezdetben MÁV főmérnök és főellenőr, építész és építőmester, postafőtiszt, valamint tanár és magánhivatalnok lakta a jobb lakásokat, később már inkább a szatócsok, borbélyok, varrónők birodalma volt.
Az igazán nagy változás azonban csak 1944 nyarán köszöntött be a Dob utca és a Vörösmarty utca sarkára. Akkor, amikor Böhm Náthán bérházát csillagos háznak jelölték ki, Grünfeldék üzletét pedig a Budapest székesfőváros vezetése vitéz Patakfalvi Géza, Garay utca 29. szám alatti lakos gondjaira bízta.
S ha mindazok alapján, amit erről az épületről most elmeséltem, önök meg tudják tippelni, ugyan kinek a szobra állhatott az első emeleti neogót szoborfülkében, kérem, feltétlenül árulják el nekem is.
Szerző
Frissítve: 2018.11.25. 15:27