Papp Sándor Zsigmond: Az ártatlanság tora

Publikálás dátuma
2018.12.02 11:41

Fotó: FORTEPAN/
Ott állt előtte az előszobában azzal az ázottkutya-pofájával, és látszott rajta, hogy fél.
A lakás hiába árasztott magából biztonságos étel- és öregemberszagot, nem lehetett tudni, hogy melyik zugból támad majd valamilyen kivédhetetlen veszedelem. Remegve bújt be a konyhai asztal alá. Pali bácsi pontosan tudta, ilyenkor az a legjobb, ha békén hagyja a jövevényt. Csak egy kis vizet, meg a déli pörkölt maradékát tette elé, de nem sajnálta, alaposan megpakolta a műanyag tányért. Jóllakottan már másként fogja látni a világot, még akkor is, ha ez a világ a környező utcák és Kossuth tér tágassága és szabadsága után most pár négyzetméterre szűkült.
Hamar összebarátkoztak. Eleinte csak Mocsoknak hívta, mert piszkos volt a szőre, elhanyagolt mindene, tele bolhával és kullanccsal, és a kalciumhiány miatt úgy járt, mint egy medve. Arra gondolt, ha majd mindent problémát orvosol, megfürdeti, beadja a féregirtót meg elviszi oltásra, akkor rendes nevet keres majd neki, Betyár vagy Burkus, valami komolyat. Az ilyesmit jól meg kell fontolni. Egy rossz név mindent elronthat. Senyák Pál februárban töltötte be a hatvanat, és egészen biztos volt benne, hogy ő lesz az utolsó kutyája. Hülye, aki ennél tovább akar nyújtózkodni. Ő viszont sosem volt idealista bolond. Ide is azért költözött, mert idejében felmérte, hogy tovább már nem tudja fenntartani a budai lakását, ez a társasházi garzon viszont teljesen megfelel az igényeinek, és még pénze is maradt, amit félretehetett betegségre, váratlan kiadásra.
Megsiratták a régi helyén. Volt is miért. Senyák Pál, vagy inkább Pali bácsi mindig segítőkész volt, de sosem tolakodó. Nála mindig menedéket talált Jolika, ha kizárta magát, és meg kellett várni a lakatost (később pótkulcsot hagyott az öregnél), etetett macskát és papagájt a gazdák távollétében, sőt egyszer-kétszer még az óvodába is elment Kristófért, ha a művészházaspár rosszul osztotta be az idejét. Szerették, becsülték. Mintha egy egész házat vett volna feleségül a régi szerelmei helyett. Azt maga sem tudta már megmondani, hogy miért maradt magányos, bár ő igazából soha nem gondolta magát egyedülállónak. Erre is jó a kutya. Az ő hűségüket semmi sem kérdőjelezheti meg, az ember csak tanulhat tőlük.
Mocsok a következő hónap végére teljesen megszokta a helyét. Már nem is rágott, nem kaparta a kilincset, és egyre többször eresztette ki a hangját: csaholt örömében, ha megérkezett a piacról, és dühösen acsargott az ajtó előtt elvonuló idegenekre. Talán ebből is lett a baj. Senyák Pál úgy vélte, hogy sok mindent látott már, de az üzenet a faliújságon mégis meglepte. A társasházi szabályzat volt, abból is az együttélésre vonatkozó bekezdések, néhány mondatot az állattartásra vonatkozó részből ki is emeltek zöld filccel. „Házi vagy egyéb állatot súlyra és nagyságra való tekintet nélkül csak a lakóközösség engedélyével, a lakóközösségi élet zavartalan megőrzése mellett lehet tartani. Ellenkező esetben az állat elhelyezésre kerül, amely a gazda feladata és felelőssége.” Aztán pár nap múlva, talán nyomatékként, a közös képviselőtől kapott levelet. „Többen jelezték neki a problémát” írta, s az egész hemzsegett a zavaros, túlfogalmazott, valahogy mégis fenyegető mondatoktól.
Nem sok választása maradt. Ha beleáll a dologba, akkor végig kell járnia az összes szomszédot, és a beleegyezésüket kell kérnie. Utólagosan is. Sűrű elnézéseket kérve. Így talán kiderülne, hogy a mosolygós nagycsaládos anyuka, a magának való egykori könyvelő, a madarak eleségére kínos ügyelő nyugdíjas vagy az izgága autószerelő volt-e a feljelentő. Akik szemtől szemben mind mosolyogtak, gügyögtek a még féléves kutyájának, dicsérték, milyen nemes dolog, hogy befogadta az utcáról, és nem vitte egyenesen a menhelyre, ahol – ezt mindenki tudja – előbb vagy utóbb elaltatták volna. A könyvelő még a korábbi gazdákat is szidta, hogy miként lehettek ilyen felelőtlenek. De most láthatóan jobb kezekbe került Mocsok sorsa.
A kutya volt csak igazán őszinte. Kivétel nélkül megmorgott mindenkit.
A másik lehetőség az volt, hogy nem várja, amíg egy háta mögötti röpgyűlésen kötelezik az „állat” eltávolítására, hanem maga keres neki új gazdát. S lehetőleg minél gyorsabban. Mert fél év múlva már nem lenne hozzá lelkiereje.
Egy vagy két hónapig nézte a kutya hűlt helyét. A tányérját, a szakboltban vásárolt játékait.
Az első visszapillantót nem sokkal karácsony előtt törte le az udvaron parkoló kocsik valamelyikéről. Az autószerelő ablakát egy kaviccsal dobta be a szomszéd kertből, egy fa mögül. A kukába dobta a nagycsaládosok leveleit. Nem kellett sok idő hozzá, hogy mindenki rá kezdjen gyanakodni. Ő lett a rettegett, őrült szomszéd. A Gonosz maga. Súlyos rosszkedv telepedett a házra, aki tehette, plusz zárat szereltetett fel.
A rendőrséget is többször kihívták. Senyák Pál készséges volt, friss kávéval kínálta őket. És mindenben ártatlannak vallotta magát. Fiatalos huncutság tükröződött a szemében, mint aki pontosan tudja, hogy egy ideig semmit se tehetnek ellene. De hát hülye, aki ennél tovább tervez.
2018.12.02 11:41

Papp Sándor Zsigmond: Apám gyűrűje

Publikálás dátuma
2019.01.13 17:05

Fotó: / Népszava-illusztráció
Szeretném, de nem tudom elfelejteni.
Nálunk az apám kezdett intézkedni, ha meghalt valaki a családban. Amíg mi a fájdalmunkkal, döbbenetünkkel vagy önsajnálatunkkal küzdöttünk vérmérséklet szerint, ő nekifogott a feladatoknak. A kórháznál kezdett, aztán a hivatalokat járta, bement a helyi újsághoz, hogy feladja a gyászjelentést, majd a paphoz, hogy megbeszélje a szertartás részleteit, kifizesse az egyházadót, ha kell, megrendelte a koszorúkat az egész család nevében, kihajtott a temetőhöz, hogy készítsék elő a sírt. Délre már minden kész volt, ő pedig fáradtan fújta ki magát otthon. Azt hiszem, ez volt az ő gyásza, az ügyintézés apró láncszemeinek gondos egymáshoz illesztése. Úgy tűnt, hogy őt szinte nem is érintette meg a halál, hiszen csak azzal törődött, hogy minél olajozottabb szertartással búcsúzhassunk el, hogy ne legyen semmi fennakadás. Így temettük el az apját, a nagynénjét, az anyósát és az édesanyját is. Csak egyszer láttam sírni, már kint a ravatalozóban, ahová mi érkeztünk elsőként, amikor már nem maradt több feladata, már nem volt mit intézni, minden ment a maga útján. Már csak nézői voltunk az előadásnak, és nem alakítói. Megérintette az édesanyja koporsóját, és hevesen rázkódni kezdett a válla. Talán azt hitte, egyedül van, s amikor észrevett, hátat fordított, és még gyorsan elrendezett néhány koszorút.
Aztán ő jött a sorban. Némileg váratlanul, ijesztő végérvényességgel.
Nem volt mit tenni, nekem kellett hirtelen a helyére lépni. Anyám használhatatlanná vált, senkire nem lehetett rábízni az adminisztrációt. Apám barátai, amit tudtak, megszerveztek, alig tértem magamhoz, máris egy halottszállító kocsiban száguldottunk Szatmárról Debrecenbe. Péntek volt, minden ügyintézés rémálma. Csakhamar ki is derült, hogy hiába jöttünk, Magyarországon nem úgy van, mint nálunk, hogy már aznap ki is adják a holttestet, ahhoz itt idő kell és rengeteg papír, míg a hivatal szemében is halott lesz a halott. Végül némi könyörgéssel hétfőn sikerült elintézni, hogy hazavigyük. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ahogy ő is figyelt annak idején. Összeszedtem a holmiját a kórteremben, megkaptam a pénzét az apró kis széfből, eurót és forintot is vitt magával, pontosan tudta, kinek mennyit ad majd, ha sikerül a műtét. Átvettem a zárójelentést vagy mit, hivatalba rohantam, megkaptam a kétnyelvű (magyar és angol) EU-kompatibilis halotti bizonyítványt, s dél körül már a határnál voltunk, ahol gond nélkül engedtek át.
Fellélegeztem.
Szinte még büszke is voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam el magam a kórház várótermében, teljesen egyedül, a többi fájdalmat elsöpörte az adminisztráció, az egyeztetés. A fene se tudta, hogy ilyenkor koporsót is kell választani, mintha csak tapétát néznénk a leendő lakásunkba. (Némi abszurdot vitt az ügybe, hogy már a temetés után, amikor anyámmal el akartuk intézni a román nyelvű halotti bizonyítványt, mert a román hivatalok csak azt fogadták el a hagyatéki eljárásban meg mindenhol, az önkormányzatnál szinte dühösen kérdezték, hogy mégis hogyan temettük el apámat megfelelő irat nélkül? Még azt is kilátásba helyezték, hogy megbüntetik a református parókiát, mert érvényes bizonyítvány nélkül végezték el a szertartást. Hát hol élünk, forgatta a szemét az ügyintéző. Hiába mutattam a kétnyelvű, szépen díszített EU-kompatibilis papírt. Azóta tudom, hogy az EU igazából smafu. Szemfényvesztés. Még egy kis abszurd: a hivatali ügyintézés miatt apám néhány napig még „élt” Romániában.)
Igazából már csak egy feladatom maradt. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban őt hoztuk haza. Kinyitották nekem a halottaskocsi fémkoporsóját. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy tévedés történt, ez a kissé már deformálódott anyag semmiképpen nem az apám, ő vidám volt, és szeretett csipkelődni azzal, akit kedvelt, ez a valami még távolról sem hasonlít rá. Ez a romlás maga. Igen, bólintottam végül, minden rendben: szépen feladták rá a zakót és a nadrágot, a keze is egymásra téve, békésen.
Pár nap múlva kérdezte meg tőlem az anyám, hogy hol van apám jegygyűrűje. Majdnem ötven évig hordta, csak a legritkább esetben húzta le az ujjáról.
Néztem rá pislogva. A holmija között nem volt, és a kezén se, erre tisztán emlékeztem. Nem volt mit mondanom. Ott és akkor megbuktam adminisztrációból. Bár senki sem hibáztatott, tudtam, hogy ezt nem felejthettem volna el. Még soha nem csinált ilyet, mantrázta mindenki feloldozásképpen, és én ott álltam negyvenhárom évesen megint gyerekként. Talán már átvételkor reklamálnom kellett volna a debreceni klinikán, vagy külön elkérni valakitől, fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy két hét után képtelen vagyok visszamenni, felbolygatni mindent, asztalra ütni, smúzolni vagy fenyegetőzni. Apám gyűrűjét elnyelte a saját tehetetlenségem, a hivatali útvesztő. Ellopták vagy elkallódott, szinte mindegy. Azoknak csak arany volt, nekem korrigálhatatlan hiba. Ma is úgy érzem, hogy igazából én loptam meg az apámat. És még feladni sem tudtam magam (nem volt hol, nem volt kinek), így a büntetés is egyre késik.
Maradok örökre ártatlanul.
2019.01.13 17:05
Frissítve: 2019.01.13 17:05

Erdélyi Eszkimó Péter: Nem a cigányok napja

Publikálás dátuma
2019.01.13 15:10

Fotó: / Szalmás Péter
– Tíz éves voltam, amikor először ülhettem a körhinta kasszájába! Én adtam ki a jegyeket, bántam a pénzzel. Ráadásul az én feladatom volt irányítani a ringlispílt, én szolgáltattam a zenét, nekem kellett beszélnem a hangszóróba, sőt, ha kellett, én végeztem el a kisebb javításokat is. Jó gazdaként figyeltem a családi körhinta forgását, szóval én lettem a főnök! Kimondhatatlanul boldog voltam – mereng el emlékeiben a mutatványos Bukovics Rudi.
A szintó cigány Rudi bácsi arról nevezetes, hogy mindenkinek büszkén mesélt apósa híres körhintájáról, amely a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar film „főszereplője volt”.
A szintók a mutatványos fogalmat tágan értelmezve e kategória alá sorolják a körhinta mellett a céllövöldét, a dodzsemet, a célbadobót, a pofozógépet, a bábszínházat, az ugrálóvárat, de a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat a játékokat árulókat, vagy a büféseket. Mondhatnánk, az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik.
– Régen nekünk szintó romáknak ez nem csupán a munkánk, vagy a pénzszerzésünk, de maga az életünk volt. A körhinta, vagy a céllövölde szigorú rend szerint nemzedékről nemzedékre öröklődött – jegyzi meg Rudi bácsi.
A szociológia tudománya összefoglalóan ezt a szakmahalmazt etnikus foglalkozásokként értelmezi. A másik oldalról, vagyis a fogyasztókról azt állapítja meg, hogy az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy búcsúkor céllövöldéznek, körhintáznak és dodzsemeznek. Vagyis egyszerre szórakoznak, és rituálisan szórják a pénzt.
– Emlékszem, gyermekkoromban még rengeteg csóró cigány foglalkozott hagyományos vásári szédítő, rémítő, bódító szórakoztatással. Sok volt a mutatványos, a medvetáncoltató, a tenyérjós, a bűvész, a szerelmi zálogot, szerencsét és jövendőt áruló üveggömb-jövendőmondó, pénzért mesélő, bábos, szokatlan külsejű embereket mutogató, aztán lassan beszerezték a technikai felszereléseket és minden megváltozott, ma már mindent a műszaki berendezések uralnak – mondja keserűen Rudi bácsi.
A szintók anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó cigányok. Régebben ekhós szekerekkel járták megszokott falvaikat, manapság azonban már tehergépjárműveket, lakókocsikat használnak.
– Mi, cirkuszos szintók csak a második világháború után települtünk le Magyarországon, a többség most is a német nyelvterületet járja, de néha ellátogat hazánkba is.
Nehéz a mutatványos cigányok élete, hiszen idénymunkát végeznek, nincs lehetőségük egész évben dolgozni és éppen akkor vannak elfoglalva, amikor mások pihennek, szórakoznak... Összességben tehát a mutatványosság az élet szervező elve mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt.
– Hát, lényegében csak április elejétől október végéig érdekli az embereket a vurstli-hangulat, ráadásul kizárólag a hétvégi munkaszüneti napokhoz, vagy a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének búcsújához kapcsolódik. Szóval, ezen a néhány napon kell megkeresnünk azt a lóvét, amiből egész évben eltarthatjuk a családunkat, ebből kell megjavíttatnunk mutatványos kellékeinket, megvenni az új cuccokat. Ja, ráadásul az is sokat számít, hogy mindez a szabadban történik, vagyis nagyon függünk az időjárás szeszélyeitől – magyarázza az öreg körhintás.
Amikor ezt Rudi bácsi kimondta, leszakadt az ég. Páratlan nyári vihar kerekedett, amely percek alatt elmosta a búcsút. Az emberek fejvesztve menekültek, hogy biztonságos helyre jussanak. A mutatványosok pedig beszaladtak a lakókocsijukba. Mindössze a körhintások maradtak a ringlispíl hatalmas ernyője alatt és a céllövöldés őrizte tovább a fegyvertárát.
– Drága uraim, legalább néhányat lődözzenek, kérem, lőjenek valami szép plüssállatot a barátnőjüknek, a gyermeküknek – kérlelte a céllövöldés azt a három férfit akik jobb híján a bódéja felnyitott oldala alá húzódtak be az eső elől.
Sokáig tartott a nógatás, míg eredményre jutott a mutatványos, de öröme gyorsan elillant, mert hamar kiderült, hogy három fegyvermesterrel akadt össze, akik éppen precíziós fegyverbelövésről érkeztek és bár a sok hivatalos lődözés után fáradtak voltak, ennek ellenére szitává lőtték az intézményt.
– Uraim, a jó istenre kérem, önöknek ajándékozom a legnagyobb macimat, csak többet ne lőjenek! Teljesen tönkretesznek – kérlelte a sírás határán lévő mutatványos a fegyvermestereket, akik végül megszánták…
Bár a vihar továbbállt, egy árva ember nem maradt a búcsúban, térdig ért a sár, ráadásul sötétedni kezdett, ezért ő is bezárta a bazárját és elvonult. Csak négy szintó cigány tanakodott még a körhinta alatt.
– Te Zsiga, szólt az egyik a társához, mindig a parasztok szórakoznak a körhintánkon, mi soha nem ülünk fel, mert vagy dolgozunk, vagy már fáradtak vagyunk. Használjuk ki az alkalmat, üljünk most mi fel!
Nem kellett kétszer mondania, mind a négy cigány felpattant a körhintára és gyermeki örömmel játszott-pörgött rajta, míg rá nem ébredtek, nincs aki leállítsa a motort.
Hiába kiabáltak a szerencsétlenül járt cigányok, nem volt se közel, se távol egy lélek sem. Ha mégis arrafelé kullogott egy részeg paraszt, azt hitte, örömükben kurjongatnak. Végül az Úr megszánta és égi áldásban részesítette a félig ájult romákat. A vurstli mellett váratlanul feltűnt a tisztelendő úr, aki vendégségből tartott hazafelé és megértette, a körhintások segítségre szorulnak.
2019.01.13 15:10
Frissítve: 2019.01.13 15:10