Bóta Gábor: Hattyúdal

Végveszéllyel fenyegetett alternatív színház lett a Csehov által remekbe írt Cseresznyéskertből.

Az előadás címe csRSnyés, az R és S betűket naggyal szedve, ami egyértelműen jelzi, hogy az RS9 Színházról is szól a mese és a darabátirat. Csehovot Botos Éva átírta a mába. Az ilyesmi nem feltétlenül szokott sikerülni, de neki ezúttal igencsak összejött. Ráadásul ő a rendező, meg az egyik főszereplő is, mit mondjak, elég veszélyes ez így együtt. Pláne, hogy nemrég kezdett rendezni, ahogy eddig temérdek átiratát sem csodálhattuk meg. Szóval próba, szerencse? Tán az is, de jóval több annál. Olyan dolgokról beszél, amik szíven találják a színészeket és rajtuk keresztül a nézőket. Megfogalmazza a fokozódó félelmet, a totális bizonytalanságérzést, amit tán direkt is keltenek, meg az értékek dermesztő, rohamos devalválódását, amikor a világ rémisztően elbunkósodik. A színészek azt játsszák, amiről nap mint nap maguk is beszélnek, így aztán magukra is veszik rendesen. Totálisan azonosulnak a figuráikkal. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki remek színész. Vannak kiválóak és kevésbé azok, mégis mindenki jónak tűnik, mert csoportos önvallomássá válik a produkció, úgy, hogy az egyéni teljesítmények sem szorulnak háttérbe.

Ülünk egy némileg alul fűtött színházban, amely évtizedek óta teret ad a kísérletezésnek, ahol szabadon lehet dolgozni, s amelyet alkotók és nézők egyaránt szeretnek. És ez került veszélybe. Az előadásban többször előkerül a TAO megszüntetése, na persze a kultúra területén, nem másutt. Szóba kerülnek a pályázatok, amelyek esetében nem feltétlen tudni: kik és milyen alapon kapnak pénzt. És az izgalom, hogy ha nem jön a remélt, a napi betevőhöz, a szűkös működéshez, a szinte csak jelzett díszlethez a pénz, akkor mi lesz? Az is szóba kerül, hogy mi lesz itt a város közepén az alternatív színház helyett, a turisták által agyonlátogatott Gozsdu Udvarhoz egész közel. Persze, még egy étterem, no meg a piáló turistáknak vacsoraszínház.

A totális elkeseredés és az újra fel-felcsillanó remény, a teljes padlóra kerülés és a hinni akarás keveredik. Szinte állandóan jelen van a fönt és lent, óriási az érzelmi kilengés, és ez még gyengébb pillanataiban is feszültté teszi az előadást. Ami olykor mintha nem is előadás lenne, hanem egy darab élet. A kezdéskor közülünk válnak ki a színészek. Ott vannak már, amikor a bemenetre várunk, nekem pedig megy föl az agyvizem, hogy a meghirdetett kezdési időpontban még az ajtó előtt dekkolunk, amit mind jobban és jobban utálok. De ezúttal van értelme, így érzékelhető, hogy jóformán közülünk valók a szereplők, akiknek egy része itthon van, tesz-vesz, társalog, átkiabál a fejünk fölött. Más részük pedig most érkezik, ahogy ez az eredeti darabban is jönnek a már régen vártak, és fölmérik, mi változott, amióta itt jártak.

Eléggé nyilvánvaló, hogy a csRSnyésben jobbára már csak vegetáció folyik. Tengés-lengés, a dicsőséges múlt felemlegetése, hiú ábrándok szövögetése, sebek nyalogatása, állóvízben való rendületlen tapicskolás. Ez fájdalmasan ismerős. Mondhatni telibe talál. Igen, ilyen posványosban élünk, amiben igazi tehetségek is semmivé válnak, elmenekülnek, másokat okolnak balsorsukért. És ebben hol igazuk van, hol nem, mert akár többször is hazavágták őket, de közben maguk is önsorsrontók lettek. Ez pedig így már egy televény, szövevényes pókháló, nemigen van belőle menekülés.

A „szép, új világ” megtestesítője Csehovnál Lopahin, ezúttal Kis Balogh, aki feltörekvő vidéki srác Mózes András alakításában, rácsodálkozik a budapesti forgatagra, a művészekre, vannak is épeszű meglátásai, hogyan lehetne a körülményekhez alkalmazkodóbban működni, némiképp racionalizálni, netán ügyesebben pályázni. Drámai jelenet, amikor mondja és mondja a magáét, tényleg jobbítani akar, bár nem érti igazán a művészetet, a művészeket, inkább csak vonzódik hozzájuk. Ők viszont keresztülbámulnak rajta, mintha ott se lenne, egyik fülükön be, a másikon ki. Végzetesen nem értik egymást, a művészek nem fogják fel a sok tekintetben művészetidegen racionalitását. Ő pedig képtelen tudomásul venni, miért kergetik itt még mindig, egyre reménytelenebbül a boldogság kék madarát, amikor már látható, hogy pillanatok alatt jön a csőd. És ami évtizedekig sokaknak fontos volt, ami a szabadság és az alkotás szigetét jelentette, az pillanatokon belül szertefoszlik. És lehet szanaszét menni, akármilyen munkát elvállalni, ami legalább fizet, s amiből tengethető a boldogtalan, hit nélküli lét. Nem egy vidító helyzetkép. De hát ugye sok tekintetben, sajna ez van, ez fenyeget, nem hessegethetjük el magunktól, mint őrült rémlátomást.

Botos Éva Ranyevszkaja, akit itt Ljubovának hívnak, a kőszínházi létből az alternatívok közé látogató színésznő, ami Botos esetében megfelel a valóságnak. Eljátssza a sztárt és a mélységekben megmerülőt, a magát ünnepeltetőt és az alázatost egyaránt. Búza Tímea a nagy hangú, nagy szívű, örökös lelki bánatú színházi mindenes. Firszt, aki ezúttal öreg színházi szolga, Lábán Katalin, az RS9 igazgatója, rendezője játssza, így különösen hátborzongató, amikor a szereplők távozása után ő mondja ki: ennek a helynek annyi, és lemondó gesztussal jelzi, hagyjuk el a termet.

Miközben sokat lehet nevetni az abszurd szituációkon, szomorú hattyúdal ez. Az eddig fel nem sorolt színészek, Menszátor Héresz Attila, Csáki Rita, Földi Csenge, Ágoston Péter, Tallián Mariann, Károlyi Krisztián és Kurucz Nóra szerény lehetőségekkel is érzékletes látványvilága igen jelentős mértékben hozzájárulnak az erőteljes és sikeres produkcióhoz.