Hogyan lehetséges az, hogy egyetlen ember olyan erővel, olyan súllyal képes a mai magyar társadalom egészére egymaga rátelepedni, mint ahogyan ezt manapság Orbán Viktor teszi?
Miért választjuk meg őt és pártját újra meg újra, amikor nagyon is tisztában vagyunk az általa/általuk elkövetett visszaélések tömegével? Hogyan és miért válik szabállyá az erőszak, hogyan fordul mindazon előfeltétel önmaga ellentétévé, amit a rendszerváltás kezdetén még természetes feltételnek gondoltunk? Lengyel László legújabb könyve legalább százféle formában, újabb és újabb megfogalmazásokban teszi fel e három alapkérdést. Azután persze a szerző százféle választ is ad mindezekre. Nem is tehetne másként. Ha másért nem, akkor azért, mert ennyire összetett folyamatok elemzéséhéhez többnyire megfelelő távolság és kellő hosszúságú idő szükségeltetik. Mi viszont lehet, hogy e fura folyamatnak most még csak a kellős közepén élünk. Ha még élünk.
Felfedezőkönyv
Nem ő az egyetlen, akit e dilemmák szüntelenül foglalkoztatnak. 2018 áprilisa óta száz meg száz kisebb-nagyobb írás s legalább tucatnyi könyv próbálkozik azzal a feladattal, hogy a végképp reánk telepedni látszó Új Világ titkait, mozgató rugóit felfedje. Megszámlálhatatlan tömegű elemzés tárta fel a rejtve maradt Fidesz-szavazóbázis szerkezetét, a választási rendszer eddig is tudott egyoldalúságának következményeit, a média kisajátításának kollektív értelempusztító hatásait, a migránsellenes kampány felfoghatatlanul hatékony mivoltát stb. Lengyel persze tud ezekről, ismeri a többi kutatás és elemzés következtetéseit, de őt nem ez érdekli. Máshol keresgél. A történelemben, a szélesebb külvilágban, meg - önmagában. Azt is mondhatnánk, hogy úgy jár el most is, ahogyan eddig is tette, hiszen ez már talán a harmincadik könyve - harminc év alatt. Olvasóinak bőven volt ideje hozzászokni a Szerző Térben és Időben tett magánutazásainak krónikáihoz és ezek egyedi stílusához.
Pedig e könyvében már a legelején valami újat, valami egészen fontosan is ígért. Előszavában azt írja, hogy eddigi ismereteink és elemző készségünk csődöt mondani látszik akkor, ha ezt a legújabb, a 2008 után mind durvább formátumaiban is általánossá felnövekedő Rémséget, az Új politikai rendet próbáljuk megérteni. Lengyel László e mostani munkája „az új, ismeretlen politikai világ felfedezőkönyve” - írja művének bemutatásakor. Nem kétséges, magasra tette a mércét magának is, meg az olvasóinak is. És azonnal mormolhatjuk is magunknak: ezt a lécet már csak azért sem lehet átugrani, mert mostanában is rakosgatják, mozgatják. Hol 210 centire, hol 160-ra teszik, és 2018 későőszén még fogalmunk sincs, hogy végül mekkorát is kell ugrania a kísérletezőnek. Tudja ezt a Szerző is, ezért a kezünkben tartott „felfedezőkönyv” is kénytelen beérni mindenekelőtt az eddigi ugrások stílusának elemzésével, a versenyzők pillanatnyi állapotának tüzetes szemügyre vételével, valamint a korábbi sikerek és sikertelen kísérletek mindennél alaposabb vizsgálatával. Lehet, hogy adott helyzetünkben többet nem is remélhettünk; nézzük hát meg alaposabban, mire jutott a szerző.
Úgy tűnik, egyszerre, párhuzamosan többféle következtetésre is, mert mintha e könyv legalább négyféle úton indult volna el a maga által megjelölt felfedező úton, legalábbis e sorok írója ennyit tudott egyértelműen azonosítani.
Négyféle út
Az első kísérlet az, ami leginkább a szerzőtől megszokott útvonalon halad. A tőle évtizedek óta megismert megközelítési eljárással fejti föl az Orbán-rendszer/korszak leginkább jellemző vonásait. Kitüntetett jelentőségű összetevőként bánik a korra jellemző társadalom-lélektani tényezők bemutatásával, érzékletes és szépirodalmi leírások segítségével kalauzol minket az elmúlt évtizedek során utat tévesztő magyar társadalom csalódásainak szövevényes dzsungelében. Karaktereket, árulásokat, kis- és nagyszerű alakok bukásainak történeteit felvázolva vezet el mai állapotaink megértéséhez. Hogyan alakul ki a homo orbanicus, hogyan és miért teremtettük meg a magunk vezérét, s miként telepszik ránk ez a személyiséget változtatott valaki a mindennapjainkra? A könyv 162-206. közötti hatvan oldalán a Kedves Olvasó igazi, azt is írhatnám, hogy régi vágású Lengyel-elemzéseket olvashat; olyan jellegűeket, amilyeneket az előző kormányzati időszakok során is megismerhetett. S aki erre vágyik, annak jobb, ha eleve ezt a részt olvassa el, semmiképpen sem fog csalódni.
A második kísérlet értelmezése már több gonddal jár. Úgy hiszem, ez lenne az az „új út”, az a felfedezőkönyv, amit a szerző magának megelőlegezett. A könyv első negyede ugyanis egy szokatlan méretű politikai-filozófiai nagyesszé, nagylélegzetű kísérlet a politika/politikum végső kérdéseinek megfogalmazására. Szándékosan írtam „kérdéseket”, mert maguk a válaszok most még szétgurulnak annyi irányba, ahány kiindulópontot a szerző felvett. Mi a politika mostanában? Ki és mi tesz politikussá valakit? Kik ők? Őrültek, ripacsok, kalandorok, komédiások? Esetleg, egyszerre mind? Hazudnak, vagy csak játszanak velünk? Mit hiszünk és mit várunk el politikusainktól, és fordítva: ők minek/kinek néznek minket? Szerzőnk legalább tucatnyi kiindulópontot vázol fel, és azzal is pontosan tisztában van, hogy mindeme kérdéseket Arisztotelésztől Montaigne-ig, Machiavellitől Karinthy-ig számtalan gondolkodó feltette már magának a maga módján, és kora szellemének megfelelően meg is válaszolta. A könyv olvasójának hiányérzete éppen ezen a ponton kezd körvonalazódni. Bizonyára nem lehet véletlen, hogy a szerző éppen azt a címet adta kötetének, amit a könyve visel: erkölcstant szeretne írni, méghozzá új politikai erkölcstant, mert talán azt reméli, hogy ennek a fogalmi keretei között megtalálhatná a feleletet arra is, amit a bevezetőben ígért: felfedezőkönyvet adni az Új, Ismeretlen politikai világ megértéséhez. Hátha a régi alapkérdések feltétele révén megérthetjük ezt a vadonatújnak tetsző Szörnyeteget is...
A hiányérzet pedig abból fakad, hogy a tucatnyi úton elindított erkölcsfilozófiai/politikaelméleti meglátások, részeredmények végül nem adnak egymásnak olyan találkozási lehetőséget, amelynek segítségével az olvasó is eljuthatna egy magasabb/mélyebb szintézishez. Magyarán, ez a nagylélegzetű erkölcstan nincsen még befejezve. Fel van vázolva, a legfontosabb részletek kontúrjai is érthetőek, de az összkép még nem állt össze. Életmű-kiállításokon gyakran szembesülhetünk azzal, hogy a Híres Kép mellett ott láthatók a korábbi vázlatok is, s néha meglepődünk azon is, hogy az előzetes vázlatok sok tekintetben jobbak voltak, mint a kész mű.
Az új Lengyel-kötetben felfedezhető harmadik kísérlet éppenséggel a legkevésbé sem ismeretlen. Olvashatjuk ezt a tekintélyes méretű könyvet akár olvasónaplóként is. Ez az eljárás kétségtelenül nem újdonság a szerzőtől, de e mostani könyv valami mást is ad. Megszólaltatja örök kedvenceit (Stendhal, Tolsztoj, Márai, Esterházy most sem maradhattak ki), de ez az erkölcstani munka a korábbiakhoz képest is több forrást használ fel. Szemmel láthatóan újra olvasta régi kedvenceit is, de melléjük tette a XX. század jelentős gondolkodóinak ide illő műveit is. Ha valaki végig böngészi a névmutatót, észreveheti, hogy az több mint 300 /!/ nevet tartalmaz. A vicc azonban az, hogy e nevek mögötti gondolatok, ismeretek a legtöbbször a szövegben is tényleg megtalálhatók. Néha az az olvasó érzése, mintha Lengyel László az Új Világ megértése érdekében megpróbálná újra olvasni és újra értelmezni mindazt, amit az elmúlt fél évszázad során már egyszer/valaha olvasott és megértett. Ez is lehet egyfajta üzenet/rejtett figyelmeztetés valamennyink számára. Lehet, úgy érezte, hogy az eddigi tudásunk jelenkori elégtelensége talán eleve kikényszeríti ezt a nagyfokú önrevíziót. A könyv up to date -jellegét azonban az is jól mutatja, hogy - a névmutatóból is kiderülően - a legtöbbször szóba hozott személy: Orbán Viktor…
A kötet negyedik olvasata némileg kapcsolható az előző bekezdés végéhez. Az új - ezek szerint tartósnak és nehezen elviselhetőnek ígérkező – világban való eligazodásunkhoz, megfelelő és vállalható viselkedésünkhöz is igyekszik tanácsokat adni, program-javaslatokkal előállni. Ez a jellegzetesség sem idegen a korábbi Lengyel-attitűdtől, de az is kiderül, hogy ezúttal sokkal visszafogottabb, közvetítettebb és kevésbé normatív jellegű e szándék. A könyv utolsó negyede írásainak többsége feltehetően a 2018-as választások utáni apátia és kétségbeesés hónapjaiban született, ezért olvasható egyfajta személyes ébredésként/ébresztésként is. (Ezen a ponton nem lehet megállni annak jelzését, hogy bántóan hiányzik az egyes írások születésének, megjelenésének legalább valami függelékként való közlése. Egy-két, személyesebb jellegű írás esetében ezt a szerző legalább lábjegyzetben jelezte, ám az írások elsöprő többsége esetében mindez elmaradt, ami az olvasó szempontjából nézve komoly hátrány.) Ezek az üzenetek, figyelmeztetések, tanácsok egyaránt szólhatnak az egyes emberekhez - magánemberi mivoltukban, de szólhatnak a megmaradt és magát újból felépíteni kénytelen ellenzéki erőkhöz éppúgy, mint a választásaiban megcsalatott kormánypárti olvasókhoz. S ha ezt a metszetet is figyelembe vesszük, akkor érthető, indokolt és roppantul tanulságos szövegként működhet az a két -szokatlanul személyes - önvallomás, önéletrajz-féle betét is, amelyben a szerző a saját életét teszi mérlegre. S megpróbál szembenézni azzal, hogy a legdöntőbb pillanatokban hogyan és miként választott életstratégiát annak idején, s e pillanatok döntéseire hogyan tekinthet vissza a Mából.
Két új szempont
Rövid áttekintésünkben a legújabb Lengyel-könyvet legalább négyféle szempontból szedtük szét, de az átfogó értelmezés kötelességének mindezzel még nem tettünk eleget. Térjünk vissza tehát még egy pillanatra a bevezetőben vállalt szerzői ígérethez. Felfedezőkönyvet ígért az Új, ma még jobbára Ismeretlen Politikai Világ önálló megértéséhez. Könyve elolvasása után úgy érezzük, e kísérlet a szerzőt arra késztette, hogy eme Új világ megértése érdekében a korábban megszokott és működtetett rendszerelemzései szempontjait kétféle irányba bővítse, pontosabban szólva: mélyítsen és szélesítse. Mélyíteni abban az értelemben, ahogyan Lengyel László ezúttal fokozottan számol a történeti jellegű okok és magyarázatok nélkülözhetetlen mivoltával. (Ennek kitűnő példája a 162-170. oldalak közötti fejtegetés, ahol is tovább gondolja és aktualizálja Bibó István egykori gondolatait a kisállamok nyomorúságáról.) Szélesíteni a megértés látószögét pedig abban az értelemben, hogy a kortárs nemzetközi folyamatokban zajló összefüggéseket egy pillanatra sem téveszti szem elől. Igaz, mindezek érvényesítése korábban sem állt tőle távol, ám eme új világ megértése és megértetése során az itthoni, legutóbbi, 2018-as fejleményeket képtelenség átlátni, feldolgozni és a kialakult viszonyok közt megfelelő, akár személyes kiutat is találni. (Ennek a szerző által történt érvényesítéséhez a legjobb példa talán a 177-186. közötti oldalakon olvasható gondolatmenete.)
Lehet, hogy e mostani könyvével éppen úgy próbált meg valamennyinket alaposabb munkára ösztökélni, hogy e két szempontot még a korábbiakhoz képest is hangsúlyosabban és láthatóbb módon érvényesítette. Jól tette.
(Lengyel László: Kis politikai erkölcstan. Helikon, 2018. Budapest.)
