Papp Sándor Zsigmond: Az ártatlanság tora

Publikálás dátuma
2018.12.02. 11:41

Fotó: FORTEPAN
Ott állt előtte az előszobában azzal az ázottkutya-pofájával, és látszott rajta, hogy fél.
A lakás hiába árasztott magából biztonságos étel- és öregemberszagot, nem lehetett tudni, hogy melyik zugból támad majd valamilyen kivédhetetlen veszedelem. Remegve bújt be a konyhai asztal alá. Pali bácsi pontosan tudta, ilyenkor az a legjobb, ha békén hagyja a jövevényt. Csak egy kis vizet, meg a déli pörkölt maradékát tette elé, de nem sajnálta, alaposan megpakolta a műanyag tányért. Jóllakottan már másként fogja látni a világot, még akkor is, ha ez a világ a környező utcák és Kossuth tér tágassága és szabadsága után most pár négyzetméterre szűkült.
Hamar összebarátkoztak. Eleinte csak Mocsoknak hívta, mert piszkos volt a szőre, elhanyagolt mindene, tele bolhával és kullanccsal, és a kalciumhiány miatt úgy járt, mint egy medve. Arra gondolt, ha majd mindent problémát orvosol, megfürdeti, beadja a féregirtót meg elviszi oltásra, akkor rendes nevet keres majd neki, Betyár vagy Burkus, valami komolyat. Az ilyesmit jól meg kell fontolni. Egy rossz név mindent elronthat. Senyák Pál februárban töltötte be a hatvanat, és egészen biztos volt benne, hogy ő lesz az utolsó kutyája. Hülye, aki ennél tovább akar nyújtózkodni. Ő viszont sosem volt idealista bolond. Ide is azért költözött, mert idejében felmérte, hogy tovább már nem tudja fenntartani a budai lakását, ez a társasházi garzon viszont teljesen megfelel az igényeinek, és még pénze is maradt, amit félretehetett betegségre, váratlan kiadásra.
Megsiratták a régi helyén. Volt is miért. Senyák Pál, vagy inkább Pali bácsi mindig segítőkész volt, de sosem tolakodó. Nála mindig menedéket talált Jolika, ha kizárta magát, és meg kellett várni a lakatost (később pótkulcsot hagyott az öregnél), etetett macskát és papagájt a gazdák távollétében, sőt egyszer-kétszer még az óvodába is elment Kristófért, ha a művészházaspár rosszul osztotta be az idejét. Szerették, becsülték. Mintha egy egész házat vett volna feleségül a régi szerelmei helyett. Azt maga sem tudta már megmondani, hogy miért maradt magányos, bár ő igazából soha nem gondolta magát egyedülállónak. Erre is jó a kutya. Az ő hűségüket semmi sem kérdőjelezheti meg, az ember csak tanulhat tőlük.
Mocsok a következő hónap végére teljesen megszokta a helyét. Már nem is rágott, nem kaparta a kilincset, és egyre többször eresztette ki a hangját: csaholt örömében, ha megérkezett a piacról, és dühösen acsargott az ajtó előtt elvonuló idegenekre. Talán ebből is lett a baj. Senyák Pál úgy vélte, hogy sok mindent látott már, de az üzenet a faliújságon mégis meglepte. A társasházi szabályzat volt, abból is az együttélésre vonatkozó bekezdések, néhány mondatot az állattartásra vonatkozó részből ki is emeltek zöld filccel. „Házi vagy egyéb állatot súlyra és nagyságra való tekintet nélkül csak a lakóközösség engedélyével, a lakóközösségi élet zavartalan megőrzése mellett lehet tartani. Ellenkező esetben az állat elhelyezésre kerül, amely a gazda feladata és felelőssége.” Aztán pár nap múlva, talán nyomatékként, a közös képviselőtől kapott levelet. „Többen jelezték neki a problémát” írta, s az egész hemzsegett a zavaros, túlfogalmazott, valahogy mégis fenyegető mondatoktól.
Nem sok választása maradt. Ha beleáll a dologba, akkor végig kell járnia az összes szomszédot, és a beleegyezésüket kell kérnie. Utólagosan is. Sűrű elnézéseket kérve. Így talán kiderülne, hogy a mosolygós nagycsaládos anyuka, a magának való egykori könyvelő, a madarak eleségére kínos ügyelő nyugdíjas vagy az izgága autószerelő volt-e a feljelentő. Akik szemtől szemben mind mosolyogtak, gügyögtek a még féléves kutyájának, dicsérték, milyen nemes dolog, hogy befogadta az utcáról, és nem vitte egyenesen a menhelyre, ahol – ezt mindenki tudja – előbb vagy utóbb elaltatták volna. A könyvelő még a korábbi gazdákat is szidta, hogy miként lehettek ilyen felelőtlenek. De most láthatóan jobb kezekbe került Mocsok sorsa.
A kutya volt csak igazán őszinte. Kivétel nélkül megmorgott mindenkit.
A másik lehetőség az volt, hogy nem várja, amíg egy háta mögötti röpgyűlésen kötelezik az „állat” eltávolítására, hanem maga keres neki új gazdát. S lehetőleg minél gyorsabban. Mert fél év múlva már nem lenne hozzá lelkiereje.
Egy vagy két hónapig nézte a kutya hűlt helyét. A tányérját, a szakboltban vásárolt játékait.
Az első visszapillantót nem sokkal karácsony előtt törte le az udvaron parkoló kocsik valamelyikéről. Az autószerelő ablakát egy kaviccsal dobta be a szomszéd kertből, egy fa mögül. A kukába dobta a nagycsaládosok leveleit. Nem kellett sok idő hozzá, hogy mindenki rá kezdjen gyanakodni. Ő lett a rettegett, őrült szomszéd. A Gonosz maga. Súlyos rosszkedv telepedett a házra, aki tehette, plusz zárat szereltetett fel.
A rendőrséget is többször kihívták. Senyák Pál készséges volt, friss kávéval kínálta őket. És mindenben ártatlannak vallotta magát. Fiatalos huncutság tükröződött a szemében, mint aki pontosan tudja, hogy egy ideig semmit se tehetnek ellene. De hát hülye, aki ennél tovább tervez.

Orosz napló magyar szemmel - Anna Politkovszkaja utolsó munkája

Publikálás dátuma
2018.12.02. 11:00
Megemlékezés Anna Politovszkaja meggyilkolásának első évfordulóján
Fotó: STEPHANE DE SAKUTIN / AFP
Tizenkét éve gyilkolták meg Anna Politkovszkaja orosz ellenzéki újságírót, akinek utolsó munkája, az Orosz napló a napokban jelent meg magyarul. A Novaja Gazeta egykori újságírójának könyve a lopakodó diktatúra, a fokozatosan terjeszkedő autoriter rendszer általános természetrajza, Filippov Gábor a kötet szerkesztője szerint olyan, mintha mai magyar híreket olvasnánk.
„Sokszor mondják nekem, hogy pesszimista vagyok, hogy nem hiszek az orosz nép erejében, és azt is, hogy elvakít a rögeszmés Putyin-ellenesség. Pedig látok én mindent, és éppen ez a gond: látom azt is, ami jó, és azt is, ami rossz. Látom, hogy az emberek szeretnék, ha jobbra fordulna a sorsuk, de képtelenek elérni ezt. És hogy ezt a kellemetlen igazságot leplezzék, a pozitívumokra koncentrálnak: úgy tesznek, mintha a negatívumok nem is léteznének. Az én álláspontom szerint viszont a lapulevél alatt növekvő gomba sem reménykedhet abban, hogy ha meghúzza magát, végül mindent kibekkelhet: szinte biztos, hogy valaki észreveszi, leszedi, és befalja. Aki pedig embernek születik, az végképp nem viselkedhet úgy, mint egy gomba”.
Ha e szövegben az oroszt bármely más népre, Putyint bármely más diktátorra-autoriter vezetőre cseréli az olvasó, éljen a világ bármely részén, bármelyik épülő vagy már ki is épült diktatúrában, autoriter/korlátozott demokráciában, saját valóságát találja meg benne. Többek között ezért érdekes olvasmány Anna Politkovszkaja Orosz napló című kötete, amelynek befejező, „Hogy félek-e?” címet viselő részéből származik a fenti idézet.
Ezt emelte ki Filippov Gábor, az Athenaeum Kiadónál a napokban magyarul megjelent kötet szerkesztője is, akitől arról érdeklődtünk, hogy miért épp, vagy miért csak most lehet érdekes a magyar olvasónak is Politkovszkaja utolsó, már halála után megjelentetett munkája. „Egyrészt szégyen, hogy magyarul még nem adták ki, mert elképesztően izgalmas könyvről van szó. Másrészt Magyarországon ma azért is izgalmas olvasmány, mert bár az ember 15 évvel ezelőtti eseményekről olvas, csak a neveket kell kicserélni, s olyan, mintha mai magyar híreket olvasna. Ami egy másik nemzet történelmében 15 évvel ezelőtti történés, az Magyarországon olyan, mintha most történne velünk. Egyfajta tükröt mutat, ami segít viszonyulni a saját jelenünkhöz, kicsit kritikusabban szemlélni, hogy mi is történik, mi is fog történni velünk. Figyelmeztetés is lehet, hogy az önkényuralom kiépítésében, a demokratikus normáknak a válsághelyzetekre való hivatkozással történő felfüggesztésében, az állami erőszak eszkalálódásában nincs végpont, a lejtőn nem lehet megállni” - tette hozzá Filippov.
Csakhogy eljutnak-e a magyar fülekig az orosz újságíró figyelmeztető szavai, emlékszünk-e még Anna Politkovszkajára? A politológus-szerkesztő szerint Magyarországon az újságírók nyilván emlékeznek, hiszen meggyilkolása 2006-ban nagyon nagy port kavart. „A nagyközönség valóban nem emlékszik rá, de ez is egy plusz indok volt arra, hogy meg kell jelentetni ezt a könyvet. Politkovszkajának rengeteg, köztük több nemzetközi díjat is elnyert könyve van, a csecsen háborútól a Putyin elnökségéről szólókig, de eddig magyarul egyetlen egy volt olvasható, A második csecsen háború. Nagyon furcsa, hogy épp Magyarországon más munkája eddig nem volt elérhető. Most egy kicsit megismerhetik a magyarok az ő sorsát és azt is, hogy miért kellett meghalnia” - vélekedett a szerkesztő.
Az Orosz napló a lopakodó diktatúra, a fokozatosan terjeszkedő autoriter rendszer általános természetrajza. Vlagyimir Putyin második elnökválasztási kampányától indít és 2005 végéig követi az eseményeket. „És ez épp az az időszak, amikor magasabb fordulatszámra kapcsolt a rendszer,” idézte fel Filippov Gábor Ekkor zajlottak a színes forradalmak a környező országokban – Ukrajnában, Azerbajdzsánban, Grúziában stb –, amelyek a történész-politológus szerint Putyinban felkeltették az óvatosságot, s ennek nyomán arra a következtetésre jutott, proaktívnak kell lenni nemzetközi színtéren, otthon pedig vissza kell szorítani a civil szervezeteket ahhoz, hogy megakadályozzák, hogy Oroszországban is hasonló dolgok történjenek, mint Ukrajnában.
„Ekkor pörgött fel az orosz belpolitikában a szabad sajtó visszaszorítása, az újságírók beperelése, megfélemlítése, az ellenzéki riválisok különböző módszerekkel való kiszorítása, vagyis sokkal látványosabbá vált az autoriter terjeszkedés. Ekkor durvult be igazán a második csecsen háború, amely 1999 óta zajlott, ekkortól már sokkal nyíltabban és sokkal erőszakosabban lépett fel a rendszer. Putyin harmadik elnöki ciklusa ilyen radikalizálódó időszak, amelyben a külpolitika területén vált agresszívvé a rezsim. A külpolitikai értékelések általában azt mondják, hogy Politkovszkaja halála óta Oroszország a demokrácia és a diktatúra közötti »szürke zónából« a tiszta autoriter rendszer irányába mozdult el, ahol a választás útján történő hatalomváltásnak ma már tulajdonképpen semmiféle realitása nincsen” - fogalmazott Filippov Gábor.
Vagyis Politkovszkaja hiába halt meg, vonhatnánk le a következtetést, mert bármennyire manipuláltak is az orosz választások, kétségtelen, hogy a látszatdemokráciát kiépítő és fenntartó Putyinnak megvan a belső támogatottsága. Ha valóban úgy tekintünk erre a kötetre, mint a magyar nagyközönséghez is szóló figyelmeztetésre, nemigen vonhatunk le belőle reménykeltő következtetést. De az Oroszországot és általában az autoriter rendszereket jól ismerő történész-politológus optimistább.
„Hogy hiába halt-e meg Politkovszkaja, az nézőpont kérdése, mert amit ma tudunk a putyini rendszerről azt azért nagyon nagy mértékben tőle, és hasonló újságíróktól tudjuk, akik a tényfeltáró munka során haltak meg, nyomorodtak meg vagy kényszerültek elhagyni a saját hazájukat. Azt gondolom, hogy ezek a harcok hosszú távú harcok. A Szovjetunió legitimációját is évtizedek alatt ásta alá többek között az a szovjet munkatáborokról és tömeggyilkosságokról szóló irodalom, amely elsősorban Szolzsenyicin révén vált világhírűvé. Az ilyen tényfeltáró munkák is hosszú távon hatnak, sok időnek kell eltelnie, mire mindez láthatóvá válik a nagyközönség számára is. Amikor a gazdasági teljesítmény romlása miatt megrendül a rendszer legitimitása, az ilyen jogsértések mindig előtérbe kerülnek, és a rendszer rossz gazdasági teljesítményét már ezekkel társítva tűzik zászlajukra az ellenzéki erők. Vagyis hosszú távon azt tudom mondani, nem hiába halt meg, mert lerántotta a leplet egy hazug rendszer hazugságairól.” Anna Politkovszkaja utolsó könyve magyar kiadásának szerkesztője, Filippov Gábor emlékeztet: bár sok a hasonlóság a Putyin- és az Orbán-rendszer között, az az alapvető különbség még létezik, hogy Magyarországon elméletileg meg lehet buktatni demokratikus választáson a rendszert, míg Oroszországban már nem.

Névjegy

Filippov Gábor történész-politológus. Kutatási területe az európai szélsőjobboldali mozgalom- és eszmetörténet, illetve a magyarországi vészkorszak és a rendszerváltás története. Az apai ágon orosz származású Filippov az ELTE BTK-n tanult történelmet, az ELTE TáTK-on pedig politikatudományt. 2015-től a CEU Politikatudományi Tanszékének PhD-hallgatója.

Anna Politkovszkaja

2006. október 7-én, Vlagyimir Putyin születésnapján gyilkolták meg saját háza lépcsőházi liftjében Anna Politkovszkaja orosz ellenzéki újságírót, a Novaja Gazeta kétgyermekes, 48 éves munkatársát. Szabályos kivégzés történt, hat, köztük egy fejlövés érte. Az újságíró már korábban is kapott halálos fenyegetéseket, többször megverték, 2004-ben meg is mérgezték, hogy ne jusson el a beszláni iskolai túszdráma helyszínére. Politkovszkajának Oroszországban és külföldön is megjelentek a könyvei, munkáját több nemzetközi díjjal ismerték el. Következetesen bírálta Vlagyimir Putyin autoriter politikáját és oknyomozó cikkek sorozatát közölte a csecsen háború borzalmairól, az orosz hadsereg és a velük szövetségben lévő Ramzan Kadirov - jelenlegi csecsen elnök - vezette csecsen milíciák által elkövetett gyilkosságokról és egyéb jogsértésekről. Politkovszkaja meggyilkolásáért öt csecsen nemzetiségű férfit ítéltek el 2014-ben, a felbujtó kilétére máig nem derült fény. 

Nem életbiztosítás újságírónak lenni

Oroszországban 1992 óta 54 újságírót gyilkoltak meg, az esetek többségében nem derült fény a megbízó, sokszor a végrehajtó személyére sem. Putyin elnöksége előtt, azaz 2000-ig 30, azóta 24 orosz, zömében oknyomozó újságírót gyilkoltak meg Oroszországban. Az 1993-ban alapított ellenzéki Novaja Gazetának hat újságírója lett merénylet áldozata. 

Szerző

Del Medico Imre: Eskü vagy fogadalom?

Publikálás dátuma
2018.12.02. 09:39

Fotó: Shutterstock
Életre szólónak szánt, de rajtam kívül álló okokból csak rövidre sikeredett külügyi pályám ünnepélyes kezdete az volt, amikor 1946 júniusában megkaptam a miniszteri fogalmazói, illetve segédfogalmazói (mai nyelvre lefordítva: előadói) kinevezést. Tekintettel az éppen akkor dúló, a világon mindmáig a legnagyobbnak bizonyult magyar inflációra - egyike negatív nemzeti büszkeségeinknek -, minden a lehető legszerényebb körülmények között zajlott le. A jelenvolt legmagasabb rangú személy, Kvassay László rendkívüli követ, meghatalmazott miniszter - nagyköveteink akkor még nem voltak, elsőként a moszkvai követ Szekfű Gyulát léptették elő azzá 1948-ban - előtt tettük le az esküt/fogadalmat.
A háború utáni gyakorlat szerint a kinevezettek választhattak eskü és szolgálati fogadalom között. A külügyben az lett a gyakorlat, hogy a szocdemek és a kommunisták, azaz e két párt tagjai szolgálati fogadalmat tettek, az összes többi pedig esküt. A két forma csak az első mondatban tért el egymástól: "Én ... esküszöm az élő Istenre", vagy "Én ... becsületemre és lelkiismeretemre fogadom". Mi, akik az esküt választottuk, már fölsorakoztunk, amikor Kvassay körülnézett és megkérdezte: hol van Jancsi? Kollégánk azt hitte, hogy mivel már kilencedik éve a külügyben dolgozott a számvevőségen számvevőségi tanácsosként, továbbá velünk együtt elvégezte a fogalmazói szaktanfolyamot, simán átkerülhet a fogalmazói karba - ezért nem jött el. Kvassay azonnal rendelkezett: neki is itt kell lennie. Kollégánk két perc múlva lihegve megjelent. Kvassay megkérdezte tőle: esküt teszel vagy fogadalmat? A válasz kérdés volt: mi a különbség? Ez azért volt meglepő, mert Jancsi szocdem volt, sőt, a minisztériumban a párt szervező titkára. Kvassay felvilágosította: akinek világnézete vagy pártállása tiltja az Istenre való utalást, fogadalmat tesz. Jancsi a nagy sietségben nem vette észre elvtársainak oldalt várakozó kisebb csoportját és így felelt: nekem ugyan nem tiltja. És letette az esküt. Roppant meg volt lepve, amikor felállt a másik csoport. Azok is!
Az eredeti húszból azon az 1946-os júniusi napon tizenöten kezdték meg a szolgálatot a külügyben. Egyikük sem onnan ment nyugdíjba. Mégis megérdemlik, hogy nevük feljegyeztessék az utókor számára - hiszen nagy idők tanúi:
Csobádi Péter, Del Medico Imre, Fehér József, Flórián János, Halász Tamás, Hárs Ernő, Horváth János, Kapos László, Majoros Ferenc, Nagy Péter, Ravasz Károly, Szára János, Vas-Zoltán Péter (semmi köze az egykori politikushoz), Vadasdy Károly, Veresné Szűcs Mária.
Frissítve: 2018.12.02. 10:41