Lássuk, uramisten, mire megyünk együtt!

A magyarországi sürgősségi orvosi ellátás korszerűtlensége és az ebből adódó borzalmak kétségbeesett ballépésekre ragadtatják az ágazat fölkent vezetőit. Nem lepik meg sem a szakmát, sem a közönséget. Nagyjából ennyi várható tőlük. Az viszont igencsak meglepő, és több tekintetben is aggasztó, hogy az eddig rendre jó irányba tapogatózó külső szakértők és érdekvédelmi szervezeti nagyokosok nagyobbat készülnek fordulni, mint Saulus a damaszkuszi úton történtek után.

Nem tudom, mi a pálfordulás oka, mindegy is, mert arra az álláspontra, amire helyezkedtek, nincs mentség. Ilyet orvos nem is gondolhat, ilyesmivel szakmai vezető nem hozakodhatna elő, amióta orvosi eskü van a világon. A sürgősségi ellátás csődjének szerintük az az oka, hogy túl sokan keresik fel az ügyeleteket indokolatlanul. A csodás diagnózist követi a briliáns terápiás javaslat: csökkenteni kell az ellátó-helyek számát, és távolabb kell elhelyezni azokat az igénylőktől. Szerintük ugyanis a honi közlekedési viszonyok nagyszerűek, és nyugodtan megtehető, hogy a (sajnálatosan, ki tudja miért?) kevés szakember tömörüljön a nagy központokban.

Csöppet sem zavarja a reformereket, hogy így állunk most, illetve a további spontán szolgáltatás csökkenés (ld. felmondások sorozata) megállíthatatlannak látszik. Mint az egyszeri szegény ember, akinek a jégeső veri a termését, és ő, kétségbeesésében egy furkósbottal besegít a zabolátlan természetnek: „Lássuk uramisten, mire megyünk együtt!”

A szolgáltató azon buzgólkodik, hogy minél több igényt utasíthasson vissza. Holott az lenne a feladata („hivatása”), hogy ne maradjon igény kielégítetlenül. „Indokolatlan” se. Sürgősségi műfajban nincs indokolatlan igény, ez olyan szolgáltatás, ami emberéletekről szól.

Mégis, hogyan fordulhat elő mindez? Egy olyan országban, ahol egyetlen ember hozhat csak döntéseket, nagyon könnyen. Az igények el sem jutnak a döntéshozóhoz, illetve ha kitekerve, megcsavarva mégis, akkor látszat megoldások jönnek, hozzá nem értés, oda nem figyelés okán. Ez természetesen keresztény morális mélypont, de – sajnos – „Isten nem ver bottal”, pedig ugyancsak itt volna az ideje.

Az orvosi sürgősség fogalma gyorsan változik, a terápiás lehetőségek bővülése fokozza a szükséges sebességet. Ha pedig a sebesség nem fokozható, csökkenteni kell a távolságot! Manapság fél óra késlekedés is okozhat helyrehozhatatlant. Nem kell ahhoz akadémikusnak lenni, hogy tudjuk, néha ki sem ér a mentő ennyi idő alatt, nemhogy eljuttatná a beteget a megfelelő ellátóhelyre.

Nincs más út, sokkal több sürgősségi ellátó helyre van szükség. Azért is, hogy az „indokolatlanul” jelentkezőket is megfelelően és megelégedésre el tudjuk látni. Mert még a képzelt betegnek is - pláne a valódinak - mindig igaza van.