Útjelzők csúszós pályán

Publikálás dátuma
2018.12.29. 17:17

Fotó: DRASKOVICS ÁDÁM
Bármennyire élvezem én a Strandot, Simon Bettina első verseskötete nem csak szép és jó. Tele van veszélyekkel, őrülettel, csapdákkal – így vagy úgy, de elveszek benne olvasóként. Ám az izgalmakért érdemes többször nekivágni. Plusz segítségül hívni a költőt. Például interjú formájában.
A nagymúltú JAK-sorozatban jelent meg a debütáló, Strand című verseskötete az idei könyvhéten. Mekkora figyelem kíséri az elsőkötetes szerzőket?  Lehet, szerencsésnek mondhatom magam, de úgy tapasztaltam, hogy az irodalom intézményei e tekintetben megbízhatóan működnek. A szakma odafigyelt a kötetemre, recenziók születtek róla, könyvbemutatók és kritikai beszélgetés témája volt, nem csak egyetemi berkekben és nem csak a fővárosban. Még rádiókba is meghívtak. Nem ódzkodnék tőle, ha nekem kellene jobban menedzselnem a könyvet, hogy ismertebbé váljon, de erre nem volt szükség. Pedig némely olvasatban elég durva anya-gyerek kapcsolat körvonalazódik a Strandban, nem tűnik vidám versek gyűjteményének, senki se számítson itt Bambira. Másfelől, ha figyelmesebben vesszük szemügyre a költeményeket, a traumák idézőjelbe kerülnek, ironikus felhang társul hozzájuk. Mennyire komolyak a pszichés problémák, mennyire a velük való komplex költői játék?  Igen, a költészet komoly játék. Az „anya” szó versekbeli jelenléte-jelentése jócskán eltávolodhat a szokásos használatától. Hasonlóképp, ahogy az „én” jelentése is. Virginia Woolf szerint az „én” mindig a legkönnyebb megnevezése annak, aki nem is létezik. Ha a kettő – az „anya” és az „én” – egymás mellett szerepel egy versben, akkor az, bizony, csúszós pálya az olvasónak. Ha ráadásul több ilyen vers is egymás mellé kerül, koncepció szerint, további jelentéseltolódások jönnek létre – én ezt alkotóként krimiszerű élményként éltem meg. Ugyanakkor bizonyos „útjelzőket” is elhelyeztem, amik elől nem tud kitérni az olvasó: felhíva a figyelmet arra, nem feltétlenül az evidens jelentések a mérvadók. Krimit említett, meglett a gyilkos?  Meglett, és elégedett vagyok a kötettel. Főleg, hogy amikor újra elolvastam a már kész kötetet, nekem is tartogatott meglepetéseket, feladatot: azt is megtaláltam benne, amiről nem tudtam, hogy ott van. Egyik ilyen felfedezésem volt a záró, negyedik ciklusnak az a része, amikor Noé lepedőkre ír. Elsőre gondolhatnánk, ez a ciklus el is hagyható, de az az értelmezés, mely szerint a korábbi oldalak versei éppen ezeken a lepedőkön szerepelnek, felülírja ezt. Mintha Noé maga költötte volna őket. Ez a bolond Noé azért jelentősen különbözik a bibliai bárkástól.  Noé az isteni akaratot szó nélkül teljesítő figura. A világ megmentése a feladata, amit el is végez, nincs más választása. Ugyanakkor azt nem tudjuk meg, mit is gondol minderről ő maga, nem halljuk a hangját. Az ambivalencia miatt alkottam újra szereplőként, és egyben a költői megszólalás szerepeként is. Tehát nem a bibliai történet újramondása volt a célom, hanem a hangsúlyok újrarendezése. Azért még maradjunk vízközelben. Közös tenger elnevezéssel költőtársaival – Fenyvesi Orsolya, Izsó Zita, Nagy Hajnal Csilla és Terék Anna – rendszeresen olvasnak fel együtt. Mi a kohézió alapja?  Egy alkalmi közös felolvasás élménye vált sorozattá. Mindannyian írtunk a vízről, tengerről, s azóta más szerzők vizes alkotásait is megosztjuk a Közös tenger Facebook-oldalán. Időközben egy másik költői csoportnak is a tagja lettem. Jámbor követelőzők néven álltunk össze Borsik Miklóssal és Németh Bálinttal. A kifejezést Kassák Lajos használja egy értekezésében, azokra utal vele, akik a költőkön számon kérik a verseik versmivoltát. A felolvasóestjeinkre erős koncepcióval készülünk, úgy válogatjuk egymás mellé a verseinket, hogy egy kijelölt gondolati utat legyen kénytelen bejárni a hallgatóság, mégse érezze a ráerőszakoltságot. Látszólag minden kényszer nélkül kérdezem: a Szárítás című versében nem kis meglepetésemre felbukkan Meliorisz Béla neve és egyik kötetének címe. Mi a megidézés oka?  Meliorisz Béla személyesen is közel áll hozzám. Akárcsak én, erősen kötődik Pécs városához. Másfelől áttételes a kapcsolatunk, mivel ő ahhoz a – Csordás Gábor, Parti Nagy Lajos, Pálinkás György neve is fémjelezte – költői csoporthoz tartozott a ’70-es évek végén Pécsett, aminek a 2000-es évekbeli reinkarnációját, a Pécsi Fiatal Írók Alkotói Körét Balogh Robert hozta létre, s én középiskolásként részese lehettem. A legfőbb oka azonban költészetelméleti: megfogott, ahogy több versében is tárgyává teszi a kötetekben egymás mellé kerülő költemények viszonyát; vagy ahogy egy versben – a versbeszéd részeként – magát a verset is értelmezni tudja. Közelinek érzem az ars poeticámhoz ezt a fajta összecsúsztatást.
Szerző

Vonzáskörzet

Részlet
Hazánk időjárását egy ciklon alakítja. Szinte megállás nélkül esik, pedig tél van, január. Hó még mindig nem, nem bír esni, így mondja Gréta, pedig hetek óta tart a hideg. De csak az eső esik, ami földet érve, sőt, már estében is megdermed, és végül takonyként csúszik el az úton. Mintha egy óriás éticsiga, helix pomatia ingens, gyűrte volna maga alá a tájat, hogy bosszút álljon többmázsányi társáért, akiket a környéken szedtek össze a hajléktalanok, mert kilójukért nyolcvan, esetleg száz forintot ad a francia vagy török piacra dolgozó exportőr. Escargot bourguignon, meg a kurva anyátok, morogja az óriás csiga és átmászik a dombon, a völgyön, a sztrádán; nyálkás nyomában hallani, ahogy csattannak és csörömpölnek az autók. A szibériai eredetű légtömegektől befagyott a víz a kutya táljában. A szomszéd kutyáéban, az én gyepemet ugyan ki nem kaparja, tujáimat le nem hugyozza semmilyen retriever. A reklámújságokat hordó félkegyelmű fiú alkarján, láttam, friss a gipsz, pedig az önkormányzat két gépi és kilenc fő kézi úttisztító segítségével már megkezdte a forgalmasabb utak síkosságmentesítését; ő azonban most is mosolyogva hozza el a hipermarketek evangéliumát a szivargyújtós, fűthető autósülésről és az akciós, félédes Merlot-ról. Fázik a telep, barátom. A kodályfejű fickó, akinek passzív háza van a dombtetőn, a szülői értekezleten tegnap arról szónokolt, hogy akik vegyestüzelésűvel fűtenek, nemcsak bűzt csinálnak a völgyben, de szmogot is, és még csodálkozunk, hogy a gyerekeink úgy ugatnak, mint a kutyák. De ahogy nyulászkodott, láttam, hogy vesemelegítőt hord ő is. Pedig hülyeség, Robi, lehet, hogy épp ezt kéne, kutyát tartani. Legyen csak foltos és gazos a kertem, bozontos a sövény, mint apám ­szemöldöke volt a vége felé. Bár azt hiszem, a szőrt az ülőgarnitúrán sosem tudnám megszokni. Ilyen időben pedig még a kutyát se küldik ki. Ám a kelet fele örvénylő ciklon csapadékzónája lassan elhagyja a Kárpát-medencét. Nyomában megerősödik a nyugati-északnyugati szél és kisöpri a füstködöt. Vége lesz a szmogriadónak, ami úgyis csak a tévéhíradóban létezett, mint megannyi más. Nálunk talán már ma este véget ér az ítéletidő, majdnem középen vagyunk. Nyugaton állítólag már felszakadozott a felhőzet, süt a száraz, téli nap. A tököm tele ezzel a hellyel. És ne hidd, hogy csak a csiganyál meg a nyirok miatt: nyáron, de még tavasszal sem szenvedhetem ezt a sejtburjánzást a városon. Az új otthonomat, láthatáron innen, léthatáron túl. Ez egy kolónia, barátom, ami város nem tud lenni, falu meg nem akar. A szemfényvesztés pedig éppen az, hogy a telep mégsem konténerekből vagy farostlemez-barakkokból áll, hanem kacsalábon forgó villákból. Tudod, errefelé a családi házakat csak így lehet nevezni, ­villa. A telepesek ezt már-már jezsuita szigorral kérik számon egymáson, rajtam is. Telepes törvény. Ezek a házak dacosan szakítanak a hetvenes évek első kolóniáinak az építészetével, részint a szögletes korszellem lekerekedése okán, részint pedig azért, mert a funkció is változott. Az egykori víkendházak bábjaiból kifejlődött családi házak mára lakóikkal együtt eltűntek innen. Ha indult is szerves fejlődés, az megtorpant, a mai telepek felépülését pedig ugyanolyan bénult csodálkozással követik az agglomerációs izgalomba belefáradt bennszülöttek, mint egykor őseik követték a pesti kockaházakét. Az új telep házainak egyetlen küldetése az, hogy megannyi épített szirénként magukhoz csábítsák az ingatlanhirdetést böngészőket és a teleknézőben erre autózókat. Persze, nem ilyenkor, télen: ilyenkor falusias csönd van, a szomszéd kutya ugatása úgy visszhangzik a szürke ég alatt, mintha bádogdobozban szólna. És akit ezek a szirének elcsábítottak, az elkárhozik, többé nem eresztik. Eladhatatlan házába zárva érti meg minden telepes, hogy a zöldövezeti háromszáznégyszögöle örökre az övé és ő örökre e háromszáznégyszögölé. Így aztán mindannyian tovább szövik a kolónia évtizedes legendáját a pillanatnyilag gyengélkedő piacról, meg arról, hogy az ingatlan még mindig, még így is a legjobb értékőrző: akinek likvid pénz kell, vegyen dollárt az araboktól, ha mer. A házat végül a lázadók is villának nevezik, bár ők reggelente még kakasok és tyúkok rikoltozását hallják a ködben; pedig a villasoron mindenki esküszik rá, hogy nem tart már baromfit. E sértődött házak és dizájnolt kertek a révbe érés szirénénekét dúdolják, ám ahogy sötétbe borul a völgy, a telepesek pedig feldöntve és vakon, vízszintesen fekszenek, mindannyian engednek a város tömegvonzásának: álmukban közelítenek hozzá, ott keringenek körötte, kilépnek hús-vér testükből, és velük a ház asztrálteste is kiszáll kőfalai közül, hogy együtt – kutyástul, jakuzzistul és leanderestül – útra keljenek. Olyankor átlebegnek a sztráda és a senkiföldje fölött, amelyet barkácsáruházak, gumis nagykerek és benzinkutak tagolnak, hogy valahol a város közigazgatási határain belül landoljanak, és ott új hont foglaljanak maguknak. Visszatérjenek, barátom. A telepeseknek végül csak a bosszú marad: az agglomeráció piramisjátéka. Hallod, itt kétszintes mediterrán villát veszel annyiból, amennyiből odaát, legföljebb három és fél szobát egy társasházban. Így kezdődik a telepes verbunk. Nézd a gyeptéglám, az ellenáramoltatós medencém, így folytatódik. Nézd a két beállós garázst! Látod a japánakácom, a tujákat körben? Itt egy szál faszban napozhatsz a kertben. Vess egy pillantást a gyerek játszóterére a gumilapokkal, erre még az EU se szólhat egy szót se! Az? Aranyhal! Kívánj csak hármat, neked dobtam vissza. Vigyázz, meg ne csússz a szélén, alig látszik, fekete a nejlon. Figyeld a támfal termésköveit, a tipegőket a fűben, ez nem az a porózus szar, ami az első télen szétfagy. Észrevetted-e az oldalkertek szélességét? Nálunk a szomszéd nem lát bele a tányérodba. Láttad-e a fenti utcát? Már leaszfaltozták. Jönnek errefelé. És ez az egész telekárban van, mondd meg őszintén, hol érne ennyit a városban a pénzed? …Hát, az egy jó óra. De miért, aki bent lakik, az nem áll ennyit a dugóban? – így közelít a végéhez a verbunkos nóta. Itt legalább kinn vagy a szabadban, van tér. Ha akarod, bemész, de nem is nagyon akarsz, elmondanám. Van itt nekünk minden. Közel vagyunk. Ha akarom, elköpök a Dunáig. Ez tulajdonképpen már a város, mindegy, milyen színű a busz, úgyis kocsival jársz, nem? Ez az új Rózsadomb, öcsém. A kevés bennszülött pedig a számozott italboltok korából itt maradt, emberpárás presszókba szorul vissza. És nem érti ezt az egészet, barátom. Ezek a felhőkarcolóinkat fölépítő navajók a masszív, régi flippergép mellett drukkolva, vagy az alpesi táj szamárfüles panorámaposztere előtt cigizve, nem tudnak és nem is akarnak mit kezdeni a pestiek sértett közönyével. Gőgünket és túljátszott barátságosságunkat is csak reakciónak, a zárkózottságukra adott válasznak hiszik. Költséges boldogtalanságunkat szerintem nem sejtik. De azt látják, azt érzik, hogy nálunk, ebben a szervetlen városrészben, amely elnyelte gyerekkoruk vadonját és fiatalságuk ligetes rejtekhelyeiket, minden dacos lett, minden csakazértis. Dacos a kerti grillezés és dacos az új cukrászda dicsérete. Dacos a szabadidő, ahogy az életünket töltjük ebben az ingatlan outletben, ahová eleinte csak aludni tértünk meg, míg a gyerek születésével végül magába nem szippantott minket is az iskolai lány-focicsapat vasárnapi meccseinek mocsara, meg a falunap, amelyen a fiunk is föllép, hogy sváb molnártáncot járjon. Dacos indulásainkat és visszaérkezéseinket látják a navajók, érzik a motor felbőgéséből, ahogy a lízingelt autóinkban gázt adunk, mintha csak fekvőrendőrön jutnánk túl, gázfröccsöt, az Évi presszó előtt, amely az autópálya-felhajtó melletti utolsó, bugyikék épület. Látják, de nem értik, hogy mi, álomvölgyiek ernyedt, magányos perceinkben úgy ábrándozunk Budapestről, akár Csehov mélabús hősnői Moszkváról. Pedig a város csupán tizenkét versztányira van tőlünk, tiszta időben szinte látni a házak sziluettjét.

Gyurkovics Tamás

2017-ben megjelent Mengele bőröndje – Josef M. két halála című nagy sikerű könyvét ott találhattuk mind az Aegon-, a Margó- és a Merítés-díjra jelöltek listáján az adott év legjobb szépirodalmi műveinek egyikeként. A könyvből készült színházi adaptációt már egy éve játssza a Spirit Színház Perjés János főszereplésével, Bányai Gábor rendezésében. A regényt és a monodrámát sem érdemes kihagyni, míg a szerző következő, Migrén című könyvére várunk. Exkluzív közlésünk – nem a készülő regényből! – is a várakozást enyhíti.

Nem a kifliség, a csücsökség a lényeg - interjú Keresztesi Józseffel

Publikálás dátuma
2018.12.25. 08:00

Fotó: Facebook
Bár leginkább talán irodalomkritikusként, esszéíróként aposztrofálható, az elmúlt években jó néhány vadhajtása nőtte ki magát főtémává. Keresztesi József írt nem egy gyerek- és felnőttszíndarabot, rendszeresen publikálja verseit a Jelenkorban, a legendás Szőranya emlékzenekarban pedig megénekelte, hogy Derik és Hari együtt győzték le a mumpszot. Idén egy verses kalandregénnyel rukkolt elő, melynek főhősei egytől egyig péksütemények.
Hogy jut valakinek az eszébe, hogy egy kiflivéget tegyen meg regényhősnek? Az a pillanat érdekel, amikor elhatározza: legyen Csücsök!  Amikor már eldöntöttem, hogy a történet a sütemények-péksütemények-édességek világában fog játszódni, akkor természetesen el kellett gondolkodnom a főhős alakján. Olyan figurára volt szükségem, aki látszólag vesztes helyzetből indul, a népmesékből ismerős szegénylegény vagy legkisebb királyfi mintájára. Kézenfekvő volt tehát egy megcsócsált darabkát választani, így a kiflivég adta magát; úgy is mondhatnám, hogy a figurából nem a kifliségre volt szükségem, hanem a csücsökségre. És a többiek? A marcona Vadalmatorta és a mord Muffin is megvoltak előre, vagy a rímkívánalom adta őket?  Néhány szereplő már a kezdetektől megvolt, mindenekelőtt a nagy ellenfél, a gonosz Vérpuding. És persze a főszereplőket is ki kellett találnom már a legelején, úgyhogy Csücsök segítőinek, az Aszalt Meggynek és a Marcipánegérnek az alakja már elég hamar készen állt. A felbukkanó ötleteket mindig igyekeztem feljegyezni, hogy alkalomadtán beilleszthessem őket. A különböző sütemény- és édességnevek például erősen kínálták magukat, hogy helyet találjak nekik a mesében, mint például az indiáner vagy a medvecukor. Az is fontos volt persze, hogy jól illeszkedjenek a jambikus sorokba (ezért is szerettem annyira Csokisminyon királykisasszonyt), helyenként pedig nyilván a rímelés dobott a felszínre egy-egy ötletet. De olyan szereplő is akadt, akinek menet közben változott meg a neve, így lett a Tortakirályból végül Császármorzsa. Sok finomság kap – már-már homéroszi – jelzőt: dölyfös Vérpuding, elszánt Meggyes Rétes, bősz Barátfüle, bátor Baklava. Amikor a Medvevár című tragikomédiájában, hosszú cipelés után, végre kinyílik Janus püspök „kincsesládája”, Pollux emigyen ad hangot csalódottságának: „Kinyitjuk azt a rohadt ládát, aszt csak könyvek könyvek hátán. Mekkora buziság már.” Egyet mégis eltesznek emlékbe: Homéroszt. A könyv „buziság”? Azért ez nem egészen az én álláspontom, hanem a két derék zsoldosé a színdarabban, akik, ne feledjük, végül meglakolnak azért, hogy megdézsmálták Janus Pannonius könyvtárát. Ami a sok könyvet illeti, kérdés, hogy mennyi az a sok. Több könyvünk van itthon, mint amire „szükségünk” van. Másfelől mégiscsak a könyvek tesznek otthonossá egy otthont, számomra legalábbis. És Homérosz?  Ha csak egyetlen könyvet lehetne választani, akkor Homérosz nem ­rossz­ döntés. Pontosabban: kevés jobb döntést tudok elképzelni. Kortársból vagy kvázikortársból talán az Iskola a határon ilyen, esetleg Golding tengeri trilógiája. Ugyanitt azt is mondják a Múzsáról, hogy nővérkénk Pannóniától mit remélhet? Mire számíthat manapság errefelé a Múzsa? Megregulázható? Lehet manipulálni?  A Medvevár (Kocsis Gergely állította színpadra Pécsett, a Janus Egyetemi Színházban – a szerk.) tulajdonképpen erről szól. Janus püspök egyszerre szeretne a múzsák kegyeltje lenni, és – mai szóval – nagy hatalmú oligarcha. Mi­után összeesküvésbe keveredett Mátyás király ellen, elmenekült Itália felé, és a Zágráb melletti Medvevárban érte a halál. Az én színdarabom ezen az utolsó napon játszódik, és a központi kérdése az, hogy meg lehet-e ülni egy fenékkel két lovat. Vigyázat, spoiler: nem lehet! És az is kiderül a végén, hogy a múzsák nem megregulázhatók. Próbálkozni ugyan lehet vele, de végső soron mégiscsak istennőkről – illetve az én változatomban egyetlen istennőről – van szó. A múzsákat nem érdeklik a művészeti díjak, és hidegen hagyják őket az ösztöndíjak is. Az az udvari intrikába oltott hecckampány, amit manapság kultúrharcként szokás emlegetni, épp ezért egyszerre szánalmas és viszolyogtató. Szánalmas, mert miközben eleve kudarcra ítélt vállalkozás, ebben a kudarcos igyekezetben semmi felemelő, semmi drámai nincs. És viszolyogtató, mert rombolni, kárt okozni igenis képes. A „múzsaregulázás” kapcsán nyilatkozta korábban, hogy az irodalom hosszabb távon röhögve kibírja, ha megpróbálják ollóval méretre szabni…  Az irodalom röhögve kibírja, mert intézményes tekintetben ez a legkevésbé kiszolgáltatott művészet, viszont más művészeti ágak nincsenek ilyen szerencsés helyzetben. A károkozást pedig nem csak úgy értem, hogy bizonyos műhelyek működése ellehetetlenül. A kultúrpolitikai hisztéria káros hatást gyakorol a távlati gondolkodásra is. Gondoljunk bele, hogy miután Pécsett a Kétfejű fenevadat még a bemutató előtt törlik az 1972/73-as évad tervéből, az elkeseredett Weöres Sándor soha többé nem ír színpadi művet; olyannyira kilátástalannak ítéli a helyzetet, hogy lezárja a színműírói pályáját. Azt írja több helyen is, hogy a kívülállás is politikai reakció, jól átgondolt művészi stratégia. Hogy a kívülállással remekül lehet radikális véleményt megfogalmazni. Ez afféle ars poetica?  Nem gondolom magam kívülálló vagy apolitikus szerzőnek, sőt. A Karácsondi út című kötetben összegyűjtött dalszövegek, az azóta megjelent verseim és a színdarabok is bőségesen foglalkoznak szűkebb vagy tágabb értelemben vett politikai témákkal, egy időben pedig a barátaimmal egy félig abszurd, félig politikai kabaréműsort is csináltunk, Cabaret Kutuzov néven. A Medvevár tere is kifejezetten politikai tér, a darab dörzsölt hatalomtechnikusként ábrázolja Hunyadi Mátyás alakját – ebben a vonatkozásban egyébként a történelmi tényeknek megfelelően –, a Szerelmem, Majomúr című darabban (Janus Egyetemi Színház, rendezte Köles Ferenc – a szerk.) pedig szerepel egy monológ a 2013-as lampedusai hajókatasztrófáról. Ennek a színdarabnak a bemutatója 2014 nyarán volt: noha csak érintőlegesen, de még azelőtt foglalkozott az Európa felé irányuló migráció kérdésével, hogy az a magyar belpolitika centrumába került volna. Ha ma írnám, ez a jelenet nyilván egész más hangsúlyokat kellene, hogy kapjon. A Jelenkor folyóiratban megjelenő verseiben is sok az aktuális, érzékletes kitekintés, így is, úgy is érthető metaforák, szimbólumok. Mintha a verseken könnyebben csusszanna át némi rendszerkritika. Ehhez képest verseskötete, leszámítva a dalszövegeit és a gyerekversgyűjteményét, eddig még nem jelent meg. Miért várat magára? Valahogy nem akartak kötetté összeállni. De aztán 2016 tavaszán egy ösztöndíjnak köszönhetően Wrocławban tölthettem egy hónapot. Akkor született egy verses naplószerűség, és e köré az anyag köré már föl tudtam építeni a meglévő és az újabban írott versekből egy kötettervet, amely reményeim szerint nem csupán egymás mellé helyezett versek gyűjteménye lesz, hanem kiad valamiféle ívet. Előreláthatólag jövő nyárra jelenik meg a Jelenkor Kiadónál. +1 kérdés  A Vérpuding veresége után tervezett írni egy kilenc és feledik fejezetet a felnőtt olvasók számára, ahol valódi vérpudingreceptet közölt volna Anyegin-strófákban – karácsonyra nem ajándékozná meg az olvasókat eggyel?  Igen, eredetileg a két utolsó fejezet közé szerettem volna ékelni egy Anyegin-strófában írt receptet, de végül nem maradt rá energiám. Az a helyzet, hogy vérpudingot nem csináltam még, úgyhogy ebben a kérdésben az internethez utalnám az olvasót. Sokféle vérpudingrecept létezik. Hasonlít a véres hurkára, de nem bélbe töltik, hanem formába, és a fűszerezésben is lehetnek különbségek.

Keresztesi József

 író, költő, esszéista, gyereknyelvzsonglőr, az egykori Szőranya Emlékzenekar és az Új Párduc énekes-dalszerzője. Megjelent több kritikakötete, egy önálló monográfiája Rubin Szilárdról, egy gyerekversgyűjteménye (Mit eszik a micsoda), drámáiból készült színdarabjait pedig a Bóbita Bábszínház, illetve a Janus Egyetemi Színház játssza. Legutóbb a Csücsök, avagy a nagy pudinghajsza, valamint egy esszékötet (Meteorkő) jelent meg a tollából.

Szerző
Frissítve: 2018.12.25. 12:03