Beragadt osztályzat

Feltehetően banki elemzőink ma lógó orral baktattak be munkahelyükre. Aligha akadhatott közöttük ugyanis olyan, aki a Moody's-tól - magyar idő szerint péntek éjszaka - ne felminősítést várt volna. Mivel ez elmaradt - a mértékadó hitelminősítő nem változtatott Magyarország eddigi besorolásán -, így most a szakembereknél az önvizsgálat ideje következhet. Hol is követték el a hibát? Mindenekelőtt ott, hogy prognózisuk megfogalmazása előtt nem tanulmányozták át alaposan a felminősítés alapvető kritériumait. Mert ha ezt megteszik, akkor aligha siklottak volna el afelett, hogy változatlanul magas a GDP arányos államadósság mértéke. Ehhez pedig egy olyan lassú csökkentési ütem párosul, ami nem hozta elérhető távolságba az olyannyira  óhajtott magasabb adósbesorolási osztályzat elérését.  Magyarország makrogazdasági számainak elsöprő többsége jobb, mint amit Nyugat-Európában jelenleg fel tudnak mutatni. A lendület - némi lassulás kíséretében - még kitarthat 2019-ben is. A következő esztendőkben azonban aligha fogjuk megúszni újabb hitelek felvétele nélkül. Bízva a lakosság állampapír-vásárlási buzgalmában, amelyet a kereskedelmi bankok kamatkondícióit meghaladó prémiummal fejel meg a jegybank, a háztartások várhatóan további támaszt nyújtanak majd a költségvetésnek.  A felminősítés elmaradásának azonban lehetett egy nehezebben számszerűsíthető oka is, amit úgy hívnak, hogy hitelesség. A családok körében továbbra is nagyfokú bizalmatlanság fogalmazódik meg a bankokkal szemben. A Moody's érthető okokból most attól tart,  hogy bár a magyar bankok stressztűrőképessége példamutató, a (volt) devizahitelesek újbóli mozgolódása veszélyt jelenthet a magasabb osztályba  sorolásra.                                                                                            
Szerző
Bonta Miklós

Mozgóképes csodafegyver

Most mindenki sajnálja Andy Vajnát. Pedig az egykori parókagyáros, majd hollywoodi producer a mai napig boldog filmügyi kormánybiztos. Egyedi és példátlan vezérpozíció ez, melyet kihasználva Vajna az idecsábított külföldi produkciókkal fellendítette a GDP-t, miközben a hazai gyártásokat támogató Magyar Nemzeti Filmalap lottópénzből gazdálkodott, szigorúan szakmai alapon. Nem is fogják Vajnát soha kirúgni, de ha mégis baj lenne, majd megint beveti Schwarzeneggert. Mielőtt azt hinnék, rajongója lettem, jelzem: a médiamogul, kaszinópénztáros vagy vadceleb Vajnát nem zártam a szívembe. De a filmek terén hozza az eredményeket, sőt az Oscarokat is. Ám egy ilyen dicső éra az egyik napról a másikra véget tud érni. Támadás támadást követ, melyeknek tulajdonképpen nem is Vajna a célpontja, hanem a demokratikus és szakmai alapokon működő finanszírozási rendszer. Még konkrétabban a művészeink azok, akik a Pesti srácoknál és a Magyar Időkben offenzívát indítók célpontjai. Globálmarxistának, szélsőliberálisnak, gyermetegnek, árulónak vagy magyarellenesnek titulálni művészeket nettó barbarizmus. Még akkor is, ha nem mindenki tudja befogadni a Hollywoodban, Berlinben, Cannes-ban a szakma által elismert alkotásokat. És vannak szavak, melyeket nem lenne szabad felelősség nélkül leírni. Történelmi filmjeink, melyeket manapság szokás hiányolni, vannak Várkonyi Zoltán klasszikusán, az Egri csillagokon túl is. A Saul fia is az. Sőt olyanok is akadnak, melyek azzal a céllal készültek, hogy mi, magyarok „jobban érezzük magunkat”. Az persze kérdés, hogy a Koltay Gábor fémjelezte próbálkozások, a Honfoglalás és a Sacra Corona mennyire nevezhetők korszakalkotónak vagy akár filmnek a definíció szigorúbb értelmében. De ezekért soha senki nem támadta meg Koltayt személyében, hovatartozásában – csupán művészi kvalitásaiban. Mint ahogy a Káel Csaba rendezte Bánk bán esetében is csak az volt a kérdés, hogy vajon miért nem sikerült innovatívabb művet alkotnia egy színházi közvetítésnél. Nem véletlen tehát, hogy ezektől nem feltétlenül érezzük magunkat jobban. Kicsit hiányolom, hogy a most megszólaló konzervatív értelmiségiek a harsány és személyeskedő kritikán túl miért nem definiálják inkább, hogy mit értenek történelmi film alatt. Nem világos, hogy mit szeretnének jobban: készüljenek alkotások magyar történelmi eseményekről és hősökről, irodalmi klasszikusokból, vagy olyan filmeket, melyek egyszerűen az erőt demonstrálják. Az előbbi még rendben is lenne, alkotóinkat – a konzervatívokat beleértve - tényleg kevéssé izgatja a „magyarnemzeti” tematika. De egyértelmű, hogy a mostani felbuzdulást a kurzus- és propagandafilmek hiánya motiválja. Öreg hiba, hogy ezeket a produkciókat a Filmalaptól várták, hiszen a megalakulásukkor megmondták: nem fognak ilyeneket támogatni. Létre lehet hozni egy újabb támogatási kaput – ez lesz a Filmkollégium –, de az sem garancia arra, hogy megszületik a „magyarnemzeti” mozgóképes csodafegyver. Elvégre Az akarat diadalához is kellett egy Leni Riefenstahl.

A dzsumbuj jön és fojtogat

Egy modern nagyváros milyensége azon múlik, kik lakják. Ez közhelynek tűnhet, ám nem az. A milyenség ugyanis nem azonos a gazdagsággal. Az egészségesen kifejlődött protestáns kapitalizmusban a gazdagság nem ment a minőség rovására, sőt a befolyt adókból a város egyre milyenebb lett. És viszont: a milyenség vonzotta a befektetéseket. 
Ez a fajta „egészséges” fejlődés Budapestnek alig-alig adatott meg. Teljes valójában szinte csak a nagyvárosiság kezdetén (a millennium körüli időkben) létezett. Azt követően mindig elsősorban főváros volt, képviselte az éppen aktuális politikai kurzusokat. Ráadásul kivétel nélkül bukott kurzusokat, amelyek mindig csak az előző megtagadására épültek. Sajnálatos módon, nemcsak megtagadására, hanem tárgyi-fizikai megsemmisítésére is. Orbán 2010-es hatalom-megragadása több mint a pokoli hagyomány szokásos folytatása, ez maga a kóros fejlődés, egészpályás letámadás formájában. Ez a politika igen rossz, kifejezetten a város kulturális és tudományos életét, valamint fejlődését gátló kontraszelekciós polgárosodási és lakhatási helyzetet eredményez. A fővárosság ma Budapest legnagyobb tehertétele. Ráadásul nem az ország tartja el a fővárost, hanem fordítva. A fővárosi funkciók minél erőteljesebb (ad abszurdum teljes) kiszorítása az élhető-szerethető-élvezhető város kialakításának záloga. 
Ma az új budapesti lakhatási lehetőség megteremtése fölemészti a hivatalos (adózott) átlagjövedelem egészét. A fővárosban újonnan csak azok rendezkedhetnek be, akik hivatalosan jóval az átlag fölött keresnek, illetve azok, akik a bűnözési lánc valamely ágazatából szedik össze a szükségest. A fekete gazdaság természetesen nem újdonság, de az a mérték, amelyet az Orbán diktatúra szabadít a fővárosra, erkölcsileg is kibírhatatlan. Ugyanis a bűnözés és a bűnöző – elsősorban természetesen a korrupció és az ebből táplálkozó orbáni újgazdagok osztálya – mintaképül szolgál. Mérgezi a levegőt. 
Lopni, csalni, hazudni már majdnem dicsőség, e nélkül nagy pénzhez jutni nincs esély. És ezt mindenki tudja. A lopást, a csalást és a hazugságot leplezni csak pofátlansággal és durvasággal lehet. Innen a hétköznapi kíméletlenség, neveletlenség, erőszakosság. Ma a főváros lakóinak mintegy fele - a szó szigorúan vett, büntetőjogi értelmében, gondoljunk csak a jövedelem-eltitkolásra vagy az áfa-csalásra - bűnözésből (is) él. Ez rendkívül sajnálatos, azonban közülünk csak kevesen valódi bűnözők. Csak annyira, mint anno egy MSZMP-tag, aki kihasználta a kiskapukat. 
Aki nem keres eleget (mondjuk öreg és nyugdíjas, vagy beteg és munkaképtelen), és nincs kulcsa a korrupcióhoz, az nyomorog. Ha szerencséje sincs, az utcára kerül. Az nem lehet, hogy mindezt egy főpolgármester-jelölt figyelmen kívül hagyja. És azt sem, hogy a polgári fejlődés alapját jelentő munkaerő mobilitást a lakhatás megoldhatatlansága bénítsa meg. Ha a lakhatási viszonyokat nem változtatjuk meg, Budapest néhány év alatt teljes morális és fizikai dzsumbujjá züllik. 
A megoldásban nincs újdonság. Elsősorban komoly mértékű bérlakás programot kell indítani. Ebben jelentős hányadot az önkormányzat kell tulajdonoljon és üzemeltessen. Azért, hogy a lakásárakat és a lakbéreket tisztességes szinten lehessen tartani. Nem könnyű megmondani, mi a tisztességes, de legjobb azt az adózott jövedelmekhez viszonyítani. Azt hiszem, a családi jövedelem egynegyede, maximum egyharmada tekinthető a lakhatási költség olyan mértékének, amely lehetővé teszi, hogy a maradékból „polgári” életszínvonalat lehessen fenntartani. Természetesen ez az egyharmad egyénenként és családonként más, de ez az a takaró-méret, ameddig nyújtózkodni ajánlott és „támogatott”. 
Az idősek és a keresőképtelenek juttatása Magyarországon rendkívül csekély. És sokan vannak közöttük a család nélküliek. Részükre csak a szociális bérlakás építési program jelenti a megmenekülést a fizikai nyomortól és a hajléktalanná válástól. 
Mindez természetesen igen sokba kerül. Budapestnek azonban bőven van bevétele. Például a magántulajdonba kerülő lakások építéséből. Ha nem Mészáros Lőrinc és a másik kötélbarát pénztárcáját töltenénk, és nem vidéki stadionokra, nyolcvan centis kilátótornyokra, kisvasutakra lopná el a kormány, akkor Budapestnek jutna is, és maradna is. 
Szerző
Haskó László
Frissítve: 2018.11.26. 09:30