Akar beszélni róla?

Publikálás dátuma
2018.12.09. 14:00

Fotó: Fortepan
Akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki.
A forgalom megnyugtat, ezzel kezdeném, ha egyszer elmennék a pszichológushoz. Képes vagyok földbe gyökerezett lábbal, hosszan bámulni a hömpölygést a járda széléről, az autók monoton egymásutánját, ahogy rutinosan megoldanak valamilyen bonyolultabb helyzetet. Elakadt kocsit kerülgetnek, vagy a nem működő lámpák ellenére sem hagyják, hogy eluralkodjon a káosz. Nézni, ahogy az utcák, ezek a lusta verőerek szállítják a mindennapi élethez szükséges láthatatlan anyagot, s közben pulzál, izzik és fortyog az egész. Hol robbanással fenyeget, mert mindenki mindenkinek az ellensége, autós üt gyalogost, busz üt autóst, s mindent visz a vezér, a hisztérikusan integető rendőr. Hol pedig apátiába süllyed, mert itt soha senki nem old meg semmit, minden változtatás csak a zűrzavart táplálja, a forgalom egyetlen célja a várakozás maga, a kényszerű meditáció, önmagunkba fordulás. Azért kezdeném ezzel, mert akkor beszélhetnék az istenkomplexusomról, hogy hiába állok parányi és ideiglenes megfigyelőként a megállóban vagy a padon ülve, bármikor elsodorhatóan, mégis úgy képzelem, hogy én tologatom őket a városnyi terepasztal fölé hajolva. És még morgok is hozzá, a motorok hangját utánozva. Nem a lámpára, hanem az én jelemre várnak a toporgó gyalogosok a zebránál, én döntöm el, hogy beáll-e a busz a megállóba, vagy valami hirtelen ötlettől űzve továbbhajt, csak ideges találgatásokat hagyva maga mögött. És igen, rajtam múlik, hogy lesz-e koccanás, hírekbe illő baleset, kivonulnak-e szirénázással rendőrök, mentők, tűzoltók, s a végén megcsappan-e a város lélekszáma, örökre fekve marad-e a körömnyi bábu az útkereszteződésben. Tudom, erre már hümmögne a pszichológus. Magában talán már bőszen jegyzetelne, csiszolgatná a rávezető kérdéseket, a traumát feloldó észrevételeket. És persze beszélnék a gyerekkori Kolozsvárról, a hetvenes évek végéről, nyolcvanas évek elejéről. Mert akkor kezdődött minden. A nagyszüleim öt percre laktak a központ szívétől, az akkori Lenin sugárút elején. A háromsávos út egészen varázslatos volt a mi kis vékonyka szatmári Karl Marx utcánkkal összevetve, ahol jóval ritkábban jártak az autók, sok Dacia között elvétve egy-egy Lada, Skoda vagy Wartburg, ami minden böhömsége ellenére már külföldi autónak számított. Más volt a város is, nagyobb, lüktetőbb, felfoghatatlanabb. Annyira szerettem, hogy úgy gondoltam, Kolozsvár miatt még a románok mániája, a diktatúra is megbocsáthatóbb. Akkor persze még nem volt szavam a diktatúrára, a gyermekkor bélésében éltem tízévesen. Azért néha unatkoztam is. Egy ilyen punnyadós napon találhattuk ki Katival (pontosabban Catival), a süketnéma szomszédok egyetlen, vegyes nyelvű kislányával, hogy írjuk fel az utcán elhaladó autók rendszámát. Elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett ebben akkor annyira izgalmas, hogy pár alkalomra rá már a lelkesedéstől kipirulva, ide-oda rohantunk a járdán, hogy lehetőleg minden számot rögzítsünk a kockás füzetbe. Esténként letisztáztuk a néha gyorsan felfirkantott rendszámokat, hogy így megkapjuk, nem is tudom, a sugárút egy- vagy kétórás forgalmának száraz keresztmetszetét, az élet végtelen monotonitásának parányi szeletét, amit a magunk nem létező, kis mikroszkópja alá dughattunk, hogy – akár a kávézaccból a cigányasszony – kiolvassuk belőle az amúgy is tudható jövőt. A tegnapoknak is beillő holnapokat. Az már akörül lehetett, hogy a benzinhiány miatt bevezették volna a csökkentett forgalom elvét (világos: ha nincs üzemanyag, akkor rendeletileg segítenek spórolni az amúgy is minden utat megtervező autósoknak), egyik vasárnap a páros, másik vasárnap a páratlan számra végződő kocsik járhattak. Az egyik ilyen felírós délelőttünket egy frissen borotvált arcú járókelő szakította félbe. Előbb csak arról érdeklődött idegesen, hogy mégis mit művelünk. Aztán meredten nézte a számokkal és betűkkel sűrűn teleírt lapokat (Romániában a rendszám elején lévő két betű a megyét jelezte; CJ – Cluj Napoca, vagyis Kolozsvár). Engem kicsit még meg is rázott, hogy feleljek már. De nem volt mit mondani. A játszunk most olyan furcsán hangzott volna. Aztán mérgesen széttépett néhány lapot. Sírva rohantunk be a bérházba, a nagymamám kénytelen volt felverni egy kis tojáshabot, hogy megvigasztaljon, pedig a cukrot akkor már az ünnepekre gyűjtögette. Félt, mondhatná a pszichológusom. Maga akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki. Valószínűleg ezt oldja a felnőtt felülnézetével. Aztán szépen elbúcsúznánk, ő beülne a szép tisztán tartott, alig kétéves Volvo terepjárójába, és a fejét kiszellőztetve végighajtana a városon. Kellemesek ilyenkor a fények, alig lüktet a forgalom. Van idő megfigyelni a lustán magukba forduló utcákat, tereket. Azt a pár, tekintetét elrejtő járókelőt, aki most mind a páciensének tűnik. És persze nem törődne azzal a kissé kellemetlen érzettel, hogy védtelen játékként tologatja ide-oda a kocsiját és vele az életét egy pufók gyermeki kéz.     

13,5 milliárd forintért kelt el az a kő, amit Rózsaszín örökségnekbecéznek

Publikálás dátuma
2018.12.09. 13:30

Fotó: FABRICE COFFRINI / AFP
Történelmi ékszerek sorjáztak Genfben.
A New York-i aukciós héttel párhuzamosan Genfben kivételes ékszerek kerültek kalapács alá novemberben. A Bourbon-Parma család kollekciójából származó darabok kivétel nélkül vevőre találtak a svájci város hagyományos rendezvényén, amelyen a legnagyobb izgalmat egy briliánsokkal komponált igazgyöngy függő okozta. A csodás darab 36,2 millió dollárért kelt el, ami ebben a műfajban világrekordnak számít. A Sotheby’s kasszájába összesen 125 millió dollár került, amelyhez mások mellett egy Patek Philippe karóra, a "The Asprey" 3,9 millió dolláros rekordeladással járult hozzá. A Bourbon ékszerekből befolyt, összesen 53.1 millió dollárnyi bevétel is rekordot jelentett, megdöntve Windsor hercegnője, vagyis Wallis Simpson - a brit trónról lemondani kényszerült VIII. Edvárd felesége - csecsebecséiért kifizetett 50,3 milliós csúcsot, amelyet egy 1987-es eseményen jegyeztek fel.
Marie Antoinette ékszereinek értékét nem csak kivételes szépségük, hanem a történelem tragikus fordulatai is az egekbe emelték. A királynő, mielőtt lefejezték, gondosan pamutba csomagolta, és egy faládába helyezte féltett kincseit, és titokban eljuttatta azokat Brüsszelbe. Innen később Bécsbe, az osztrák császár, Marie Antoinette unokaöccse őrizetébe került a gyűjtemény, majd 1795-ben Marie Antoinette lánya, Marie-Thérèse és általa a Bourbon-Parma család vehette birtokába. Az egyik legszemélyesebb darab, egy briliáns gyűrű, „MA” monogrammal, amelybe a királynő egy hajtincsét is elrejtette, kikiáltási árát megötvenszerezve, 4,44 millió dollárt ért meg valakinek.
Marie Antoinette függője 36,2 millió dollárt ért
A genfi szenzációk sorát a Christie’s is gyarapította. A „Leonardo da Vinci of Diamonds” címet vívta ki az aukciósház rendezvényén egy pink színű, 19 karát súlyú gyémánt, amelyet 44,5 millió dollárnál ütöttek le, így jutalékkal együtt 50 millió dollárt ért. A Pink Legacynek ("Rózsaszín örökség") nevezett követ 1920-ban csiszolták Dél-Afrikában és a De Beers gyémántcég akkori tulajdonosa, az Oppenheimer család őrizte, majd továbbadta az ismeretlennek, aki most aukcióra bocsátotta. De a mostani vevő ismert, nem más, mint az amerikai Harry Winston ékszerház, amely azonnal átkeresztelte a követ The Winston Pink Legacynek. Amióta 2013-ban a Swatch felvásárolta a céget, a Harry Winston rendesen költött az ékszerpiacon, övé lett egy 101.73 karátos fehér, gyöngyformára vágott kő 26,7 millióért, és egy kék, 13.22 karátos brill 23,8 millió dollárért. A pink ékkövek világrekordját tavaly Hongkongban állították fel, az 59,6 karátot nyomó tétel 71,2 millió dollárért talált gazdára. A Pink Star Diamondról egyszer már azt hitték sikerült eladni, 2013-ban 83 milliót ígért érte valaki a Sotheby’s genfi árverésén, de a számlát „elfelejtette” kiegyenlíteni.
Szerző

Génekben az énünk

Publikálás dátuma
2018.12.09. 12:44
MARABU RAJZA
Azért folyamatosan növekszik az értelem szerepe, mert a gének nem Marionett-bábuként mozgatnak bennünket, hanem inkább ösztökélnek vagy óvnak bizonyos cselekedetektől.
Robert Plomin közelmúltban megjelent „A tervrajz: hogyan határozza meg a DNS, kik vagyunk?” (Blueprint: How DNA Makes Us Who We Are. Allen Lane, 2018) című könyvével igencsak felkavarta a „gének kontra nevelés” vita évtizedes állóvízét. A viselkedésgenetika szupersztárja új könyvében nem kevesebbet állít, mint hogy szüleink kizárólag a génjeikkel járulnak hozzá pszichénk és tehetségünk formálódásához, az általuk biztosított szellemi környezet fikarcnyit sem számít. Ugyanez a hatástalanság áll az iskolára is. Vajon a tudomány jelen állása alapján tényként kezelhető e merész állítás? E kérdést járom körbe ebben az írásban.

Mindegy, mivel tömik a fejünket?

Az emberi viselkedés és intelligencia meghatározottsága egy olyan kérdés, melyet a politikai korrektség legerősebb bástyái védelmeznek. Ha az emberek közötti genetikai különbözőségről beszélünk, azonnal a rasszizmusra vagy az eugenikára és az ezt gyakorlatba ültető náci "megoldásra" asszociálunk. A tények azonban nem függenek attól, mit gondolunk róluk, legfeljebb azt tehetjük, hogy tapintatosan elhallgatjuk őket, ha kellemetlenek. Kérdés, valóban igaza van-e Robert Plominnak, hogy örökletesen elrendeltetett, milyen személyiséggel és képességekkel rendelkezünk.
A genetikai forradalom előtti időket egyértelműen a neveléspárti pszichológiai nézőpont uralta. Általános vélekedés volt, hogy tiszta lappal születünk, a szociális hatások írják tele agyunkat és ezáltal határozzák meg a viselkedésünket. Pedig Freud az ösztönök szerepének hangsúlyozásával már korábban felhívta a figyelmet a biológiai tényező fontosságára. Az ún. klasszikus viselkedésgenetika kérdőjelezte meg elsőként ezt az idilli, kultúra-központú világképet. Az iker- és adoptáció-kutatásairól elhíresült tudományterület rendre a genetikai komponens komoly szerepét hozza ki, bármilyen viselkedés vagy készség kialakulását is vizsgálja. Fő módszerét az egymástól kora gyermekkorukban elszakított egypetéjű ikrek alkotják: az azonos genetika különböző szülői környezetben megmutatja, hogy mi a nevelés szerepe. Hasonlóan, az örökbefogadott és saját gyerekek összehasonlításából a genetikai különbségekre következtethetünk, hiszen a környezet ugyanaz.
Plomin nem tagadja ugyan a környezeti hatások szerepét, de úgy véli, hogy a véletlenszerű, egyedi események sokkal fontosabbak, mint a rendszeres hatások, például a család és az iskola. A legújabb ikerkutatások szerint nem számít, milyen szülői környezetbe adoptálták az ikrek egyik tagját, az alapvető személyiségvonásai és képességei ugyanazok maradnak, mint a más szülő által felnevelt testvéréé. Magyarul, eleink csupán a génjeikkel járulnak hozzá ahhoz, kik leszünk, de a nevelési módszereikkel nincsenek lényeges hatással az elménk fejlődésére. Ugyanez a helyzet az iskolával is. A környezet kimozdíthatja ugyan ideiglenesen a viselkedést a génjeink által kijelölt útvonalról, de idővel visszaalakulunk azzá, akivé a génjeink predesztinálnak bennünket. Ez egy színtiszta genetikai determinizmus, noha maga Plomin tagadja e vádat, ha szembesítik vele.
Plomin kedvenc mondása szerint „a szülők számítanak, de nem okoznak különbözőséget”. Itt felmerül a gyanú, hogy ez az állítás nem teljesen ugyanaz, mint az eredeti, t. i., hogy a szülők hozzájárulása szellemi fejlődésünkhöz mindössze egyetlen hímivarsejt és egy petesejt. A gének szerepe pszichológiánk alakulásában 50 százalék, a környezeté szintén ennyi, de a véletlen, egyedi hatások uralkodnak (45 százalék). A véletlen hatások kiszámíthatatlanok, s mint ilyenek, nem érdemes foglalkozni velük, hiszen használhatatlanok nevelési elvek kidolgozásához. A szülői és iskolai hatás elenyésző (<5 százalék), ráadásul, ezek jelentős része magyarázható genetikával – véli Plomin. Ez azt jelenti, hogy például a tudás megszerzésére való késztetéseink nem szüleink példájából erednek, hanem őket is ugyanazok a génvariánsok motiválták, mint minket, csak úgy tűnik, mintha személyes példájukat követnénk. Másrészt, korábban a környezeti hatásokat úgy tekintették, hogy azok történnek, az egyén csupán passzívan elviseli őket. A helyzet azonban az, hogy az öröklött sajátságaink alapján aktívan felfogjuk, értelmezzük, szelektáljuk, módosítjuk, sőt kreáljuk őket. Magyarul, ugyanaz a környezet különböző személyek számára más és más, illetve valójában nem is a környezet hat ránk, hanem genetikai preferenciáink alapján mi választjuk azt - állítja Plomin.
Ha csakugyan a génjeink hatása döntő a pszichológiánk és az értelmünk alakításában, az igen fontos üzenetet hordozna a neveltetésünk stratégiáját illetően: lényegében mindegy, mivel tömik szüleink és tanáraink a fejünket. Plomin saját bevallása szerint azért ragadott 30 év után újra tollat, mert szerinte a modern genetika ma már lehetővé teszi, hogy a DNS-ünkből megjósoljuk, milyen mentális sajátságokkal rendelkezünk majd. Az emberi genom 99 százaléka olyan általános sajátságokat kódol, melyekkel mindannyian rendelkezünk, a maradék 1 százalék okozza a különbözőséget, és ezáltal azt, kik leszünk. Ezt az egyetlen százalékot nevezi Plomin tervezetnek (blueprint).

Nem marionettbábként mozgatnak

A kritikánkat kezdjük ez utóbbi állítással. Először is, a DNS szerepét a viselkedés kialakításában a genetikai változékonyságra korlátozni legfeljebb módszertanilag lehet indokolt. Másodszor, ez a variabilitás az ún. pontmutációkban mindössze 0,1 százalék, melyhez, ha hozzávesszük nagyobb DNS szakaszok kiesését, beépülését és a kromoszómán belüli átrendeződését, akkor is maximum 0,5 százalék az egyének közötti különbség. E variációk zöme ráadásul semleges hatású. Másrészt viszont a gének génhálózatokba szerveződnek, melyeknek ha egyik tagja megváltozik, az hatással lesz a hálózat más tagjaira is. Magyarul, hiába egyforma két emberben egy adott gén, a génkölcsönhatások miatt mégis másként működik. A klasszikus viselkedésgenetika merev szemléletét jelzi az is, hogy - módszertanából eredően - az örökletes és a szociális faktorok hatását százalékos arányban fejezi ki. Csakhogy e két tényezőt alternatívaként kezelni hiba, mivel egymással kölcsönhatásban működnek. Noha agyunk alapszerkezetét elsősorban a DNS határozza meg, a finomstruktúrájának kialakulásához szükséges a környezet aktív közreműködése is. Itt arról van szó, hogy genetikai programunkba be vannak építve a jövőbeni környezeti hatások: a viselkedést irányító gének lényegében várják a külső inputokat, s eszerint működnek. Ha kora gyermekkorunkban nem, vagy nem megfelelő formában érnek bennünket a környezeti ingerek, akkor az agy és vele viselkedés fejlődése is abnormális mederben zajlik.
Szemben Plomin állításával, a modern molekuláris genetika egyelőre nem adott olyan eszközöket a kezünkbe, melyekkel génjeinkből megbízhatóan jósolhatnánk meg a viselkedésünket (lásd keretes írásunk), viszont két felfedezésével lehetővé tette, hogy szemlélet váltsunk e problémát illetően. (1) Míg korábban az egyes viselkedésjegyeket egyetlen gén hatásának tulajdonították, ma már világos, hogy a komplex jellegek számos gén apró hatásainak eredményei. Van olyan elképzelés is, mely szerint e sajátságok meghatározásához néhány gén is elegendő, de e gének az egyes személyekben eltérőek (2) Az epigenetika a DNS molekula és az azt körülvevő hisztonfehérjék kémiai módosítása, melyek szerepe a génkifejeződés szabályozása. Az egyedfejlődés, a sejtdifferenciálódás, a fizikai edzés és a tanulás mind az epigenetikai mintázatokban való változással jár, illetve e mechanizmusok által szabályozott. Mind a DNS, mind a környezet az epigenetikai módosulások útján hatnak; magyarul, a két hatás a génműködés szintjén összeér. Az agy a környezeti hatásokra leginkább nyitott szervünk. A gének és a környezet hatása tehát nem csupán a kölcsönhatásaik révén szétválaszthatatlanok, hanem a hozzájárulásuk mértéke is helyzetfüggő: nem mindegy, hogy egy odafigyelő és motiváló, vagy egy elhanyagoló, bántalmazó szülői közegben növünk fel.
Plomin a DNS kódját egy előre elkészített tervrajzként (blueprint) képzeli el, ám ennél helyesebb az ún. recept modell, mely szerint génjeinkben az egymást követő lépések vannak megtervezve.
Plomin szerint az emberek közötti különbözőséget csupán a genetikai eltérések okozzák. Először is, a kutató kizárólag angol családokat vizsgált. Lehetséges, hogy a családok közötti különbségek nem akkorák, hogy ez jelentős hatással járjon a viselkedés és a készségek fejlődésére, ezért tesztjei valóban genetikai különbséget mértek. Bár, hozzáteszem, hogy a klasszikus viselkedésgenetika módszerei és fogalmai korántsem olyan egzaktak, mint pl. a molekuláris genetikáé, ezért nem mernék mérget venni az eredmények, ill. azok értelmezésének helyességét illetően. Számos példát felhozhatunk a cáfolatra.
A hejőkeresztúri általános iskolában az ún. Stanford-modell bevezetését követően a gyerekek sokkal jobban teljesítenek, jóval nagyobb arányban kerülnek középiskolába, mint korábban. A hagyományos „padban ül, hallgat és figyel” módszernél jóval hatékonyabb, ha a gyerekek egyéni képességeit elismerve, csoportos foglalkozás keretein belül az aktivitásukra és a kreativitásukra alapozunk. Egy extrémebb példával élve: ha a gyermekkorunkban megfosztanának bennünket a civilizáció által felhalmozott ismeretektől, valószínűleg csupán egy csimpánz csapattól is fejletlenebb közösséget lennénk képesek létrehozni, ideértve a beszéd hiányát is. A civilizációnk egyre gyorsuló ütemben fejlődik (még ha kisiklásokkal is, mint manapság az „igazság utáni” világban): a másság és az idegenek iránti tolerancia növekszik, az emberi élet egyre értékesebbé válik, a kisebbségek, a nők, a gyermekek és az állatok jogai előtérbe kerülnek. Mindez azért, mert folyamatosan szelídülünk és növekszik az értelem szerepe és az igazságérzékünk (nem genetikai okok miatt).
Ez azért lehetséges, mert a gének nem Marionett-bábuként mozgatnak bennünket, hanem inkább ösztökélnek vagy óvnak bizonyos cselekedetektől. Fontos még, hogy az emberi viselkedés számos aspektusa szituációtól függő alternatívákban kódolt. Az ember képes önző és nagylelkű is lenni, képes együttműködni és torzsalkodni is. Nyilvánvalóan léteznek genetikai különbségek, de ezek például egyfajta érzékenységi küszöbként szolgálhatnak: vannak, akik hamarabb kezdenek el gyűlölködni a külső uszításra, mint mások. A probléma komplexitását jelzi, hogy az iskolázottság magasabb fokú védettséget biztosít a viszálykodó magatartással és az agresszivitással szemben. Megdöbbentő hír lenne, ha egy professzort kocsmai verekedésért ítélnének el. A lényeg, hogy a civilizációs progresszió és az egyéni élethelyzetek alapvetően befolyásolják, kik leszünk. Plomin persze erre azt mondja, a genetikai tervrajz (blueprint) csak a viselkedésbeli különbséget kódolja. A probléma az, hogy mentális fejlődésünk szempontjából nem tekinthetjük homogénnek a történelmi korok és a jelen kultúrák közötti különbséget, melyek még egy kultúrkörön belül is lényegesek.

Összefoglalás

A plomini világkép meglehetősen eklektikus, ellentmondásokkal teli, és a genetikai meghatározottság eszméjének szélsőséges esete. A genetikus szerint viselkedésünket felerészben a környezet határozza meg, mégis negligálja e hatást, mondván, hogy a valóban fontos tényezők megjósolhatatlan módon hatnak. Ráadásul, úgy képzeli el, mintha a gének egyfajta merev LEGO kockákként kódolnák a pszichét. A genetikai és viselkedésbeli variációk közötti százalékos természetű arány egy nyilvánvalóan helytelen szemléletet sugall. Továbbá Plomin a genetikai tényezőt leegyszerűsíti a pszichológiai különbségek kialakulására való hatással, ami nem feltétlenül helyes nézet. Mindenesetre, a kérdés, mely szerint a pszichológiánkban való különbözőséget valóban csupán a genetikai különbségek határozzák meg, feltehető. Szinte bizonyos azonban, hogy nem ez a helyzet. Véleményem szerint itt legfeljebb arról lehet szó, hogy a vizsgálatokban különbözőnek vélt szociális környezet (pl. angol családok és iskolák) valójában homogénnek tekinthető a viselkedésre való hatást illetően. Ez sem feltétlenül igaz, de az igen, hogy egy nagyobb különbség már bizonyosan viselkedésbeli változékonyságot hoz létre. Plomin eredményeinek értékeléséhez először a módszertana korlátait és fogalomrendszere helyességét kellene megvizsgálni.
A gének nem csak különbséget okoznak, hanem univerzális hatással is vannak a viselkedésre, habár nem is olyan régen még úgy vélték, hogy az ősi kultúrák romlatlanok, a gonoszság és az önzés a modern társadalom eredményei. A DNS a viselkedés motivációs és preferencia-rendszerét kódolja. Ebben az értelemben a viselkedésünk programozott és így sorsszerű, hiszen a génjeink szaporodásbeli sikere érdekében cselekszünk. Noha ellenállhatnánk a gének diktátumainak, hiszen belátó intelligenciával rendelkezünk, mégsem tesszük ezt. Az emberi elme alapvetően egy érdekek által vezérelt, az általános erkölcsi és tényszerű igazságok iránti igen érzéketlen gépezet. Az érdekek gyakran elfedik egy helyzet valós mivoltát, vagy ha fel is ismerjük azt, könnyen gyártunk ideológiát, hogy felmentsük magunkat az igazsággal való szembesülés racionális terhétől és erkölcsi felelősségétől.

Még nem alkalmas "jóslásra"

A többgénes jellegek kutatására még napjainkban is az jellemző, hogy ún. genetikai markereket próbálnak egy jelleggel, vagy egy betegséggel asszociálni. A legnépszerűbb markerek az ún. egy-nukleotid polimorfizmusok (SNP, ejtsd: sznip), melyek a DNS egy adott pontjában való változékonyságot jelentenek. Ezek nagy többsége nincs oki hatással egy jellegre, de az a gén, amelyik igen, valahol a közelben lehet. Miért lehetséges vajon a SNP-ek egy csoportját egy jelleggel asszociálni? Azért, mert az emberi populáció néhány tízezer éve még igen alacsony lélekszámú volt, ma viszont már hétmilliárd feletti, s ez az evolúciós szempontból igen rövidnek számító idő nem volt elegendő arra, hogy a genetikai rekombináció szétválassza a SNP-eket és az oki hatást gyakorló géneket – állítja az ún. Gyakori Variáns Hipotézis. Csakhogy, ez a módszer igen gyenge predikciós képességgel rendelkezik. Ennek oka, hogy még nem vizsgáltunk meg elegendő genomot – állítják az e hipotézis szellemében munkálkodók. Egy alternatív elképzelés, a Ritka Variáns Hipotézis szerint viszont az egyes genetikai betegségek egyénenként változó genetikai okokkal rendelkeznek, ezért a markereken alapuló módszerek nem alkalmasak jóslásra. Ez utóbbi tűnik helyesnek. Plominnak tehát nincs igaza azt illetően, hogy a genetika ma már alkalmas a jóslásra. Később ez változhat, de ehhez a DNS összes nukleotidját ismernünk kell, nem csak a markereket.

Frissítve: 2018.12.09. 15:16