Kéri László: Szörnyetegek kora

Publikálás dátuma
2018.12.16 12:00
KÉRI LÁSZLÓ: Ez a nagylélegzetű erkölcstan nincs még befejezve
Fotó: Népszava/ Tóth Gergő
Hogyan lehetséges az, hogy egyetlen ember olyan erővel, olyan súllyal képes a mai magyar társadalom egészére egymaga rátelepedni, mint ahogyan ezt manapság Orbán Viktor teszi? Miért választjuk meg őt és pártját újra meg újra, amikor nagyon is tisztában vagyunk az általa/általuk elkövetett visszaélések tömegével? Hogyan és miért válik szabállyá az erőszak, hogyan fordul mindazon előfeltétel önmaga ellentétévé, amit a rendszerváltás kezdetén még természetes feltételnek gondoltunk? Lengyel László legújabb könyve legalább százféle formában, újabb és újabb megfogalmazásokban teszi fel e három alapkérdést. Azután persze a szerző százféle választ is ad mindezekre. Nem is tehetne másként. Ha másért nem, akkor azért, mert ennyire összetett folyamatok elemzéséhéhez többnyire megfelelő távolság és kellő hosszúságú idő szükségeltetik. Mi viszont lehet, hogy e fura folyamatnak most még csak a kellős közepén élünk. Ha még élünk.

Felfedezőkönyv

Nem ő az egyetlen, akit e dilemmák szüntelenül foglalkoztatnak. 2018 áprilisa óta száz meg száz kisebb-nagyobb írás s legalább tucatnyi könyv próbálkozik azzal a feladattal, hogy a végképp reánk telepedni látszó Új Világ titkait, mozgató rugóit felfedje. Megszámlálhatatlan tömegű elemzés tárta fel a rejtve maradt Fidesz-szavazóbázis szerkezetét, a választási rendszer eddig is tudott egyoldalúságának következményeit, a média kisajátításának kollektív értelempusztító hatásait, a migránsellenes kampány felfoghatatlanul hatékony mivoltát stb. Lengyel persze tud ezekről, ismeri a többi kutatás és elemzés következtetéseit, de őt nem ez érdekli. Máshol keresgél. A történelemben, a szélesebb külvilágban, meg - önmagában. Azt is mondhatnánk, hogy úgy jár el most is, ahogyan eddig is tette, hiszen ez már talán a harmincadik könyve - harminc év alatt. Olvasóinak bőven volt ideje hozzászokni a Szerző Térben és Időben tett magánutazásainak krónikáihoz és ezek egyedi stílusához.
Pedig e könyvében már a legelején valami újat, valami egészen fontosan is ígért. Előszavában azt írja, hogy eddigi ismereteink és elemző készségünk csődöt mondani látszik akkor, ha ezt a legújabb, a 2008 után mind durvább formátumaiban is általánossá felnövekedő Rémséget, az Új politikai rendet próbáljuk megérteni. Lengyel László e mostani munkája „az új, ismeretlen politikai világ felfedezőkönyve” - írja művének bemutatásakor. Nem kétséges, magasra tette a mércét magának is, meg az olvasóinak is. És azonnal mormolhatjuk is magunknak: ezt a lécet már csak azért sem lehet átugrani, mert mostanában is rakosgatják, mozgatják. Hol 210 centire, hol 160-ra teszik, és 2018 későőszén még fogalmunk sincs, hogy végül mekkorát is kell ugrania a kísérletezőnek. Tudja ezt a Szerző is, ezért a kezünkben tartott „felfedezőkönyv” is kénytelen beérni mindenekelőtt az eddigi ugrások stílusának elemzésével, a versenyzők pillanatnyi állapotának tüzetes szemügyre vételével, valamint a korábbi sikerek és sikertelen kísérletek mindennél alaposabb vizsgálatával. Lehet, hogy adott helyzetünkben többet nem is remélhettünk; nézzük hát meg alaposabban, mire jutott a szerző.
Úgy tűnik, egyszerre, párhuzamosan többféle következtetésre is, mert mintha e könyv legalább négyféle úton indult volna el a maga által megjelölt felfedező úton, legalábbis e sorok írója ennyit tudott egyértelműen azonosítani.

Négyféle út

Az első kísérlet az, ami leginkább a szerzőtől megszokott útvonalon halad. A tőle évtizedek óta megismert megközelítési eljárással fejti föl az Orbán-rendszer/korszak leginkább jellemző vonásait. Kitüntetett jelentőségű összetevőként bánik a korra jellemző társadalom-lélektani tényezők bemutatásával, érzékletes és szépirodalmi leírások segítségével kalauzol minket az elmúlt évtizedek során utat tévesztő magyar társadalom csalódásainak szövevényes dzsungelében. Karaktereket, árulásokat, kis- és nagyszerű alakok bukásainak történeteit felvázolva vezet el mai állapotaink megértéséhez. Hogyan alakul ki a homo orbanicus, hogyan és miért teremtettük meg a magunk vezérét, s miként telepszik ránk ez a személyiséget változtatott valaki a mindennapjainkra? A könyv 162-206. közötti hatvan oldalán a Kedves Olvasó igazi, azt is írhatnám, hogy régi vágású Lengyel-elemzéseket olvashat; olyan jellegűeket, amilyeneket az előző kormányzati időszakok során is megismerhetett. S aki erre vágyik, annak jobb, ha eleve ezt a részt olvassa el, semmiképpen sem fog csalódni.
A második kísérlet értelmezése már több gonddal jár. Úgy hiszem, ez lenne az az „új út”, az a felfedezőkönyv, amit a szerző magának megelőlegezett. A könyv első negyede ugyanis egy szokatlan méretű politikai-filozófiai nagyesszé, nagylélegzetű kísérlet a politika/politikum végső kérdéseinek megfogalmazására. Szándékosan írtam „kérdéseket”, mert maguk a válaszok most még szétgurulnak annyi irányba, ahány kiindulópontot a szerző felvett. Mi a politika mostanában? Ki és mi tesz politikussá valakit? Kik ők? Őrültek, ripacsok, kalandorok, komédiások? Esetleg, egyszerre mind? Hazudnak, vagy csak játszanak velünk? Mit hiszünk és mit várunk el politikusainktól, és fordítva: ők minek/kinek néznek minket? Szerzőnk legalább tucatnyi kiindulópontot vázol fel, és azzal is pontosan tisztában van, hogy mindeme kérdéseket Arisztotelésztől Montaigne-ig, Machiavellitől Karinthy-ig számtalan gondolkodó feltette már magának a maga módján, és kora szellemének megfelelően meg is válaszolta. A könyv olvasójának hiányérzete éppen ezen a ponton kezd körvonalazódni. Bizonyára nem lehet véletlen, hogy a szerző éppen azt a címet adta kötetének, amit a könyve visel: erkölcstant szeretne írni, méghozzá új politikai erkölcstant, mert talán azt reméli, hogy ennek a fogalmi keretei között megtalálhatná a feleletet arra is, amit a bevezetőben ígért: felfedezőkönyvet adni az Új, Ismeretlen politikai világ megértéséhez. Hátha a régi alapkérdések feltétele révén megérthetjük ezt a vadonatújnak tetsző Szörnyeteget is...
A hiányérzet pedig abból fakad, hogy a tucatnyi úton elindított erkölcsfilozófiai/politikaelméleti meglátások, részeredmények végül nem adnak egymásnak olyan találkozási lehetőséget, amelynek segítségével az olvasó is eljuthatna egy magasabb/mélyebb szintézishez. Magyarán, ez a nagylélegzetű erkölcstan nincsen még befejezve. Fel van vázolva, a legfontosabb részletek kontúrjai is érthetőek, de az összkép még nem állt össze. Életmű-kiállításokon gyakran szembesülhetünk azzal, hogy a Híres Kép mellett ott láthatók a korábbi vázlatok is, s néha meglepődünk azon is, hogy az előzetes vázlatok sok tekintetben jobbak voltak, mint a kész mű.
Az új Lengyel-kötetben felfedezhető harmadik kísérlet éppenséggel a legkevésbé sem ismeretlen. Olvashatjuk ezt a tekintélyes méretű könyvet akár olvasónaplóként is. Ez az eljárás kétségtelenül nem újdonság a szerzőtől, de e mostani könyv valami mást is ad. Megszólaltatja örök kedvenceit (Stendhal, Tolsztoj, Márai, Esterházy most sem maradhattak ki), de ez az erkölcstani munka a korábbiakhoz képest is több forrást használ fel. Szemmel láthatóan újra olvasta régi kedvenceit is, de melléjük tette a XX. század jelentős gondolkodóinak ide illő műveit is. Ha valaki végig böngészi a névmutatót, észreveheti, hogy az több mint 300 /!/ nevet tartalmaz. A vicc azonban az, hogy e nevek mögötti gondolatok, ismeretek a legtöbbször a szövegben is tényleg megtalálhatók. Néha az az olvasó érzése, mintha Lengyel László az Új Világ megértése érdekében megpróbálná újra olvasni és újra értelmezni mindazt, amit az elmúlt fél évszázad során már egyszer/valaha olvasott és megértett. Ez is lehet egyfajta üzenet/rejtett figyelmeztetés valamennyink számára. Lehet, úgy érezte, hogy az eddigi tudásunk jelenkori elégtelensége talán eleve kikényszeríti ezt a nagyfokú önrevíziót. A könyv up to date -jellegét azonban az is jól mutatja, hogy - a névmutatóból is kiderülően - a legtöbbször szóba hozott személy: Orbán Viktor…
A kötet negyedik olvasata némileg kapcsolható az előző bekezdés végéhez. Az új - ezek szerint tartósnak és nehezen elviselhetőnek ígérkező – világban való eligazodásunkhoz, megfelelő és vállalható viselkedésünkhöz is igyekszik tanácsokat adni, program-javaslatokkal előállni. Ez a jellegzetesség sem idegen a korábbi Lengyel-attitűdtől, de az is kiderül, hogy ezúttal sokkal visszafogottabb, közvetítettebb és kevésbé normatív jellegű e szándék. A könyv utolsó negyede írásainak többsége feltehetően a 2018-as választások utáni apátia és kétségbeesés hónapjaiban született, ezért olvasható egyfajta személyes ébredésként/ébresztésként is. (Ezen a ponton nem lehet megállni annak jelzését, hogy bántóan hiányzik az egyes írások születésének, megjelenésének legalább valami függelékként való közlése. Egy-két, személyesebb jellegű írás esetében ezt a szerző legalább lábjegyzetben jelezte, ám az írások elsöprő többsége esetében mindez elmaradt, ami az olvasó szempontjából nézve komoly hátrány.) Ezek az üzenetek, figyelmeztetések, tanácsok egyaránt szólhatnak az egyes emberekhez - magánemberi mivoltukban, de szólhatnak a megmaradt és magát újból felépíteni kénytelen ellenzéki erőkhöz éppúgy, mint a választásaiban megcsalatott kormánypárti olvasókhoz. S ha ezt a metszetet is figyelembe vesszük, akkor érthető, indokolt és roppantul tanulságos szövegként működhet az a két -szokatlanul személyes - önvallomás, önéletrajz-féle betét is, amelyben a szerző a saját életét teszi mérlegre. S megpróbál szembenézni azzal, hogy a legdöntőbb pillanatokban hogyan és miként választott életstratégiát annak idején, s e pillanatok döntéseire hogyan tekinthet vissza a Mából.

Két új szempont

Rövid áttekintésünkben a legújabb Lengyel-könyvet legalább négyféle szempontból szedtük szét, de az átfogó értelmezés kötelességének mindezzel még nem tettünk eleget. Térjünk vissza tehát még egy pillanatra a bevezetőben vállalt szerzői ígérethez. Felfedezőkönyvet ígért az Új, ma még jobbára Ismeretlen Politikai Világ önálló megértéséhez. Könyve elolvasása után úgy érezzük, e kísérlet a szerzőt arra késztette, hogy eme Új világ megértése érdekében a korábban megszokott és működtetett rendszerelemzései szempontjait kétféle irányba bővítse, pontosabban szólva: mélyítsen és szélesítse. Mélyíteni abban az értelemben, ahogyan Lengyel László ezúttal fokozottan számol a történeti jellegű okok és magyarázatok nélkülözhetetlen mivoltával. (Ennek kitűnő példája a 162-170. oldalak közötti fejtegetés, ahol is tovább gondolja és aktualizálja Bibó István egykori gondolatait a kisállamok nyomorúságáról.) Szélesíteni a megértés látószögét pedig abban az értelemben, hogy a kortárs nemzetközi folyamatokban zajló összefüggéseket egy pillanatra sem téveszti szem elől. Igaz, mindezek érvényesítése korábban sem állt tőle távol, ám eme új világ megértése és megértetése során az itthoni, legutóbbi, 2018-as fejleményeket képtelenség átlátni, feldolgozni és a kialakult viszonyok közt megfelelő, akár személyes kiutat is találni. (Ennek a szerző által történt érvényesítéséhez a legjobb példa talán a 177-186. közötti oldalakon olvasható gondolatmenete.)
Lehet, hogy e mostani könyvével éppen úgy próbált meg valamennyinket alaposabb munkára ösztökélni, hogy e két szempontot még a korábbiakhoz képest is hangsúlyosabban és láthatóbb módon érvényesítette. Jól tette.
(Lengyel László: Kis politikai erkölcstan. Helikon, 2018. Budapest.)
2018.12.16 12:00
Frissítve: 2018.12.16 12:36

Papp Sándor Zsigmond: Városok

Publikálás dátuma
2019.01.20 17:17
KOLOZSVÁR - Ma már nyoma sincs a régi kopottságnak
Fotó: / Vajda József
Ha szeretnének látni egy igazi gazdasági menekültet (lásd még: migráns), akkor jól tessék megnézni engem. Persze csipkézhetném a dolgot, de a lényeg akkor sem változna, azért jöttem ide, mert otthon nem akartam harmincvalahány évesen nyugdíjasként élni. Plusz az ottani lapok örökös létbizonytalansága (ez aztán velem jött ide, de ez egy másik történet). Viszonylag hamar megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, majd elvettem a magyarok munkáját.
A fő szempontokon kívül még számos apróság is belejátszott a döntésbe, végre teljes mértékben érteni fogom a filmeket a moziban (otthon román felirattal mentek a filmek, s ha az angol eredeti szlenges volt, a román pedig ezt próbálta lekövetni, akkor elég sok árnyalat elveszett a számomra, ami kritikusként nem mindig üdvözítő), nem veszek el az adminisztráció útvesztőiben (kiderült, hogy de, mert a boldoguláshoz egy speciális magyar nyelv ismerete szükséges, amelyet még ma sem beszélek folyékonyan). És hát a kopottság! Nekem mindig is Kolozsvár marad az egyik legfontosabb városom, de akkoriban még mindig nyögte az egykori polgármester, Funar korszakát, aki bohócot csinált belőle. Fontosabbak voltak a nemzetiszínű kukák, padok és gödrök, mint az hogy élhetőbb legyen a város. Bár a pezsgésre, főként az egyetemistáknak köszönhetően, sosem lehetett panasz, a közösségi terek, a buszok és trolik, a város szövete egyre fakóbbá, elhasználtabbá vált, amely lassan átütött a szereteten és a nosztalgián is. Persze akadt egy-két apró oázis, de ezek csak növelték a kontrasztot.
Bezzeg Pest! 2005 táján egyszerre láttam gyermekkorom vágyott csodavárosát, minden dolgok centrumát és egy izgalmasan fejlődő metropoliszt (mert nekem az volt), amely sokkal logikusabban működik (hiszen végre érthetőnek tűnt), sokkal jobban ügyel magára és a lakosaira, barátságosabb és európaibb, bár hogy ez utóbbi mit jelent konkrétan, akkor azt még nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni. Azóta sokkal több európai várost láttam, és eleinte azok tűntek igazán otthonosnak és vonzónak, amelyek elevenek voltak a maguk izgalmas „rendetlenségével”, és nem úgy néztek ki, mint egy tisztaszoba. Róma és Barcelona szemben a steril Helsinkivel vagy a képeslapos Genttel. Bécs is az utóbbiakhoz közé tartozott, szinte féltem, hogy rám szól valaki, hogy sáros cipővel léptem az utcára, a mézeskalács díszletek közé. Úgy tűnt, hogy értem, mit akart Márai mondani a várossal kapcsolatban, amikor azt írta, hogy a „nyugdíjas írók és művészek városa”. Szép szép, de kábé annyi élet is van benne, mint egy csicsás nyugdíjas otthonban.
Nem tudom, mikor kezdett megváltozni mindez. Viszont tény, hogy az utóbbi években Kolozsváron már nyoma sincs a régi kopottságnak, mintha megrázta volna magát. Úgy tűnik, pusztán az, hogy már nem a frusztráció kormányozza a várost, egyben életre is keltette: csalogató, vidám, rendezett hely benyomását keltette, amikor utoljára ott jártam. Látszott, hogy megint az ott élők városa kíván lenni és nem egy ideológia illusztrációja, és mivel otthonosságot áraszt, az idegenek is egyre inkább értékelni kezdték, így vált ismét színes, vibráló, magabiztosságtól duzzadó településsé. A honvágyam is kiújult, amikor olyannak láttam, amilyennek mindig is szerettem volna.
Aztán az is kiderült, hogy van egy titkos labanc-énem (így adnám fel máris a labdát a mindenben nemzetárulást gyanítóknak). Tavalyelőtt Bécsben szilvesztereztünk, idén is halált megvető bátorsággal töltöttünk ott pár napot (hasonló merészséggel, miként a kormánypárti politikusok és családjaik), s bizony-bizony a régi sterilség érzete egyre inkább amolyan sóhajtásba csapott át: jó lenne itt élni, akár hosszabb ideig is. Mert nyugodt és elegáns, nagyvonalú és kulturált. Mivel nem fél, nem gőgös és így nem is kompenzál. Olyan természetességgel éli meg a nagyságát és használja ki a lehetőségeit, hogy szinte azonnal maga mellé állítja a fanyalgókat (már ha valóban vannak ilyenek).
De talán nem érezném ezt, ha nem látnám, hogy Pest, a szívem csücske, nem épp az ellenkező irányba tartana. Mintha az a kopottság, amelyet anno Kolozsváron láttam, lassan, de biztosan ide telepedne át. Biztosan belejátszik ebbe, hogy a most regnálóknak Pest az örök frusztráció helyszíne, sosem tudták bevenni igazán, és ez a sem lenyelni, sem kiköpni állapot csak arra jó, hogy a felszínen tartsa a várost. A látványos átrendezések és a még látványosabb felújítások ellenére is. Mert az csak a felszín, nem a mindennapos működés. A birtokba vevés megannyi izzadtságszagú gesztusa. Lehet, hogy új a zakó, de nincs hova felvenni. Lehet, hogy szépülnek a kiszemelt épületek, csak az a szövet gyengül, amely mindezt összetartaná. Ha valóban a városban akarnának élni, és nem csak pózolni az átadásokon, akkor pont fordítva csinálnák.
S az már csak gyönge vigasz, hogy Bécs sem tökéletes. Szombat reggel, még nyolc előtt, úgy szólt a légkalapács a frissen behavazott, porcukros utcákon a Városháza mögött, hogy összekoccant a fogam a patikában. Na, akkor ez is rendben, bólintottam, és nem értette a gyógyszerész, hogy miért vigyorgok a fájdalomcsillapító fölött.
2019.01.20 17:17
Frissítve: 2019.01.20 17:17

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34