Az a gyanúm, Bródy János annak idején nem is sejtette, hogy a 2010-es években hasonló szövegeket ír majd, mint harminc, negyven, ötven esztendővel ezelőtt.
Hatvannyolcban így zárult az Illés együttes Régi dala: „Szegény fiú, szegény leány nem tudja még, mi vár reá... Még nem tudom, mi lesz velem, bár sejteném az életem!” Hetvennyolcban – Az utca másik oldalán címmel – egyrészt önálló estekbe fogott, másrészt húsz évvel korábbi önmagát meg a féltve őrzött Elvis-es szalagot idézte fel a szövegíró: „Ötvennyolcban táncoltam először rock and rollt, a Vörös Szikra magnó szörnyen nyávogott, de szólt.” A számot az a Fonográf énekelte-játszotta, amelynek Útközben című nagylemezén sommás vélemény hangzott el mindjárt a nyitó darabban: „Ezerkilencszázhetvennyolc van, lubickolunk a langyos tóban...”
Ez utóbbi részlet megfelelt annak, amit Bródy nemegyszer úgy aposztrofált, hogy a hatalom kevéssé műértő képviselői szerint az államrend ellen lázította az ifjúságot. Kétségtelen, bátorságra vallott a langyos tóval előjönni akkor, amikor csupán öt esztendővel voltunk a Diósgyőri Vasgyárak Testgyakorló Körének stadionjában megrendezett rockfesztivál után, amelyen Bródy megköszönte a miskolci rendőrségnek, hogy a rajongók egy részének szállást adott éjszakára... A közönség viszont nem köszönte meg, amiért az eseményt a Fűre lépni tilos! korlátozás jegyében is tartották; a nézőket azért nem engedték a gyepre, mert még zajlott az első osztályú labdarúgó-bajnokság, és a kiesés ellen (hiába) küzdő Diósgyőr egy héttel később – 1973. június 17-én – a Videoton együttesét fogadta. Tizedikén nem volt forduló, mert június 13-án rendezték a Népstadionban – telt ház, nyolcvanezer néző előtt – a magyar–svéd vb-selejtezőt. Bródy a „hálálkodó” sporttelepi szöveget megúszta ötezer forint pénzbírsággal és lakhely-elhagyási tilalommal – értsd: nem mozdulhatott ki a fővárosból –, a válogatott viszont nem menekült meg az egyaránt felejthetetlen Ralf Edströmtől és minden idők alighanem legszomorúbb, a vb-szereplést kizáró 3-3-jától.
Párhuzamot a futball és a zene között 2011-ben már nem lehetett vonni, mivel a pályán hallatlanul gyenge volt a muzsika. Abban az évben a magyar válogatott négy napon belül kilencet kapott (0-4, 3-5) Hollandia legjobbjaitól. Igaz, az amszterdami találkozó hetvenötödik percében még döntetlen (megint 3-3!) állt az eredményjelző táblán, de aztán újólag igazolódtak Bródy – nem erre az alkalomra szánt – szavai: „A boldogság csak viszonylag rövid átmenet a reménytelen vágyakozás és a beteljesült csalódás között.” A szerző – a mind mélyebbre süllyedő magyar labdarúgással ellentétben – maradt a régi. Akkori nagylemezét, Ady Endre versének megzenésítése nyomán, Az Illés szekerén címmel jelentette meg, és sorra írta-énekelte a hajdani, beates soraira „rímelő” szövegeket: „Itt állunk csalódottan, s nézünk ostobán, Istenem, hová jutottunk annyi év után”; „Jönnek a lelkes ostobák, s a gyáván megalkuvók; édesapám, csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok!” Az Ezek ugyanazok című szám kétségkívül a legkellemetlenebb dal volt bizonyos füleknek, hacsak nem az sértette jobban a szerveket és hallószerveket, hogy „lesz még egyszer szép a világ, lesz még Magyar Köztársaság!” Ez a dal egyébként olyan, akár egy verbunkos, a közszolgálatinak mondott televízió Önök kérték című kívánságműsorában Bényi Ildikó rendszeresen leforgathatná a szokásos nótablokkban, ha a szám szokásos nóta volna...
Az efféle dekadens szerzemény azonban nem való oda. (Habár akkor azt sem lehet lejátszani, hogy „Ne gondold, ó, ne, hogy tied a világ”; meg azt sem, hogy „El ne hidd azt, bárki mondja, hogy ez jó így, el ne hidd, hogy minden rendben, bárki szédít...”) Az Illés szekerén-lemezről talán csak az a Bródy-dal illene a „királyi” tévé programjába, amelynek refrénje így hangzik: „Ahogy állnak a csillagok, lehetnek még szép napok...”
Bár mi az a destruktív feltételes mód?!
