Szulejmán bácsi a nők bálványa

Publikálás dátuma
2018.12.31 13:00
RÉSZLET A SZULEJMÁN CÍMŰ SOROZATBÓL
Szulejmán szultánról könyvet írni ma a kiadók álma. Egy televíziós sorozatot „folytatni”, amelyet rosszabb heteiben is több százezren, a csúcson pedig több mint egymillióan néztek pedig egyenesen főnyeremény. Az egyik legnépszerűbb Szulejmán-szerző szerint a feministáknak sincs okuk a panaszra, amikor a korabeli háremről ír.
Egy csapat tizenéves lány ül a 15-ös busz hátsó traktusában. Elsőre nem is tudom, mi a legfurcsább bennük, de aztán rájövök: nincs a kezükben a mobil. Helyette elmélyült, történelmi tárgyú beszélgetésben vannak. Ha jól veszem ki, veszélyesnek ítélik Ibrahim pasa és Hatice szerelmét, mondván, a szultán húgát úgysem engedik a törekvő pasához, mert Szulejmán őt Celebinek szánja. Aztán a Szent István körút és a Hegedűs Gyula utca sarkán szerepet osztanak: a legidősebb lesz Mahidevran (a szultán második asszonya), a legszebb természetesen Hürrem szultána, a többit már nem hallom, mert leszállnak. Történik mindez egy gyaurokkal teli, európai város kellős közepén, az úr 2018. esztendejében. Nem sokkal azelőtt, hogy végleg befejeződött minden idők egyik legnépszerűbb történelmi sorozata.   Nem sokkal a fenti, történelminek mondható események után a Belváros egyik kávézójában ülök Fatima Melekkel, a török-magyar gyökerekkel büszkélkedő íróval, a Hürrem boszorkánya és a Szulejmán szíve című könyvek szerzőjével. Fatima Melek természetesen álnév, a szerző kérte, hogy valódi személyazonosságát ne fedjük fel. „Volt néhány balesetem író-olvasó találkozókon, amikor véletlenül kiderült, hogy én és a könyv szerzője egy és ugyanaz a személy vagyunk, de furcsa módon az olvasók ezen sokkal könnyebben átsiklottak, mint azon, hogy a szereplőim néha másképp cselekszenek, mint ahogy azt ők a sorozatban megszokták” – mondja Fatima.

Szurkolunk a szultánnak

Televíziós sorozatból regényt írni egyszerre könnyű és nagyon is bonyolult feladat. Könnyű, mert a szerzőnek nem kell bajlódnia a főbb szereplők, a kor és a környezet kitalálásával. Nehéz viszont, mert állandóan meg kell felelni a sorozat nézői elvárásainak. És – ha igényes szerzőről van szó, márpedig Fatima Melek magát annak tartja – a történelmi hűség is fontos szempont. Rengeteget dolgozott azon, hogy a regényeiben a helyszínek, az épületek, sőt a ruhák is pontosak, korhűek legyenek. Járt Törökország különböző városaiban, elsősorban Isztambulban, de a magyar helyszíneket is bebarangolta. Rengeteg forrásmunkát elolvasott, szinte minden szereplőjét a legapróbb részletekig kidolgozta, de – mint mondja – az olvasót sajnálatos módon mégsem ezek érdeklik. „Nehéz elfogadni, de tény, hogy amíg én azon aggódom, hogy vajon a török szultán és az osztrák császár 1647-es tárgyalásának leírásakor pontosan idézem-e az ott megvitatott világpolitikai kérdéseket, az olvasóim elsősorban akkor elégedettek, ha Hürrem szultána a kérdéses jelenetben ugyanazt a zöld ruhát viseli, mint a sorozatban.” A latin-amerikai szappanoperákon, a Barátok köztön és a Szomszédokon edződött magyar nézők meglepő módon nagyon hamar megszerették a közel-keleti sztorit. Olyannyira, hogy hiába adta a csatorna éjjel 11-kor az epizódokat, az első években (hét évadot élt meg a széria) a milliót verdeste a nézőszám, és – kisebb hullámvölgyek után – a vége felé is több mint félmillióan izgulták végig hétről hétre a szultán és nagy hatalmú felesége kalandjait. (Sőt 2014-ben kisebb lázadás tört ki, mert az RTL Klub hetekig szüneteltette a sorozatot.) Furcsa, de a nemzeti érzületű magyar nézők képesek voltak a szultánnak szurkolni akkor is, amikor éppen a magyarok ellen indult csatába. És miközben a sorozat nem annyira a történeti hűségre, mint inkább a császári palota belső életére, az intrikákra és a szerelmi szálra épít, a török-magyar Fatima Melek fontosnak tartja a történelmi ismeretterjesztést. „Fatima arra döbbent rá – mondja a szerző –, a magyarok az évek óta futó sorozat dacára sem rakják össze, hogy a Szigeti veszedelem és az Egri csillagok Szulejmánja ugyanaz az ember, mint a mohácsi vész török császára. Hogy amikor Bornemissza Gergőék az Egri csillagokban elmennek Isztambulba, hogy kiszabadítsák Török Bálintot, az ugyanaz az Isztambul, amit a Szulejmánból ismernek. Hogy az Egri csillagok magyarjaival nyugodtan szembejöhetett volna az álruhás Hürrem, mert ő is valós személy volt, és éppen akkor élt. A sorozat nézőpontja természetesen török: törökök az alkotók és a szereplőgárda is. És ez még akkor is így van, ha a török kormány éppen a „nemzetietlen” nézőpont miatt akarta betiltani a Szulejmánt (Erdoğan pártja hevesen kikelt a sorozat ellen, végül a bíróság az alkotóknak adott igazat, és a sorozat mehetett tovább). Magyarok csak kisebb mellékszerepekben tűnnek fel. Fatima Melek viszont úgy gondolta, fontos, hogy a magyar olvasó a korabeli magyar közélet és a hétköznapok honi hőseit is megismerje, így könyveiben magyar főszereplőket is behozott a történetbe. Ráadásul elsősorban nőket. 

A legnépszerűbb Szulejmán-sorozatot a török Demet Altınyeleklioğlu írta. A most 64 éves írónő Ankarában született, és a politikatudományt cserélte fel történelmi könyvírásra. Több tucat regénye jelent meg, amelyek közül a legnépszerűbbek a Szulejmánnal és korával foglalkozók (ebből összesen 14 született). A televíziós sorozat készítőivel évek óta perben áll, azt állítva, hogy a film epizódjai az ő könyveinek felhasználásával készültek, ám a gyártó cég ezt váltig tagadja. A per miatt nem születtek könyvek a sorozatból, a rajongók így „kénytelenek” Altınyeleklioğlu meséivel múlatni az időt. A külföldi Szulejmán-szerzők közül kiemelkedik még az amerikai Ann Chamberlin, aki Fatima Melekhez hasonlóan a női nézőpontot tartja fontosnak, mert – ahogy írja – ez eddig hiányzott a közel-keleti történelemmel foglalkozó, hasonló tárgyú könyvekből. 

Nőkről nőknek

A televíziós szappanoperák, de különösen a kosztümös darabok fő célközönsége a 25–50 éves nők. Ez persze nem jelenti azt, hogy a megfelelő időben nem ül le a tévé elé a 15 éves középiskolás vagy a 70 éves nagyi, de a sorozatkészítők már csak olyanok, hogy szeretnek az átlagnak dolgozni. Fatima Melek tulajdonképpen „készen” kapta az olvasóit, de azért meg is dolgozott értük. „Fatima szinte az összes, Szulejmánnal kapcsolatos Facebook-csoportban beszélget a tagokkal. Író-olvasó találkozókra jár, ahol a résztvevők többsége nő. Tudja, mi érdekli őket. Furcsa, az ember azt gondolná, hogy a nőktől távol áll a háremek világa, ahol az asszonyok csak ülnek és arra várnak, hogy a szultán kegyeskedik rájuk emelni a tekintetét. A valóság azonban ennél bonyolultabb. „A Szulejmán-sorozat férfi szereplőinek többsége úgynevezett ideá­lis férfi: határozott, kemény, könyörtelen az ellenségeivel, de bőkezű az asszonyaival – mondja Fatima Melek. – Egy királyfi fehér lovon, fején turbánnal. Ha pedig kivennénk a sorozatból az öt-hat fontosabb férfit, maradna húsz-harminc nagyon erős, rámenős, intelligens nő. Sőt! Hürrem sztorija szerintem egy igazi feminista történet. A kis ukrán-orosz lányt elrabolják otthonról, beviszik a palotába, ahol a senkiből végül a birodalom legerősebb, legbefolyásosabb asszonya lesz. Egy nő, aki sokkal okosabb a férfiak többségénél, sőt néha magánál a szultánnál is, hiszen képes őt manipulálni. A végén azt mondja Szulejmánnak, hogy meg kéne támadni Velencét, és ő megtámadja Velencét. Nem a szerelem miatt, hanem mert bízik Hürremben. Mi ez, ha nem a megvalósult álom?” Fatima könyveinek főszereplői is nők. Igaz, elsősorban magyar nők. Köztük rablók, boszorkányok és hétköznapi asszonyok, akik elég erősek ahhoz, hogy maguk formálják a sorsukat. „Szeretem a női szereplőimet, talán jobban is, mint a férfiakat” – mondja a szerző. 

Tízszer annyi

A Szulejmán-sorozat mindent elsöprő népszerűsége (az utolsó adatok szerint csaknem 300 millióan követték világszerte) a könyvek eladására is pozitív hatással volt. A Demet Altınyeleklioğlu által jegyzett eredeti Szulejmán-sorozat itthoni példányszáma körülbelül húszszorosa volt az ugyanazon a polcon kínált más lektűrökének. Fatima Melek kiadója is körülbelül nyolcszor-tízszer annyit adott el a két regényből, mint más hasonló szerzők. Hogy mi a titka ennek a népszerűségnek, nem tudni pontosan, de a hatásmechanizmus nagyjából olyan lehet, mint az évek óta futó teleregényeké. A sorozat – így a könyv – szereplői „beköltöznek” az otthonainkba. Szeretnénk tudni, mit csinálnak, amikor nincsenek a képernyőn: két epizód között, a sorozat ideje előtt vagy után. És ez nem csak nálunk van így. A törökökkel állandó ellenséges Görögországban például a sorozat népszerűsége miatt Szaloniki püspöke és az Arany Hajnal nacionalista párt is tiltakozott, mondván, az felér egy megadással a törököknek. Macedóniában a helyi parlament rendeletben tiltotta meg a török sorozatok vetítését, és 2012-ben hazai programokra cserélte azokat.

I. Szulejmán (Nagy vagy a Törvényhozó) 1494. november 6-án született Trabzonban és 1566. szeptember 6-án hunyt el Szigetváron. Apja, I. Szelim halálát (1520) követően, 26 évesen lett az Oszmán Birodalom szultánja, egyben az iszlám kalifája, ezzel az akkori világ egyik legnagyobb hatalmú vezetője – írja róla az internetes lexikon, a Wikipédia. – A világhatalmi ambíciókat dédelgető ifjú uralkodó trónra lépését követően szinte azonnal hódító hadjáratokba kezdett, első sikeres csatáit Perzsia és az akkori Irak ellen folytatta. Később kelet-közép-euró­pai terjeszkedésbe fogott, melynek végső, de soha meg nem valósult célja Bécs bevétele volt. Uralkodása alatt az Oszmán Birodalom kiterjedése csaknem elérte az 5 millió négyzetkilométert. Hitvese, Hürrem szultána is legendás alakká vált, mint a világtörténelem egyik legbefolyásosabb uralkodófelesége.

Frissítve: 2018.12.31 13:00

Egy szabad szellemű majdnem hajléktalan

Publikálás dátuma
2019.03.24 13:00

Fotó: Draskovics Adam
Állt a néni hetyke kalapkájában a hivatalos emberek gyűrűjében, és semmit sem értett. Hetvennégy éves, annyinak is látszik, ennek ellenére leszállították a vonatról, mert nem voltak nála iratok. A tragikomédiába hajló esettel februárban tele volt a világháló, Marika nénitől a MÁV is bocsánatot kért, de az asszony élete alaposan fölbolydult.
A hírben Tápiógyörgye neve volt az egyetlen nyom, amin el tudtam indulni. Egy kicsi faluban a polgármester minden titkok tudója, őt hívom tehát, s mint utóbb kiderül, jól teszem. „Marikának nincs telefonja, de szólok neki, hogy jönnek. Induljanak el a Mikszáth Kálmán utcán, meg fogják látni a lakókocsit” – javasolja. Nem kell sokáig keresgélnünk, a telek hátsó sarkában van a bakon álló, ütött-kopott kocsi, és már siet is felénk fürgén Marika. „Barta Mária” – mutatkozik be katonás kézfogással. Csípős szél fúj, idekint bajos lenne hosszan beszélgetni, mondom neki. Nyitja az ajtót, bent­ről ránk zuhan a bűz. Fotós kollégám óvatos, inkább kint ma­rad. Ki­csi a kocsi, az a kétkerekes, régi fajta, amit a hetvenes években húztak maguk után a felfedező kedvű turisták. Átverekszem magam a hegyekben álló cuccokon, a halom tetejére tisztának látszó kartonpapírt kerítek ülőhelyül, Marika meg bebújik a dunyhák közötti vacokba. „A kocsit a Pista szerezte, tudja, a polgármester, mert nem bírta nézni, hogy hajléktalan vagyok, a szilvafa alatt alszok. Volt nekünk rendes lakásunk Pesten, a tizenhatodik kerületben, Rákosszentmihályon. Ott sokkal jobban éreztem magam, lehetett beszélgetni a szomszédokkal. Jó kis lakás volt, két szoba, konyha, fürdőszoba, onnan nyílt a vécé. Felnőtt voltam már, negyvenéves, mire innen felköltöztünk anyámékkal és a testvéreimmel. Ők már mind meghaltak. Háborús gyerek vagyok, negyvenötben születtem, öten voltunk testvérek. Az egyik bátyám, Laci meghalt fiatalon, Józsi se élt soká, Kati nővérem kiment külföldre, ott temették el, Bözsike Pesten maradt, ő ment el legkésőbb” – meséli. A családi történet szálai egyébként összegabalyodnak, nem stimmelnek a nevek, az évszámok. Próbálom kibogozni, összerakni – nem sok sikerrel. Marika gyerekei is többé-kevésbé a ködbe vesznek. Azt biztosan tudni, hogy három gyermeket hozott világra, iszákos, verekedő férjétől – akire nemegyszer rendőrt is kellett hívni – utóbb elvált. Arra azonban nincs igazi válasz, hogy a gyerekeivel miért szakadt meg a kapcsolat, csak hallomásból tudja, hogy Éva lányától három unokája született. „Nem szerették a költözködéseket, a sok cirkuszt. A váláskor nem kaptam meg a fiamat, mert az uram azt vallotta, nem is tőle van. Mind­egyik elhagyott, azt mondták, boldogulnak egyedül, és ha utánuk eredek, beletipornak a betonba” – mondja Marika, majd hirtelen snitt követ­kezik. „Pestet szeretem, ott sokkal több szórakozás van. Itt hová lehet menni? Sehová. Ez nem élet. Ha minden úgy sikerül, ahogy szeretném, hamarosan visszaköltözök Pestre” – hadarja. A pesti motívum többször visszatér, a legváratlanabb pillanatokban. Marika időben és térben csapong, nem nagyon lehet irányítani, mondja a magáét. Megkérdem, dolgozott-e valaha, azt válaszolja: persze, anélkül nem lehetett volna. A házkezeléstől az utcaseprésig, hólapátolásig, mosogatásig mindenfélét csinált. Nyugdíja is van, huszonvalahány ezer forint. A kocsiban a kacatok közt kis vaskályha foglalja el a fő helyet. Ezen főz, most is áll a tetején egy lábos levesmaradékkal. Többnapos lehet, a benne úszkáló szétázott tészta legalábbis erre utal. Hogy mit csinál Marika egész nap? Kiemelt program a bevásárlás. Mindennap nekiindul, ha kézhez kapja a nyugdíjat, akkor föl a faluba, a nagy boltba. Ma is volt már reggel, most csak a közelben lévő kicsiben vett kenyeret és tésztát. Pirított tészta lesz hagymával, krumplival. Nagyon finom, a tíz ujját megnyalja utána. Úgy csinálja, ahogy az anyjától tanulta. Ő vitte bele a főzésbe még kislány korában. Húst, gyümölcsöt mikor eszik? – kérdezem. „Nagyon sokszor, majdnem mindig. Van, hogy a szomszédasszony hoz, de a kályhán is lehet húst sütni, csak vigyázni kell, hogy oda ne égjen” – vágja rá. Nem nagyon hiszek neki. Ennyi pénzből legföljebb csirke far-hátra futja, hónap végén már arra se. 

Ágyból tévét nézni

Marika szerint azt, hogy visszajöj­jenek Tápiógyörgyére, az anyja találta ki. „Ő itt szeretett lenni, nem bírt nyugton maradni, folyton va­riált. Akkor még rendes házban laktunk, vályogból volt. Csak feljött a talajvíz, azt vettem észre, hogy ­litty-lotty ­vízbe lépek az ágyból. A padlás is megrogyott, szétnyílt a fal, át lehetett látni a szomszédba. Ennek így kellett lennie” – gördül tovább a mese. A lakókocsis komfort: budi, víz a sarkon túli közcsapról, lavórban mosás. „Faggatott múltkor a polgármester, mire vágyom? Mondtam neki, hogy tévére, jó volna ágyból nézni a műsort. De hát itt nincs villany, és még ha lenne is, nem tudnám hová tenni a tévét. A pesti lakásban mindenünk volt: szekrény, vitrin, kis asztal, nagy asztal, fotel, még mosógép is” – kalandozik el megint a múltba. Újabb éles snitt. Kezdem magam egy Kusturica-filmben érezni. „A szomszéd tyúkot vágott nemrég, és rám fogta, hogy elloptam a felét. Én itt nem tudok megmaradni, folyton szekálnak. Van egy ember, aki hívott, hogy ha nagy a hideg, nála tölthetem az éjszakát. Hát mit gondolt? Azért, mert ilyen helyzetben vagyok, bármibe beleegyezek? Nem vagyok én olyan.” Miből gondolja, hogy ez tisztességtelen ajánlat volt? – próbálom kizökkenteni. „Mi más lett volna? – horkan fel öntudatosan. Szereti Pestet. Ha unatkozik, fölmegy, járkál az utcákon, nézi az embereket, a kirakatokat, és jókedve támad. Egy pesti kiruccanásból tartott éppen hazafelé, amikor a vonatos kaland megesett. Az egészből csak arra emlékszik, hogy nagy hajcihő volt. Nem hangoskodott, nem zavart senkit, mégis rendőrt hívtak rá az ellenőrök, miután leszállították a vonatról. „Hiába erősködtem, hogy nem kell nekem jegy már régen. Nézzenek rám, maguk szerint hány éves vagyok? Hát nincs ezeknek szemük?” – dohogja. „Később a vasutasok ideküldtek két embert, kaptam virágcsokrot, bocsánatot kértek, idepakoltak nekem lisztet, cukrot, olajat, mindenfélét. Mások is jöttek, hoztak narancsot, csokoládét, mosóport. Egy hétig olyan vendégjárás volt, nem győztem számolni. A falu csak ámult a sok idegen kocsi láttán. Romániából is érkeztek látogatók telipakolt csomagtartóval. Azt ígérték, segítenek a költözésben, mert az nagy feladat. Összeszedni ruhát, edényt, mindent. És akkor még intézkedni kell a nyugdíj miatt, átírni a papírokat. Rengeteg hercehurca, nem is tudom, hogyan kezdjek bele.” A pesti aszfaltra nem telepíthet le egy lakókocsit, de Marika azt állítja, nem is kell, mert berendezett lakás várja őt. Rákosszentmihályon egy idős hölgy a református egyházra hagyta a lakását, és az ottani pap azt neki ígérte, fizetni sem kell érte. 

Befogadó falu

Varró István polgármester nem csak a telefonban tűnt szimpatikusnak. Még ötven sincs, okos, sportos, laza. Harmadik diplomáját a Sorbonne Közgazdasági Karán szerezte, szakdolgozatát településfejlesztésből írta. És hogy mit keres akkor itt? „Tősgyökeres györgyei vagyok, és imádok polgármesterkedni. Már huszonnyolc évesen képviselő lettem, de úgy tapasztaltam, igazán sokat egy faluért a polgármester tehet. 2002-ben választottak meg, s mivel nem köteleződtem el egyik pártnak sem, remélem, még sokáig a helyemen maradhatok és dolgozhatok” – mondja fogpasztareklám-mosollyal. A régi időkből csak arra emlékszik, hogy Marika néni örökösen bolyongott a faluban, rótta az utcákat, sok macskája volt, és nem tartott nagy rendet a portáján. Azon a telken, ahol most a lakókocsi áll, volt egy ház, amit Marika néni dugig tömött lomokkal, aztán véletlenül felgyújtotta. Az épület leégett, össze is dőlt. Az önkormányzat ekkor felajánlotta Marikának, hogy eltakarítják a romokat a telekért cserébe. Javasolták neki, hogy költözzön be a helyi idősek otthonába, átmenetileg lakott is ott, de elege lett. Nem bírja a kötöttségeket. Neki ne szabja meg senki, mikor ebédeljen, ne írják elő, hogy fürödni kell. Akkor szerezte a polgármester a lakókocsit, így legalább azon a helyen lakik, amit megszokott. Más kérdés, hogy Marikának azóta a kocsit is sikerült felgyújtania, de mivel kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő ott érzi magát szabadnak, némileg helyrepofozták önkormányzati, illetve civil segítséggel. És havonta odamennek a közmunkások rendet csinálni, összeszedni a szemetet. „Az idegeneknek fel szokott tűnni, hogy ha elhagyják Tápiószelét és megérkeznek Györgyére, milyen ápolt, rendezett a település. Erre törekszünk, dolgozunk is rajta – mondja Varró István. – Marika különös figura, nem tudjuk megváltoztatni, így kell elfogadni. Lehet, hogy egy zárt, a tradicionális szabályokhoz ragaszkodó közösség, mint oda nem illőt, kivetné őt magából, de Tápiógyörgye nem ilyen. Kevés az őslakó, a többség beköltöző, mert a kilencvenes években volt egy nagy kitelepülési hullám Budapestről. Györgye befogadó falu, ahová könnyű asszimilálódni. És mivel itt évtizedek óta sokféle ember él együtt békében, megszokták, elfogadták, jól viselik a másságot.”
Frissítve: 2019.03.24 13:00

Heti Abszurd - Függő beszély

Publikálás dátuma
2019.03.24 10:00

Fotó: EMMANUEL DUNAND
A hét két legfontosabb híre kétségtelenül az, hogy Orbán Viktor az Európai Néppárt politikai gyűlésén a Fidesz-tagság felfüggesztését kérte, miközben a Center for the Governance of Chance nevű szervezet felméréséből megtudtuk: az európaiak negyede jobban bízik a mesterséges intelligenciában, mint a politikusokban.
Kettős érzelmeink vannak. A Microsoft chat­algoritmusának például egy cserfes lányt kellett volna alakítania, de csakhamar egy szexmániás neonáci személyiségjegyeit produkálta. Részsiker. 2039. szerda. Az Algoritmus teljesen összezavarodott. Pedig sok államot elvezetett már liberális interferencia nélkül, megakadályozott forradalmakat, elsimított sztrájktárgyalásokat, és eredményesen levezényelte a kilátástalannak tűnő bértárgyalásokat a Honvédkórház egy szem beteghordójával, aki a kisebb műtétek után tíz, invazív aneszteziológiai kooperációért tizenkét százalékos bérpótlékot kap. Meg sem kottyant neki annak a kormányinfónak a levezénylése sem, ahol azt kellett megmagyarázni, hogy költség- és bürokráciacsökkentésre hivatkozva miért szerelik ki a parlamenti szavazógépekből a „nem” gombot. Boldog békeidőkben vezette az Országot az Algoritmus, szabad­idejében Kozmosz zenekart hallgatott („mi vagyunk a hősök és mi vagyunk a holtak / a nácik és a komcsik is magyarok voltak”) vagy játszott egy parti sakkot, és imádott nyerni. A története 2019 márciu­sában kezdődött, amikor kiderült, hogy a Kontinensen, akkor még nem végzetesen, de megrendült a demokráciába vetett bizalom. Az emberek egynegyede a hatalom képébe vágta, tolta, kiáltotta, hogy gond nélkül rábízná az országa vezetését egy algoritmusra. A második legtöbb szavazatot egy polip kapta, akinek a felmenője egy világbajnokságon tippelte meg ügyesen az eredményeket; az emberek szerint a politikát maffiák uralják, és az octopustól nem idegen a rátelepedés, a lenyúlás, a fojtogató ölelés. Az Algoritmusra adott szavazatok aránya a tulipános Mélyföldön volt a legmagasabb, ott a polgárok közel fele válaszolt úgy, hogy a döntéshozók munkáját simán elvégezhetné egy robot is. Örültek mindazonáltal, hogy a gép nem füvezik, államügyek közben ez nem volna szerencsés. A mesterséges intelligencia döntéshozatali képességeiben a Gibraltári népek bíztak a legkevésbé, ott mindössze a válaszadók egyötöde gondolta, hogy a robotok jobban teljesítenének a politikusoknál. Különleges időket élt a világ. Az emberek tökélyre fejlesztették a zsigeri hiszékenységet, olykor még versenyeket is tartottak, ki tudja beszopni a legnagyobb őrültséget. Ezt az aktust némi eufémiával választásnak nevezték. A határ menti Ezeréves nemzet sorra nyerte e versenyeket, polgárai nekifutás és dopping nélkül, rezzenéstelen arccal hitték el kormányuk hajmeresztéseit, brit tudósok jártak csodájukra. Egyszer például – mit egyszer, bárhányszor – elhitték, hogy a vezérük pártja lépett ki a Szélsőérték pártból, akik a kontinensparlamentnek már annyira a szélére sodródtak, hogy egy darabig a falra fúrt székeken ültek, később odakinn, lovakon ülve várták a disputák végét. Az Algoritmus néhány évre rá átvette a hatalmat az első országokban, ahol nem maradt más esély, mert a politikusok az utolsó esélyüket is eljátszották a Candy Crush Sagán. Aznap a Skandinávok keresztény-liberális néppártja került satuba. Jogállamisági és demokráciadeficit-vizsgálatot szavaztak meg nekik, három Bölcs utazott hozzájuk, hogy eldöntsék, mi legyen. Az egyik bölcs stoplis cipőben, széles vigyorral szállt ki a Paks III/2. fedőnevű szolgálati harckocsiból. A „Na, pöcsök, megjöttem” – mondatnál az Algoritmus szelíden, ámde helyrehozhatatlanul összeomlott.
Témák
szatíra
Frissítve: 2019.03.24 10:00