Az államférfi és a mikromenedzser

Publikálás dátuma
2018.12.30 08:00

Fotó: MTI/ Kovács Attila
Kezébe temetné az arcát vagy csak a fejét csóválná Antall József, ha látná, mivé lett Magyarország? Orbán Viktor szavaiból arra lehet következtetni, hogy nem, a néhai miniszterelnök büszke lenne rá. Ezt sokan erősen kétlik, a hegyesebben fogalmazók szerint ez nem más, mint történelemhamisítás, mások szimpla értelmezési kérdésnek tartják. És bizony: némely politikus ebbéli képessége előtt nincs akadály.
A politikai hiedelemvilág szerint Antall József 1993 decemberében, a halálos ágyán Orbán Viktorra hagyományozta az ország vezetését. „Ebből szerintem egy szó sem igaz. Arról fogalmam sincs, mikor beszéltek utoljára, de valószínű, hogy Viktor nem volt az utolsók között.” Ungár Klára volt Fidesz-képviselő véleménye nem állhat távol a valóságtól, semmilyen adat nem támasztja alá a legendát, annyit viszont sokan állítanak, hogy Antall látta a hebrencs ifjúban a tehetséget. De aligha arra a tehetségre gondolt, amivel a ma­gyarok számára nem ismeretlen, de ily' mértékben soha nem látott megosztottságot, unortodox és illiberális hatalomtechnikát hozott az országra a korrupció és a propaganda szűnni nem akaró, akarnok valóságával. Emiatt a néhai miniszterelnök halálának évfordulóján tartott hó eleji megemlékezéskor egykori kormányának és a pártvezetésnek több tagja távolmaradásával tüntetett. Nem ment el a parlamentbe Jeszenszky Géza volt külügyminiszter és Herényi Károly sem.  „Orbán Viktor semmilyen értelemben nem tekinthető Antall József politikai örökösének. Az az állítás pedig, hogy Antall rábízta volna az országot, arcátlan hazugság. Aki ismerte, tudja, hogy ízig-vérig demokrata volt, és egy demokrata soha nem tesz ilyet. Annyit üzent neki a betegágyáról telefonon, hogy vigyázzon a pártjára. De Orbán a Fideszt sem tudta megóvni önmagától, távozása után darabjaira fog hullani. Az országnak pedig kifejezetten káros, hogy Orbán Viktor vezeti, aki vissza akar vinni minket a Kádár- vagy inkább a Rákosi-érába. Magyarországon nem azért történt rendszerváltoztatás, hogy harminc év elteltével úgy érezzük magunkat, mint a ’70-es években” – mondja Herényi. 

A felszámoló

Az MDF egykori elnöki tanácsadója, későbbi szóvivője azzal indokolta távolmaradását a megemlékezésről, hogy Orbán Viktor nem tesz egyebet, mint Antall életművét számolja föl. Aminek része a jogállamiság megteremtése, ahogy az európai közösséghez csatlakozás előkészítése is, márpedig ma a jogállamiság, a fékek és ellensúlyok rendszerének megszüntetése történik, és politikai háborúban állunk az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval. Orbán bensőséges viszonyt ápol Putyinnal és gátolja annak az Ukrajnának a NATO-tagság iránti kérelmét, amelynek függetlenségét az Antall-kormány – hogy legyen egy „pufferország” Magyarország és Oroszország között – az elsők között ismerte el.  

Haszonélvezők és a többiek

Bod Péter Ákos, az Antall-kormány ipari és kereskedelmi minisztere politikai értelemben atyjának tekinti a volt kormányfőt, 1989 előtt nem foglalkozott pártpolitikával, és önszántából utána sem. A Corvinus Egyetem közgazdászprofesszora, az MTA doktora úgy véli: 1990-ben gyönyörű pillanatot élt át az ország, ugyanakkor a politikában kezdettől fogva meghasadtan, értelmiségi eredetű, múltban gyökeredző szembenállással. Ez volt a magyar rendszerváltozás természete: nem a munkásosztály, nem a parasztság mozdult meg főként, hanem az értelmiség. A mély megosztottság a korábbi népies-urbánus vitát, az orosz narodnyik-zapadnyik ellentétet, a konzervatívok és a nyugatosok, harmadik utasok közötti szakadékot idézte fel. „A hasítás ma sokkal inkább a haszonélvezők és a többiek között van. A politikai osztály vállalkozássá vált. Akkoriban föl sem merült, hogy valaki azért szavaz, mondjuk, az MDF-re, mert meg akar gazdagodni. Talán ügyetlenek voltunk, talán csak becsületesek, de az anyagi motívum ’90-ben nem volt tényező. A NER-lovagok korában nyilvánvalóan szisztéma lett a politika mint üzletág. Antall József államférfi volt, Orbán Viktor politikus. Az olvasóra bízom az értelmezést.” Bod Péter Ákos emlékeztet: Antallt a Fehér Ház gyepén katonai tiszteletadással fogadták, a mozgékony Orbánt Kazahsztántól Tádzsikisztánig fogadják barátként. („Pont. Pont. Pont.”) Antallt Thatcher brit miniszterelnök látogatta meg, és Putyinnal szemben Jelcin orosz elnök sem üzletelni jött, hanem hogy 1956 tragédiáját a szovjet rendszer lemoshatatlan szégyenfoltjának nevezze. George Bush telefonon is hívta Antallt, hogy a köztiszteletben álló politikus-történésztől kérdezze például azt, elkerülhető-e Jugoszlávia szétesése. „A történészi háttér hátrány lehet folyó kormányzati ügyekben, de az irányok kijelölésekor nem az. A jó szakapparátus elvégzi az adminisztrációt, ami nem a kormányfő dolga. Egy miniszterelnök nem azért van, hogy kijelölje a kastélypályázati nyerteseket, még akkor sem, ha pártatlanul meg tudná tenni” – jegyzi meg az egyetemi tanár.  

Orbán, a rendpárti kisgazda

A két politikus személyes kapcsolatáról érzékletes képet fest Ungár Klára volt fideszes, később a liberális irányt tartó szabad demokrata országgyűlési képviselő. Szerinte Orbán a kezdetektől különválasztotta az MDF-et és Antall Józsefet. Miközben a Fidesz bizonyos kérdésekben keményen bírálta a kabinetet, a kormányfőt általában nem bántották. A fideszeseknek nemigen volt személyes kapcsolatuk Antall-lal, de Orbán időnként „magánbeszélgetett” vele. „Mi egyszerűen csak unalmas embernek tartottuk, Orbán viszont tisztelte. Azt hiszem, tudatában volt annak, milyen nehézséget jelentett egy posztkommunista országot ­átvinni a túlsó oldalra. Ebben egyébként mindannyian elég empati­kusak voltunk. Antall állandóan ­történelemórákat tartott, mi nagyon untuk, de Viktor erre fogékony volt. Egyszer Antall elmagyarázta neki, mi a különbség az olasz és a német fasizmus között. Mi csodálkoztunk, hogy ez miért ekkora újdonság, de ő nagyon lelkes volt” – mondja Ungár. A volt politikus közgazdász szerint Orbán mindig is elítélte a szilárd kormányozhatóság jegyében kötött MDF–SZDSZ-paktumot. A ’90-es választások előtt az SZDSZ félt, hogy a Fidesz is bemegy az MDF-kormányba, ami Orbánnak nem lett volna ellenére. Ezzel azonban egyedül maradt, ahogy később a kárpótlási törvény vitájában is. „Ezt a párt minden komoly szakértője ellenezte, de Viktor mindenképpen szerette volna, ha támogatják. A liberális demokrata mellett mindig ott volt benne a kisgazda is, méghozzá a rendpárti kisgazda. Utóbbi a taxisblokád idején tűnt ki igazán.”  

Elfordulás a liberalizmustól

A nevezetes taxisblokádra 1990. október 23. után ébredt az ország. Az SZDSZ rárepült az akcióra, képviselői kint voltak a barikádokon. „Akkoriban Viktor egy napra eltűnt, nem találtuk sehol. Amikor visszatért, elfogadtatott egy frakciónyilatkozatot, amelyben sem a taxisokat, sem a kormányt nem támogatta, de kiállt a törvényes rend helyreállítása mellett. Azt mondta, nem lehet a demokratikusan megválasztott hatalommal szemben erőszakosan fellépni. Nagyjából innentől lehetett tudni, hogy rendpárti.” A taxisblokád azért is fontos dátum, mert a Fidesz ekkor kezdett el leszakadni a liberálisokról, véli Ungár. Az SZDSZ-szel szemben mindig volt egyfajta ellenérzésük, mert nem tekintették őket egyenrangúnak. Volt akkoriban egy mondás, miszerint a Fidesz az SZDSZ és az MDF elvált szülők gyereke. Ez ugyan nem volt igaz, de a politikai közhangulat így értelmezte. A taxisblokád után a legnagyobb kormánypárt népszerűsége vészesen csökkent, rengeteg Fórum-szimpatizáns maradt párt nélkül. „Tudtuk, hogy két liberális párt nem fog megélni nálunk, és elsősorban Viktor volt az, aki rájött, hogy a korábbi MDF-esek felé kellene nyitnunk. Egyébként ez akkor nem esett nehezére a csapatnak, voltunk ott néhányan konzervatív liberálisok: Wachsler, Rockenbauer, Sasvári és én is. Nem volt nehéz elképzelnünk, hogy a Fidesz elmozdulhat egy kereszténydemokrata irányba.” Az MDF és a Fidesz kapcsolatát írja le a székházügy is, amikor már Simicska Lajos tárgyalt a demokrata fórum pénztárnokával. „Antall tudta nélkül ezt nem lehetett volna végigvinni” – emlékszik Ungár Klára.  

Egy grádiccsal följebb

Bod Péter Ákos szerint alapvető különbség a két politikus között, hogy az egyikük megosztotta a munkát, a másik centralizálja. „Orbán Viktor mikromenedzser, meg kell nézni az íróasztalát. Amikor tanácsadóként utoljára láttam, rengeteg papír volt rajta, közte támogatási pályázatok. Úgy nézett ki, az összeset átnézi és megmondja, ki nyer. Antall József asztalán egy életrajz vagy egy ország háttér-dokumentációja volt, hogy érdemben tudjon tárgyalni. Államférfi karaktere a köznapi megítélésén inkább csak rontott, hiszen a bulvár, majd a realityk világában mindinkább az lett a divat, hogy a politika a saját szintjén szóljon a közemberhez. A korábbi századokban egy grádiccsal efölött kellett őket megszólítani.” A két kormányfő nemzetpolitikai karaktere is eltér egymástól. Az egyetemi tanár emlékeztet: ma nem olyan sokkoló, ha valaki a határon túlia­kat a nemzet részének tekinti. A má­ra megtért és a keresztény nemzeti lelkület letéteményesévé vált Fidesz is felszisszent Tria­non említésekor 1990-ben, amikor még bátorság kellett ehhez. „Antall jogilag tízmillió magyar miniszterelnökének tartotta magát – és persze nem csak azokénak, akik rászavaztak –, de lélekben 15 millióért érzett felelősséget. Ennek van értelme és realitása is, míg a határrevízióról, a tankokkal megindulásról kár beszélni. Antall a világos euroatlanti elkötelezettségével teremtette meg az alapot ahhoz, hogy a magyar kisebbségről szólva ne nyíljon új frontunk a világban. Ezzel szemben a határon túli beavatkozás vádját ma roppant nehéz elhessegetni, hiszen a politika a pénzzel, szóban és gesztusokban is rátapos mások érzékenységére.”  

Misztikus kétharmad

Orbán Viktor azt mondta a decemberi megemlékezésen, hogy ha Antall Józsefnek kétharmada lett volna, megspórolhatott volna Magyarország húsz évet. Ezzel azt is állította, a néhai miniszterelnök ugyanúgy kezelte volna az alkotmányozást, a demokratikus pilléreket és az ellenzéket – lenézve ezzel az ország felét –, ahogy a Fidesz teszi ma. Antallnak ugyanakkor meglehetett volna a kétharmada, ha összeáll az SZDSZ-szel mint a legnagyobb ellenzéki párttal. Herényi szerint azért utasította el ezt, mert 40 év egypárti uralom után nem akarta, hogy újra egy hatalmi tömb határozza meg a politika irányát. „Egy fiatal demokráciában a különböző társadalmi csoportok érdekeinek és értékeinek jól artikulált képviseletére van szükség, amire csak több párt képes. Antall arra törekedett, hogy kormánya döntéseit széles társadalmi és politikai támogatás övezze.” A néhai kormányfő azon az állásponton volt, emeli ki a volt elnökségi tag, hogy alkotmányt módosítani csak nagy társadalmi egyetértés birtokában szabad, ízléses és etikus, ezért ezt tisztességes országokban két egymást követő parlamentnek és/vagy népszavazásnak kell megerősítenie. „Eszébe nem jutott volna, hogy kidobja az alkotmányt, és helyette alaptörvényt fogadjon el, ami egyébként alkotmányellenes volt, mert ehhez bizonyos pontokon négyötödös többséget írt elő a hatályos jog.” A kétharmados felhatalmazás hiányában elvesztegetett húsz évről Bod Péter Ákosnak is más a véleménye. „Ez a mondat Orbánról szól, nem Antallról. Kormányozni lehet egyszerű többséggel is, a minősített többséghez pedig meg kell szerezni az érintettek beleegyezését. Ez a politika művészete. Erőből könnyű dönteni, jól és rosszul is.” Az egyetemi tanár úgy látja: a nemzetnek fontos társadalmi ügyekben elmaradt a túloldal támogatása vagy jószándékú tartózkodása is, ami jobban bántotta Antallt, minthogy az ellenzék, közte a Fidesz, nem válogatta meg a szavait a kormány bírálatakor.  

Nemzeti muszklimutogatás

Bod Péter Ákos nem lát jeleket arra, hogy a konszolidációnak akár csak a gondolata fölmerülne Orbán Viktorban. „Pedig épp a kétharmad adhatná meg a nagyvonalúság alapját. Aki erős, arról ezt tudják, és nem kell hozzá muszklit mutogatnia.” Szerinte már csak emiatt is két nagyon különböző emberről van szó. Antall már ’56-ban beleszagolt a puskaporba, édesapja korábban államtitkár volt, otthonról hozta az érdeklődést, a politikai tudást, 1989-ben egy kormányzásra kész ember állt elő. „A mostani vezetés egy peches generáció, mert sosem volt civil munkahelyük. Túl korán kerültek olyan helyzetbe, amikor másokról dönthetnek, nem tudják, milyen érzés megtermelni a nemzeti jövedelmet. És ami még elszomorítóbb, mintha úgy válogatnák az utánpótlást, hogy legyen lojális, továbbá legyen lojális, valamint legyen lojális: ez az első három minőség, ami alapján hivatalba kerül valaki” – értékel az MTA doktora. Nem tudni, Antall kormányzása hová vezette volna az országot, de egykori bizalmasai szerint semmi sem állt tőle távolabb, mint a mai politikai kultúra. „Orbán rendszere választási diktatúra, Antall éppen a mai állapotoktól féltette legjobban az országot – mondja Herényi Károly. – Ez a wei­mari demokrácia: ezen az úton jutott el Németország a diktatúrához és végül a nácizmushoz. Mi most hasonló úton haladunk.” Szerinte változásra akkor lehet számítani, ha a Fidesz által elültetett szembenállás kultúráját felváltja az együttműködés kultúrája. A decemberi tüntetéssorozat ennek a kezdete, mert nagyon különböző világnézetű emberek tudnak egyetérteni abban, hogy az Orbán-rendszerből végtelenül elege van Magyarországnak.
Frissítve: 2018.12.30 08:00

Egy szabad szellemű majdnem hajléktalan

Publikálás dátuma
2019.03.24 13:00

Fotó: Draskovics Adam
Állt a néni hetyke kalapkájában a hivatalos emberek gyűrűjében, és semmit sem értett. Hetvennégy éves, annyinak is látszik, ennek ellenére leszállították a vonatról, mert nem voltak nála iratok. A tragikomédiába hajló esettel februárban tele volt a világháló, Marika nénitől a MÁV is bocsánatot kért, de az asszony élete alaposan fölbolydult.
A hírben Tápiógyörgye neve volt az egyetlen nyom, amin el tudtam indulni. Egy kicsi faluban a polgármester minden titkok tudója, őt hívom tehát, s mint utóbb kiderül, jól teszem. „Marikának nincs telefonja, de szólok neki, hogy jönnek. Induljanak el a Mikszáth Kálmán utcán, meg fogják látni a lakókocsit” – javasolja. Nem kell sokáig keresgélnünk, a telek hátsó sarkában van a bakon álló, ütött-kopott kocsi, és már siet is felénk fürgén Marika. „Barta Mária” – mutatkozik be katonás kézfogással. Csípős szél fúj, idekint bajos lenne hosszan beszélgetni, mondom neki. Nyitja az ajtót, bent­ről ránk zuhan a bűz. Fotós kollégám óvatos, inkább kint ma­rad. Ki­csi a kocsi, az a kétkerekes, régi fajta, amit a hetvenes években húztak maguk után a felfedező kedvű turisták. Átverekszem magam a hegyekben álló cuccokon, a halom tetejére tisztának látszó kartonpapírt kerítek ülőhelyül, Marika meg bebújik a dunyhák közötti vacokba. „A kocsit a Pista szerezte, tudja, a polgármester, mert nem bírta nézni, hogy hajléktalan vagyok, a szilvafa alatt alszok. Volt nekünk rendes lakásunk Pesten, a tizenhatodik kerületben, Rákosszentmihályon. Ott sokkal jobban éreztem magam, lehetett beszélgetni a szomszédokkal. Jó kis lakás volt, két szoba, konyha, fürdőszoba, onnan nyílt a vécé. Felnőtt voltam már, negyvenéves, mire innen felköltöztünk anyámékkal és a testvéreimmel. Ők már mind meghaltak. Háborús gyerek vagyok, negyvenötben születtem, öten voltunk testvérek. Az egyik bátyám, Laci meghalt fiatalon, Józsi se élt soká, Kati nővérem kiment külföldre, ott temették el, Bözsike Pesten maradt, ő ment el legkésőbb” – meséli. A családi történet szálai egyébként összegabalyodnak, nem stimmelnek a nevek, az évszámok. Próbálom kibogozni, összerakni – nem sok sikerrel. Marika gyerekei is többé-kevésbé a ködbe vesznek. Azt biztosan tudni, hogy három gyermeket hozott világra, iszákos, verekedő férjétől – akire nemegyszer rendőrt is kellett hívni – utóbb elvált. Arra azonban nincs igazi válasz, hogy a gyerekeivel miért szakadt meg a kapcsolat, csak hallomásból tudja, hogy Éva lányától három unokája született. „Nem szerették a költözködéseket, a sok cirkuszt. A váláskor nem kaptam meg a fiamat, mert az uram azt vallotta, nem is tőle van. Mind­egyik elhagyott, azt mondták, boldogulnak egyedül, és ha utánuk eredek, beletipornak a betonba” – mondja Marika, majd hirtelen snitt követ­kezik. „Pestet szeretem, ott sokkal több szórakozás van. Itt hová lehet menni? Sehová. Ez nem élet. Ha minden úgy sikerül, ahogy szeretném, hamarosan visszaköltözök Pestre” – hadarja. A pesti motívum többször visszatér, a legváratlanabb pillanatokban. Marika időben és térben csapong, nem nagyon lehet irányítani, mondja a magáét. Megkérdem, dolgozott-e valaha, azt válaszolja: persze, anélkül nem lehetett volna. A házkezeléstől az utcaseprésig, hólapátolásig, mosogatásig mindenfélét csinált. Nyugdíja is van, huszonvalahány ezer forint. A kocsiban a kacatok közt kis vaskályha foglalja el a fő helyet. Ezen főz, most is áll a tetején egy lábos levesmaradékkal. Többnapos lehet, a benne úszkáló szétázott tészta legalábbis erre utal. Hogy mit csinál Marika egész nap? Kiemelt program a bevásárlás. Mindennap nekiindul, ha kézhez kapja a nyugdíjat, akkor föl a faluba, a nagy boltba. Ma is volt már reggel, most csak a közelben lévő kicsiben vett kenyeret és tésztát. Pirított tészta lesz hagymával, krumplival. Nagyon finom, a tíz ujját megnyalja utána. Úgy csinálja, ahogy az anyjától tanulta. Ő vitte bele a főzésbe még kislány korában. Húst, gyümölcsöt mikor eszik? – kérdezem. „Nagyon sokszor, majdnem mindig. Van, hogy a szomszédasszony hoz, de a kályhán is lehet húst sütni, csak vigyázni kell, hogy oda ne égjen” – vágja rá. Nem nagyon hiszek neki. Ennyi pénzből legföljebb csirke far-hátra futja, hónap végén már arra se. 

Ágyból tévét nézni

Marika szerint azt, hogy visszajöj­jenek Tápiógyörgyére, az anyja találta ki. „Ő itt szeretett lenni, nem bírt nyugton maradni, folyton va­riált. Akkor még rendes házban laktunk, vályogból volt. Csak feljött a talajvíz, azt vettem észre, hogy ­litty-lotty ­vízbe lépek az ágyból. A padlás is megrogyott, szétnyílt a fal, át lehetett látni a szomszédba. Ennek így kellett lennie” – gördül tovább a mese. A lakókocsis komfort: budi, víz a sarkon túli közcsapról, lavórban mosás. „Faggatott múltkor a polgármester, mire vágyom? Mondtam neki, hogy tévére, jó volna ágyból nézni a műsort. De hát itt nincs villany, és még ha lenne is, nem tudnám hová tenni a tévét. A pesti lakásban mindenünk volt: szekrény, vitrin, kis asztal, nagy asztal, fotel, még mosógép is” – kalandozik el megint a múltba. Újabb éles snitt. Kezdem magam egy Kusturica-filmben érezni. „A szomszéd tyúkot vágott nemrég, és rám fogta, hogy elloptam a felét. Én itt nem tudok megmaradni, folyton szekálnak. Van egy ember, aki hívott, hogy ha nagy a hideg, nála tölthetem az éjszakát. Hát mit gondolt? Azért, mert ilyen helyzetben vagyok, bármibe beleegyezek? Nem vagyok én olyan.” Miből gondolja, hogy ez tisztességtelen ajánlat volt? – próbálom kizökkenteni. „Mi más lett volna? – horkan fel öntudatosan. Szereti Pestet. Ha unatkozik, fölmegy, járkál az utcákon, nézi az embereket, a kirakatokat, és jókedve támad. Egy pesti kiruccanásból tartott éppen hazafelé, amikor a vonatos kaland megesett. Az egészből csak arra emlékszik, hogy nagy hajcihő volt. Nem hangoskodott, nem zavart senkit, mégis rendőrt hívtak rá az ellenőrök, miután leszállították a vonatról. „Hiába erősködtem, hogy nem kell nekem jegy már régen. Nézzenek rám, maguk szerint hány éves vagyok? Hát nincs ezeknek szemük?” – dohogja. „Később a vasutasok ideküldtek két embert, kaptam virágcsokrot, bocsánatot kértek, idepakoltak nekem lisztet, cukrot, olajat, mindenfélét. Mások is jöttek, hoztak narancsot, csokoládét, mosóport. Egy hétig olyan vendégjárás volt, nem győztem számolni. A falu csak ámult a sok idegen kocsi láttán. Romániából is érkeztek látogatók telipakolt csomagtartóval. Azt ígérték, segítenek a költözésben, mert az nagy feladat. Összeszedni ruhát, edényt, mindent. És akkor még intézkedni kell a nyugdíj miatt, átírni a papírokat. Rengeteg hercehurca, nem is tudom, hogyan kezdjek bele.” A pesti aszfaltra nem telepíthet le egy lakókocsit, de Marika azt állítja, nem is kell, mert berendezett lakás várja őt. Rákosszentmihályon egy idős hölgy a református egyházra hagyta a lakását, és az ottani pap azt neki ígérte, fizetni sem kell érte. 

Befogadó falu

Varró István polgármester nem csak a telefonban tűnt szimpatikusnak. Még ötven sincs, okos, sportos, laza. Harmadik diplomáját a Sorbonne Közgazdasági Karán szerezte, szakdolgozatát településfejlesztésből írta. És hogy mit keres akkor itt? „Tősgyökeres györgyei vagyok, és imádok polgármesterkedni. Már huszonnyolc évesen képviselő lettem, de úgy tapasztaltam, igazán sokat egy faluért a polgármester tehet. 2002-ben választottak meg, s mivel nem köteleződtem el egyik pártnak sem, remélem, még sokáig a helyemen maradhatok és dolgozhatok” – mondja fogpasztareklám-mosollyal. A régi időkből csak arra emlékszik, hogy Marika néni örökösen bolyongott a faluban, rótta az utcákat, sok macskája volt, és nem tartott nagy rendet a portáján. Azon a telken, ahol most a lakókocsi áll, volt egy ház, amit Marika néni dugig tömött lomokkal, aztán véletlenül felgyújtotta. Az épület leégett, össze is dőlt. Az önkormányzat ekkor felajánlotta Marikának, hogy eltakarítják a romokat a telekért cserébe. Javasolták neki, hogy költözzön be a helyi idősek otthonába, átmenetileg lakott is ott, de elege lett. Nem bírja a kötöttségeket. Neki ne szabja meg senki, mikor ebédeljen, ne írják elő, hogy fürödni kell. Akkor szerezte a polgármester a lakókocsit, így legalább azon a helyen lakik, amit megszokott. Más kérdés, hogy Marikának azóta a kocsit is sikerült felgyújtania, de mivel kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő ott érzi magát szabadnak, némileg helyrepofozták önkormányzati, illetve civil segítséggel. És havonta odamennek a közmunkások rendet csinálni, összeszedni a szemetet. „Az idegeneknek fel szokott tűnni, hogy ha elhagyják Tápiószelét és megérkeznek Györgyére, milyen ápolt, rendezett a település. Erre törekszünk, dolgozunk is rajta – mondja Varró István. – Marika különös figura, nem tudjuk megváltoztatni, így kell elfogadni. Lehet, hogy egy zárt, a tradicionális szabályokhoz ragaszkodó közösség, mint oda nem illőt, kivetné őt magából, de Tápiógyörgye nem ilyen. Kevés az őslakó, a többség beköltöző, mert a kilencvenes években volt egy nagy kitelepülési hullám Budapestről. Györgye befogadó falu, ahová könnyű asszimilálódni. És mivel itt évtizedek óta sokféle ember él együtt békében, megszokták, elfogadták, jól viselik a másságot.”
Frissítve: 2019.03.24 13:00

Heti Abszurd - Függő beszély

Publikálás dátuma
2019.03.24 10:00

Fotó: EMMANUEL DUNAND
A hét két legfontosabb híre kétségtelenül az, hogy Orbán Viktor az Európai Néppárt politikai gyűlésén a Fidesz-tagság felfüggesztését kérte, miközben a Center for the Governance of Chance nevű szervezet felméréséből megtudtuk: az európaiak negyede jobban bízik a mesterséges intelligenciában, mint a politikusokban.
Kettős érzelmeink vannak. A Microsoft chat­algoritmusának például egy cserfes lányt kellett volna alakítania, de csakhamar egy szexmániás neonáci személyiségjegyeit produkálta. Részsiker. 2039. szerda. Az Algoritmus teljesen összezavarodott. Pedig sok államot elvezetett már liberális interferencia nélkül, megakadályozott forradalmakat, elsimított sztrájktárgyalásokat, és eredményesen levezényelte a kilátástalannak tűnő bértárgyalásokat a Honvédkórház egy szem beteghordójával, aki a kisebb műtétek után tíz, invazív aneszteziológiai kooperációért tizenkét százalékos bérpótlékot kap. Meg sem kottyant neki annak a kormányinfónak a levezénylése sem, ahol azt kellett megmagyarázni, hogy költség- és bürokráciacsökkentésre hivatkozva miért szerelik ki a parlamenti szavazógépekből a „nem” gombot. Boldog békeidőkben vezette az Országot az Algoritmus, szabad­idejében Kozmosz zenekart hallgatott („mi vagyunk a hősök és mi vagyunk a holtak / a nácik és a komcsik is magyarok voltak”) vagy játszott egy parti sakkot, és imádott nyerni. A története 2019 márciu­sában kezdődött, amikor kiderült, hogy a Kontinensen, akkor még nem végzetesen, de megrendült a demokráciába vetett bizalom. Az emberek egynegyede a hatalom képébe vágta, tolta, kiáltotta, hogy gond nélkül rábízná az országa vezetését egy algoritmusra. A második legtöbb szavazatot egy polip kapta, akinek a felmenője egy világbajnokságon tippelte meg ügyesen az eredményeket; az emberek szerint a politikát maffiák uralják, és az octopustól nem idegen a rátelepedés, a lenyúlás, a fojtogató ölelés. Az Algoritmusra adott szavazatok aránya a tulipános Mélyföldön volt a legmagasabb, ott a polgárok közel fele válaszolt úgy, hogy a döntéshozók munkáját simán elvégezhetné egy robot is. Örültek mindazonáltal, hogy a gép nem füvezik, államügyek közben ez nem volna szerencsés. A mesterséges intelligencia döntéshozatali képességeiben a Gibraltári népek bíztak a legkevésbé, ott mindössze a válaszadók egyötöde gondolta, hogy a robotok jobban teljesítenének a politikusoknál. Különleges időket élt a világ. Az emberek tökélyre fejlesztették a zsigeri hiszékenységet, olykor még versenyeket is tartottak, ki tudja beszopni a legnagyobb őrültséget. Ezt az aktust némi eufémiával választásnak nevezték. A határ menti Ezeréves nemzet sorra nyerte e versenyeket, polgárai nekifutás és dopping nélkül, rezzenéstelen arccal hitték el kormányuk hajmeresztéseit, brit tudósok jártak csodájukra. Egyszer például – mit egyszer, bárhányszor – elhitték, hogy a vezérük pártja lépett ki a Szélsőérték pártból, akik a kontinensparlamentnek már annyira a szélére sodródtak, hogy egy darabig a falra fúrt székeken ültek, később odakinn, lovakon ülve várták a disputák végét. Az Algoritmus néhány évre rá átvette a hatalmat az első országokban, ahol nem maradt más esély, mert a politikusok az utolsó esélyüket is eljátszották a Candy Crush Sagán. Aznap a Skandinávok keresztény-liberális néppártja került satuba. Jogállamisági és demokráciadeficit-vizsgálatot szavaztak meg nekik, három Bölcs utazott hozzájuk, hogy eldöntsék, mi legyen. Az egyik bölcs stoplis cipőben, széles vigyorral szállt ki a Paks III/2. fedőnevű szolgálati harckocsiból. A „Na, pöcsök, megjöttem” – mondatnál az Algoritmus szelíden, ámde helyrehozhatatlanul összeomlott.
Témák
szatíra
Frissítve: 2019.03.24 10:00