Hegyi Iván: Köztársasági élet

Publikálás dátuma
2018.12.23. 14:09
DIÓSGYŐRI ROCKFESZTIVÁL - Bródy megköszönte a rendorségnek, hogy szállást adott a rajongóknak
Fotó: URBÁN TAMÁS / FORTEPAN
Az a gyanúm, Bródy János annak idején nem is sejtette, hogy a 2010-es években hasonló szövegeket ír majd, mint harminc, negyven, ötven esztendővel ezelőtt. Hatvannyolcban így zárult az Illés együttes Régi dala: „Szegény fiú, szegény leány nem tudja még, mi vár reá... Még nem tudom, mi lesz velem, bár sejteném az életem!” Hetvennyolcban – Az utca másik oldalán címmel – egyrészt önálló estekbe fogott, másrészt húsz évvel korábbi önmagát meg a féltve őrzött Elvis-es szalagot idézte fel a szövegíró: „Ötvennyolcban táncoltam először rock and rollt, a Vörös Szikra magnó szörnyen nyávogott, de szólt.” A számot az a Fonográf énekelte-játszotta, amelynek Útközben című nagylemezén sommás vélemény hangzott el mindjárt a nyitó darabban: „Ezerkilencszázhetvennyolc van, lubickolunk a langyos tóban...”
Ez utóbbi részlet megfelelt annak, amit Bródy nemegyszer úgy aposztrofált, hogy a hatalom kevéssé műértő képviselői szerint az államrend ellen lázította az ifjúságot. Kétségtelen, bátorságra vallott a langyos tóval előjönni akkor, amikor csupán öt esztendővel voltunk a Diósgyőri Vasgyárak Testgyakorló Körének stadionjában megrendezett rockfesztivál után, amelyen Bródy megköszönte a miskolci rendőrségnek, hogy a rajongók egy részének szállást adott éjszakára... A közönség viszont nem köszönte meg, amiért az eseményt a Fűre lépni tilos! korlátozás jegyében is tartották; a nézőket azért nem engedték a gyepre, mert még zajlott az első osztályú labdarúgó-bajnokság, és a kiesés ellen (hiába) küzdő Diósgyőr egy héttel később – 1973. június 17-én – a Videoton együttesét fogadta. Tizedikén nem volt forduló, mert június 13-án rendezték a Népstadionban – telt ház, nyolcvanezer néző előtt – a magyar–svéd vb-selejtezőt. Bródy a „hálálkodó” sporttelepi szöveget megúszta ötezer forint pénzbírsággal és lakhely-elhagyási tilalommal – értsd: nem mozdulhatott ki a fővárosból –, a válogatott viszont nem menekült meg az egyaránt felejthetetlen Ralf Edströmtől és minden idők alighanem legszomorúbb, a vb-szereplést kizáró 3-3-jától.
Párhuzamot a futball és a zene között 2011-ben már nem lehetett vonni, mivel a pályán hallatlanul gyenge volt a muzsika. Abban az évben a magyar válogatott négy napon belül kilencet kapott (0-4, 3-5) Hollandia legjobbjaitól. Igaz, az amszterdami találkozó hetvenötödik percében még döntetlen (megint 3-3!) állt az eredményjelző táblán, de aztán újólag igazolódtak Bródy – nem erre az alkalomra szánt – szavai: „A boldogság csak viszonylag rövid átmenet a reménytelen vágyakozás és a beteljesült csalódás között.” A szerző – a mind mélyebbre süllyedő magyar labdarúgással ellentétben – maradt a régi. Akkori nagylemezét, Ady Endre versének megzenésítése nyomán, Az Illés szekerén címmel jelentette meg, és sorra írta-énekelte a hajdani, beates soraira „rímelő” szövegeket: „Itt állunk csalódottan, s nézünk ostobán, Istenem, hová jutottunk annyi év után”; „Jönnek a lelkes ostobák, s a gyáván megalkuvók; édesapám, csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok!” Az Ezek ugyanazok című szám kétségkívül a legkellemetlenebb dal volt bizonyos füleknek, hacsak nem az sértette jobban a szerveket és hallószerveket, hogy „lesz még egyszer szép a világ, lesz még Magyar Köztársaság!” Ez a dal egyébként olyan, akár egy verbunkos, a közszolgálatinak mondott televízió Önök kérték című kívánságműsorában Bényi Ildikó rendszeresen leforgathatná a szokásos nótablokkban, ha a szám szokásos nóta volna...
Az efféle dekadens szerzemény azonban nem való oda. (Habár akkor azt sem lehet lejátszani, hogy „Ne gondold, ó, ne, hogy tied a világ”; meg azt sem, hogy „El ne hidd azt, bárki mondja, hogy ez jó így, el ne hidd, hogy minden rendben, bárki szédít...”) Az Illés szekerén-lemezről talán csak az a Bródy-dal illene a „királyi” tévé programjába, amelynek refrénje így hangzik: „Ahogy állnak a csillagok, lehetnek még szép napok...”
Bár mi az a destruktív feltételes mód?!
Szerző

Bihari Tamás: Köztársaság harangszóra

Publikálás dátuma
2018.12.23. 11:59
NÉVTÁBLACSERE ’89 NYARÁN - Krassó Nádorra keresztelte vissza a Münnich Ferenc nevét viselő utcát
Fotó: PHILIPP TIBOR / FORTEPAN
Ünnepélyesen bejelentem, hogy az Országgyűlés által módosított Alkotmány kihirdetésével, a mai naptól, 1989. október 23-tól országunk államformája és neve: Magyar Köztársaság! Így tette közhírré Szűrös Mátyás (elvtárs, vagy akkor már úr?), hogy a Magyar Népköztársaság jobblétre szenderült és megszületett a Magyar Köztársaság. A néhány hónapig ideiglenes köztársasági elnökként funkcionáló funkcionárius korábban Kádár János moszkvai nagykövete, az MSZMP KB külügyi titkára is volt.
A magyar történelemben ritka pillanatként, békésen történt az államformaváltás. A Parlament erkélyéről körbepillantva talán maga Szűrös is meglepődött, hogy azon a hétfői napon a déli harangszóra a Kossuth tér és az Alkotmány utca is zsúfolásig megtelt lelkes, nemzeti színű zászlókat lengető emberekkel. Az interneten visszanézve fedeztem fel azt, amire akkor nem figyeltem. Néhányan már a koronás címeres lobogóval jöttek. Pedig nem voltam egyedül azzal az utópisztikusnak bizonyult gondolattal, hogy a Kossuth-címer lesz az állam jelképe, hiszen akkor már a csapból is ’48, meg ’56 öröksége folyt. Hát nekik lett igazuk, jobb szimatuk volt.
Próbáltam meghatódni a történelmi pillanat hatása alatt, de bevallom, nem sok sikerrel. Zavart, hogy az előző átkos egy prominense ideiglenes köztársasági elnökként jelentette be, hogy vége a „szocialista” vircsaftnak. Utólag látszik, hogy már a genezis is kisiklott némileg, de akkor ezekre senki sem figyelt. Tapsoltam én is, mert a tömeg lelkesedése mégiscsak magával ragadott.
Az 1989-es naptáramban október 23-ra lakonikusan csupán annyit jegyeztem be: 12 óra, a köztársaság kikiáltása. És még annyi: 1956. Emlékfelvonulás 13-18 óra. Se több, se kevesebb.
Valóban igaz lehet, hogy az ember, amikor benne él a történelemben, nem tudja, hogy éppen benne él a történelemben. Persze nyilván sejtettem, hogy ez nem mindennapi esemény, de valahogy természetesnek tűnt.
Jó volt ízlelgetni az új államformánkat. Türelmetlenül vártam, hogy az állami és egyéb közhivatalokon megjelenjenek az új szimbólumok. Csalódást okozott ugyan, hogy az első valóban szabadon választott Országgyűlés végül a koronás, úgynevezett történelmi címer mellett döntött, de beletörődtem. Igaz, ehhez a rezsimhez a szentkoronás cifra címer inkább illik, mint a köztársaság és két forradalom jelképe. Az élelmes korabeli kisvállalkozók természetesen mindkét változatból kereskedelmi mennyiségben gyártottak kitűzőket a tömegrendezvényekre.
Hogy mikor kezdtek eltünedezni a középületekről a vörös csillagok, meg nem mondom, de valahogy felszabadító érzés volt látni, hogy már nem látni őket. A legtovább talán a Parlament kupoláján terpeszkedő jelkép húzta, de végül 1990 elején neki is távoznia kellett.
Akadt anekdotikus csillagtalanítási kísérlet is.
A Magyar Október Párt (MOP) legendás alapítója, egy valódi ’56-os fegyveres felkelő, a forradalom szellemének haláláig hű őrzője, Krassó György és csapata elhatározta, hogy az Alagút előtti körforgalomban virágokból kialakított vörös csillagot átrendezi. Csakhogy Krassó környezetében is lehetett besúgó, mert mire borsot törtek volna a kétségtelenül rogyadozó, de még létező hatalom orra alá, a Fővárosi Kertészeti Vállalat, a Főkert meghiúsította a tervet. Na nem úgy, hogy biztonsági őrökkel letepertette és elhurcoltatta az utcai gerillákat. Abban az időben még a hivatalosságnak is volt némi humorérzéke, de legalábbis belátó bölcsessége. Mire Krassóék felszámolhatták volna a politizáló ágyást, a Főkert emberei depolitizálták a körforgalmat.
Sajnos ma már alig emlékszik valaki Krassó Györgyre, a megvesztegethetetlen forradalmár krakélerre, aki fityiszt mert mutatni a még ereje teljében lévő hatalomnak is. Soha nem árulta el ’56-ot, nem csinált belőle politikai árucikket és nem kérkedett azzal, hogy háromszor is kivégezték.
Még ’89 nyarán az egykori Nádor utcában szigetelőszalaggal átragasztották a hivatalos - Münnich Ferenc - nevet és alászögeztek egy Nádor utca feliratú kartontáblát. A hatóságok ugyan helyreállították az eredeti állapotot, amíg Krassóék Kádár temetésének idején megkoszorúzták a forradalom mártírjainak sírját, de Krassó újra akcióba lépett. A Világ című, sajnos rövid életű liberális hetilap tudósítójaként helyszíni riportot készítettem arról, ahogy Krassó vörös festékkel keni át a forradalom leverése utáni első belügyminiszter nevét. A göndör, ősz hajú kobold egy létra tetejéről nyilatkozott elszánt kérlelhetetlenséggel. Néhány hónap múlva a Nádor utca hivatalosan is visszakapta a nevét. Később a Néphadsereg téren (ma Honvéd tér) álló Münnich-szobrot is ledöntötte a MOP. Csak a két csizma árválkodott még egy ideig, amíg Krassóék azt is le nem fűrészelték.
A naptári bejegyzés szerint ezen a napon 56-ra emlékezve fel is vonultam. Na nem egyedül. Akkor még nem sajátította ki magának a hatalom a forradalmat, amit bajosan is tehetett volna, hiszen épp annak vérbefojtásával született. Spontán és önként, dalolva jöttünk össze ezerszám, de már feltűntek a véres szájú hőbörgők, főleg a Corvin közi megemlékezésen. Talán még 90-ben elmentem egy hasonló megemlékezésre, azután végleg elment a kedvem a gyűlölet-happeningektől.
És megszűnt a Munkásőrség, a Liszt Ferenc téren pedig a MÁV-iroda kirakatába tett tévé képernyőjén néztük a romániai forradalmat, egy másik diktatúra bukását. Ezek is voltak 89-ben. Na és természetesen Nagy Imre és társai újratemetése, de az megér egy külön misét.
És talán egyszer „lesz még Magyar Köztársaság”!
Szerző

Lengyel László: Európai magyar köztársaság

Publikálás dátuma
2018.12.23. 08:00
ZÁSZLÓK A SÁNDOR-PALOTA ERKÉLYÉN - Kiskirályság vagy európai köztársaság?
Fotó: Népszava
Balkáni barbár kiskirályság. Ez van. Európai magyar köztársaság. Erre van szükségünk. Két akarat feszül egymásnak. Az egyik barbárabb nagy királysággá szeretné tenni az országot, elfoglalni a kelet-közép-európai térséget. Övé a rendszer. Övé az alig korlátozott hatalom. Övé a többség. Övé az ellenőrzött sajtó és az őt kiszolgáló gazdaság. A másik Európához szeretne csatlakoztatni egy magyar köztársaságot. Övé a magyar nemzet érdeke. Övé a magyar társadalom nyitott, szabad, autonóm értékrendje. Övé a kisebbség. Nincs szervezett politikai, gazdasági és kommunikációs ereje. Nincs képviselete. De még lehet.

Harc a Disznófejű Nagyúrral

A hatalom korlátlan kiterjesztése immár nem annyira intézményekbe, mint társadalmi csoportokba, személyekbe ütközik. A magyar társadalom intézményes ellenállása többé-kevésbé megsemmisült: nem pártok, érdekképviseletek, önkormányzatok, egyetemek, egyházak, bíróságok állnak ellen, hanem egy-egy politikus, érdekképviseleti vezető, egyetemi tanár és diák, püspök és pap, bíró, illetve a névtelen tüntető, együttérző, dühös, sérelmet sérelemre eltevő, jogát, szavát vesztő európai magyar. Nem pártok, szakszervezetek, civil szervezetek próbálták visszafoglalni a Kossuth teret, hanem egy tisztességes edelényi munkásember Komjáthi Imre, akit aztán ugyancsak politikai névtelenek követtek. Nem ellenzéki pártok vonták felelősségre Orbán Viktort és Kövér Lászlót a megszállt parlamenti ülésteremben, nem a pártok hatoltak be a köztévé épületébe, hanem olyan ellenzéki politikus nők és férfiak, akik szakítottak a meghunyászkodás és a félelem gyakorlatával és megkísérlik hitelessé tenni arcukat.
A magyar politika intézményközi küzdelemből személyközi összecsapássá változott. Mindenki magáért felel és csakis magáért. Önmagával kell szembenéznie: lehet-e képviselő, tanár, bíró, pap, orvos, polgármester, egyetemi hallgató, sőt, pénztáros, rakodó, pincér, taxis, villanyszerelő a mai feltételek között? Nemcsak ember áll szemben emberrel, hanem az ember önmagával. Hogyan hagyhattam, hagyhattuk, hogy idáig fajuljanak a dolgok? Nemcsak a politikusoknak kell harcolniuk a hiteles arcukért, hanem valamennyi magyar választópolgárnak. A hatalom követeli, hogy mellé állj. A lelkiismeret és tisztesség, hogy ne tedd.
Az ellenforradalmi autokrata hatalom természete, hogy újabb és újabb háborúkat kezdeményez, most ötöt egy hónap alatt: hajléktalanok büntetése, CEU elüldözése, MTA megtámadása, „rabszolgatörvény”, támadás a független bíróságok ellen. Amíg a kezdeményezés nála, addig a hatalma biztos. Ám a házról-házra folyó harcban az ellenzék itt is, ott is átveszi a kezdeményezést. Hadházy Ákos százezreket mozgósít az európai ügyészség mellett. Felmorajlik az eddig néma parlament. Összeáll a fiatalok és az idősek szövetsége az utcán. Meddig? Az eddigi gyakorlat szerint néhány hétig, majd jön a csend. Másként lesz-e most?

Már a kamrában vannak

Aki intézményesen bármit megtehet, aki a falhoz szorítja ellenfelét, annak meg kell tanulnia, hogy a megsebesített, megalázott, kiúttalan nemcsak a megadást választhatja, de az ellenállást is. A rendszer egymás után mészárolja le az intézményeket és vele a benne élőket, legyenek azok bal- vagy jobboldaliak, fiatalok vagy öregek, tanultak vagy kétkeziek. Az intézményes kiéheztetés – nem kapsz költségvetési pénzt, nem juthatsz támogatáshoz sehonnan -, és a brutális családirtás – ha ellenem vagy, nemcsak neked, de feleségednek és gyerekeidnek se lesz állása, vállalkozása, hetedíziglen bosszút állok rajtad – emigrációt vagy kényszerű ellenállást szül. Kényszerűt, mert senki nem akarna igazán ellenállni, senki nem szeretne senkivel összefogni, senki nem akar a másik bajáról tudomást venni, amíg rá és családjára nem kerül a sor. Amíg a hatalom a szomszéd szakmát mészárolja, addig nem nézünk oda, amíg meg lehet úszni, nincs semmi baj. Csakhogy nem a szomszéd utcában, nem a szomszéd házban, de már a kamrában vannak.
A hatalom nem reménykedhet tartósan abban, hogy a kisvárosi és falusi idős szavazók a migránsoktól való védelemért cserébe megbocsátják, sőt, szeretik, ha királyuk gazdagszik. Ha az ezredforduló után a baloldal öregedett egyre gyorsabban, most az orbáni hatalom választói. Nemcsak a király lett barázdált arcú és pocakos, hanem az orbáni nép is. A kétezres évek elején a jó arcú fiatalok a Fidesz oldalán tüntettek, ma ellene. Az orbáni, 2010-es egész társadalomra kiterjedő néppárt elvesztette a fiatal, képzett, budapesti és nagyvárosi szavazókat. E szavazóknak nincs politikai képviselete, ahogy nincs igazán a Trump-ellenes keleti és nyugati parti, nagyvárosi képzett fiataloknak, vagy a Brexit-ellenes londoni, a Kaczyński-ellenes varsói és nagyvárosi, a Putyin-rendszert tagadó moszkvai és szentpétervári fiataloknak – és a magamfajta időseknek. Egyrészt a választási rendszerek, másrészt és az újító pártok, szellemi erők hiánya kegyelmi időt adnak az autokratáknak, a zárt társadalmakat és a központosító nemzetállamokat létrehozóknak. De itt is, ott is le fog telni a kegyelmi idő.

Az európai paradoxon

Európában többségben vannak az Európa-párti, szabad és nyitott, környezetbarát és jogállamvédő szavazók – csakhogy nincs európai képviseletük. A néppárti, szocialista, liberális és zöld pártcsoportokban éppúgy, mint az európai kormányok élén, ugyancsak megvan az Európa-párti többség. Így, az Európa-ellenes szavazók számának és pártjaik befolyásának növekedése se a 2019 májusi Európa Parlamenti (EP) választásokon, se az Európai Tanácsban nem hozhat áttörést, bármiben is reménykedik Orbán. Csakhogy szinte valamennyi európai ország saját nemzetállami válságával küzd és ezek a válságok összeadódnak. Ha Macron és Merkel saját országaik belső gondjaira kénytelenek összpontosítani, ha Svédországban nincs kormány és Belgiumban kisebbségi, ha Itáliában két populista párt van hatalmon és Spanyolországban Sanchez szocialistái válságban manővereznek, akkor aligha képesek európai szintű stratégiai döntések meghozatalára. Az európai paradoxon: a nemzeti politikai és gazdasági válságok megoldásához európai szintű reformok szükségesek, de éppen ezek a válságok teszik lehetetlenné az európai reformokat.
Nehéz megmondani, hogy a Brexit bukásának és az itáliai megroppanásnak a tapasztalatai mennyire hatnak nevelően az európai választókra. Csakhogy annak bebizonyosodása, hogy Európában nincs reális alternatíva az egyesült Európával szemben, még nem jelenti az irreális alternatívák eltűnését. És mindaddig, amíg nem sikerül Európának vonzó pozitív jövőképet megalkotnia, amely nemcsak európai szinten, hanem az egyenlőtlen társadalmak, eltérő nemzeti, vallási, kulturális örökségek és életformák szintjén is követhető, nemcsak az autokraták, hanem az autokrácia kísértésének ideje se jár le. A nacionalista és populista ellenforradalom nem győzött, nem győz, és nem is fog győzni Európában, de itt van, és újra meg újra felüti a fejét. Elvesztette a kezdeményezést, de az európai alkotmányos-demokratikus nyitott rend nem nyerte el. Döntetlen. Nemcsak Magyarország érett meg a rendszerváltásra, hanem Európa is.
A barbár ellenforradalmi kiskirályság Magyarországa Európa peremén azt kockáztatja, hogy kikerül az európai intézményi és pénzügyi vérkeringésből. A következő EU-ciklus személyi, intézményi és költségvetési politikáját bizonyosan az EP négy – konzervatív, szocialista, liberális, zöld - Európa-párti frakciójának vezetői, Spitzenkandidatenei, illetve Merkel és Macron megállapodása fogja eldönteni. Ki lesz a Bizottság, a Tanács, a Parlament, a Központi Bank elnöke, kik, milyen feltételekkel jutnak intézményekhez, forrásokhoz - e politikai keretben dől el. Itt EU-ellenes, EU-szkeptikus politikai erőnek, politikusnak, országnak szava nem lesz. Helyette és felette fognak határozni, legyen az nagy, mint Itália, vagy kicsi, mint Magyarország.
Nem lesz Európai Köztársaság. De nem lesz a választófejedelemségek Európája sem. Amíg a német tőke hasznot húz belőlünk, addig nem fogják Magyarországon a status quo-t megzavarni. Amíg Orbán Viktor és a káosz között választhatnak, Orbán Viktort fogják választani. Amíg Magyarországon nem lesz egy európai magyar köztársaságot képviselő politikai, gazdasági, szellemi szervezett erő, addig a magyar választók többsége is Orbánt választja. Amíg az ellenzék nemcsak az utcán követel egységet, hanem egységben indul az Európa Parlament, majd az önkormányzatok választásain, addig Orbáné a tér. Amíg Budapestet és néhány nagyvárost 2019 októberében vissza nem foglaljuk, nem lesz 2020-as alternatíva. Amíg helyt nem állunk magunkért, mert senki nem fog értünk, addig feketék lesznek a karácsonyok.
Legszebb a rossz uralkodó utáni első nap. Remélem megérjük.