Kéri László: Szörnyetegek kora

Publikálás dátuma
2018.12.16. 12:00
KÉRI LÁSZLÓ: Ez a nagylélegzetű erkölcstan nincs még befejezve
Fotó: Tóth Gergő / Népszava
Hogyan lehetséges az, hogy egyetlen ember olyan erővel, olyan súllyal képes a mai magyar társadalom egészére egymaga rátelepedni, mint ahogyan ezt manapság Orbán Viktor teszi? Miért választjuk meg őt és pártját újra meg újra, amikor nagyon is tisztában vagyunk az általa/általuk elkövetett visszaélések tömegével? Hogyan és miért válik szabállyá az erőszak, hogyan fordul mindazon előfeltétel önmaga ellentétévé, amit a rendszerváltás kezdetén még természetes feltételnek gondoltunk? Lengyel László legújabb könyve legalább százféle formában, újabb és újabb megfogalmazásokban teszi fel e három alapkérdést. Azután persze a szerző százféle választ is ad mindezekre. Nem is tehetne másként. Ha másért nem, akkor azért, mert ennyire összetett folyamatok elemzéséhéhez többnyire megfelelő távolság és kellő hosszúságú idő szükségeltetik. Mi viszont lehet, hogy e fura folyamatnak most még csak a kellős közepén élünk. Ha még élünk.

Felfedezőkönyv

Nem ő az egyetlen, akit e dilemmák szüntelenül foglalkoztatnak. 2018 áprilisa óta száz meg száz kisebb-nagyobb írás s legalább tucatnyi könyv próbálkozik azzal a feladattal, hogy a végképp reánk telepedni látszó Új Világ titkait, mozgató rugóit felfedje. Megszámlálhatatlan tömegű elemzés tárta fel a rejtve maradt Fidesz-szavazóbázis szerkezetét, a választási rendszer eddig is tudott egyoldalúságának következményeit, a média kisajátításának kollektív értelempusztító hatásait, a migránsellenes kampány felfoghatatlanul hatékony mivoltát stb. Lengyel persze tud ezekről, ismeri a többi kutatás és elemzés következtetéseit, de őt nem ez érdekli. Máshol keresgél. A történelemben, a szélesebb külvilágban, meg - önmagában. Azt is mondhatnánk, hogy úgy jár el most is, ahogyan eddig is tette, hiszen ez már talán a harmincadik könyve - harminc év alatt. Olvasóinak bőven volt ideje hozzászokni a Szerző Térben és Időben tett magánutazásainak krónikáihoz és ezek egyedi stílusához.
Pedig e könyvében már a legelején valami újat, valami egészen fontosan is ígért. Előszavában azt írja, hogy eddigi ismereteink és elemző készségünk csődöt mondani látszik akkor, ha ezt a legújabb, a 2008 után mind durvább formátumaiban is általánossá felnövekedő Rémséget, az Új politikai rendet próbáljuk megérteni. Lengyel László e mostani munkája „az új, ismeretlen politikai világ felfedezőkönyve” - írja művének bemutatásakor. Nem kétséges, magasra tette a mércét magának is, meg az olvasóinak is. És azonnal mormolhatjuk is magunknak: ezt a lécet már csak azért sem lehet átugrani, mert mostanában is rakosgatják, mozgatják. Hol 210 centire, hol 160-ra teszik, és 2018 későőszén még fogalmunk sincs, hogy végül mekkorát is kell ugrania a kísérletezőnek. Tudja ezt a Szerző is, ezért a kezünkben tartott „felfedezőkönyv” is kénytelen beérni mindenekelőtt az eddigi ugrások stílusának elemzésével, a versenyzők pillanatnyi állapotának tüzetes szemügyre vételével, valamint a korábbi sikerek és sikertelen kísérletek mindennél alaposabb vizsgálatával. Lehet, hogy adott helyzetünkben többet nem is remélhettünk; nézzük hát meg alaposabban, mire jutott a szerző.
Úgy tűnik, egyszerre, párhuzamosan többféle következtetésre is, mert mintha e könyv legalább négyféle úton indult volna el a maga által megjelölt felfedező úton, legalábbis e sorok írója ennyit tudott egyértelműen azonosítani.

Négyféle út

Az első kísérlet az, ami leginkább a szerzőtől megszokott útvonalon halad. A tőle évtizedek óta megismert megközelítési eljárással fejti föl az Orbán-rendszer/korszak leginkább jellemző vonásait. Kitüntetett jelentőségű összetevőként bánik a korra jellemző társadalom-lélektani tényezők bemutatásával, érzékletes és szépirodalmi leírások segítségével kalauzol minket az elmúlt évtizedek során utat tévesztő magyar társadalom csalódásainak szövevényes dzsungelében. Karaktereket, árulásokat, kis- és nagyszerű alakok bukásainak történeteit felvázolva vezet el mai állapotaink megértéséhez. Hogyan alakul ki a homo orbanicus, hogyan és miért teremtettük meg a magunk vezérét, s miként telepszik ránk ez a személyiséget változtatott valaki a mindennapjainkra? A könyv 162-206. közötti hatvan oldalán a Kedves Olvasó igazi, azt is írhatnám, hogy régi vágású Lengyel-elemzéseket olvashat; olyan jellegűeket, amilyeneket az előző kormányzati időszakok során is megismerhetett. S aki erre vágyik, annak jobb, ha eleve ezt a részt olvassa el, semmiképpen sem fog csalódni.
A második kísérlet értelmezése már több gonddal jár. Úgy hiszem, ez lenne az az „új út”, az a felfedezőkönyv, amit a szerző magának megelőlegezett. A könyv első negyede ugyanis egy szokatlan méretű politikai-filozófiai nagyesszé, nagylélegzetű kísérlet a politika/politikum végső kérdéseinek megfogalmazására. Szándékosan írtam „kérdéseket”, mert maguk a válaszok most még szétgurulnak annyi irányba, ahány kiindulópontot a szerző felvett. Mi a politika mostanában? Ki és mi tesz politikussá valakit? Kik ők? Őrültek, ripacsok, kalandorok, komédiások? Esetleg, egyszerre mind? Hazudnak, vagy csak játszanak velünk? Mit hiszünk és mit várunk el politikusainktól, és fordítva: ők minek/kinek néznek minket? Szerzőnk legalább tucatnyi kiindulópontot vázol fel, és azzal is pontosan tisztában van, hogy mindeme kérdéseket Arisztotelésztől Montaigne-ig, Machiavellitől Karinthy-ig számtalan gondolkodó feltette már magának a maga módján, és kora szellemének megfelelően meg is válaszolta. A könyv olvasójának hiányérzete éppen ezen a ponton kezd körvonalazódni. Bizonyára nem lehet véletlen, hogy a szerző éppen azt a címet adta kötetének, amit a könyve visel: erkölcstant szeretne írni, méghozzá új politikai erkölcstant, mert talán azt reméli, hogy ennek a fogalmi keretei között megtalálhatná a feleletet arra is, amit a bevezetőben ígért: felfedezőkönyvet adni az Új, Ismeretlen politikai világ megértéséhez. Hátha a régi alapkérdések feltétele révén megérthetjük ezt a vadonatújnak tetsző Szörnyeteget is...
A hiányérzet pedig abból fakad, hogy a tucatnyi úton elindított erkölcsfilozófiai/politikaelméleti meglátások, részeredmények végül nem adnak egymásnak olyan találkozási lehetőséget, amelynek segítségével az olvasó is eljuthatna egy magasabb/mélyebb szintézishez. Magyarán, ez a nagylélegzetű erkölcstan nincsen még befejezve. Fel van vázolva, a legfontosabb részletek kontúrjai is érthetőek, de az összkép még nem állt össze. Életmű-kiállításokon gyakran szembesülhetünk azzal, hogy a Híres Kép mellett ott láthatók a korábbi vázlatok is, s néha meglepődünk azon is, hogy az előzetes vázlatok sok tekintetben jobbak voltak, mint a kész mű.
Az új Lengyel-kötetben felfedezhető harmadik kísérlet éppenséggel a legkevésbé sem ismeretlen. Olvashatjuk ezt a tekintélyes méretű könyvet akár olvasónaplóként is. Ez az eljárás kétségtelenül nem újdonság a szerzőtől, de e mostani könyv valami mást is ad. Megszólaltatja örök kedvenceit (Stendhal, Tolsztoj, Márai, Esterházy most sem maradhattak ki), de ez az erkölcstani munka a korábbiakhoz képest is több forrást használ fel. Szemmel láthatóan újra olvasta régi kedvenceit is, de melléjük tette a XX. század jelentős gondolkodóinak ide illő műveit is. Ha valaki végig böngészi a névmutatót, észreveheti, hogy az több mint 300 /!/ nevet tartalmaz. A vicc azonban az, hogy e nevek mögötti gondolatok, ismeretek a legtöbbször a szövegben is tényleg megtalálhatók. Néha az az olvasó érzése, mintha Lengyel László az Új Világ megértése érdekében megpróbálná újra olvasni és újra értelmezni mindazt, amit az elmúlt fél évszázad során már egyszer/valaha olvasott és megértett. Ez is lehet egyfajta üzenet/rejtett figyelmeztetés valamennyink számára. Lehet, úgy érezte, hogy az eddigi tudásunk jelenkori elégtelensége talán eleve kikényszeríti ezt a nagyfokú önrevíziót. A könyv up to date -jellegét azonban az is jól mutatja, hogy - a névmutatóból is kiderülően - a legtöbbször szóba hozott személy: Orbán Viktor…
A kötet negyedik olvasata némileg kapcsolható az előző bekezdés végéhez. Az új - ezek szerint tartósnak és nehezen elviselhetőnek ígérkező – világban való eligazodásunkhoz, megfelelő és vállalható viselkedésünkhöz is igyekszik tanácsokat adni, program-javaslatokkal előállni. Ez a jellegzetesség sem idegen a korábbi Lengyel-attitűdtől, de az is kiderül, hogy ezúttal sokkal visszafogottabb, közvetítettebb és kevésbé normatív jellegű e szándék. A könyv utolsó negyede írásainak többsége feltehetően a 2018-as választások utáni apátia és kétségbeesés hónapjaiban született, ezért olvasható egyfajta személyes ébredésként/ébresztésként is. (Ezen a ponton nem lehet megállni annak jelzését, hogy bántóan hiányzik az egyes írások születésének, megjelenésének legalább valami függelékként való közlése. Egy-két, személyesebb jellegű írás esetében ezt a szerző legalább lábjegyzetben jelezte, ám az írások elsöprő többsége esetében mindez elmaradt, ami az olvasó szempontjából nézve komoly hátrány.) Ezek az üzenetek, figyelmeztetések, tanácsok egyaránt szólhatnak az egyes emberekhez - magánemberi mivoltukban, de szólhatnak a megmaradt és magát újból felépíteni kénytelen ellenzéki erőkhöz éppúgy, mint a választásaiban megcsalatott kormánypárti olvasókhoz. S ha ezt a metszetet is figyelembe vesszük, akkor érthető, indokolt és roppantul tanulságos szövegként működhet az a két -szokatlanul személyes - önvallomás, önéletrajz-féle betét is, amelyben a szerző a saját életét teszi mérlegre. S megpróbál szembenézni azzal, hogy a legdöntőbb pillanatokban hogyan és miként választott életstratégiát annak idején, s e pillanatok döntéseire hogyan tekinthet vissza a Mából.

Két új szempont

Rövid áttekintésünkben a legújabb Lengyel-könyvet legalább négyféle szempontból szedtük szét, de az átfogó értelmezés kötelességének mindezzel még nem tettünk eleget. Térjünk vissza tehát még egy pillanatra a bevezetőben vállalt szerzői ígérethez. Felfedezőkönyvet ígért az Új, ma még jobbára Ismeretlen Politikai Világ önálló megértéséhez. Könyve elolvasása után úgy érezzük, e kísérlet a szerzőt arra késztette, hogy eme Új világ megértése érdekében a korábban megszokott és működtetett rendszerelemzései szempontjait kétféle irányba bővítse, pontosabban szólva: mélyítsen és szélesítse. Mélyíteni abban az értelemben, ahogyan Lengyel László ezúttal fokozottan számol a történeti jellegű okok és magyarázatok nélkülözhetetlen mivoltával. (Ennek kitűnő példája a 162-170. oldalak közötti fejtegetés, ahol is tovább gondolja és aktualizálja Bibó István egykori gondolatait a kisállamok nyomorúságáról.) Szélesíteni a megértés látószögét pedig abban az értelemben, hogy a kortárs nemzetközi folyamatokban zajló összefüggéseket egy pillanatra sem téveszti szem elől. Igaz, mindezek érvényesítése korábban sem állt tőle távol, ám eme új világ megértése és megértetése során az itthoni, legutóbbi, 2018-as fejleményeket képtelenség átlátni, feldolgozni és a kialakult viszonyok közt megfelelő, akár személyes kiutat is találni. (Ennek a szerző által történt érvényesítéséhez a legjobb példa talán a 177-186. közötti oldalakon olvasható gondolatmenete.)
Lehet, hogy e mostani könyvével éppen úgy próbált meg valamennyinket alaposabb munkára ösztökélni, hogy e két szempontot még a korábbiakhoz képest is hangsúlyosabban és láthatóbb módon érvényesítette. Jól tette.
(Lengyel László: Kis politikai erkölcstan. Helikon, 2018. Budapest.)
Frissítve: 2018.12.16. 12:36

Büszkeség és Gasztroangyal

Publikálás dátuma
2018.12.16. 11:11

Fotó: BORBÁS MARCSI KÖZSZEREPLO FACEBOOK-OLDALA
A Gasztroangyal a mennybe ment. Ami egy angyalnál természetes, még akkor is, ha megszemélyesítője nagyon is földön járó ember. De az biztos, hogy Borbás Mária elsősorban a Gasztroangyal című műsoráért kapott a múlt héten díjat. Nem is akármilyen társaságban. Vele együtt tüntették ki a Magyar Katolikus Rádiót. Ezt persze magától értetődőnek tekinthetjük, hiszen a díj névadójának „életcélja egy jobb, élhetőbb, a valós keresztény értékekre figyelő Magyarország megteremtése volt, amiért mindvégig önfeláldozóan küzdött”. Legalábbis ezt emelte ki az elismerést odaítélő kuratórium elnöke. Meg azt, hogy az alapítvány és a díj célja „a társadalmon belüli megértés erősítése”.
Ezt talán mégsem kellett volna. Egy ilyen mondat ugyanis könnyen leleplezi az egész díjazás hamisságát. Nem is lenne semmi probléma, ha nem úgy próbálnák az egészet beállítani, mintha nem a brancson belül ünnepelnék magukat és a saját képükre formált médiát. Külön hangsúlyozzák, a kormánynak semmi köze az egészhez, egy alapítvány osztja az elismerést.
Valóban? A kuratórium elnökét Varga Mihálynak hívják. Mellékesen pénzügyminiszter. A díjátadón sosem egyedül szégyenkezik – jaj, mit nem mondok: örül – a kormány képviseletében. Általában ott van az emberi erőforrások minisztere is, az idén Kásler Miklós, korábban elődje, Balog Zoltán. Meg kell adni a módját az emlékezésnek, hiszen a díj névadója Szalai Annamária (nevét újabban y-nal írják). Ha esetleg valaki nem emlékezne rá, ő volt a Fidesz vezető médiapolitikusa. Képviselte pártját az egykori Országos Rádió és Televízió Testületben, majd a második Orbán-kormány által létrehozott Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) és a Médiatanács elnöke lett. Megbízatása kilenc évre szólt, de ezt a mandátumát nem tudta kitölteni. Mindössze 51 évesen, 2013-ban fel kellett adnia a rákkal folytatott egyenlőtlen küzdelmét. Halálának évében létrehozták a róla elnevezett díjat, amelyet így az idén ötödször adtak át.
És hogy, hogy nem, mindig olyanok kapják, akik közel állnak a vezető párthoz és kormányhoz, hogy azt ne mondjuk, hűen szolgálják. Tavaly például a Vasárnapi Újság főszerkesztője volt az egyik díjazott. Vagyis Nagy Katalin, aki minden második – vagy harmadik – pénteken reggel mikrofonállványként szerepel, midőn hazánk miniszterelnöke szózatot intéz az ő nemzetéhez. És véletlenül szinte mindig alákérdez, netán csak segít a nemes férfiúnak, hogy minél jobban megvilágíthassa politikáját (és küzdelmét rengeteg ellenségével). Megkapta már a Szalai Annamária díjat a Vasárnapi Újság egyik előző főszerkesztője, Perjés Klára is, aki sokszor bebizonyította, hogy nemzetben és keresztény értékekben gondolkodik. Ugyancsak a kitüntetettek között volt Csúri Ákos, aki egészen ifjan a Pálfy G. István vezette Híradónál próbálgatta oroszlánkörmeit, napjainkban pedig az Átlagpolgár című blogjával igyekszik híveket toborozni a hatalomnak, amely méltán hálás fáradozásáért.
Ilyen elődök után meglepő is lehetne Borbás Mária – az újabb keresztségben Marcsi – elismerése. Ő ugyanis nincs olyan közvetlen kapcsolatban a napi politikával, mint az említettek. Egyszerű tévébemondóként kezdett, amikor még csak a Magyar Televízió létezett és e szakmának megannyi jeles képviselője volt. Tőlük tanult, s már fiatalon szórakoztató műsorok vezetését bízták rá. Részese volt a Főtér országjáró magazinnak, amely jelenlegi műsora egyik előfutárának is tekinthető. 2002-ben átigazolt a Hír Tv-hez, amelyet akkortájt nem a szoclib kormány támogatói között tartottak számon. Bár nyilván nem volt ellenére az irányvonal, leginkább akkor is a főzéssel foglalkozott. 2011-ben tért vissza az anyaintézményhez és azóta a Gasztroangyallal hasít. Járja az országot, embereket és recepteket mutat be, mégpedig nézhetően és sikeresen. Felmérések szerint a Kék fény mellett az ő programja vonzza a legtöbb nézőt a Duna TV-re.
Már ebben a sorozatban is foglalkoztunk azzal a némiképp megmagyarázhatatlan jelenséggel, hogy a főzőműsoroknak mekkora közönségsikerük van. Ám amit Borbás Marcsi – és stábja – csinál, az ebben a műfajban is kuriózum. Itt nincs vetélkedő, s általában nincsenek celebek. Tájak vannak, érdekes emberek, akiket a műsorvezető-riporter igyekszik közel hozni a nézőkhöz. Közben pedig megismertet a helyi szokásokkal, ételekkel és az utóbbiak készítésével. Nagyon is nézhető formában.
Jó, tudjuk, ez sem mentes az etetéstől (főzőcskéznek), csak itt másfajta etetésről van szó. A program a magyarság hagyományait, a nép múltban gyökerező, ugyanakkor a modern korban is tovább élő elhivatottságát kívánja hangsúlyozni. Illusztráció ahhoz, amit Orbán Viktor egyetlen beszéde végén sem hagy ki: „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok”. Amiről Varga Mihály a díjátadón beszélt: legyünk büszkék értékeinkre, hagyományainkra, mert ez az egészséges nemzeti önismeret és öntudat alapja.
Szalai Annamária büszke lenne azokra, akik megkapták a róla elnevezett díjat. Borbás Marcsi is büszke lehet újabb elismerésre. A hatalom is elégedett lehet. És végül is egyelőre nem kötelező a kormánynak kedves programokat nézni.
Még lehet választani.

A kapitalizmus „újratervezése” avagy a „hosszú” XXI. század

Publikálás dátuma
2018.12.16. 10:33
A VANDÁLOK KIFOSZTJÁK RÓMÁT 455-BEN - Az addigi ciklikus európai mintát új fejlődési pálya követte
2016-ban jelent meg az a kapitalizmus jövőjét elemző könyv - Rethinking capitalism: Economics and Policy for Sustainable and Inclusive Growth (szerkesztők: Jacobs, M. és Mazzucato, M.) -, melynek magyar kiadása néhány napja, „A kapitalizmus újratervezése” (Kossuth Kiadó. 2018, Felcsuti Péter fordítása) címmel került az olvasók elé. A mű alapvető újdonsága, hogy nem részterületek lehatárolt perspektíváit elemzi. Tucatnál több világhírű tudós, a különböző tudományterületek eredményeit egymáshoz illesztve fogalmazta meg a kapitalizmus jövőjével kapcsolatos gondolatait. A címekben szereplő "rethinking" illetve "újratervezés" kifejezések a kikerülhetetlen adaptációs kényszerekre utalnak. A szervezetek életgörbéjük új szakaszához érkezve eredeti küldetésük és működésmódjuk alapvető újragondolására kényszerülnek. A kulcskérdés azonban: helyesen azonosították-e pozíciójukat az életpályáját felrajzoló logisztikus görbén?

Az életpályagörbe

Az elnyújtott S betű alakú logisztikus görbe a társadalomtudományban Malthus demográfiai elmélete nyomán bukkant fel. Malthus 1789-ben - korszakalkotó újításként – matematikai modellel, az exponenciális növekedés görbéjével írta le a népesség változását. Az ellenállhatatlan ösztönökből a népesség egyre gyorsuló növekedésére következett, felismerte viszont, hogy a növekvő népesség eltartásához szükséges termőföld – és így az élelem is - szükségképpen korlátos. Amikor pedig – vonta le a következtetést - az áthághatatlan korlátba beleütközik a társadalom, az éhség, a háborúk, a járványok megtizedelik a népességet, és így „helyreáll” az eltartható népességszám. 1838-ban azonban egy belga matematikus - Pierre Verhulst - a malthusi modellt módosította: a növekvő népességszám és a környezet eltartó képessége fokozatosan illeszkedik egymáshoz. Emiatt az exponenciális görbe felső része lebillen, és a populációk növekedését a - dőlt S betűre emlékeztető - logisztikus görbe írja le. A logisztikus görbét azóta sokféle szervezet – vállalatok és iparágak – életpályájának leírására használják. Szemléletes modellt kínál, és előre jelezhetővé teszi a fejlődés során szükségszerűen kialakuló újabb, eltérő feltételeket teremtő szakaszokat. Ez szinte felkínálja, hogy a modellt – indokolt óvatossággal - az emberi társadalomra is alkalmazzuk.
THOMAS ROBERT MALTHUS
Az emberiség fejlődésének - sok tízezer évig eltartó - induló szakaszát a népesség lassú növekedése, a kultúra és a fogyasztás - történelmi távlatokban - szinte észrevétlen gyarapodása jellemezte. A történelmi emlékezet a logisztikus görbe induló, lassan növekvő szakaszán az egyes társadalmak sorsának – nekilendülésekkel, megtorpanásokkal, és hanyatlásokkal tarkított – ciklikus mintáját őrizte meg. Ilyen birodalmi ciklus-modellbe illeszkedett bele sokáig az európai történelem is. A görög civilizáció, majd a Római Birodalom fellendülések, bukások, majd újraépülések váltakozásával jellemezhető életpályáját futottak be.
A Római Birodalom bukását lezáró válságkorszak után azonban kontinensünk fokozatosan új fejlődési pályára állt. A logisztikus görbe nekilendülő szakaszát jellemző pályaív azonban hosszú évszázadokig nem volt szembetűnő. Inkább tűnt úgy, hogy a lassú növekedés trendjére a malthusi mechanizmus „rajzolt” hullámokat. Így 1000-1300 között Európa népessége tartósan növekedett, bővült a gazdaság, szélesedett az együttműködés. 1300-at követően azonban az éghajlat hűvösre fordulása megtörte ezt a dinamikát. Válságok, háborúk robbantak ki, járványok következtek, és a népesség látványosan visszaesett. Másfél évszázad múlva azonban nemcsak újraindult a növekedés, hanem több évszázadon keresztül, gyorsulva folytatódott. Ez pedig már egyértelműen kirajzolta a logisztikus görbe gyorsuló szakaszát. A változásoknak ez a mintája a kronológiai szabályosság helyett inkább egy folyó - hol visszahúzódó, hol kiáradó - sodrására emlékeztet.

Gyorsulási szakasz

Ez késztette Ferdinand Braudel – neves francia – történészt, hogy a történelmi idő múlásában a víz áradására emlékeztető „hosszú hullámokat” fedezzen fel. Ennek alapján az európai történelem alapvető fordulataként az 1450-1650 közötti éveket - mint a hosszú XVI. századot - jelölte meg. Mások kissé rövidebbnek - Amerika felfedezésétől (1492), a vesztfáliai békéig (1648) – látják a történelmi hosszú hullámot. A hosszú XVI. század során formálódtak ki a tőkés társadalom fejlődését meghatározó intézmények, jöttek létre a működésüket megalapozó kulturális feltételek, majd mindezek fokozatosan kifinomult rendszerré álltak össze. A gazdaság, a politika és az ideológia szabályozása – a vállalkozástól a bankrendszerig, a törvények hatalmától a felelős kormányzásig, a vallástól a vélemények szabadságáig – racionális politikai alku tárgyává vált. A kialakuló polgári társadalom működőképes keretét az 1648-as vesztfáliai béke által létrehozott szuverén állam biztosította. Mindez együtt megteremtette a történelmi „nekilendülés” feltételeit. A következő évszázadokban - a logisztikus görbe nekilendülő szakaszán – Európa egyre gyorsulva, elhúzott civilizációs „versenytársaitól”.
A folyamatos gazdasági, társadalmi és technológiai innovációk mind kedvezőbbé tették a növekedés feltételeit. A dinamizmus korábban létező társadalmi „fékjei” – a szabadság-hiányok - fokozatosan kiiktatódtak. A sokáig egymást korlátozó gazdasági, társadalmi, politikai és demográfiai folyamatok egymást erősítő visszacsatolási rendszerré kapcsolódtak össze. Ennek hatására a XX. században robbanásszerű lett a fejlődés. Ennek sokáig döntően a pozitív oldalát érzékeltük: a gazdaság, a fogyasztás, a képzettség és a társadalmi mobilitás dinamikusan növekedett. Ám a gyors változás alapvetően felkavarta az élet szinte minden szféráját, az egyén életétől egészen a globális rendszer kormányzásáig. A XX. század utolsó harmadában a folyamatok fokozatosan kicsúsztak az ellenőrzés alól: a változások ütemét a szabályozás egyre nehezebben tudta követni.
A Föld az elmúlt évtizedekben a környezeti, a gazdasági, a technológiai, és a politikai szférák egymástól elválaszthatatlan rendszerévé vált. Az ilyen rendszerek lehetséges „életútját” a logisztikus görbe rajzolja fel. A görbe felső szakaszához közelítve azonban többféle kimenet bukkan fel: bekövetkezhet - miként a nyugdíjassá váláskor - összeomlás, visszatérő krízisek vagy egy stabil és magas életminőségű állapot. Hogy e lehetséges végkifejletek közül glóbuszunkon melyik jön létre, a politikai és gazdasági aktorok - az országok, a vállalatok - viselkedése dönti el. A helyzetet az teszi veszélyessé, hogy nem szükséges rosszindulat és gonoszság a tragédiához. A komplex rendszer működésmódjának figyelmen kívül hagyása is előidézheti az összeomlást. Sőt, már az is krízishez vezethet, ha a világ vezetői ragaszkodnak egy újabb – a XX. századhoz mérhető - növekedési korszak eljövetelének illúziójához.
A XX. századdal ugyanis lezárult a gyors, és korlátokat nem ismerő növekedés korszaka. Ez az oka, hogy az elmúlt évtizedben kudarcot vallott a fejlett társadalmak minden igyekezete, visszahozni a korábbi évtizedek magas növekedési ütemét (lásd: idézett mű, 10. oldal). Az egyre több területen tetten érhető lassulás azt jelzi: az emberiség elérkezett a logisztikus görbe a dőlt S betűjének felső szárához. Erre utalnak a növekedés láthatóvá vált „korlátai”, a világgazdaság állapotát leíró menopause economy jelző, az új, antropocén földtörténeti kor beköszönte, és a globális vállalatok működési feltételeinek üzleti „ökoszisztémaként” való leírása. Mindebből az következik: elkerülhetetlen, sőt, halaszthatatlan egy új, mennyiségileg nem növekvő, mégis magas életminőséget biztosító, de fenntartható állapotra való áttérés. Napjaink egymásra rakódó válságai erre az új történelmi „korszakváltásra” figyelmeztetnek.

Lassulás - eltérő kimenetekkel

Az előttünk álló változások az emberiség „nagy ugrásaival” - az eszköz-használat, a letelepedés, az államalkotás, és az ipari gazdaságon alapuló kapitalizmus kialakulásával - vethetők össze. Az adaptációs válságok megoldódása – mint mindig - a szabályozás új intézményeinek megalkotásától függött. Most ezeken túl nehéz feladatot jelent a társadalmi egyenlőtlenségek enyhítése és a fenntartható életmód kialakítása. Mindez érthető módon súlyos konfliktusokkal és éles érdek-összeütközésekkel jár. Ebből adódott a következtetés: a gyökeresen új feltételeket teremtő történelmi korszak kiformálódása - miként a nekilendülés is - egy évszázadnál hosszabb időt igényel. Ez indokolta, hogy a történelmi fejlődés új feltételeit megteremtő átalakulást - a hosszú XVI. század mintájára - a 2000-2150 közötti másfél évszázadot átfogó hosszú XXI. század fogalmával írjuk le.
A történelmi logisztikus görbe stabil szakaszára átvezető hosszú XXI. század során megy végbe a kapitalizmus újratervezése. 1992-ben jelent meg F. Fukuyama - A történelem vége - nagy sikerű könyve. A világhírűvé vált szerző későbbi műveiben - az események valóságos fordulatait tudomásul véve - némi önkritikát is gyakorolt, és megállapította: túl korán jelezte a történelem végét. A hosszú XXI. század sem a történelem lezárulását, inkább egy új történelem korszak - a megállapodás korának - beköszöntét ígéri. Némileg leegyszerűsítve: az átalakulás során – a rethinking és az újratervezés kifejezések is ezt sugallják - „kivezetődik” a kapitalizmus, ahogyan azt ma ismerjük. Fokozatosan a Föld valamennyi társadalma beléphet abba a korba, amelyben az egyének és a közösségek – minden korábbitól elütő – új és nehéz feladattal szembesülnek: miként lehet fenntartható, ugyanakkor magas életminőséget nyújtó, egyben értelmes életet kínáló társadalmat létrehozni, egy olyan világban, ahol megszűnik a létfenntartás kényszere.
A zavaroknak ellenálló (resilience) globális társadalom megszületése, azoknak a – ma még csak csírájukban levő – intézményeknek, szerveződési formáknak és vezérlő rendszereknek a függvénye, amelyek egyszerre biztosítják a fenntarthatóságot és a dinamizmust a Földön. Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni: a logisztikus görbe lelassuló szakasza többféle kimenetet rejt. A stabil és fenntartható állapotba való fokozatos belesimulás mellett előfordulhat, hogy a globális rendszer - a fenntarthatatlan növekedés következtében - „túllő”, majd összeomlik. Bekövetkezhet, hogy az emberiség ismétlődően végighalad a „fellendülés – túllövés – összeomlás – új fellendülés” egymást követő fázisain. Végül az is elképzelhető, hogy a társadalom rátalál egy olyan új fejlődési formára, amely a logisztikus görbe felső szakaszán a megújulás új perspektíváit kínálja.
A hosszú XXI. század tehát egyszerre vetít elénk fenyegető és lelkesítő jövőképet. Nehéz szabadulni a gondolattól: a hosszú XVI. századot - különösen annak lezáró évtizedeit, a 30 éves háborút – véres küzdelmek jellemezték, amelyek Európa nem egy térségében szinte kiirtották a lakosságot. Ebből a szemszögből aggodalmat keltőek napjainkban a nacionalizmus erősödése, a populizmus előretörése, az élesedő identitás-harc, és a gazdasági befelé fordulás tendenciái. Ezek a globális rendszer – kormányos nélküli hajóhoz hasonló – sodródását idézhetik elő. Ha nem is egy európai háborúnak, de Európa szétesésének fennáll a veszélye. Biztatást legfeljebb abból meríthetünk: sem az összeomlás, igaz az optimista kimenet sem szükségszerű. Az ilyen válságokkal teli idő tömegével szüli a prófétákat. Az idézett - a kapitalizmus újratervezését propagáló - könyv nem az ő útjukat követi. Inkább vitára, egyben továbbgondolásra késztet. Szerintem ez érdekesebb és egyben hasznosabb.