Adjál lemezenként 400 forintot – hallottam döbbenten a saját hangomat, amint megtettem az üzleti ajánlatot. Talán utazóügynök nagyapám szelleme suhant át a Népköztársaság úti lerobbant bérpalota kapualjában egy 70-es évek végi délutánon. A döbbentem oka, hogy huszonévesen már tudtam, az üzleti érzék és én, a párhuzamosokkal ellentétben, a végtelenben sem fogunk találkozni.
A Mama 400 forintért vett nekem például egy hokikorit, mondván, évekig tartó reménytelen közdelem után talán azzal talpon tudok maradni a jégen. Miután kiderült, hogy a jeget csak jégkocka formájában tudom balesetmentesen kezelni, „jó üzleti érzékkel” potom 200 forintért túladtam a korin. Ennél később csak rosszabb üzleteket kötöttem. Így azután a magam számára is meglepetés volt, hogy nyereséggel adtam túl két nagylemezen. Üzletfelem szinte gondolkodás nélkül fizetett, és sietősen távoztunk a tranzakció helyszínéről. Nem annyira az elfoglaltságaink miatt igyekeztünk mielőbb köddé válni, inkább tartottunk a rend éber őreitől, akik az efféle seftelést nem nézték jó szemmel.
Akkoriban a hazai hanglemezboltokban, könyváruházakban jobbára a Hungaroton kiadványait kínálták. Olykor-olykor néhány indiai, illetve jugoszláv nyomású népszerű nagylemez is felbukkant, de ezek többnyire pult alatt elkeltek a bennfentes haveri körben. Érdekes módon a csehszlovák Supraphon is néha egészen jó lemezeket dobott piacra, például a dél-afrikai apartheid ellen küzdő Miriam Makebától. A lengyelek pedig egész jó dzsesszlemezekkel örvendeztettek meg.
Persze szívesen vettem Illés-lemezeket, míg mások Omega, Metro, Hungária LP-kre voltak vevők. Azután berobbant az LGT és ízlés szerint sokan vásároltak Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Zalatnay Cini lemezeket is. A korabeli tánczene sztárjainak rajongóit szánakozva lenéztük. Kicsit sajnálom, hogy több mint száz vynil nagylemezem között nincs egyetlen Koós János, Harangozó Teri vagy Szécsi Pál felvétel sem. Az igazi csemegék persze a Decca, EMI és a Polydor kiadványai voltak. Ezeket kéz alatt, a bolti árnál drágábban lehetett megvenni. A létező szocializmus maga volt a hiánygazdaság: rengeteg olyan illegális és szürke szolgáltatás virágzott, amit vagy üldözött a hatalom, vagy behunyta fél szemét és csak akkor csapott oda, ha túlságosan elszemtelenedett. Vagyis megtollasodott,ami már szúrta a szocialista erkölcscsőszök szemét.
Kaffka gimibéli osztálytársam, O. Tamás lemezeket kölcsönzött darabonként egy százasért. Az ügyfél átvette magnóra, majd visszavitte a lemezt. Az üzlet pörgött, s Tamás tisztes jövedelemre tett szert. Ha emlékezetem nem csal, a Móricz Zsigmond körtér egyik tágas, az egykori polgári létformát idéző lakásában élt a családjával. A szerencsésebb deklasszált famíliák közé tartozhattak, mert a falon a nemesi címer mellett a régi képek és a bútorok őriztek valamit a jólét emlékeiből. Évekkel később hallottam, Tamás Németországba „disszidált”, ahol rokonai éltek, s ahonnan azokat a lemezeket kaphatta, amelyekről mi csak álmodoztunk. A farkastörvényű kapitalizmusban is megállta a helyét.
Úgy rémlik, a Rákóczi úton, az Astoria és az Uránia mozi között volt az úgynevezett „lemezudvar”. Ott, valami rejtélyes okból, félig-meddig legálisan lehetett nyugati hanglemezeket is vásárolni. Aki megengedhette magának, Beatles, Rolling Stones, Spencer Davis, Animals és a többi banda lemezeihez is hozzájuthatott. Nekem maradt az alkalmi vétel. Nem tudom felidézni, hol és mikor tettem szert King Crimson, Dr. Hook, Frank Zappa, Jimmy Hendrix és más kedvenceim albumára. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy 1974-ben a Sörház utca és a Váci utca sarkán elsőként megnyitott Sörbárban Sz. Ernővel a kedvenc együtteseinkről beszélgettünk, s amikor kiderült, hogy rajongok Janis Joplinért, Ernő megkérdezte, érdekel-e egy dupla JJ koncert album. Naná, persze - válaszoltam és miután felhörpintettük sörünket, a Szerb utcai udvari lakáshoz siettünk, ahol a ritka kincs gazdát cserélt. Igaz, horribilis összeget, 800 forintot kellett kiköhögnöm érte, de ma is a gyűjteményem féltett darabja.
Első 1979-es jugoszláviai nyaralásomon vettem meg az első Rolling Stones lemezemet, de a nagy kultúrsokk 1981-es párizsi utamon ért. Betértem valamely boulevard valamely lemezboltjába és egyszerűen földbe gyökerezett a lábam. Betűrendben ott sorakozott a kor összes nagy bandájának, énekesének a nagylemeze. Üvegfalú fülkékben, fülhallgatóval akár egy teljes nagylemezt is meg lehetett hallgatni. A mennyországot hónom alatt egy újabb Rolling-albummal és egy dupla Bob Marleyvel hagytam el. Mint a szemem fényére, úgy vigyáztam rájuk. Bár még elvonatoztam Kölnbe is, egyetlen karcolás nélkül sikerült hazahoznom őket.A Doors albumát viszont már az késő Kádár-korban, valamikor a 80-as évek második felében vettem a Bajcsy-Zsilinszky és a Népköztársaság út sarkán egy utcára kitelepült ideiglenes pultnál. Ennyivel tartoztam Jim Morrisonnak, akinek a Père-Lachaise temetőben található sírjához korábban elzarándokoltam.
Szívesen feltenném ma is a régi lemezeket, de a sokáig hűségesen szolgáló szovjet gyártmányú hangfalak feladták, s az anyaországhoz hasonlóan jobb létre szenderültek. De amikor nagy ritkán kézbe veszem egyik-másik kedvencemet, lemezjátszó és hangfalak nélkül is hallom a gitárszólót, a dob dübörgését és az énekes hangját.
